2015. október 3., szombat

15. Zakatoló szív

15. fejezet

Félelem és nemiség között félúton valahol ott a szenvedély. /Jeanette Winterson/



A hétvégém, életem legkínosabb családi ebédje után úgy érzem jól telt. Nem nagyon jól, szimplán csak jól... Apu elvitt kiskorom kedvenc cukrászdájába, és már a napját sem tudom, hogy mikor voltunk négyen utoljára együtt. Nyaralás meg ilyenek? Talán általános iskolás koromban… Nem tudom mi volt ennek az oka, talán a szüleim szüntelen vitatkozásai, a felvetődött válás tudata, majd Kyung elzüllése, most azonban gyanúsan lelkes volt mindenki, és a hangulat is remek volt. Anyáék, mintha újra élnék a szerelmes fiatal éveiket, kezdtem úgy érezni magam, mint a család fekete báránya, aki csókolózni is a szalagavatóján csókolózott először részegen egy évfolyamtársával. Már ha azt csóknak lehet nevezni, elég erősen él bennem még mindig a kép, ahogy, mint egy harcsa rákap a fél arcomra. Még a hideg is kiráz, a lehető legrosszabb értelemben…
- Nagyon vigyázz magadra – húzogatja dzsekim cipzárját anya a peronon ácsorogva, mintha attól félne, hogy a vonaton megfázok. Fojtogatóan magához ölel, majd az éppen tilosban parkoló, egyre idegesebben várakozó apához masírozik. Nem egy életre megyek el, csak két hétig leszek távol…
- Aztán jót ne halljak – vigyorog unnie vállaimat szorongatva.
- Kyung – komolyodik el arcom, de nővérem mosolya még mindig lankadatlan. – Kérlek ígérd meg újra!
- Jaj, nyugi már – kuncog még mindig, mint, aki egy percre sem vesz komolyan.
- Egyszerűen csak ígérd meg!
- Jó, megígérem, így jó? – húzza el kissé szemtelenül száját, majd megölelem, egy szeretlek szó halk suttogásával, mire viszonozva szavamat, Kyung is magához fon. Távolodó alakját bámulom, míg el nem tűnik az épület mögött… Ígéretek, fogadalmak, ezek azok a dolgok, amiktől talán a legjobban félek az emberek vonzatában. Mi emberek megígérjük, hogy megtesszük, s végül visszalépünk. Megfogadjuk, hogy örökre együtt leszünk, majd elválunk… Ezek a világ legüresebb szavai, én tetteket akarok, amik bizonyítanak, kérlek Kyung légy erős, nem tudom fogni a kezed. Most nem…
- Még tíz perc? – pillantok a vagonba lépve telefonom képernyőjére, szembesülve a ténnyel, hogy túl korán értünk az állomásra. Körbenézve a sorok között sétálva, azonnal kiszúrok egy alvásra alkalmas helyen fekvő ülést, s elhelyezkedve még pár pillanat erejéig a szürkülő állomást vizslatom, majd meg sem várva, míg legalább elindulunk, szemeim akaratlanul is lecsukódnak. Mindig is imádtam aludni vonaton, bár én hol nem... Apu a mai napig felemlegeti, amikor kiskoromban elszundítottam a körhintán mellette, s felidézve ezt a ködös emléket, egy halvány mosollyal az arcomon merülök negédes álomba.

Sírást hallok, valahonnan a távolban. A végeláthatatlan üres sötétségben valaki határozottan szomorú, de nem látom, sehol, hogy segítek így rajta? Hiába kiabálok, hangom elenyészik a térben, s csupasz lábaimat egyre gyorsabban kapkodom a hűvös kemény talajon. Egy villódzó kijárat felirathoz érek, s kezemet elhúzva a falon, egyre csak az ajtót keresem, ami hiába a felirat, nincs sehol. Egy alak kuporog nem sokkal a halovány fény alatt, arcát térdére borítva, s mintha remegne…
- Minden rendben? – guggolok le mellé, megnyugodva, hogy megtaláltam a síró hang tulajdonosát. Nem válaszol, szipog, s fejét rázza… - Hogy tudnék segíteni? – nyúlok felé, de ellök.
- Rajtam már senki sem tud segíteni. El fognak kapni!
- Kik?
- A lidércek! – emeli végre rám zaklatott tekintetét, egy nagyjából tizenhárom éves, kissé ismerős fiú. Könny mardosta szemei csillognak a tompa fényben, ahogy eltorzult, rettegő arcával meglepett tekintetemet fürkészi. – A sötétben rejtőznek – mutat remegő kezeivel a kietlen távolba.
- Akkor menjünk el.
- Nem lehet, nincs kijárat – leheli a szavakat maga elé. Nem értem ezt az egészet…
- Valahogy biztosan ki lehet jutni, gyere, majd én vezetlek – pattanok fel, s a vonakodó könnyes szemű fiút felhúzva, tapogatózni kezdek  élettelen sötétségben. Nem látok semmit, a levegőben hadonászok, hol vagyok, merre a kijárat, a lidércek tényleg léteznek? Miért fél ennyire ez a fiú…

