27. Hazudtam értük

27. fejezet

Sose hazudok, mert senkitől se félek. Az ember csak akkor hazudik, ha fél. /John Gotti/ 

- Suga -

Két nap telt el a tárgyalás óta. Nagyapa fellebbezett, az ügy kivizsgálása folytatódik, Han EunKyung szabadlábon, az én viselkedésemet, meg egyszerűen minősíthetetlennek nyilvánították. Minden pillanatok alatt értékelődött át bennem. Vajon az igazságszolgáltatás, mennyire valós, és azt kapják a bűnösök, amit érdemelnek, vagy mindez csak mondvacsinált formalitás? Nagyapa szerint a harag, a csalódás és a félelem táplálja minden tettemet, minden gondolatomat, s kezdem komolyan elhinni, hogy a lelkemig lát az öreg. YoonHo-t még mindig mesterséges kómában tartják, de az önfenntartó élettani működések stabilak, ám hiába a javulás, úgy viselkedek, mint akit ez cseppet sem nyugtat meg. Miért is lennék higgadt, az egyetlen ember, akit egész életemben magam elé helyeztem, magatehetetlenül fekszik egy kórteremben...

- Min YoonGi! – hallom ezeket a szavakat talán az elmúlt percben nem is először. – MIN YOONGI! – emelkedik nevem szajkózásának hangereje, mire azonnal az előttem álló századosra kapom szemeimet, s kezemet ösztönszerűen emelem homlokomhoz, egy tisztelgés erejéig. – Szedje össze magát – húzza el szája szélét és tovább sétál a sorakozó hadi technikusok előtt. Remek, megint elbambultam... – Visszatérve a komplex gyakorlatra, holnap reggel hétkor indulás – fejezi be mondandóját a férfi, s utolsó pillantást vetve az ácsorgó csoportra, elhagyja a gyakorlati helyszínt. Nincs is jobb, mint ezzel a csapat idiótával, újabb napokat eltölteni az Isten háta mögött, repesek az örömtől, élek halok a szakmai gyakorlatokért...

A reggeli napsütés ellenére, újra szürke felhők takarják el az égitestet, és ez a hűvös szellő sincs az ínyemre, ami egyre csak összeborzolja a hajamat. Elérve a diákok lézengte kollégiumi utcát, arcomat menthetetlenül fordítom szobám, és ezzel együtt Byul erkélyének irányába. Valószínűleg már ő is visszatért. Elképzelni sem tudom, mi játszódik le benne, mit érez, ám hiába a rengeteg őt érintő kérdésem, üres tekintetemet magam elé emelve, kimérten érek folyosóra, ahogy gondolataimból a lehető leghamarabb megpróbálom kizárni a lányt.

- Szia – zökkent ki merengésemből egy ismerős, mellém szegődő lány.

- Hello – viszonozom a köszönést egy futó pillantást véve a mellém érkezőről, majd szobámhoz érve kulcsom után kezdek kutakodni. Megállva pár méterre tőlem fürkészi szerencsétlenkedő mozdulataimat, s célt érve a keresés eredményéül, a zárba helyezem a kulcsot, ezzel benyitva a szobámba. Még mindig néz, akar is valamit, vagy csak bámul?

- Tetszettek a képek? – töri meg a csendet, mire azonnal, gúnyos vigyorára kapom tekintetemet.

-  Szóval te küldted őket – jegyzem meg hidegen, rezzenéstelenül.

- Gondoltam ideje lenne tisztán látnod – kezd kéjesen közeledni felém, s átlépve a küszöböt, menthetetlenül nyakam köré fonja karjait. – Az a lány nem ér semmit – kúszik arcomhoz, szavait belesuttogva a fülembe.

- Mi a franc ütött beléd? – szabadítom ki magam, s egyenesen a szobámba viharzok.

- Mi a baj – vonja fel cinikusan szemöldökét. – Olyan nyúzott vagy, hadd segítsek – kúszik újra testemhez, mire észbe sem kapva, számra tapasztja ajkait. Mi a fasz… Ez a csaj teljesen meghibbant, mit képzel ez magáról, takarodjon már a picsába!

- YoonGi, nyitva volt az ajt… - jelenik meg a teljes váratlanságból EunByul, s elszakadva a hirtelen csókból, távolabb taszítom magamtól a sötéthajú lányt. – Ella? – hebegi el szobám ajtaja előtt megtorpanó Byul, tágra nyílt szemeit hol rám, hol az elégedetten somolygó Ellára futtatva. Ez az egész, úgy, ahogy van groteszk... Byul miért pont most állít be, ez az Ella meg úgy tudtam barátkozni akar vele, mi a retkes búbánat van... Meghökkenve akad el még a lélegzetem is, és, mint akit levertek karónak, feszülten állok percekig a tények előtt, s új, bosszú édesítette ötletemtől vezérelve, végül szóra nyitom a számat.

