21. Már nem félek, vagy mégis?

21. fejezet

 Az ember résen van, ha a sötét, baljós éjszakába merészkedik ki, akkor bármire fel van készülve. De egy tiszta, felhőtlen nyári napon? Honnan tudná, hogy menekülnie kell, ha semmit nem lát, ahol veszély rejtőzhetne? /Stephenie Meyer/

Csendesen, egészen megilletődve lépdelek az épület sötét apró folyosóján, azután a fiú után, aki iránt sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen erős, és intenzív érzéseket fogok táplálni. Illedelmesen kitárja előttem a nyikorgó faajtót, amin szemlesütve be is iramodok, hogy onnan fordulhassak a bejáratban megtorpanó szőke felé.

- Aludhatok itt? – dörzsöli meg kelletlenül tarkóját, a sötétben is jól kivehető, zavarba ejtett arcát a padló felé lehajtva.

- Aludni? – hebegem el, már a szó hallatán is kiakadva.

- Felőlem nem csak alhatunk – húzza jól ismert, gúnyos mosolyát magára, egy felbátorodott kacsintással.
- Hülye – lépek el az ajtótól, ezzel jelezve, hogy bár lehet, hogy szívinfarktusban hunyok el, s lehet, hogy olyanok történnek, amikre még nem vagyok felkészülve, mégis beengedem. Talán én lennék a bolond préda, aki egyenesen beinvitálja a tigrist rejtekhelyére? Mint, aki jól végezte dolgát dobja le cipőjét, s lazítva farmerja övén, azonnal a megvetett ágyamra vetődik. Kattogó agyam zajától menekülve rohanok a szekrényemhez, majd észrevétlenül felkapva pizsamámat és tusfürdőmet, visszairamodok az ajtóba.

- Fürdeni mész? – kapja rám hirtelen szemeit YoonGi.

- Igen.

- Mehetek?

- HÜLYE – csapom magamra az ajtót, s még a fürdőből is jól hallom a magában nevetgélő fiút. Nem hülye, egyáltalán, szó sincs erről, itt az egyetlen idióta én vagyok, aki nem tud magával mit kezdeni kislányos zavarától… Mi fog következni most? Visszamegyek és rám mászik, ha pedig nem engedem, megharagszik? Istenem Byul jelenleg nagyon nem szeretlek… Arcomat kicsit felrázva, pár elnyújtott perc után be is csavarom magam a törölközőmbe, s párás csempéken óvatosan végiglépkedve, a tükrökhöz sietek, ahova ruháimat pakoltam korábban.  Hanyagul megszárítkozva, itt ott vizes hajamat kifésülve, mély lélegzetekkel sétálok a szobánkhoz, ahova pár pillanatnyi hezitálás után, be is lépek.

- Hova lett? – bámulok végig az üres, holdfény megvilágította szobán, szinte a szemtanúknak ítélt falaktól kérdezve. Aggódnom kellene? Csak ne tobzódna bennem állandóan ennyi kérdés… Járkálni kezdek az ablaktól az ajtóig, a két ágy között, egyre csak azon agyalva, hogy hol lehet YoonGi, ám mielőtt minden bátorságomat összeszedve keresésére indulhatnék, az ajtó kinyílik és egy félmeztelen, vizes haját törölgető alak lépi át a küszöböt.

- Ah, kész vagy – mér végig, ijedt arcomhoz közeledve, és hiába akarom megállítani hátráló lábaimat, szinte maguktól kelnek életre.

- Nem akarsz felvenni, mondjuk egy pólót? – jegyzem meg karba tett kézzel, szememet megpróbálva nem a fiú felsőtestén tartani.

- Nem szeretek pólóban aludni – von vállat és ismét az ágyamra ugrik, most már kicsit magabiztosabban a falnak döntve hátát. – Gyere már, nem eszlek meg. Talán… - vigyorog, mintha tényleg, őszintén, csak maga mellett akarna tudni, mire készségesen, mellé kucorgok. – Bár, ilyen jó illatnak nehéz ellenállni – hajol a nyakamba, s hiába próbálok felé fordulni, mindenem lefagy, ahogy egy izzó csókot nyom futólag bőrömre.

- YoonGi, ugye – jártatom jobbra-balra szemeimet, majd egy mély lélegzetvétel után, a fiú érdeklődő szemeire tapasztom tekintetemet. – Ugye nem csak szórakozol velem?

Válaszul oldalra dönti fejét, s csókra sóvárogva indul felém arca, félig lehunyt pilláival, de mielőtt célt érhetne, egész fejét eltolom magamtól, kissé bosszúsan újra felszólítva, hogy egyszerűen csak válaszoljon. Hangosat sóhajt maga elé, majd újra felém fordul, ám ezúttal szóra nyitja száját.

- Han EunByul – kezdi fennhangon nevem megformálást, mint, aki egyenesen élvezi e szavak kiejtését. – Nem szórakozok veled, és bár tudom, hogy még nem bízol meg kiállhatatlannak titulált mivoltomban, valamiért csak belém habarodtál – mosolyog, mintha kötelező lenne.

