26. Fakó remény

26. fejezet

Aki szörnyetegekkel harcol, ügyeljen, nehogy közben szörnyeteggé váljék. /Friedrich Nietzsche/

- Suga -

Minden az én hibám, hajtogatom ezt attól a perctől kezdve, mióta nagyapa felhívott, hogy YoonHo öngyilkossági kísérletet hajtott végre odahaza. Semmivel és senkivel nem törődve indultam meg, elérve ezzel a hatórási járatot, s egész úton, azzal, hogy másokat vontam felelősségre, igazából magamban vájkáltam egyre mélyebb sebet. Miért tette? Minden az én hibám… Utoljára talán édesanyám temetésén sírtam, amikor a fájdalom már elviselhetetlen fokokra hágott, ám most, a fakó külvilágra bámulva az ablakból, újra érzem a maró érzést a szemeimben. Áll az esőben, mozdulatlanul áztatja magát már hosszú percek óta, és hiába késztet mozgásra a szívem, az agyam menthetetlenül nem enged. Győzött az agyamat újra ellepő lidércnyomás? Kivágva magam előtt a kórterem ajtaját, fellökve az elém kerülő embereket, eszeveszett módon rohanok ki a felhőszakadás áztatta utcára, de hiába tágra nyílt zavarodott, ijedt szemem, hiába minden pillantás, a lány már sehol… Egy momentum erejéig még elindul a lábam az egyik irányban, de megtorpanok, alig egy lépés után.

- Fiam? Mit keresek egy szál ingben az esőn? – siet felém egy ismerős, fekete ruhás alak, sötét, drága esernyőjével.

- Hát te? – emelem rá tekintetemet nedves frufrum alól.

- Gyere már be, mi van veled – sétál el mellettem furcsállóan, s lerázva esőcseppes ernyőjét, az épületbe lép. Némán követem, utolsó, ellenőrző pillantást vetve a külvilágra, majd öcsém kórterméig ballagunk. Apám nem szól hozzám, én meg legszívesebben elküldeném a jó büdös picsába, de egyszerűen már nincs hozzá lelki erőm, és úgy sem lenne semmi értelme...

- Mit mondanak az orvosok? – kérdi egyszerűen, YoonHo teste felett megállva.

- Hogy reménykedjünk, még küzd – válaszolom hasonló közönnyel. – Csodálom, hogy eljöttél.

- Hogy ne jöttem volna el, a fiam! – emeli fel hangát a férfi.

- Óvatosan az ilyen kijelentésekkel, mi sem dobálózunk az „apánk” jelzővel – tartom magam előtt továbbra is, a nemtörődömség álarcát.

- Fiam… - sóhajtja, s újra rám tévedt tekintetével, közelebb araszol hozzám.

- Hagyjuk ezt, jobban tennéd, ha visszamennél Szöulba, nincs szükségünk rád – fordulok el tőle, s kimérten, minden érzelmet magamba fojtva, átlépve a küszöböt, nagyszüleim háza felé veszem az irányt, leintve egy taxit.

Amikor kicsi voltam, és anyám elment, hadat üzenve a világnak, és vele együtt minden démoni erőnek, megfogadtam, hogy minden áron megvédem az öcsémet mindentől, s magamat is a gyengeséget okozó érzelmektől. Olyan naiv, és ostoba vagyok, hagytam magam megvezetni a szívem által, és hittem az élet fakó fénysugarának, elhittem, hogy én is lehetek boldog… Bíztam, hogy Han EunKyung megváltozhat, hogy szereti az öcsémet, hogy lehettem ekkora idióta, miért hagytam mindezt... Byul minden józan gondolkodásomtól megfoszt, és teszi ezt ebben a pillanatban is, és hiába a tettek, én akkor is őt akarom, örökre, mindenestől, egyszerűen csak őrizni a szívét, de ez lehetetlen… Minden meggondolatlan lépésem, a bosszú utáni vágyam, a gyűlölet, a visszatérő lidércek, mind azt suttogják, hogy a Han család bűnös, és ugyanaz a vér folyik mindkét lány vérében. Lefogadom teljesen hidegen hagyta, hogy nem mentem el a randevúnkra, egyszerűen fogta magát, és kicsi Kook vállán kereste a boldogságot aznap este, és bár tudom, hogy provokatívak a fotók, még is legszívesebben saját kezemmel tépném szét azt a senkiházi Jeon gyereket. Még ez is...

- Uram! – hallok meg egy hangfoszlányt, mélyen gondolataim morajába merülve. – Uram! – szólít fel ismét a sofőr, mire lesütött szemeimmel kezébe nyomom az összeget, s becsapom az autó ajtaját.