- Byul -                          

Alig egy nappal a visszaérkezésem után, mintha mi sem történt volna, ismét pszichológia órán találom magam, egyre csak visszaszámlálva, a perceket, másodperceket, fülemben szinte hallva a falióra kattogását. Az párás ablakon keresztül fürkészem a Szöuli tájat, ez az emeleti ablak, megfelelő rálátást nyújt a nyüzsgő nagyvárosra. A természet már álmos, mintha olyan elkeseredett és megfáradt lenne, mint én magam, úgy szabadul meg minden felesleges, elbarnult levéltől, és úgy burkolózik ködös borongásba.

- Hanyas? – iparkodik mellém Nari, valahol a kora délutáni órákban a tanteremből kilépve.

- Kettes – vonok vállat, és, mint egy élő halott vonszolom tovább magam a folyosón.

- Byul, rosszul festesz nagyon, nem akarsz róla beszélni? Tegnap óta szótlan vagy – teszi egyik kezét vállamra, majd egy mély levegőt véve, valami élhető történetet kreálva, belekezdek a szívemet nyomó események vázolásába.

- A nővérem elég nagy bajba keveredett, én meg hamisan tanúztam a bíróságon az érdekében – hadarom magam elé.

- De ha kiderül, téged is meghurcolnak!

- Igen tudom. Ráadásul a felperes Min YoonGi családja volt.

- Tessék? De miért…

- Fogalmam sincs mi lesz így velünk, van e egyáltalán még „mi” ezek után – sóhajtok,  választ sem adva Nari kérdésére, s a forgó ajtón át, a borús külvilágba lépek.

- Beszélnetek kéne akkor – konstatálja Nari, a valós tények tudatának hiányában.

- Gyűjtöm a bátorságot, de rettegek. Olyan megvetéssel bámult bele a szemeimbe a tárgyaláson, hogy még a vér is megfagyott bennem – Nari nem reagál, kissé fázós hátamat dörzsölgeti, kedvesen mosolyog, és érzi, hogy nem kívánok erről többet beszélni. Még nem megy, egyszerűen még nem tudom elmondani sem neki, sem másnak, azt, ami bennem van. Ez a fájdalom, ez a bűntudat, egyre csak mardos, és igen, rettegek. Rettegek Min YoonGi szemébe nézni, pedig annyi mindent akarok mondani és kérdezni, vagy egyszerűen csak megtudni, hogy visszatért e már, mit csinál, mit érez, mit gondol… Vajon tényleg minden megváltozott benne, megvet és utál most, vagy csak időre van szüksége? 
Már vagy fél órája toporgok a lakrészünk különböző pontjain, és egyszerűen nem bírom, ha el is küld, nem tudok addig nyugton lenni, amíg meg nem győződök róla, hogy itt van, és rendben van… 

- Átmész hozzá? – kérdi laptopjától Nari, a kifele iramló alakomra felpillantva.

- Nem tudok semmi másra sem gondolni, muszáj átmennem – fordulok vissza az ajtóból. A lány bólint egy apró mosollyal arcán, s kilépek a folyosóra. Ilyenkor már rég aludni szoktam, vagy minimum az ágyamon dögleni, erre egy békés pillanatom sincs, a kavargó ,YoonGi orientált gondolataimtól.

- Nyitva az ajtaja? – csoszogok a küszöb elé meglepődve. Óvatosan lépek a most ijesztő barlangnak vélt helységbe, majd egy fordulás után a szobához sétálok kissé gyanakodva.

- YoonGi, nyitva volt az ajt… - jelenek meg a teljes váratlanságból, ám az elém táruló , megdöbbentő látványtól még a lélegzetem is eláll. – Ella? – hebegem el, hol az elégedetten somolygó Ellára, hol a szőke fiú alakjára futtatva szemeimet. Ezt most álmodom igaz? Hallucináltam a csókjukat is, kérem, szólaljon már meg valaki, mi ez az egész?

- Byul – köszörüli meg torkát YoonGi, s egy lépést hátrálva, ágya mellé érkezik. – Mi szél hozott? – húzza egy kelletlen mosolyra szája szélét, s rám nézve, lehuppan a bútorra.

- Én csak… - próbálok életjelet adni magamról, de úgy érzem, egy percig sem bírok tovább itt állni.

