29. Elhagyva

29. fejezet

Minden útnak, még a tévútnak is, van egy olyan rejtett úti célja, aminek az utazó nincs tudatában. /Müller Péter/

- Byul, beszélhetnénk? - ragadja meg csuklómat hirtelen JungKook, mielőtt az étterem ajtaján beléphetnék a többiek után.

- Hm? - fordulok felé, kicsit arrébb lépve a bejárattól, kérdő tekintetemet a fiú kicsit félénk, ám még is eltökélt arcára emelve.

- Holnap… Tényleg elmész YoonGi-val?

- El kellene, NamJoon megkért rá – húzogatom ide-oda a számat.

- Értem – fordul el kissé zavartan.

- Valami baj van? - próbálok okot keresni a kérdésére.

- N-Nem nincs, nem fontos – legyint, s a legnagyobb könnyedséggel belibben az étterem ajtaján, engem, mint egy hülyét, maga mögött hagyva. Minden bizonnyal csak ezt akarta, na persze…

- Bemész, vagy mi lesz? Elállod az utat – hallok meg magam mögül egy ismerősen, ám cinikusan csengő fiú hangot, s megpördülve, azonnal félreugrok.

- HoSeok – emelem a tenyérbe mászóan vigyorgó fiúra pillantásomat.

- Szia Byul – mosolyog kedvesen mellőle JiMin, s viszonozva gesztusát, biccentek. – Nem beakartál menni? – néz rám furcsállóan, és visszatartva a bosszankodó barátját, maga elé enged, mire elvörösödött fejemmel, azonnal berongyolok az épületbe, ahol kiszúrva barátaimat, azonnal melléjük vetődök.

- Hol voltál? – érdeklődik Nari.

- Abba a kettőbe botlottam – mutatok a pultnál válogató két srácra.

- Na, remélem ide ülnek – ironizál TaeHyung, és legnagyobb meglepetésünkre, nevetségünk tárgya beigazolódni látszik, ugyanis tálcájukat szorongató korábban említett fiú, egyenesen felénk kezd araszolni, és elérve asztalunkhoz, el is foglalják a maradék két helyet.

- Szabad? – fordul JiMin a mellette ücsörgő meglepett Tae-ra.

- Már leültél – folytatja az étkezést a vöröses hajú.

- Te nem eszel? – néz keresztül az asztalon JiMin, egyenesen rám.

- D-De – tátom el a számat, s felugorva a helyemről, félig lefejelve egy oszlopot megindulok a pultok felé.

- Bolond ez a lány, hol jár az esze – neveti el magát HoSeok, aki, mintha világ életében brancsuk oszlopos tagjaként ontotta volna a poénokat, úgy terpeszkedik a kis társaságnál, akik még jót is nevetnek vele együtt. Tudnám mi szél hozta őket hozzánk, nincs itt YoonGi és máris velünk akarnak vegyülni? Viccnek is rossz, nem mintha JiMin zavarna, de HoSeok olyan bunkó legalább, mint a szőke cimborájuk, akit már nem is nevezek inkább nevén… És mi az, hogy hol jár az eszem, még is hol a fenében járna, ha nem Min YoonGi-n. Aish! Eddig tartott a nem mondom ki a nevét akció…

Másnap reggel ismét szürke ködben ébred Szöul, és hiába keresem a napfény foszlányait a felhőkön keresztül, sehol sem lelem. Talán én vagyok az egyetlen balga élőlény, aki hajnalok hajnalán képes megfagyni a kollégium erkélyén, de úgy érzem, hogy jelenleg ez a csípős hideg az egyetlen ami fel tud ébreszteni, bár szerintem még félig így is alszok.

- Már fenn vagy? – lépdel ki vontatottan Nari, két ásítás között.

- Igen, NamJoon azt mondta korán induljunk – elmélkedek tovább, szemem sarkából a szomszéd, üres erkélyt fürkészve.

- És – ásít még egy óriásit, amivel szinte be is kap. – Beszéltetek YoonGi-val, hogy mikor honnan indultuk?

- Nem – sóhajtom magam elé.

- Ez aztán a tervezet – dől mellém a korlátra Nari, szemeivel az ébredező utcát pásztázva. – Te Byul – kezd valami mondat félét kreálni barátnőm. – Az ott nem a szóban forgó egyén? – tartja szemeit furcsállóan egy alattunk elsuhanó alakon.

- Jó ég, hova megy? – ugrok el a korláttól.

