24. Kérlek mondd!

24. fejezet

Ha a nővéred nem mondja meg az igazat, senkire sem számíthatsz. /Stephen King/

- Byul-

- Azt sem mondta hova megyünk, mégis mit húzzak fel? – vinnyogok, mint egy idegesítő kislány, újra keresztül szelve a szobánkat, rohamosan közeledve a randevú időpontjához.

- Már egyszer megbeszéltük nem? Elfogsz késni! – huppan az ágyára Nari, elmenekülve a fel-le rohangáló mozzanataimtól.

- Nem is tervezek pontosan érkezni, az mi már – kuncogok fel a fürdőből, hajamat aranyosnak vélt copfba fogva.

- Hülye vagy – hallom szobatársnőm hangját, s ölébe veszi laptopját.

- Na jó, elindulok, szerintem már lement. Ki kellene, nézzek az erkélyről?

- Menj már! – neveti el kicsit bosszúsan magát Nari, mire tisztelgést imitálva, magamra kapom műbőrdzsekimet, és alaposan sálamba bugyolálva magamat, el is tűnök az egyre nyugodtabb folyosókon. Hiába minden csiga léptem, úgy fest, én érkezek előbb, s az udvar faasztalának támaszkodva, derűsen kezdem várni a fiút, aki ilyen rövid idő alatt, ekkora bolond szerelmest csinált belőlem. Valami félelem fűszerezte izgalom tombol bennem, somolygásom azonban fél hét magasságában egyre elapadni látszik, míg végül egy óra várakozás után, már abban sem vagyok biztos, hogy jól értettem korábban az időt, illetve a helyet. Kezeim átfagytak, arcom kipirosodott, s alakot öltő leheletemmel együtt, mint egy őrült rohanok fel kétségbeesetten a folyosónkra. Kifújva mindvégig magamban tartott levegőmet, erélyesen nyomom le a fiú szobájának kilincsét, s megnyugvásomra az ajtó engedelmesen kinyílik, de hiába keresem a szőkét, mintha a föld nyelte volna el… A sírás határán ténfergek zavartan a rendetlen helységekben, de a kitárt szekrényajtókon kívül semmi furcsával nem találkozok. Mi ez az egész, hol van és mégis meddig hagyta volna, hogy a hidegben várakozzak? Miért nem szólt, miért ültetett fel ennyire csúnyán? Magyarázatot akarok, nem tudom elhinni, hogy minden hazugság lenne, az képtelenség! Közbejött valami, elfelejtette, vagy én értettem félre, igaz? Erőtlenül rogyok össze a konyhaszéken utat engedve harag és bánat hintette apró könnyeimnek. Min YoonGi hol a francban vagy…

- Nari? – veszem fülemhez fesztelenül búgó telefonomat.

- Tudom, hogy elfoglalt, vagy, csak gondoltam…

- Nem jött el – vágok azonnal barátnőm szavába.

- Micsoda?

- Nem tudom, hogy mi van…

- Siess le az aulába – suttogja kelletlenül Nari.

Hiába nyugtatom magam, ésszerű magyarázatok felsorakoztatásával, mint egy élettelen bábú csoszogok végig a lépcsőkön, egyre csak egy álarcot magam elé helyezve, hogy még véletlenül se boruljak ki a többiek előtt. Árgus szemekkel pásztázza a vontatottan eléjük sétáló alakomat, a vártnál is több egyén, élükön Nari-val, aki aggódóan toporog NamJoon oldalán. Mögöttünk JungKook támaszkodik bosszúsan a forgóajtónál, mellette nem sokkal TaeHyung és Ella figyelget felém.

- Mi történt? – ugrik elém szobatársnőm.

- Vártam, mint egy idióta – sóhajtom.

- Fogalmam sincs hova lett, HoSeok sem tud róla semmit, most hívtam – konstatálja NamJoon, mint, aki rohadtul együtt érez. Könyörgöm, csak ne sajnáljatok! Bármit, csak ne szánjatok, egyszerűen ki nem állhatom, ha én vagyok a sajnálat középpontjában...

- Mindegy, ejtsük a témát – csapom össze a kezem, és mintha mi sem történt volna, egy széles vigyorral indulok meg a kijárat felé, egy nagy mosolyt dobva JungKook-nak, aki egy pillanatra furcsállóan rám mered, majd ellökve magát az ajtótól, mellém araszol.

- Biztos minden rendben? – szegődik mellém Ella is.