- Yoon-ah – ugrik elém nagyanyám, még be sem érve a házba. – Csurom víz vagy! Fürödj le, de tüstént! – utasít a nő, majd beleegyezően magam után vonszolom elnyűtt lábaimat, és a forró víz alá állok. Fogalmam sincs mitévő legyek, azzal, hogy olyan kegyetlenül beszéltem Byul-lal, csak még mélyebbre döftem a szívembe a kést, pedig talán pont ő lenne az, aki végre békét hozhatna, aki talán még YoonHo-t is felébreszthetné, akár egyetlen angyali érintésével. Én meg egyszerűen, közönyösen, a bennem tomboló dühnek utat engedve söpörtem el minden bizalmat, ami törékenyebb, mint a legöregebb, legféltettebb antik váza. Olyan zavart és… Mi ez? Sírok? Képtelenség… Ez csak a víz, ez pusztán a zuhany cseppjei az arcomon legördülve, semmi több…

- YoonGi, meddig akarod még pazarolni a meleg vizet? A szobádban is kitudod verni. Tudom, hogy jó stresszoldó – dörömböl be az ajtón nagyapa, kissé bosszúsan, de hiába próbálom elnevetve magam visszaszólni, egy hang sem jön ki a torkomon. Tudom, hogy ő is épp úgy retteg, ahogy én…

- Megyek – lehelem magam elé elzárva a csapot, majd egy szánakozó pillantást vetve pára torzította tükörképemre, egy törölközőt csavarok derekamra.

- Fiam – szólít meg a fürdőszobából kilépve. Mióta csak az eszemet tudom, egyedül az ő szájából volt hiteles, és csak neki hittem el, hogy mögöttes tartalma is van ennek a szónak. – Ismerlek, tudom, hogy magadat marcangolod most.

- Ne hánytorgasd fel – vetem felé, rá sem nézve, céltudatosan a szobám felé sétálva.

- Ne bántsd azt a lányt. Nem tehet a nővére bűnéről – áll meg szobám ajtajában, rajtam tartva lesajnáló tekintetét.  Utálom, ha szánnak…

- Nem tudsz semmit! - ocsúdok fel.

- Nem olyan régen azt mondtad, ő mindent megváltoztat, hogy hozzá fogható nincs a világon.

- Nagy szavak – sóhajtom a szekrényemhez araszolva.

- A bizalom törékeny kincs: ha egyszer elnyertük, óriási szabadságot kapunk általa, de ha egyszer elvész, olykor lehetetlen visszaszerezni – él a lehető legigazabb közhellyel, és a szívem újra összeszorul idézetétől. – Ha elmarod magadtól, örökre bánni fogod. Te mit tennél a helyében, kérlek, ezen gondolkozz el, mielőtt elítéled.

- Hogy lehetsz ilyen könnyelmű! YoonHo az sem biztos, hogy valaha fel fog épülni, és én legyek a megértő? – kiabálok hisztérikusan, mire lesütve szemeit, ellöki magát az ajtófélfától, s eltűnik a folyosón. Indulatosan verem oldalba az ártatlan kopottas szekrényt, újra megremegve a dühtől, és a bennem kavargó zavaros érzelmek sokaságától. Mi lesz, ha a démonok győznek, és a bosszúm elpusztítja a lányt? Undorodok saját magamtól, a dúló harag erősebb az öcsémbe vetett reményemnél, erősebb a szerelemnél, erősebb a tiszta, józan gondolkodásnál… Hallucinációk, álmatlanság, ismét az vagyok, aki régen, az érzelmi labilitásomon sosem fog tudni segíteni Byul, és ha mellettem maradna, minden nappal, tettel, egyre csak sérülne. Nem én vagyok az, akire szüksége van, még a saját lidércnyomásommal sem vagyok képes egyedül megküzdeni, ami újra és újra csak azt hajtogatja, hogy a Han család minden tagjának bűnhődnie kell, a vér… Az az átkozott vér!

- Yoon-ah! – veti rám kedves mosolyát kora reggel nagyi, a konyhában sürögve. – Gyere ide, hogy áll a hajad – aggodalmasodik el tekintete, s némán tűrve mozdulatait, oldalra igazgatja szőke, kócos tincseimet. – Magabiztosnak kell lenned ma! – simít végig meggyötört arcomon.

- Jó hírek – lép a konyhába nagyapa. – YoonHo légzése stabilizálódott – vigyorogja felhőtlen örömmel.

- Istenkém – kapja szája elé kezét az idős nő, s könnyes szemét hol rám, hol nagyapára futtatva, szorosan magához ölel minket.

- Minden rendben lesz – teszem nyugtatóan kezemet, az apró hölgy hátára, majd egy eltökélt tekintetet vetve nagyapára, az ablak mellé vetődök a reggeli kávém társaságában. A beszűrődő erőteljes napfény felé hunyorgok, s hálát adva Istennek, nagyot kortyolok a forró italból.

