30. Szerencsétlen szerencse

30. fejezet

Nincs mindenre magyarázat. Elég, ha hálásak vagyunk. /Tommy Wieringa/

- Suga -

- Üm – köszörüli meg torkát Byul, ezzel megtörve a köztünk uralkodó csendet  – Hogy van YoonHo?

- Jól – válaszolom velősen. Most komoly, hogy ezt kérdezte?

- Az jó – fordul vissza az üveg felé. Jó hát, egyáltalán miért kellett megszólalnia? Pontosan ezért nem akartam, hogy velem jöjjön, nem elég, hogy el kell viselnem a közelségét, még a hangjával betölti a teret?

- Nem tudom, miért gondolod, hogy kíváncsi vagyok rád, vagy a kérdéseidre – szűröm fogaim között a lehető legnagyobb nyugalommal, szemeimet végig az úton tartva.

- Tudom, hogy utálsz, és hogy sosem volt semmi valós érzelmed felém, én csak…

- Akkor ebben egyet értünk – jelentem ki, mint, aki tényleg komolyan is gondolja.

- Miért hitetted el velem, hogy kedvelsz? – teszi fel a váratlanabbnál váratlanabb kérdéseit, azonban ettől még a szavam is elakad. Fogalmam sincs meddig bírom még a harag vakolta hazugság falat magam köré építeni... – Sajnálom – leheli, hosszú némaságomra reagálva.

- Mit?

- Hogy a bíróságon, akkor ott, nem mondtam igazat – kezdi egyre feszültebben a magyarázkodást. 

- Csodálom, hogy tükörbe tudtok nézni még a nővéreddel.

- Mondom, hogy sajnálom! – emeli fel a hangját epés megjegyzéseim hallatán.

- Kit érdekel? Ezek a szavak nem teszik semmissé, azt amit az öcsémmel tett a nővéred, és azt, hogy… - nyelem el mondatom végét.

- Mit? – feszegeti tovább.

- Hogy csalódnom kellett benned, hogy rá kellett jöjjek, hogy ugyanolyan romlott ribanc vagy, mint EunKyung.

- Rólam bármit mondhatsz, de a családomat hagyd békén!

- Most mártírkodni akarsz? Kurvára gyenge próbálkozás.

- Mit akarsz, mit tegyek? Nem tudom megmásítani a történteket! – kiabálja már-már hisztérikusan, s valahol félúton Yangjuba, egy kisebb település főútján idegességemben félrerántom a kormányt, tövig nyomom a féket, s az álló helyzetbe kerülő járműben, a mellettem ülőhöz húzódok. Kérdés nélkül, megfosztva a lányt minden ellenkezés lehetőségétől, kegyetlenül megcsókolom, s a felgyülemlett indulatok hevében, hirtelen magam sem tudom, mit is tesz a testem. Hogy mit akarok? Őt, csak őt és semmi mást, el akarom felejteni a történteket, el szeretném temetni a múltat, nem akarok arra gondolni, hogy talán a hátam mögött azzal a semmirekellő Kook-kal kavar, hogy a nővérével egy családba tartoznak, egyszerűen csak magamnak akarom őt. A közelsége megbabonáz, dühít és lázban éget. Már kontrollálni se tudnám a tetteimet? Egyáltalán nem erről állapodtam meg magammal, mi a büdös francot művelek, így akarnám elhallgattatni? 

- Mi akarok, mit tegyél?! – ismétlem el korábbi kérdését, centikre ziháló arcától. - Azt, hogy tűnj el – szúrom összeszűkült tekintetemet kiguvadt szemeibe, majd visszahúzódva saját helyemre, a legnagyobb könnyedséggel kiszállok az autóból, megkerülöm azt, és kivágva az anyósülés ajtaját, kicibálom Byul-t a járdára. Szóra nyitja a száját, de mint aki azt sem tudja, mi folyik körülötte, csak tátog, mint egy jól megtermett ponty, én meg nemes egyszerűséggel visszaülök a kocsiba és nagyslukkal el is hagyom a helyszínt, magam mögött hagyva a lányt. Azt hiszem ezzel a tettemmel kiérdemelhetem a hős lovagok legjobbika kinevezést, ehhez kétség sem fér. Nincs mit szépíteni, egy kibaszott nagy tahó vagyok, aki nem bírt a vérével, és mielőtt ott helyben magáévá tehette volna szíve hölgyét, fogta és kitoloncolta a kocsiból, mint valami felesleges kurvát. Vastaps YoonGi! Miért nem hagy egyszerűen békén, könyveli el magában, hogy nem szeretem, és él tovább, miért várja el, hogy feltépjem magamban a csalódottságomat, ezt a mérhetetlen szenvedély itatta haragot, ami tombol bennem? Miért...