- Persze – bólogatok kényszeredetten a lányra, akinek a felbukkanása kissé meglep, de örülök, hogy Nari elhívta őt is, így legalább jobban megismerhetjük, arról nem is beszélve, hogy szemlátomást egész jól kijönnek Tae-val. Remélem, hamar levágja, hogy ők maximum barátok lehetnek…

- Min mosolyogsz ennyire? – zavarja meg JungKook nevetséges gondolataimat.

- Semmi, semmi – legyintek kissé még mindig kuncogva.

- Figyelj Byul, igaz, amit beszélnek? Te és YoonGi… - kezdi bátortalanul a mellettem sétáló alak.

- Elvileg igaz, gyakorlatilag éppen most vert át – vigyorgok erőltetetten rá, mindenféle kiakadásomat és önsajnálatomat mélyen magamban elnyelve.

- Észrevettem már korábban, hogy kedvel, de nem csalódtam benne. Tahó egy ember.

- Biztos nyomós oka volt, hogy nem ment el – szól közbe Ella, észrevétlenül ismét mellém lopózva.

- A telefont sem veszi fel. Elnyelte a föld. Vagy a pokol, ahova most leginkább kívánom – húzom el szám szélét bosszúsan.

- Senkiházi – morogja alig hallhatóan maga elé Kook.

- Hagyjuk a fenébe, gyertek, menjünk be – ugrok a bár elé, mint, akinek a világon semmi gondja sincs, s hatalmas léptekkel keresztül is szelem a termet, meg sem állva a pultig. Kissé fáj már az arcizmom, de nagyon remélem, hogy egy pár pohár rövid után, már nem fog nehezemre esni a mosoly. Azt sem tudom tulajdonképpen mi történt, erre italba akarom fojtani a bánatomat? Jó ég, ha megcsal, akkor meg a vonat elé vetem magam? Röhejes vagyok…

Részegedj okosan, ismételgetem magamban a mosdó felé cammogva, minimum öt tequila és két rozéfröccs után, s már magam sem tudom min, de nagyon nevetek. Talán saját magamon, hogy mennyire szánalmas idióta is vagyok…

- Hé, mondtam, hogy várj meg – liheg utánam JungKook és ingatag testemnek támaszt nyújtva, átfogja a derekam.

- Én meg mondtam, hogy nem vagyok részeg! – éneklem a fülébe, mint egy hibbant.

- Nem hiszem, hogy így kellene a csalódást feldolgoznod.

- Milyen csalódást? Nem vagyok én csalódott – rúgom be a női mosdó ajtaját, ahova hangos hahotázással be is lépek. Sírnom kell, egyre csak sírnom kell, de nem fogok, csak azért sem adom meg magam, egyszerűen hagyom magam elsodródni az árral, talán mindössze egy botlás az egész, amit YoonGi iránt érzek. De akkor miért fáj ennyire, miért nem hagy nyugodni, hogy se szó se beszéd eltűnt...

- Anya? – bányászom elő mobilomat a táskámból.                  

- Byul-ah, ugye nem aludtál?

- Én sosem alszok! – röhögök bele a készülékbe.

- Jó ég, kislányom, te ittál? – kérdi aggódva.

- Én sosem iszok! – nevetek tovább, a tükör előtt megpördülve.

- Figyelj ide kérlek, nagyon fontos, hogy most összeszedd magad.

- Jó jó, csak mond már – grimaszolok a tükörképemre, mint, aki tényleg becsavarodott.

- Holnap reggel, az első vonattal gyere haza.

- Hogy mennék már…

- EunByul, kérlek szépen – csuklik el a hangja, mintha sírni készülne. – A nővéred…

- Anya, mi van Kyung-gal?

- Letartóztatták.

- Tessék? – tisztul ki egyszerre minden gondolatom, ahogy megtántorodva a mosdónak támaszkodok. Anya nem válaszol, egyre csak zokog, és a fájdalom, ami a hangját áztatja, azonnal borzongatóan hatol belém. – Holnap reggel indulok – halkulok el, s azonnal kinyomom a telefonomat, újra kirúgva a mosdó ajtaját magam előtt.

- Byul, minden oké? – mered rám JungKook kissé furcsállóan.

- Haza megyek – kerülöm ki a fiút céltudatosan.

- De miért? – próbál utánam nyúlni, de sebes mozdulattal, kifordulok a sarkon. – Akkor legalább hagyd, hogy hazakísérjelek! – iramodik távolodó alakom után idegesen.

- Srácok, visszamegyek a kollégiumba. Nem érzem jól magam – füllentem a felhőtlen jókedvnek örvendő társaságnak, akiknek válaszát meg sem várva, kabátomat felkapva, kilépek a hűvös utcára.

- Megállnál? Nem mehetsz egyedül vissza.

- Nagylány vagyok, nem kell gardedám.