- Szerintem Yangjuba – kiált utánam Nari, s el sem köszönve tőle, irdatlan rohanásba kezdek, keresztül a folyosón, át az aulán, egyenesen a sietősen haladó szőke után, aki minden bizonnyal teljesen tisztában van a ténnyel, hogy utána loholok, mint egy eszelős, de mégis út tesz, mintha nem is léteznék. Képes lett volna nélkülem elmenni, vagy mi az ördög?

- Megvárnál? – érem utol a fiút valahol a parkoló autók sokaságában. Nem válaszol, baktat tovább előre, kerülgetve a parkoló kocsikat, én pedig céltudatosan loholok tovább a sarkában.

- Nem adta át Nam, amit mondtam? – fordul végre felém az egyik autóhoz érve, erős meglepettségről árulkodó arcával. 

- Miről beszélsz – meresztem rá szemeimet.

- Mondtam, hogy elmegyek egyedül – köpi felém, s rám sem nézve beszáll a kiszemelt járműbe. Gondolkodás nélkül iramodok meg, s az épp, hogy beindított kocsi anyósülésébe pattanok minden kérdés nélkül. – Szállj ki - szegezi nekem szavait azonnal a szőke.

- Nem – bámulok magabiztosan kifele a szélvédőn.

- Azt mondtam, kifele! – emeli fel egyre bosszúsabban a hangját, ám hiába néma ijedtségem, egy centit sem mozdulok. YoonGi haragosan sóhajt, majd sebességbe teszi a járművet, és hatalmas slukkal, szinte tövig nyomja a gázt, amitől az első kanyarban be is verem a fejem az ablakba. Nem hatja meg, pont nem érdekli semmi, csak dühítem a jelenlétemmel… A csendet szinte vágni, már-már aprítani lehetne az autóban, én meg a rengeteg mondanivalóm, és kérdésem ellenére, ülök, mint egy kuka, arcomat mereven a ködös külvilág felé fordítva. Komolyan semmi mondandója nincs felém?

- Üm – köszörülöm meg a torkom, jelezve, hogy nekem igen is van mondani valóm, nem mintha érdeklődést jelzésem felé. – Hogy van YoonHo? - remek, ez aztán a megfelelő , körülményekhez méltó kérdés...

- Jól – válaszolja röviden, tömören.

- Az jó – fordulok vissza az üveg felé, kissé remegő hangom társaságában.

- Nem tudom, miért gondolod, hogy kíváncsi vagyok rád, vagy a kérdéseidre – szűri fogai között a lehető legnagyobb nyugalommal, szemeit végig az úton tartva.

- Tudom, hogy utálsz, és hogy sosem volt semmi valós érzelmed felém, én csak…

- Akkor ebben egyet értünk – jelenti ki, szinte vállat vonva, és hiába én magam előztem meg ezzel a megállapítással őt, szavai még is fájnak.

- Miért hitetted el velem, hogy kedvelsz? – teszek fel egy talán költői kérdést, elvégre erre milyen választ várok? Csak saját magamnak okozok ezzel kínt… Nem válaszol, de miért, talán jobb is… - Sajnálom - lehelem végül.

- Mit?

- Hogy a bíróságon, akkor és ott, nem mondtam igazat – kezdek babrálni feszülten kezeimmel.

- Csodálom, hogy tükörbe tudtok nézni még a nővéreddel, meg a cinkos szüleiddel.

- Mondom, hogy sajnálom! – próbálom menteni magam, a családom minden maradék becsületével együtt.

- Kit érdekel? Ezek a szavak nem teszik semmissé, azt amit az öcsémmel tett a nővéred, és azt, hogy… - fojtja magába mondatát.

- Mit?

- Hogy csalódnom kellett benned, hogy rá kellett jöjjek, hogy ugyanolyan romlott ribanc vagy, mint EunKyung.

- Rólam bármit mondhatsz, de a családomat hagyd békén!

- Most mártírkodni akarsz? Kurvára gyenge próbálkozás.

- Mit akarsz, mit tegyek? Nem tudom megmásítani a történteket! – kiabálom már-már hisztérikusan, s valahol félúton Yangjuba, egy kisebb település főútján a mellettem ülő, félrerántva a kormányt, megállásra kényszeríti az autót. Felocsúdni sincs időm, hogy felmérjem a helyzetet, a fiú kioldva biztonsági övét, fölém tornyosul, és kíméletlenül birtokba véve ajkaimat, kezeit megállíthatatlanul felfedező körútra vezényli megrémült testemen. Minden erőlködésem hiába való, levegőt is alig tudok venni, most érzem meg először, hogy milyen erő is rejtőzik testében, és torkomban dobogó szívem is érzi, ez nagyon nincs helyén. A fiú hússzú, elnyújtott másodpercekig vívja meg rendületlen harcát nyelvemmel, s azzal együtt minden kitörni készülő érzelmemmel, míg nem felhagyva tetteivel, halványan elhúzódik tőlem.