- Öntelt! – fordítom el tőle, paradicsomszínekben pompázó képemet egy akaratlan mosollyal.

- És te így imádsz – dugja arcát borzas hajamhoz, egyenesen könyörögve, hogy engedjem, hogy birtokba vehesse ajkaimat. – A csókod az én drogom, és függő lettem – leheli centikre számtól, majd bátortalanul vállaira simítom kezeimet, és hagyom magam elúszni a szenvedély árvízével. Csókja tapasztalt, magabiztos és forró, s minden felesleges kérdéstől megszabadulva kiürült elmémben, ismét csak egy valami marad: Min YoonGi egésze…

- Akarod? – pihegi fülembe, ahogy cimpám tövét kezdi ízlelgetni.

- N-Nem – csóválom meg bódultan, ám öntudatosan fejemet. Minden addigi izgató tevékenységét felfüggesztve, elkerekedett szemeim fölé, pontosan a homlokom közepére nyom egy lágy puszit, majd eldől az ágyon, és könnyed mozdulattal magához ölel. – Ha holnap felébredek, és kiderül, hogy ezt csak álmodtam, én akkor is boldog leszek – húzom egy ábrándos mosolyra számat, kicsit távolabb húzódva tőle, hogy a sötét ellenére is, valamennyit láthassak tökéletes vonásaiból.

- Tudod, amikor a buli után mellettem aludtál, minden rémálmom megszűnt. Boldog voltam, de féltem, hogy csak álmodok, és a démonok visszatérnek, ha már nem leszel velem… - fekszik a hátára, egyik karját fejem alá csúsztatva, hogy inkább őt használjam párnának. 

- Akik nem hagynak aludni?

- Honnan tudsz erről? – pillant rám kissé meglepetten.

- TaeHyung.

- Ah, akkor gondolom az élettörténetemet is elpofázta neked – kezdi a plafont pásztázni bosszúsan. – Nyilván most szánsz engem…

- Amikor Tae elmondta, még erősebben kezdett égni bennem a vágy, hogy megértselek - jegyzem meg meglepő őszinteséggel.

- Engem nehéz ám kiismerni – s szavait követően, mellkasára döntöm fejemet, mélyen beszippantva csupasz bőréből áradó kellemes illatát. Lassú, egyenletes szívverése, nyugtató dallamot játszik fülemben, s végigsimítva kócos hajamat, óvatos cirógatásba kezd. Már nem félek, a csalódástól… Minden érintését, lélegzetét ki akarom élvezni, meg akarom ismerni, senki másra nincs szükségem… Annyi, de annyi kérdés kavarog a fejemben, de úgy érzem, most minden csendes pillanat többet ér, minden szónál. Nyugodtság behintette lelkemmel, megfeledkezve a külvilágról, feljebb húzódva a fiú vállához, negédes álomba szenderülök, a fiú egyenletes szuszogásának fuvallatával arcomon.

- Anya miért nem szólalsz meg? Apa! – fordulok rémülten szüleimhez, de nem vesznek észre. Nem látnak, s mire újra kiabálni kezdhetnék a villódzó neoncsövek megvilágította végeláthatatlan folyosón, nővérem sétál ki egy sötét ajtón. Édesanyám magához húzza, s hiába próbálok közeledni, mintha egyre csak távolodnék családomtól. Kyung felnéz anya vállain át, s szemeink találkoznak. Ő lát engem, ám mintha egy fekete lyuk húzná el tőlem az ismerős alakokat válnak semmissé, és újra egyedül maradok, az elhagyatott, sivár folyosón.

Fáradtan, nyöszörögve kezdem kezeimet sepregető mozdulataim segítségével ösztönözni, hogy párnám alól, előkeríthessem mobilomat. A hirtelen, retinámat égető fénytől egy pillanatra elvakulva állapítom meg, hogy reggel hat óra, majd feltápászkodva az ágyról hunyorogva körbetekintek. Nari ágya érintetlen, s mellettem sincs senki… Álom lett volna? Akkor miért érzem ennyire intenzíven a fiú illatát magam mellől… Sebes mozdulatokkal belebújok farmeromba, és vastag pulóverembe, majd, amilyen gyorsan csak bírják, még félig alvó lábaim, az udvarra sietek. A tó felszínét gyönyörű köd borítja, aminek szépségétől egy pillanatra a lépcsőkhöz tapadok, és az ébredező horizont közepén, a stég végén, ott áll ő, a fiú, kinek alakját bárhol felismerném. Sietősen indulok meg felé, majd egyre lassuló, már-már vonszolt léptekkel állok meg mellette, szemeimmel a kába, tompa fény belengte tájat vizslatva.

- Te nem alszol? – pillant meghökkenten rám.

- Ezt én akartam kérdezni.