- Ez meg mi – pillantok a mellettem lévő ülésre, ezzel szembesítve magam a ténnyel, hogy Byul telefon és iratok nélkül ácsorog a falu közepén, ugyanis a mobilja itt csörög fesztelenül. JungKook keresi, hogy rohadna le a farka annak a kis pöcsnek… Bosszankodhatok itt napestig, ez túl ment minden határon, kitudja, hogy reagálja le, kitudja milyen bajba sodorja magát az a szerencsétlen lány... Ha helyén tudnám kezelni a kavargó gondolataimat, az eszem és a szívem vérre menő küzdelmét, meg a fene erős érzelmeimet, ez mind nem történt volna meg, és nem kellett volna ezt tennem vele. Már csak azt lenne jó tudni, hogy hol a faszomba tudok visszafordulni, elvégre egy hatalmas kőfal választja el a szemközti forgalmat. Mikor lesz már valami kereszteződés, remélem Byul nem indul útnak a nagy világba, mert felnégyelem, ha valami baja lesz, vagy engem nyírnak ki, végülis, akkor már teljesen mindegy… Nagyjából fél óra múlva sikerül is a Szöul felé haladó háromsávos útra áttérnem, ám hiába a sietségem, Byul sehol.

- Elnézést – állítok meg egy idősebb férfit az egyik jelzőtábla tövében, hátrahagyva apám autóját a leállósávban. – Nem látott erre egy rövid barnás hajú, alacsony lányt? Minden bizonnyal gőze sincs arról, hogy hol van.

- Talán megszökött valami intézetből? – mereszti rám szemeit az úr.

- Nem mondom, hogy nem flúgos, de nem. Egyszerűen csak elkeveredtünk egymástól.

- Nem fiam, nem láttam, de egy pillanatra megrémültem, hogy valami elvetemült nőszemély járja a falunkat.

- Nem kizárt az elvetemültsége, úgyhogy tartsa nyitva a szemeit - vigyorgok a férfira.

- Talán nézd meg a falukocsmában, minden út oda vezet, én már csak tudom – kacsint rám az öreg, kezeivel az egyik sarok felé mutatva, majd tovább is tolja rozoga biciklijét. Hát ez kurvajó, megőrülök komolyan… Fújtatva, egyre dühösebben szedem a lábaimat végig a kis utcán, a korlát szegélyezte kis patakon át, egészen egy kocsmának tűnő, csapongó, zajos épületig. Egyszerre tudnám a fejemet a falba verni, hogy otthagytam a francba a Han lányt, és egyidőben vagyok rá is mérges, amiért képes volt elindulni akármerre. Bár mit tehetett volna, nyilvánvalóan még csak nem is reménykedett abban, hogy visszamegyek érte. Ácsi, komolyan azt gondolta, hogy otthagyom teljesen magára utalva? Nagyobb szemét lehetek a szemében, mint azt hittem…

- Hagyjanak már békén! – hallok meg egy női hangot, s a kicsapódó ajtón át, egy hátráló, lépcsőn félig leeső lány zuhan szinte egyenesen a karjaimba.

- Byul – szólok rá, s karjait megmarkolva, magam felé fordítom. Tényleg ő az, hála a magasságosnak...

- Yoon – kezd dadogni könnyes szemeivel. – Gi – fejezi be keresztnevem megformálást az ijedt arcú lány.

