22. Magamnak akarlak

22. fejezet

Furcsa dolog hazaérkezni. Minden ugyanúgy néz ki. Ugyanolyan az illata. Ugyanúgy érzel. Rájössz, hogy az egyetlen dolog, ami változott, az te magad vagy. /B. Button különös élete c. film/

Viszonylag hamar, már a kora délutáni órákban visszatértünk a kollégiumba, így jelenleg is a kipakolással, és a röpke kirándulásunk titkosabb részleteit beszéljük ki Nari-val, bár megvallom őszintén, inkább őt hallgatom, mintsem magamról, vagy YoonGi-ról beszéljek… Korai még nekem ez az egész, és félek, ha most kibeszélem minden boldogságomat, az rossz ómenként hatna a jövőre. Jó ég, mikor lettem ilyen paranoiás, ezt magam sem hiszem el, ugye?

- Aztán megtörtént – kavarja meg kávéját somolyogva, az asztalnál ücsörögve Nari.

- Ah, éreztem! – csapok az asztalra tele szájjal. – Gyanúsak voltatok – húzom el cinikusan szám szélét, még mindig az almámon csámcsogva.

- Mert ti nem vagytok gyanúsak YoonGi-val! – neveti el magát, két korty között szobatársnőm.

- Aj, ne is mond, akkora zavar van a fejemben, mintha egy tornádó söpört volna végig benne – sóhajtok, az almacsutkát kissé ingerülten a szemetesbe vágva.

- Miért nem mész át hozzá? – elmélkedik Nari, felém fordulva székével.

- Mintha ilyen egyszerű lenne…

- Rád se ismerek Byul – húzza le egy vigyorral maradék kávéját, majd a mosogatóba helyezi csészéjét. – Amúgy meg úgyis keresni fog.

- Ha nagyon akarna, átjönne, vagy hívna, kétlem, hogy ne tudná a számomat – dőlök az ágyamra, szememet a hívogató erkély irányába fordítva, ahol már minimum kétszer megfordultam, hátha megleshetem a fiút. Megőrjít ez a tudatlanság, és lefogadom Min YoonGi a szomszéd szobában, vagy a másnapos HoSeok-nál henyél a legnagyobb nyugalommal, engem még csak fel sem hozva elméjében. Ha tudnám hányadán állunk egymással, nem lennék ilyen ideges, de így egyre nyugtalanabb vagyok. Nari meg az ágyán vigyorog, mint egy dilinyós, egyre csak telefonját pötyögtetve, ami másodpercenként püttyög, nyilván NamJoon üzeneteit jelezve. Idegesít a monoton zaj, de nem tudok nem mosolyogni magam elé, barátnőm örömétől, akit megnyugtató ilyen boldognak látni, azok után, amik két hete történtek vele, s kitudja előtte miken ment keresztül…

- Na elmegyek, te meg ne ilyen látványosan szenvedj, hanem szedd össze magad Byul! – kacsint rám Nari, ahogy felkapja kardigánját, majd félig belebújva cipőjébe, sietősen kicsoszog a bejárató ajtón. Neked is szia Nari! Megint egyedül, amit korábban imádtam, de most a lehető legidegőrlőbb ez a csend, s a mentőövként bekapcsolt zene sem enyhíti agyam hangos kattogását. Nem bírom ki, átmegyek YoonGi-hoz, egyszerűen látni akarom, meg persze meggyőződni arról, hogy mióta a busznál elváltunk délelőtt, változott e valami, és ugyan mégis, mi jelenleg akkor mik is vagyunk egymásnak? Ha csak szórakozás volt, hogy elüsse a hétvégéjét, azt még most közölje inkább... Valamikor fél öt környékén meg is győzöm magam, s a lehető legélhetőbb arcomat elővéve, lassan sétálok ki a folyosóra, ahova megjelenésemet követően, szinte egy időben robban ki YoonGi szobájának ajtaja. Földbegyökerezett lábaimmal, és kétszeresére nyílt szemeimmel, ledermedve bámulom  az ismerős lány sietősen felém iramodó alakját, aki némán, lenézően robog el mellettem. Mielőtt a szomszéd szoba becsukódhatna a szőke fiú lép ki rajta, ellenőrizve a lány távolodó alakját, s talán még nálam is meglepettebben bámul bele arcomba, majd a másodperc tört része alatt indul meg felém. Mi ez az egész, mit keresett YoonGi-nál az a szuka, kiállhatatlan MinAh? Ugye nem, ugye nem?!