- Mit akarok, mit tegyél?! – ismétli el korábbi kérdésemet, centikre ziháló arcomtól. - Azt, hogy tűnj el – szúrja összeszűkült tekintetét kiguvadt szemeimbe, majd visszahúzódva saját helyére, nemes egyszerűséggel kiszáll az autóból, megkerüli azt, és kivágja térfelem ajtaját. Minden szidalmazásomat belém rekesztve, megragadja felkaromat, kiránt a járműből, és a járdára cibál, én pedig, mint egy erőtlen rongybaba hagyom, hogy kedve szerint rángasson, hangot sem adva rémült elképedésemnek. 

- Mi a fene ütött beléd? – hüledezek, kirántva magam karmai közül, de rám sem hederítve visszagyalogol az autóhoz, magára csapja az ajtót, és földbegyökerezett mivoltomat hátra hagyva, nagy gázzal elhajt.

- MIN YOONGI – ordítom magamból kifordulva az eltűnő autó után, a csupán pár ember lézengte járdáról. Ez hihetetlen, ez valami rossz vicc igaz? Visszajön értem, ez egyértelmű, még a táskám is a kocsiban maradt, nem hagyna telefon és pénz nélkül magamra egy teljesen ismeretlen helyen. Kizárt, nyugodj meg Byul, csak maradj veszteg és pár perc múlva itt is lesz az a nem normális, bunkó, perverz elmebeteg. Mi volt ez az egész? Lesmárol, kirángat a kocsiból, és itt hagy? Elmebeteg, és minél tovább toporgok meredten az útra bámulva, annál elmebetegebbnek tűnik. Eltelt legalább fél óra, és itt fagyoskodok az út mentén, mint egy olcsó örömlány. Semmi gond, nem esünk kétségbe, irány a rendőrség, vagy tudom is én, ott egy szimpatikus néni, majd ő útba igazit.

- Elnézést hölgyem! - festem magamra bizakodó műmosolyomat. - Megtudná mondani merre találom a rendőrkapitányságot?

- Rendőrkapitányság? - lepődik meg az idős nő. - Olyan biza nincsen itten. - csóválja meg fejét vigyorogva a hölgy. 

- Eltévedtem, és nem tudom merre indulhatnék - sóhajtok, hogy legalább kicsit megsajnáljon.

- Menj drágám azon az utcán végig - mutat egy közeli sarok felé. - Az utca végin lesz egy kocsma, ott lésznek korodbeli fiatalok, tán ők tudnak segíteni, van olyan... Hogy nevezik... Interetesnetjük is! - fejezi be mondandóját a néni, és magamra hagyva, elindul tovább az úton. Köpni nyelni nem tudok, hol a retkes búbánatban vagyok, és miért nem tudom senki számát fejből? Istenem, ha haza jutok, bemagolom mindenkiét, ez nonszensz, rögvest kihívom egy utcai telefonról a mentőket magamért... Nem is rossz ötlet, na jó, ez lesz a B terv, először felkeresem a hétköznap, reggeli órákban kocsmázó említett társaságot, hátha neten keresztül kapcsolatba tudok lépni valakivel. Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet velem, még önvédelmet se tanultam, mi lesz ha elrabolnak? Erre mondaná anyám, hogy ne aggódjak, úgy is visszaadnak... Nem nyugtat meg ez, most komolyan nem nyugtat meg, és még is miért ilyen kihalt ez a falu? Menten elájulok, de legalább már látom a potenciális helyszínt, remélem részeg öregemberek tömkelegével lesz dolgom... Nem tudom, hogy az aggódás, a félelem, vagy a mérhetetlen dühöm miatt remegek, de minden bizonnyal már ennek az egyvelege lesz a bűnös a lelki állapotomért...

 

- Jó napot! - lépek be félénken, óvatosan a kocsma ajtaján, mely nyikorgó hangjára azonnal rám kapja a bent tartózkodó társaság a szemüket, s az émelyítő bagó-és borszagtól, még a gyomrom is felfordul egy pillanatra. Egy kényszeredett, grimasszerű képződménnyel a képemen teszek egy bátortalan lépést előre, és kérlelően futtatom végig szemeimet a hol meglepett, hol kajánul vigyorgó, hol pedig értetlenül pillázó embereken. Jóságos ég, hova keveredtem... És még én éreztem rosszul magam a történtek miatt? Min YoonGi, ezt még nagyon megkeserülöd, csak kerülj még egyszer a szemem elé...