32. Kim TaeHyung ~ spinoff

32. fejezet

Vajon hol van az a barát, aki valóban belém lát, aki velem egy hajóban, egy irányban, együtt, egy szelet vár? /Punnany Massif/

Napsütés perzseli Szöul egy távoli, külső kerületét, ám ez a hőség egy kietlen sikátort messziről elkerül, s a betontalaj egy kisfiú számára most fagyos pokol.

- Üssétek! – zengi be egy fiatal hang a konténerek tarkította sötét zugot. Mintha egy vezér parancsolná, a csapatnyi kisiskolás éktelen ütéseket mér egy fekete hajú, ijedt, könnyes szemű kisfiúra, aki hiába minden védekezése, erőtlenül kuporog a földön, egyre csak a kín végéért fohászkodva. A másodperceket hosszú percek követik, s hiába a lassú órajárás, a fiú számára végeláthatatlannak tűnik az elnyújtott, kínkeserves idő.

- Hagyjátok abba! - tűnikk fel egy két tagú, koruk béli banda, s a zajos bekiabálástól, a bántalmazó gyerekek, egyszerre fordítják az alakok felé fejüket, ahol időközben egy harmadik fiú is megjelenik. – Szólni fogunk… - kezdi mondatát a korábbi, erőteljes magabiztosságot sugárzó, talán kilenc éves kissrác. A kóbor fények lepte sikátorban is jól látható, elszánt tekintetébe bámul az esetlen, koszos fiúcska a hideg talajról, s megnyugvásként éri, hogy a csapatnyi huligán, azonnal kereket old egy bosszús pillantást vetve a hősnek titulált fiúkra. A legtávolabb álló, felkapva egy fadarabot a földről, ütést imitál a távolodó csapat felé, ahogy mérgesen pislog irányukba, de valószínűleg őt is megnyugtatja a tény, hogy nem szállnak szembe sem vele, sem a másik kettővel.  - Minden rendben? – lép közelebb a legalacsonyabb.

- K-Köszönöm, igen – hebegi el a földről feltápászkodó kisiskolás, megkopott ruháit leporolva.

- Én JiMin vagyok – nyújtja a nagyhangú, alacsony fiú egyik kezét.

- TaeHyung – fogja meg bizalmatlanul a vele szemben álló végtagját.

- Örvendek. Ő itt HoSeok mellettem, az az agresszív kismalac meg YoonGi, ő nem rég költözött a városba. Miért verekedtetek? – hadarja mondandóját aggódó mosolyával JiMin.

- Nem kedvelnek – sóhajtja TaeHyung, szétszórt füzeteit iskolatáskájába pakolászva.

- Van kedved velünk játszani? – tálalja hirtelen jött ötletét HoSeok, aki a legmagasabbnak bizonyul a társaságból.

- De akkor titeket is bántanának – veti hátára szakadt hátizsákját a fiú.

- Minket nem mernek – csapja hátba JiMin az újoncot.

- YoonGi, jöhet ugye? – pillantanak kérdően a távolabb falnak dőlő barátjukra.

- Felőlem – vonja meg vállát a kissé pufók, nem túl beszédes YoonGi.

Ez a nap más, mint a több, és ezt a kis TaeHyung is érzi... A testileg és lelkileg egyaránt meggyötört, szülők által ignorált vagy bántalmazott kisfiú számára ez a pár percnyi szikrázó, vakítóan reményteli élmény új távlatokat nyit meg, s még nem is sejti, hogy az igaz barátság éppen abban a pillanatban köttetett meg, amikor remegő, poros kezét nyújtotta az őt megmentőnek.

Magányos, pihenésnek elkeresztelt késődélutáni melankóliás ténfergésemből az ajtóm váratlan kicsapódása zökkent ki, s a bejáratra pillantva, egy furcsálló, aggodalmas mosollyal hintett képet festek az arcomra, hogy még véletlenül se lássák szemeimen keresztül ezt az életet, amit legszívesebben mindenki elásna helyemben.

- Tae – rohan beljebb Nari rémülten, sarkában egy bosszús NamJoon-nal. – Nem tudsz valamit Byul-ról?

- Elmentek YoonGi-val reggel, nem? – pillázok meglepetten a lányra.

- Már rég visszakellett volna érniük, erre a jelmezesek szerint még el sem értek oda. 

– konstatálja Nam.

- Hívtátok őket? - teszek fel egy felesleges kérdést, amivel miden bizonnyal hülyének titulálom őket.

- Persze, mind a kettő ki van kapcsolva – sóhajtja elkeseredetten a lány.

- Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de JiMin-nél éppen ötletelnek a többiek. Segítesz?