- Suga -

Fogalmam sem volt arról, hogy ez a kiruccanás ilyen szinten képes kirántani kezeim közül az irányítást. Sorozatos magamon való meghökkenések után most mégis magabiztosan battyogok végig a faház folyosóján, magam után vezetve azt a lányt, akit alig öt perce, szinte felfaltam csókommal. Isteni csoda, hogy le tudtam állni… Megilletődve lépi át szobája küszöbét, ahonnan kérdően fordul felém, s meggondolatlanul fakad ki belőlem egy helyzet adta kérdés.

- Aludhatok itt? – dörzsölöm meg kelletlenül tarkómat, gyermeteg zavartól elvörösödött fejemet kissé a padló felé döntve.

- Aludni? – hebegi el, a vártnál is jobban kiakadva.

- Felőlem nem csak alhatunk – húzom jól ismert, gúnyos mosolyomat magamra, egy felbátorodott kacsintással.

- Hülye – lép el az ajtótól, ezzel jelezve, hogy bármennyire is bizalmatlan, mégis beenged. Lefogadom valami olyasmin gondolkodik, hogy milyen naivan hagyja, hogy én, a kiszámíthatatlan ragadozó, bemenjek rejtekhelyére… Mint, aki jól végezte dolgát ledobom cipőimet, s lazítva farmerom övén, azonnal a megvetett ágyára vetődök.

- Fürdeni mész? – kapom a tusfürdőjét szorongató lányra hirtelen szemeimet.

- Igen.

- Mehetek?

- HÜLYE – csapja magára az ajtót, mire azonnal nevetésben török ki. Imádom zavarba hozni, hogy lehetne nem szeretni azt az aranyos arcát, amikor bosszúsan grimaszol… Felkapva szobámból a törölközőmet, követve a lány példáját, a fürdőkhöz megyek, hogy valami elviselhetőbb szagot varázsoljak magamra. Mint egy perverz, még a tusoló alatt is csak ő jár a fejemben. Eleinte haragudtam magamra, hogy még a hét elején megejtett három napos katonai gyakorlaton is csak rá gondoltam, hogy mit csinál, kivel, s most, hogy bizonyossá vált, hogy ő sem közömbös felém, jelenleg egy szerelmes kisfiúhoz tudnám magam hasonlítani. Korábban úgy véltem, érzelmek nélkül sokkal egyszerűbb élni, de már nem akarom elüldözni magamtól Byul-t, éppen ellenkezőleg: csak és kizárólag magamnak akarom mindenét…

- Te meg ott lenn, ajánlom, hogy türtőztesd magad – morgom vigyorogva férfiasságomra pillantva, meglehetősen jót derülve saját hülyeségemen, majd újra tarkómra engedem a forró, megnyugtató vizet. - Ah, kész vagy – mérem végig a lányt a szobába lépve, elnyújtott percekkel később, vizes hajamat törölgetve.

- Nem akarsz felvenni, mondjuk egy pólót? – jegyzi meg karba tett kézzel, szemeit feltűnően ide-oda jártatva, mint, aki fél pucér felsőtestemre nézni.

- Nem szeretek pólóban aludni – vonok vállat és ismét az ágyára ugrok, most már kicsit magabiztosabban a falnak döntve hátamat. – Gyere már, nem eszlek meg. Talán… - vigyorgok, elvégre őszintén, csak magam mellett akarom tudni, mire készségesen, mellém is kucorgok. – Bár, ilyen jó illatnak nehéz ellenállni – hajolok a nyakamba, s hiába próbál felém fordulni, egy izzó csókot nyomok futólag bőrére, illatát mélyen beszívva.

- YoonGi, ugye – kezdi maga elé mormolni, majd egy mély lélegzetvétel után, érdeklődő szemeimre tapasztja tekintetét. – Ugye nem csak szórakozol velem?