- Ó dehogynem, ne vitatkozz – ragadja meg kezemet, s egy kacsintással nyugtázva tettét, szorosan maga mellett tart, egy lendületes tempót diktálva lépteivel. Nem ellenkezek, semmi ingerenciám rá, elfogadom JungKook kedvességét, és beleegyezően engedem, hogy a szobámig kísérjen. Nem kérdez, csendesen hagyja, hogy elmém morajába merülve, meredten bámuljam előre haladó lábaimat, amik a szobánk küszöbe előtt megtorpannak.

- Köszönöm – próbálok a fiúra mosolyogni, ami valami elernyedt grimaszra haja inkább, ám mielőtt benyithatnék a szobába, váratlanul maga elé fordít, és még a szuszt is kiszorítva belőlem, szorosan magához von.

- Nem érdemel meg téged – leheli centikre a fülemtől. Ha nem lennék ennyire ideges és zaklatott, nyilván valóan örülnék a gesztusnak, és szívből viszonoznám az ölelést, de jelen pillanatban, még szavai sem jutnak el az agyamig, nem, hogy cselekedeteinek jelentősége. Óvatosan húzódok el finoman tőle, de komoly, korábban még sosem látott, elszántságtól csillogó szemei még gyanúsabbá teszik tettét. Lesütött szemekkel intek felé, és kattogó agyam hangos zajában, az üres szobába lépek. Ha tehetném, most azonnal összepakolnám minden holmimat, és rögvest az állomásra mennék, türelmetlenül az első, hajnali vonatot várva, de talán az otthoni történések megismerése, némi alvást igényelne tőlem. Fogalmam sincs, mire számítsak, nem tudom, mit gondoljak. Istenem Kyung, mi a csudába keveredtél…

Furcsa álmaim emlékképének foszlányaival, nyúzottan nyomom ki telefonom ébresztőjét, alig pár óra alvás után. Nari nincs a szobában, így még csak fel sem merül benne, hogy észrevétlenül készülök lelépni a pályaudvarra, pont úgy, ahogy tegnap YoonGi is tette. Talán neki is hasonlóan nyomós oka volt rá, hogy ezt tegye? Az út a szokásosnál is lassabban, idegőrlőbben telik, aludni sem tudok, és egyre türelmetlenebbül dobolok a lábaimon, az utolsó megállót várva, kisvárosom feliratával címjelezve. Minden előttem csoszogó, indokolatlanul lassú utast félre lökve, mint egy eszelős rohanok valahol fél nyolc magasságában a parkolóba, ahol apa már rám várakozik autójának dőlve. Próbál mosolyogni, de látom rajta, hogy meggyötri a próbálkozás… 

- Apa! Jöttem, ahogy csak tudtam, mi a fészkes fene folyik itt?

- Gyere, anyádék már várnak ránk az Örsön.

- Örsön? Kyung-ot tényleg letartóztatták? De hát miért?

- Drog ügy, de ennél sokkal komplikáltabb a helyzet.

- Tessék? Nem hiszem el. Komplikáltabb? Hogy lehetne ennél is bonyolultabb? – fakadok ki sokadszorra apám szűkszavúsága végett, aki minden kérdésemre csak sunnyogva félrevonja szemeit. Pulzusom az egekben, semmit sem értek, és senki sem mond el nekem, az ég adta világon semmit… Feladva apa zaklatását, a borongós őszi tájat kezdem fürkészni hangos fújtatásokkal kísérve, mint egy mérges bika, aki bármelyik pillanatban felrobbanhat az idegtől.

- Anya! Unnie! – csapom be az autó ajtaját, egyenesen a rendőrség kapuin kilépő női alakok felé sietve.

- Byul-ah! De jó, hogy itt vagy – ölel magához anya, amire jelenleg nekem - ellenben vele – pont semmi szükségem sincs.

- Mi ez az egész – ráncolom össze homlokomat, szúrósan a két előttem állóra nézve.

- Nyugodj meg kérlek, mindent elmondunk. Kyung... 

- Nem csináltam semmit! Minden, amit mondtak szemenszedett hazugság! Nem az én hibám! – ocsúdik fel kétségbeesetten nővérem, anya szavaiba vágva, hol rám, hol szüleinkre pillantva.

- Mi nem a te hibád? – emelem fel végérvényesen is hangomat.

- Hogy YoonHo túladagolta magát! - remeg meg Kyung hangja, s pár másodpercig még tartja a szemkontaktust, végül elmenekülve tekintetem elől, az autóhoz trappol.