- Rosszkor jöttél, elfoglalt vagyok, ahogy látod – dönti kissé oldalra fejét, kényelmesen üldögélve ágyán, rezzenéstelen fapofáját felém tartva.

- Sápadtnak tűnsz, minden rendben? – játssza el az aggodalmas kislányt Ella a fiú mellé ülve, s a gyomrom egy pillanat alatt kavarodik fel. Undorító... Lábaimat, mintha ágyúból lőnék ki, iramodok meg a kijárat felé, s bevágva magam mögött a bejárati ajtót, itt-ott megtántorodva veszem szobám felé az irányt. Ezt képtelen vagyok feldolgozni, egy teátrális nevetésben kellene most kitörnöm, amivel magamra reflektálnék, vagy bőgjem el magam, mint egy szánalmas hülye? Mi a fene volt ez az egész, teljesen össze vagyok zavarodva...

- Byul! – hallok meg egy ismerős, jelenleg nagyon kellemes csengő férfihangot.

- JungKook – fordulok meglepetten felé.

- TaeHyung mondta, hogy tegnap este visszajöttél, úgy örü… Te sírsz? – bámul bele az arcomba.

- N-Nem, dehogy – törölgetem le pulcsim ujjával, az észrevétlenül szemembe szökő könnyeket.

- Ugye nem annál a seggfejnél voltál? – biccent fejével YoonGi szobájának irányába. – Megbántott? – ragadja meg indulatosan vállaimat, mire megfeledkezve minden hazugságra irányuló késztetésemről, egyszerűen csak bólintok. Nem kérdez, szorosan ölel magához, és utat engedve a sós vízesésnek, hangos zokogásba kezdek Jeon JungKook vállán. Nem érdekel már semmi és senki, meg akarok szűnni létezni, a bűntudattal, a sorozatos sérelmekkel, hogy lennék képes élni? Nem akarom ezt…

- Elköltözök – suttogom zaklatottan, levegő után kapkodva.

- Hova? Elintézem, hogy átjöhess a Gonam koleszba, erre a szavamat adom – simítja végig újra a hátamat, s szemügyre véve nedves, kipirosodott arcomat, kinyitja előttem a szoba ajtaját, ahol Nari azonnal felugrik zaklatott mivoltom láttán.

- Mi a csuda történt?

- Elköltözünk, és most végérvényesen - trappolok végig az előszobán.

- Nem értelek – ráncolja össze homlokát Nari.

- Min YoonGi éppen Ellával készül egy laza késődélutáni etyepetyére – nevetem el magam még mindig könnyeimet nyelve, ami egy őrült, idegbeteg látszatát kelti. – Jó ég, én még is mit hittem? – kezdek fel alá járkálni.

- Tessék? Ella? - csattan fel a név hallatán szobatársnőm.

- Nyugodj le Byul – lép elém JungKook, mire könnyed mozdulattal kikerülném, de lefogja a csuklómat, és maga mellé húz. – Nem akarom azt mondani, hogy megmondtam, de megmondtam… Ő ilyen, csak kihasznált.

- Ez nem igaz! Az én hibám, joggal utált meg – próbálom lenyugtatni magamat egy sóhajjal. – De… nem ezt érdemlem, ugye nem?! – pillantok az értetlenül arcomat fürkésző Kook-ra.

- Miért lenne a te hibád, miről beszélsz?

- Én csak a családomat akartam megóvni… - török ki egy újabb zokogásba, s, hogy talpon maradhassak, Nari karol belém a másik oldalról. – Hazudtam értük... A nővéremért… Aki miatt YoonGi öccse majdnem meghalt – lehelem magam elé, s a csend, mint egy kellemetlen jéghideg fuvallat, járja át egyik pillanatról a másikra a teret. Fájdalmas néma másodpercek telnek el, kihátrálok barátaim karjai közül, s elfordítva bűntudat és fájdalom torzította arcomat, az erélyajtóhoz ballagok. A kellemes bordó sötétítő függönyök közül, megnyugvást keresve, újra az egyre ködösebb, sötétedő tájat kezdem pásztázni. Mi lesz így velünk, mi lesz így velem? Bárcsak vissza tudnám forgatni az idő kerekét, hogy megakadályozzam mindezt, hogy Kyung újra a régi lehessen, az a lány, akit világ életemben magam elé helyeztem, akire mindig felnéztem... Hogy anyáék ne kergethessenek hiú ábrándokat, hogy Min YoonGi szívébe, ne ejthessen a Han család még nagyobb sebet, hogy YoonHo ne dönthessen így... Istenem adj jelet, merre induljak tovább, mi a helyes irány?