Válaszul oldalra döntöm fejemet, s csókra sóvárogva indulok meg felé, félig lehunyt pilláimmal, de mielőtt célt érhetnék, egész fejemet eltolja magától, kissé bosszúsan újra felszólítva, hogy egyszerűen csak válaszoljak neki. Hangosat sóhajtok magam elé, majd újra felé fordulok, ám ezúttal szóra nyitom számat.

- Han EunByul – kezdem fennhangon a szavak megformálást, kiélvezve nevének minden  egyes szótagját. – Nem szórakozok veled, és bár tudom, hogy még nem bízol meg kiállhatatlannak titulált mivoltomban, valamiért csak belém habarodtál – vigyorgok fesztelenül rá.

- Öntelt! – fordítja el tőlem, paradicsomszínekben pompázó képét, egy kényszeredett mosolyfélével. Beletrafáltam, sokadszorra...

- És te így imádsz – dugom arcomat selymes hajához, egyenesen könyörögve engedélyéért, hogy birtokba vehessem ajkait. – A csókod az én drogom, és függő lettem – lehelem centikre szájától, majd hagyva, hogy vezessem, mindketten elúszunk a szenvedély patakján. Csókja sóvárgó, félénk, ajkai puhák, és ízletesek, s megszabadulva minden gyermeteg kételyemtől, kiürült elmémben, ismét csak egy valami marad: Han EunByul egésze…

- Akarod? – pihegem füleibe, ahogy cimpája tövét kezdem ízlelgetni.

- N-Nem – csóválja meg bódultan, ám öntudatosan fejét. Hiába esik nehezemre, minden addigi izgató tevékenységemet felfüggesztve, elkerekedett szemei fölé, pontosan a homloka közepére nyomok egy lágy puszit, majd eldőlök az ágyon, és könnyed mozdulattal magamhoz ölelem a lányt. – Ha holnap felébredek, és kiderül, hogy ezt csak álmodtam, én akkor is boldog leszek – húzza egy ábrándos mosolyra száját, kicsit távolabb húzódva tőlem.

- Tudod, amikor a buli után mellettem aludtál, minden rémálmom megszűnt. Boldog voltam, de féltem, hogy csak álmodok, és a démonok visszatérnek, ha már nem leszel velem… - fekszek a hátamra, egyik karomat feje alá csúsztatva, hogy inkább engem használjon párnának. 

- Akik nem hagynak aludni?

- Honnan tudsz erről? – pillantok rá kissé meglepetten.

- TaeHyung.

- Ah, akkor gondolom az élettörténetemet is elpofázta neked – kezdem a plafont pásztázni bosszúsan. Nem hiszem el, hogy az a szerencsétlen mesélt neki a múltamról… – Nyilván most szánsz engem…

- Amikor Tae elmondta, még erősebben kezdett égni bennem a vágy, hogy megértselek - jegyzi meg meglepő őszinteséggel. Halványan aggódok, hogy talán csak azért enged ennyire a közeledésemnek, mert sajnál, de egy pillanatra sem tűnhetek kétkedőnek a szemében...

- Engem nehéz ám kiismerni – s szavaimat követően, mellkasomra dönti fejét, mire mélyen beszippantom lágyan rám simuló hajának, mézédes illatát. Minden érintését, lélegzetét ki akarom élvezni, még jobban megakarom ismerni, senki másra nincs szükségem. Talán a sors is egymásnak szánt minket, s Isten küldte nekem ezt az emberbőrbe bújt őrangyalt? Mikor lettem ennyire vállalhatatlanul szerelmes, mikor csúszott minden ki a kezemből, mitől ragadtak el ennyire az érzelmeim...

Hajnalok hajnalán, ám a megszokottnál még is sokkal később mászok ki az ágyból, óvatosan ügyelve rá, hogy a meglehetősen viccesen alvó lányt, még véletlenül se ébresszem fel, majd magamra kapva kabátomat, egy futó pillantást veszek a faház lakóira, s a tópartra sétálok. Csípős, őszi hajnal, de hiába fázok, ez a hideg most mégis remekül helyettesíti a reggeli kávémat, s a tó felett misztikusan hömpölygő ködbe bámulva, egyre csak az éjszaka fel nem tűnt démonaimon gondolkodok. Minden gyógyszer, amit már rég hatástalannak titulálva elhajítottam, mind elbújhat a EunByul valója mögött…

- Te nem alszol? – pillantom meg az agyamban emlegetett, hirtelen mellém lépő lányt.