- Gyere, éppen hozzá indulunk – fordul dermedt testem irányába anya, s egy elnyújtott pillanatnyi elképedés után, ösztönszerűen vágódok be az anyósülésre, még mindig a tudatlansággal szemben állva. Fogalmam sincs mit kellene mondanom...

- Szabadlábon védekezhetek – töri meg a csöndet végre Kyung, mintha a gondolataimban olvasva, erőt véve magán, a kérdéseimre kezdene el válaszolni. – Drogkereskedés a vád, illetve… - sóhajt az ablakon kibámulva, kissé haragosan, ahogy ajkait kezdi harapdálni. – YoonHo túladagolását is az én számlámra akarják írni – mormogja szemeit a külvilágra tapasztva.

- Hogy történhetett ez... - próbálom pár hangos, mély levegővel lenyugtatni magam, az objektív gondolkodás érdekében. - Egyáltalán, hogy van YoonHo?

- Jelenleg mélyaltatásban van - szól mögülem anya. Legszívesebben leordítanám Kyung fejét, és vele együtt a szüleimet is, hogy hagyhatták ezt? 

- Hogy tehettétek ezt... - bukik ki belőlem egy halk szemrehányás, rájuk sem nézve. 

- Byul - kezdi mellőlem mentegetőzően apa, de magába fojtva mondatát, végül újra az útra bámul. Erre nincs mentség... Tudhattam volna, hogy Kyung hazudik, és nem elég, hogy magát tönkre teszi, még azt a fiút, YoonGi öccsét is magával rántja, szinte egyenesen a halálba. Istenem, YoonGi... 

Mielőtt még nagyobb hangot adhatnék elképedt, aggodalmas kiakadásomnak szüleim és nővérem felé, gondolataim zajában elmerülve, a városi kórház épületének felirataiba merengek, majd percekkel később mindannyian besétálunk a főbejáraton. Nem szól senki, a köztünk tomboló némaságot, csak anya nyugtató szavai zavarják meg néha, ahogy Kyung vállát simogatja, minden erejével nővéremben tartva a lelket. Egy rövid eligazítás után, apát a második emeletre navigálják, s szorgosan követve lendületes lépéseit, meg sem állunk az említett szintig, aminek sarkáról, már messziről kiszúrom Min YoonGi fel-le járkáló, frusztrált alakját. Hát itt van, Istenem, köszönöm...

- YoonGi! - előzöm ki szüleimet és a folyosó forgatagát, s a fiúhoz érve, azonnal mellkasába fúrom arcomat. Családom most minden bizonnyal csodálkozva bámul rám, de mozdulataim, mintha önállósodnának, a fiú láttán. - Úgy örülök, hogy megvagy! Olyan hirtelen tűntél el, senki sem tudott rólad semmit. 

- Hogy mertetek idejönni? - sziszegi, s gyanakodva elhúzódva merev testétől, ijedt szemeimet, kifejezéstelen tekintetére vezetem. 

- A-Aggódtunk - próbálom megformálni szavaimat, de pillantása minden erőt kiszipojozva belőlem, szinte mozgásképtelenné válok.

- Aggódtatok? - neveti el teátrálisan magát a fiú. - Nem inkább kedves EunKyung lelkiismerete hozott ide titeket? - lép indulatosan nővérem, és szüleim felé YoonGi, de a mögé érkező idősebb férfi, azonnal lefogja. - Te utolsó ribanc, képes voltál megcsalni az öcsémet, és még drogozni is hagytad? Felfogod, hogy öngyilkos akart lenni?

- M-Miről beszélsz - suttogom remegve a fiú mellől.

- Ebbe nem avatott be a drágalátos nővéred? Kicsi Byul olyan naiv vagy - neveti gúnyosan el magát, egészen közel hajolva hozzám. Szüleim nem válaszolnak, nem kelnek idősebbik lányuk védelmére, lesütött szemmel fogják magukhoz nővéremet, s újra én vagyok a tudatlan, aki már végképp nem ért semmit...- Takarodjatok - szűri fogai között, sosem érzett haraggal átitatott szavait a szőke. - Azt mondtam TAKARODJATOK! - ordítja, mire lélegzetemet és könnyeimet visszafojtva egy pillanatra megremegek, majd azonnal magam után húzom anyát, s vele együtt nővéremet is, akik, mintha egészen máshol járnának, készségesen utánam araszolnak, engedelmeskedve tettemnek. Nem fogom ezt ennyiben hagyni, nem lehet így vége, be fogom bizonyítani YoonGi-nak, hogy téved! Kyung sosem tenne ilyet... ugye? Istenem, hogy történhetett ez, unnie meg kell magyaráznod, kérlek mondd, hogy ez nem igaz...