- Na, megjött a kis barátod? – lép pár ismeretlen, rosszarcú alak a küszöbhöz. – Gyere inkább vissza kiscica – nevetik el magukat egyszerre, mire ösztönösen, azonnal Byul elé állok. Tudhattam volna, hogy bajba keveredik, nem is ő lenne!

- Mi most elmegyünk – jelentem ki a kész tényt, szinte csak a mögöttem toporgó lány számára hallható hangerőn.

- Mégis hova mennétek – húzza el kéjesen szavait az egyik ittas, korai harmincas férfi, lendületesen felénk lépdelve, maga mögött egy egész seregnyi kocsmatöltelékkel.

Eltökélten ragadom meg a lány remegő kezeit és, mint, aki tudja mit csinál, őrült tempóban futásnak eredek, magam mögött vonszolva az értetlenkedő rövid hajú koloncot. Még idegesebb vagyok a tény tudatában, hogy itt menekülünk egy csapat falubéli elől, mert ez a lány képtelen volt várni, vagy meggondoltan cselekedni. De legalább könnyűszerrel ráleltem, ez valami isteni jel, vagy szerencse lehet...

- YoonGi, megállnál? Nem követnek már – vinnyog mögülem a lány az utca sarkára érve. Csikorgatva a fogaimat, szinte lángoló fejjel fordulok felé, még szorosabban tartva csuklóját, és, mint egy fenevad, azonnal ráordítok.

- Teljesen elment az a maradék kevés eszed is?

- Tessék? – hüledezik el meglepetten. – Hogy mit mondtál? Mégis ki hagyta ott a másikat egy teljesen ismeretlen helyen?

- Mi a francért nem maradtál ott?

- Mert azt hittem nem jössz vissza!

- Minek nézel te engem?

- Egy elmebajos, perverz szemétnek per pillanat!

- Vigyázz a szádra kicsi Byul, ha én nem vagyok, most a falusiak élvezkednének rajtad!

- Jaj, de hálás vagyok, hős YoonGi úr! – nyafogja gúnyosan, fejét ide-oda döntögetve, hogy így érzékeltesse: most ő a cinikusabb.

- És még én vagyok az elmebajos? Mit hisztériázol itt?

- Elegem van belőled! – rántja ki kezét szorításomból.

- Fogod a cuccaidat, aztán megoldod szépen, hogy mész haza, mert velem biztos nem jössz – indulok el a parkoló kocsim elképzeld irányába.

- Hol a kocsi? Fogom a táskám és itt sem vagyok – lök meg mellém érve, mint egy pufogó kis vipera. Remek, én is pontosan így gondoltam, majd buszra száll, vagy hívja kicsi JungKook-ot, bánom is én...

- Ebben is egyetértünk akkor – fejezem be epés diskurzusunkat, nagy léptekkel kielőzve a lányt, ám valami sehogy sem hagy nyugodni, és lépteim is egyre csak lassulnak, ahogy hunyorogva a főút melletti leállósávot fürkészem. - Mit kérdeztél az előbb? – cövekelek le a forgalmas főút átkelőhelye előtt.

- Hogy hol a kocsi – morogja mögülem Byul.

- Na, ez az, amit kurvára szeretnék én is tudni.
- Miről hadoválsz? 
- Arról, hogy az a kibaszott autó nincs ott, ahol hagytam! - rohanok át az úton, magam után húzva a szavaimtól elképedt, hitetlenkedő fejű Byul-t. Hiába forgolódok, futtatom végig szemeimet a környéken, az a rohadt kocsi sehol sincs, és úgy néz ki a szerencse forgandó: az egyik percben minden a helyére kerül, a másikban, pedig feleszmélsz, hogy apád autóját meglovasították, benne a telefonoddal, pénzeddel, irataiddal...  Lehet, hogy a hatalmas, eszeveszett sietségemben, nem ártott volna legalább bezárni azt a rohadt verdát. Valaki lőjön fejbe! Bár, ahogy elnézem a mellettem ácsorgó, neheztelő tekintetű lányt, eme fohászom rövidesen be is teljesül...