- Ezt én akartam kérdezni -  szűri ki vacogó száján szavait.
- Én mindig korán kelek, bár ma a vártnál is tovább aludtam – fordulok újra a víz irányába, egy szelíd mosollyal az arcomon. Most biztos azt gondolja, hogy nem is szoktam aludni, talán még a vámpír szó is megjelenik álmos fejében. – De ezt egy magadfajta hétalvó honnan is tudhatná… Még a nyál is kifolyt a nyitott szádon.

- Hé, nem kötelező ám mellettem aludni! – pillant egy aranyos grimasszal felém, kicsit magát is kinevetve, majd vigyorogva magamhoz húzom fázó testét. – Többiekkel mi van?

- JungKook a két gyökér haverom között alszik a földön, bánat tudja miért, Jin meg az én helyemen. NamJoon és a barátnőd gondolom kisajátította a maradék szobát – kacsintok rá, mire kicsit oldalba löki az önelégülten somolygó mivoltomat.

- Remélem vigyáz rá, és nem kell a tettek mezejére lépnem.

- Nam még a beiratkozás napján látta meg Nari-t, és, mint egy mesehős, első látásra belezúgott. Egyenesen ijesztő a srác, nem?

- Miről beszélsz, ő Nari hős lovagja – konstatálja, mire mind a ketten halk nevetésben törünk ki. – Aish! Hideg van – fordul ki karjaim szorításából, és engem maga mögött hagyva, még mindig vacogva lépdel végig a pallókon, ám mielőtt a fűre léphetne, mellé szegődök, s megfontoltan megragadom kihűlt kezét, mitől a vártnál is jobban zavarba jövök. Megnyugvásomra egy mosollyal nyugtázva gesztusomat, hagyja, hogy egészen a szobáig vezessem, ám pechünkre, egy félmeztelen, kába tekintetű NamJoon-nal találjuk magunkat szemben a faház folyosóján. Megpróbálja megdörzsölni szemeit, majd valamit motyogva, mint egy zombi, a fürdőbe vánszorog. Kacajunkat csak a szobába érve engedjük ki magunkból, s, mint egy ezer éves szerelmespár, úgy dőlünk vissza az ágyba, ahol rég nem érzett, felhőtlen jókedvemmel kezdem csiklandozni a lányt, mire csókot lopva tőlem, reggeli tornába kezdenek nyelveink, egymással karöltve.

- Részeg disznók, kifelé! – halljuk meg NamJoon hangját alig egy órával később, ahogy nyilván valóan, HoSeok-ék szobájának ajtaját tépi fel, majd irányt változtatva, felénk kezd trappolni.

- Ti is gerlepár, most szólt az a nyanya, hogy kilencig el kell húznunk a csíkot – tárja ki az ajtót, egy futó pillantást vetve az ágyon ücsörgő alakunkra. – Hogy a kurva anyját az iskolának, meg a zseniális szervezésüknek! Egyszer nem én intézek valamit – ordibálja végig a faházat, aminek ablakai mintha be is rezonálnának. Eszeveszett pakolásba kezdünk, majd életet lehelve a három másnapos idiótába, mint valami hajléktalan semmirekellők távozunk a kempingből. Meg sem indokolta az az öregasszony, egyszerűen azt mondta h már nem lehetünk itt… Mi a franc… Kurvára elbasztak valamit a szervezéssel. HoSeok-ot egy ideig támogatom, majd szabad mozgásra ösztönzöm, itt-ott kinevetve dülöngélő alakját, majd Byul mellém szegődő kezét megragadva, a buszig gyalogolunk. A három illuminált félóránként megállítva a buszt jelzik, hogy lehetséges, hogy inkább az útszélén kijózanodnának, és holnap stoppal hazajönnek, de mind tudjuk, hogy abból még nagyobb bebaszás lenne, hiszen HoSeok nem arról híres, hogy tanulna a hülyeségeiből, és ha jól látom már az epéjén ad túl az egyik bokornál. Ezt a JungKook gyereket meg mentem lecsapom, mit néz rám ilyen lekicsinylően, mit gondol ez a kis faszcibáló magáról? Ha nem lenne itt mellettem a csaj, minimum egy sallert kapna a tarkójába, csak úgy, mert miért ne, tudom jól, hogy odavan Byul-ért, és ezt valószínűleg csak a lány maga nem veszi észre. Benézte a kiscsákó, a Han lány, akkor is az enyém lesz, ha már nem az most is…