Szemeimet lassan, fáradtan nyitogatom a félhomály körbelengte vonaton, ami a zajokból ítélve megállíthatatlanul zakatol. Egy bizsergetően kellemes illat járja át az aurámat, mintha egy férfi parfümje lenne, mi több, mintha már éreztem is volna ezt korábban. Fáj a nyakam, mi ez a póz, egyáltalán, ki a… Tekintetemet, a felismerést követően, hogy valaki vállán alszok, óvatosan, s meglehetősen félénken emelem fel, ezzel két szemem, és elképedt arcom elé tárva Min YoonGi alvó alakját. Azonnal visszahelyezkedek, s erővel összeszorított szemeimmel, egyre csak az álomból való felébredés után sóvárgok, de mind hiába… Ez a valóság! A szívem a vonatot leelőző gyorsasággal kezd őrült zakatolásba, nagyot nyelek, ahogy szemeim ide-oda járva próbálják feldolgoztatni velem az egyértelmű tényt.  Mi ez az egész, mit kellene tennem, hogy került ide, mikor, és… Újra a fiúra pillantok, aki kisimult, nyugodt arcát felém döntve, hirtelenjében tűnik sebezhetőnek és békésnek, majd újra és újra végigjárva egészen tökéletesnek tűnő vonásait, percekig csak bámulom, már-már saját magamat zavarba ejtve.
- Megint stírölsz – morogja el magát váratlanul, pilláit finoman felemelve. Kiguvadt szemeimmel együtt, egy sprintelt megszégyenítő reflexszel húzódok el tőle, hátamat az ablakra tapasztva.
- N-nem. Én nem – dadogok, mint azok a beszédfolytonossági zavarban szenvedő gyerekek, akikről a héten tanultunk. – Mi a fenét csinálsz itt?
- Utazok vissza Szöulba? Talán… - gúnyolódik velem, a tőle megszokott, pimasz stílusban. Mielőtt kiakadásomnak komolyabb hangot adhatnék, felkapva kabátomat és a táskámat, azonnal felugrok a helyemről, de hiába indulok meg, YoonGi, lábait a szemközti ülésre dobva blokkolja az utamat.
- Engedj – sandítok bosszúsan rá.
- Higgadj már le – forgatja meg szemeimet, majd kezemhez nyúlva, visszaránt maga mellé. – Nem harapok.
- Abban nem vagyok olyan biztos – dünnyögöm kibámulva az ablakon.
- Vagy talán szeretnéd? – dugja arcát a tarkómhoz, s hirtelen megfordulva, valószínűleg őt is váratlanul éri, hogy orrunk szinte súrolják egymást a közelségtől. Pár másodpercig egymás meglepett pillantásába bámulunk, majd amilyen hirtelen korábban, olyan gyorsasággal fordulunk mind a ketten a másik irányba, tekintetemet újra a sötét, felismerhetetlen külvilágra szegezve az ablakon keresztül. A korábbinál is erőteljesebben, és hangosabban dobogó szívem lassan saját magamat megsüketítve ver egy zavaros dallamra. Mi a fene van velem, mikor lett itt ilyen hőség?
- Kedves utasaink! Szöul végállomás következik – hasít a csendbe a vagon hangszórójából egy női hang, s a lámpák újra fénnyel borítják be a teret, mire az ásítozó, nyújtózó utasok elszórva a vonaton csomagjaikat kezdik pakolászni, ezzel egyre zajosabbá téve a mozdonyt. YoonGi egy hangos, már-már túl hangos sóhajjal veszi le lábait a szemközti ülésről, a szék alá gyömöszölt táskájához nyúlva, s feláll a helyéről.
- Nem jössz? – fordul vissza, mire egy grimasszal az arcomon tápászkodok fel a lassuló szerelvény ajtajához masírozva, követve a szőke alakját. Rettenetes hideg van, s órámra nézve bizonyosodok meg, hogy már igencsak éjjel van.
- Gyere már, olyan lassú vagy – torpan meg a peron kellős közepén a fiú.
- Okkal vagyok lassú, nem tűnt fel? – állok meg én is.
- Apám kocsija kinn áll, elviszlek a koleszhoz.