- Én mindig korán kelek, bár ma a vártnál is tovább aludtam – fordul újra a víz irányába, egy szelíd mosollyal az arcán. Ennél is korábban? Szokott egyáltalán aludni? Most az a rész jön, hogy a képébe vágom „tudom mi vagy, egy vámpír”? – De ezt egy magadfajta hétalvó honnan is tudhatná… Még a nyál is kifolyt a nyitott szádon.

- Hé, nem kötelező ám mellettem aludni! – pillantok egy grimasszal felé, kicsit magamat is kinevetve, mire a szőke vigyorogva ragadja meg vállam, s oldalához húz. – Többiekkel mi van?

- JungKook a két gyökér haverom között alszik a földön, bánat tudja miért, Jin meg az én helyemen. NamJoon és a barátnőd gondolom kisajátította a maradék szobát – kacsint rám, mire kicsit oldalba lököm az önelégülten somolygó fiút.

- Remélem vigyáz rá, és nem kell a tettek mezejére lépnem.

- Nam még a beiratkozás napján látta meg Nari-t, és, mint egy mesehős, első látásra belezúgott. Egyenesen ijesztő a srác, nem?

- Miről beszélsz, ő Nari hős lovagja – konstatálom, mire mind a ketten halk nevetésben törünk ki. – Aish! Hideg van – fordulok ki karjai szorításából, és YoonGi-t magam mögött hagyva, kicsit vacogva lépdelek végig a pallókon, majd mielőtt a fűre léphetnék, a fiú mellém szegődik, s megfontoltan megragadja kihűlt kezemet. 

 

Kérdően pillantok elpirult arcára, s egy mosollyal nyugtázva gesztusát, hagyom, hogy egészen a szobáig vezessen, ám pechünkre, egy félmeztelen, kába tekintetű NamJoon-nal találjuk magunkat szemben a faház folyosóján. Megpróbálja megdörzsölni szemeit, majd valamit motyogva, mint egy alvajáró, a fürdőbe cammog. Kacajunkat csak a szobába érve engedjük ki magunkból, s, mint egy ezer éves szerelmespár, úgy dőlünk vissza az ágyba, ahol a fiú, sosem látott mosolyával kezd csiklandozni, mire csókot lopva tőle, reggeli tornába kezdenek nyelveink, egymással karöltve.

- Részeg disznók, kifelé! – halljuk meg NamJoon hangját alig egy órával később, ahogy nyilván valóan, HoSeok-ék szobájának ajtaját tépi fel, majd irányt változtatva, felénk kezd trappolni.

- Ti is gerlepár, most szólt az a nyanya, hogy kilencig el kell húznunk a csíkot – tárja ki az ajtót, egy futó pillantást vetve ágyamon ücsörgő alakunkra. – Hogy a kurva anyját az iskolának, meg a zseniális szervezésüknek! Egyszer nem én intézek valamit – ordibálja végig a faházat, aminek ablakai mintha be is rezonálnának. Eszeveszett pakolásba kezdünk, majd életet lehelve Kook-ba, JimMin-be, és Seok-ba, mint valami illegálisan itt tartózkodók, egyenesen kitoloncolnak minket a kempingből. Valamit nagyon elbasztak a szervezéssel, vagy az ittas banda tett valamit, amivel kiérdemeltük a száműzést? Áh, arról biztos tudna NamJoon... Nari mellé osonva kérdezősködök a tegnap estéjéről, de egyre csak rám kontrázva faggat, hogy csak aludtunk YoonGi-val, vagy… Megegyezve vele, hogy majd otthon bezárkózás után kivesézzük, mint a világ legboldogabb kislánya libbenek vissza a szőke mellé, aki egy széles mosollyal markolja meg kezemet, és a buszig el sem engedi végtagomat.

A három másnapos félóránként megállítva a buszt jelzik, hogy lehetséges, hogy inkább az útszélén kijózanodnának, és holnap stoppal hazajönnek, de mind tudjuk, hogy abból még nagyobb baj kerekedne ki, így türelmesen megvárjuk, ahogy HoSeok, már az epéjén ad túl az egyik bokornál. JungKook és YoonGi még mindig nem kértek egymástól bocsánatot, és a lehető leglesajnálóbb pillantással jutalmazzák a másikat. NamJoon korábban indulatos méltatlankodásán szerencsére Nari azonnal segített, ki sem merem magamban mondani, milyen eszközöket bevetve, de megnyugtató, hogy ennyire boldogok így ketten… Vajon lehetek a mellettem vállamra dőlő szőkével a jövőben egy pár? Olyan hirtelen történt minden, de nem akarom, hogy vége legyen a hazaút célállomásánál. Miért van ilyen baljós előérzetem, ahogy a kollégium kirajzolódik a busz ablakának túloldalán? Mintha egy vészjósló filmzene csendülne fel az épület parkolójába érve, ezzel figyelmeztetve, hogy készüljek fel, minden várható eseményre, s hiába tudom, hogy ezek a képzelgések képesek a szenvedély útjában állni, most még is aggódok... Mit hoz a holnap?