- Csá kertitörpe! – robban be a kollégiumi szobámba, valamikor két óra magasságában HoSeok.

- Igényelnél egy pofont? – förmedek rá a konyhából, az edényeket ide-oda pakolászva.

- Jól van na, nem tehetsz róla, hogy dugó vagy – vágódik le az egyik székre.

- Két kikúrt centivel vagy magasabb nálam, szóval pofád alapállás!

- Amúgy meg mit csinálsz?

- Főzök.

- De miért néz ki ilyen jól? – dugja arcát a sütőhöz.

- Mert tudok főzni, rémlik?

- De jó fej vagy, nem kell ám fáradoznod, valami egyszerűvel is beérem.

- Nem neked lesz, Byul-t akarom meglepni este – fordulok vissza a köret gondos összeállításához.

- Akkor ti most tényleg összejöttetek?

- Csak remélni tudom – sóhajtom, a fűszerek címkéjét tanulmányozva.

- Már első naptól kezdve tudtam, hogy nem unalmadban baszogatod… Ismerlek, mint a rossz pénzt. Meghúztad már?

- Még nem.

- A főzés is furcsa, meg, hogy hagytad a buli utáni itt alvását, de, hogy még ki se próbáltad?!

- Ő más…

- Te is más lettél tőle, de még nem tudom, hogy ez tetszik e vagy sem – karol át HoSok, hogy szemügyre vehesse a rizstálamat, ami valószínűleg egy étterem égköve lehetne.

- Jobban érzem magam tőle, főleg mióta tudatosult bennem, hogy nem unalmamból baszogatom, hogy téged idézzelek.

- Akkor ennek örülök, majd mesélj! Megyek, anyámék valami esti misére akarják, hogy hazaugorjak.

- Misére? Mármint templom, pap meg hívők? – kapom az ajtóhoz lépdelő fiúra szemeimet, félig elröhögve magam.

- Jah, képesek ezért hazarángatni, még, ha csak egy órára is lakok. Én meg ugrok, mint egy hülye.

- Te vagy a vallásos családod mintapéldánya.

- Az, egy megtermett fekete bárány – röhög immár velem együtt, s bagója után nyúlva zsebébe, magára csukja a bejárati ajtót. Lehet, hogy szólnom kellett volna Byul-nak, hogy nem viccből nem foglalkozok vele, és ne vacsorázzon? Akkor oda lenne a meglepetés, igen, várjon csak, remélem, rajtam kattog az agya, hogy ugyan mi ez az egész köztünk, és hogy ugyan mit csinálok, s lefogadom, nem mer átjönni se. Ilyen ez, amikor az ember szerelmes? Képesek vagyunk akár hülyét csinálni magunkból mások előtt, műremek ételeket főzni, és hevesen verő szívvel gondolunk választottunkra, s egyre csak azt kívánjuk, bár tudnánk, mire gondol a másik? Ez az érzés, olyan észrevétlenül sunnyogott bele a tudatomban, hogy mire ráeszméltem, már nem csak a fejem, de minden rezdülésemet, gondolatomat, mozdulatomat megtöltötte a lány egésze. Magamnak akarom őt, ez kétségtelen…

- Öcsi! Mi a helyzet, minden oké odahaza? – ülök egy pihenő gyanánt az ebédlőasztalhoz, telefonomat a fülemhez nyomva.

- Hyung! I-Igen – leheli egészen halkan a telefonba. – Miért hívtál?