- Nem, köszi – kerülöm ki egy könnyed mozdulattal, s megdörzsölve fázó kezemet, mélyen a zsebembe dugom, szemeimet az éjszakai utcára tapasztva. Remélem ő sem gondolta komolyan, hogy beülök mellé… Még viccnek is rossz, lefogadom esze ágában sem volt kedvesnek lenni, csakis valami hátsó szándék vezérelhette… A táskám nehéz, a dzsekim vékony, az arcom teljesen kipirosodott, hogy lehet szeptember végén ilyen hideg? Már csak hab a tortán, hogy furcsán kihalt a város ezen része, s bár tudom, hogy nincs túl messze a kollégium, de valamiért úgy érzem, futnom kellene. Nem mintha félnék, vagy ilyesmi… Mi rossz történhet? Valaki elrabol, megerőszakol, vagy merver a táskámért… Jó ég Byul, hagyd ezt abba!
- Szállj be! – utasít egy hang az út felől lelassuló autóból.
- Eszemben sincs! – förmedek rá, s pimaszul kinyújtom a kormány mögött ülő szőkére a nyelvem.
- Rendben, de ha az az alak elkap – sandít egy mögöttem, nem sokkal lemaradó sapkás férfira. – Nem foglak megmenteni, mint legutóbb. – Azonnal elhűlök a szemem sarkából megpillantott settenkedő, gyanús egyén látványától, és már nem csak a szívem, de az eszem is azt súgja, hogy nagyobb az esélyem a túlélésre, ha beszállok a szőke mellé. Ijedtségemet bosszús arcom mögé rejtve huppanok be YoonGi mellé, aki egy önelégült vigyorral nyugtázza, hogy sokadszorra is ő nyerte a meccset…
- Öm – dünnyögök magam elé, valami köszönöm szerű szó megformálásának hangot adva. – Köszönöm.
- Mit? – mereszti szemeit tovább az útra.
- Hogy elveszel... És, hogy nem hagytál magamra a buli éjszakáján – sütöm le szemeimet, az ölemben nyomorgatott kezeimre.
- Van mit. Lassan listát vezethetnék, mennyi mindent teszek érted, te meg csak pufogsz állandóan.
- Mondtam, hogy köszönöm! – emelem fel a hangom, hátha most fel is fogja.
- Ez csak egy szó…
- Mit kellene tennem, boruljak térdre? – méltatlankodok tovább.
- Vannak ötleteim – sandít gyanúsan rám.
- Kiállhatatlan vagy! – teszem haragosan karba a kezeimet. Már megint csak provokál!
- Te beszélsz? – fékezi le az autót a kollégium parkolójába érve.
- Beképzelt, pimasz, idegesítő alak vagy! – folytatom kifakadásomat, mire a mellettem ülő azonnal kiköti biztonsági övét, egy sejtelmes, mély pillantással közeledve felém. Jó ég, hogy mondhattam ki ezeket a szavakat, most fog egy kést és a torkomhoz szorítja...
- És te ezt imádod – szúrja gúnytól eltorzult tekintetét meghökkent, ijedt íriszeimbe, s kihasználva szavaitól elgémberedett tagjaimat, egyik kezével az ülésem támláján megkapaszkodik, másikkal a hajamat elsöpörve hajol a nyakamba, ahol elérve bőrömet, egy forró csókot hint el, ezzel a másodperc tört része alatt felperzselve minden rezzenéstelen porcikámat… A parkoló kihalt, a kollégium sivár, látóteremben semmilyen mozgást nem érzékelem, egyre csak kezemet ösztönzöm mozgásra, hogy elérjem az ajtó kilincsét, de testem vontatottan mozdul, s a fiú rögtön lefogja csuklómat. Hevesen dobogó szívem szinte fájdalmasan akadályozza a zavartalan légzésemet, mire agyamban végül csupán egyetlen sértetlen gondolat marad: Menekülnöm kell!




2 megjegyzés:

  1. Wow wow wow!!! Ez a Yoongi kiismerhetetlen!!! :3 Aaaaaaaj mindig a jó résznél marad abba! Fogadjunk azért hogy végig izguljak a következő részig!!! Igazam van vagy igazam van??? XD Yoongi te kis perverz fiú!!! Jaaaj nagyon izgatottan és kíváncsian várom a kövi részt!!! ^.^ ♡♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Wow wow wow! Örülök, hogy itt vagy, hogy írtál, és, hogy TETSZETT :D Bocsánat, ha esetleg idegtépő lett a fejezet befejezése, de holnap jön a folytatás nem sokkal dél előtt ^^

      Törlés