- Az ügyvéd időre jön, nekünk sem szabad elkésnünk – szól rám nagyapa, s, mint, aki már ezt az egészet nem is akarja, vontatott öltözködésbe kezdek, ismét szánakozó pillantást vetve alakomra, és ezzel együtt hasztalan mivoltomra. A bosszú felemészt, a harag haragot szül…

A váróban Byul félő, már-már rettegő szemeit lopva néha rám szegezi, de mielőtt a nagy forgatagban tekintetünk találkozhatna, szüleihez fordul, majd megkezdve a tárgyalást, nagyapával és az öreg Kwon ügyvéddel a terembe lépünk. Idegesen vakarom tarkómat minden adandó alkalommal, szinte már a nevem sem jut eszembe, már azt sem tudom, hogy mit keresünk itt, hogy mire jó ez az egész, YoonHo nem akarná ezt… Nagyapát szólítják meg először, beszél, mondja, de miért nem hallom? Túl hangos az elmém, össze kell szednem magam. A Han szülők röviden összegzik a történteket, Kyung bilincsben várakozik két egyenruhással elől, s Byul remeg… Látom, hogy reszket mindene, lerí róla, hogy egy oltári hazugságra készül, és igazam van, a hamis szavak, mint a vízfolyás, egy előre betanult monológként távoznak a lányból, ezzel végérvényesen is pontot téve az alperes meséjére.

- Tisztában van vele, hogy az alperes vérében jelentős mennyiségű pszichoaktív szert találtak? – jutnak el tudatomig a bíró szavai, aki szemüvege mögül, erősen tartja a szemkontaktust a fiatalabbik Han lánnyal, de meglepetésemre, ő nem törik meg.

- Igen. Állítom, hogy a nővérem, nem terjeszt kábítószert.

- Az eljárás fő vádpontja az alperes hozzátartozójának öngyilkosságában való közreműködés, arra való buzdítása – hangzik el újra a bírónő mély, kimért hangja. Feszült csend uralkodik, s az egyedül ácsorgó lány elharapva szája szélét, újra szóra nyitja száját.

- A nővérem szakított Min YoonHo-val hetekkel a történtek előtt, és a kapcsolatot semmilyen formában nem tartották. Han EunKyung velem volt az öngyilkossági kísérlet estéjén – halkul el komolyságtól zengő hangja, az árulás pillanatában.

- Tanuk padjára szólítom a felperest, Min YoonGi-t – hallom meg nevemet, ügyvédem rövid beszéde után. Gépiesen válaszolva, egyre csak Byul keserves tekintetét fürkészem, talán sajnálja? Még is mi a francot sajnál, egy aljas szenny, ő is és a családja is, élükön azzal a kurva nővérével. Egy ámítás minden, ami a legfiatalabb Han-hoz jöt, egy kibaszott szemfényvesztés...

- Még egyszer felteszem a kérdést – köszörüli meg a torkát a bírónő, mire azonnal rá meredek. – Elmondaná, kérem a történteket az Ön szemszögéből?

- Nem – válaszolom egyszerűen, düh csillogtatta szemeimet újra Byul-ra emelve, aki szavaimtól, a teremben tartózkodókkal együtt hűl el.

- Tessék? – képed el a bíró, majd megköszörüli újra a torkát, értetlenül pillant Kwon ügyvéd úrra. 

- A kételkedés gonoszabb, mint a bűn. Lehet hinni, lehet megtagadni valakit. De aki kételkedik... a végén áruló lesz. Az árulásra nincs bocsánat * – formálom meg artikulálva szavaimat, majd, mint egy diadalittas hős, magam mögött hagyva a tárgyalást, hosszú léptekkel lépek a kijárathoz, s kitárva magam előtt az ajtót, kilépek a valóság tébolyába. Feladtam volna? Talán nagyapám, a húszad rangú ügyvéd, és saját szavaimat kevésnek ítélném meg? Ez nem a Miami helyszínelők, itt nincsenek nyomok, itt csak bűnösök vannak, és azzá váltam én is, azzal, hogy reményt vesztve, feladva a küzdelmet, önös bosszúm mellett döntöttem abban a pillanatban, ahogy kiléptem azon az ajtón. A melegebbre fordult időben, a törékeny falevelek vitorlázva az őszi szélen vágódnak a lépcső aljában megtorpant testemnek, s a légmozgás irányába fordítva kifejezéstelen arcomat, egyedül indulok el a kórház irányába. Agyam tisztul, már nem vagyok zavart, a lidércek csitulnak, s szemeimből az utolsó remény elhalását követően, ismerős érzések költöznek lelkembe. Önbíráskodás, önmarcangolás, bosszú és harag. Ez voltam, vagyok és leszek…

* YoonGi a bíróságon Mária Sándortól idéz