- Miért ne hívhatnálak, ritkán beszélünk mostanában. Csajod megvan még?

- Meg, minden rendben – válaszolja egyszerűen, s meglepően közönyösen.
- Gond van? Nem tudok egy ideig hazamenni a gyakorlatok miatt.
- Nincs gond, már mondtam! - emeli fel hangját öcsém.

- Rosszkor hívtalak gondolom, majd szólj, ha már nem vagy ilyen búval baszott – jegyzem meg flegmán, és ki is nyomom a telefont, mielőtt jobban felbaszom magam a nemtörődöm stílusán. Kár volt felhívnom, de azért remélem, hogy semmi gond nincsen, nagyon nem tetszett ez a beszédstílus, de semmi kedvem leállni vele vitatkozni. Kezd elkanászodni…

- Oppa! – nyílik ki lassan a nyikorgó ajtóm, terítés közben. Remek, már csak ez hiányzott mára, mi ez a szoba, valami átjáróház?

- Hát téged milyen ocsmány szél fújt erre? – egyenesedek ki MinAh tenyérbe mászó mosolya láttán.

- Muszáj velem így beszélni? Csak látni akartalak – húzódik egyre közelebb hozzám, ám mielőtt kihátrálhatnék előle, kéjesen nyakam köré fonja kezeit. – Ugorhatnánk a vacsit – nyalja meg ajkait, s csókért könyörögve kezd közelíteni felém arca.

- Állj már le! – tolom el magamtól a lányt egy teátrális nevetéssel, mint, aki el sem hiszi, hogy lehet ennyire könnyen kapható és idegesítő egy nő. - Díjaznám, ha elmennél, amíg szépen beszélek. Várok valakit.

- Azt a csúnya kis törpét? – csattan fel MinAh.

- Most fejezd be, nem szólok többször! – komolyodik el tekintetem, mire a lány megadóan rántja ki helyéről az ajtót, és hangosan trappolni kezd a folyosóra. Ah, ez könnyen ment, valószínűleg nem éltem volna túl, ha akkor toppan be, amikor Byul itt van. Jut is eszembe, ideje lenne szólnom neki, remélem, a szobájában van. Mély levegőt véve lépek ki a szobából, de oxigénbevételem bennem is reked az elém táruló látványtól, ahogy MinAh távolodó alakja előtt, nem messze a szobámtól, Byul tűnik fel, arcán egy szomorúság áztatta aggodalommal. Ugye nem értette félre, ugye nem?

- Byul! – lépek azonnal a szemeit lesütő, feszülten ácsorgó lányhoz. – Hozzád indultam!

- Talán én vagyok most a soros? – mormogja orra alatt, még mindig rám sem pillantva.

- Miről beszélsz, nem történt semmi, csak zaklatni jött be! Azonnal elküldtem – ragadom meg egyik kezét, amit hiába húzna el ösztönösen, erősen szorítom meg, és minden ellenkezését semmibe véve, a szobámba cibálom.

- Engedj már el! – ocsúdik fel, ahogy az asztalhoz toloncolom. – Semmi közöm hozzá kivel mit csinálsz - fordul testével ingerülten felém, egyre halkuló szavai kíséretében, szemeit a parkettára tapasztva.

- Miért mondod ezt? - méltatlankodok. - Nincs okod a féltékenységre!

- De féltékeny vagyok, oké? - emeli fel, egyre feszültebb, itt-ott elcsukló hangját. Megszoktam, hogy mindig beletrafálok az állításaimmal, de szavai most mégis meglepnek.

- Kedvellek - vágok szinte szavába nemes egyszerűséggel, elkapva a lány, azon nyomban rám emelt tekintetét. Erre várt nem? Hogy kimondjam...

- T-Tessék? - hebegi el kérdését, mint aki nem értette tisztán rövid, velős mondatomat.

- Jól hallottad - mélyesztem gyönyörű barna íriszeibe pillantásomat, majd egy őszinte, kedves mosollyal, kimérten kezdek egyre csak közeledni hozzá. Jól hallottad Byul, nincs mit sem szégyellnem, sem tagadnom, ha akarod, ha nem, te már hozzám tartozol...