- Persze – vágom rá meggondolatlanul, s NamJoon vezetésével elhagyjuk a szobámat, s egy emelettel lejjebb sietünk, egyre csak a lehetséges opciók között vacillálva. Nagyon remélem, hogy nem tervelt ki valamit Byul ellen az az aljas szőke faszfej, és egyszerűen csak lemerültek, defektet kaptak, vagy valami teljesen békés, ésszerű a magyarázat az eltűnésükre… Fontos nekem az a lány, ő volt az első, aki hosszú idő óta először kezelt úgy az első találkozásunktól kezdve, mintha mindig is barátok lettünk volna, és elfogadott olyannak, amilyen vagyok, belehalnék, ha bármi baja esne!

- Szóltatok YoonGi apjának? – tárja ki maga előtt a potenciális szobát NamJoon.

- Igen, semmit sem tud, hívta a rendőrséget, de még nem telt el egy nap, hogy célzottan keressék őket. Szólva lett pár járőrnek arra, és ennyi… - magyarázza egy asztalnál ülve JiMin, egy sanda, futó pillantást vetve rám. Megint ez a nézés, ha nem Byul-ró lenne szó, egészen bizonyos, hogy ennek a szobának a közelébe se jönnék, azok után, amit megcsinált velem a lakrész jelenlegi birtoklója. Hánynom kell...

- Kitaláltatok valamit? – kezdi halkan Nari.

- Jin autójával elindulunk, hétszemélyes, mindenki jön, Mr. Min marad és figyeli hátha hazajönnek – jelenti ki a legnagyobb nyugalommal a bátyja mellett álldogáló JungKook, mire Jin bólint.

- Ne vesztegessük az időt – szól a társaságra HoSeok, s felállva JiMin mellől, mozgásra ösztönözve a csapatot, lendületesen megindul a parkoló irányába, sarkában Jin-nel. Elnyűtten, Nari mellett sétálva battyogunk le az emeletről, újra átfuttatva minden lehetséges okot YoonGi és Byul felszívódására, de hiába minden felvetett ötlet, az egyetlen dolog, ami marad a remény. Ha balesetük lett volna, arról már tudnánk, nemde? Nincs miért aggódni, hiszem, hogy YoonGi sosem bántaná a lányt, és minden erejével azon van, hogy megvédje. Ez kétségtelen, és nem vagyunk abban a helyzetben, hogy mást feltételezzünk... Ha pedig nem lenne elég az aggodalmam, beültetnek JiMin elé, és már minimum húsz perce érzem magamon a fiú tekintetét, annak az embernek a bódító pillantását, akiben vakul megbíztam, s végül elárult... Nari nyaggat a jobbomon, próbálok ráfigyelni, s a kelletlen gondolataimat elűzni, de legmélyebb küzdelmem ellenére, újra Park JiMin zsongja körbe agyamat. Óvatosan a lány felé fordítom fejemet, mire korábbi feltételezésem beigazolódik, ahogy szemem sarkából felfedezem JiMin kifejezéstelen tekintetét irányomban. Kihagy egy dobbanást a szívem, szemeim fátyolossá válnak, s Nari hiába kérdez, már végérvényesen is elöntöti a köd az agyamat egy időre. Szemeimet bágyadtan meresztem az elsuhanó egyre sötétedő külvilágra, fejemet pedig higgadtan döntöm a támlának. Zavar, hogy nem tudok koncentrálni a fiú miatt, és nyilván valóan valamiféle taktikai megbeszélést tartanak előrébb, elvégre NamJoon nagyon magyaráz valamit a társaságnak, s belegondolva minimum vagyunk mi is olyan meggondolatlan banda, mint maguk az eltűnt személyek, élükön Byul-lal, akinek egyáltalán nem kellett volna azzal a mihasznával együtt elmennie…

- Tae, hahó – legyezgeti előttem kezeit Nari.

- Huh? – kapom rá értetlen tekintetemet.

- Kérdeztem, hogy jó lesz így? – szól hátra, felém fordulva NamJoon az anyósülésről.

- Jó – felelem egyszerűen, habár gőzöm sincs miről van szó, de még véletlenül sem akarom, hogy tudomást szerezzenek arról, hogy ilyen krízis helyzetben, az én eszem valahol teljesen máshol jár.

NamJoon bólint, az autó pedig nagyjából másfél óra autóút útán Yangju széléhez érve megáll, s a csapat valamiféle, számomra ismeretlen elv szerint kezd rendeződni. Jin, JungKook és HoSeok a kocsiban maradnak, és újra tudatlanul pislogok az előttem álló NamJoon-ra, aki felismerve némi kételyt arcomról, ismét vázolja azt, amiről elvileg én is tudok.

- Ti akkor délre kezditek, mi megyünk északra, a többiek kocsival járják az utcákat. Telefon feltöltve?

- Fel – válaszolja mögülem JiMin.

- Hívjatok, ha bármi van – utasít minket Nam, s megragadva Nari kezét, lendületesen indulnak meg teljesen hasraütés szerűen a főút mentén, egyenesen a város központja felé.

- Csodálkoztam, hogy ilyen könnyen belementél, hogy együtt induljunk el keresgélni – veti felém szavait JiMin, s kicsit bosszúságba forduló arcomat futólag felé fordítva, megindulok az ellenkező irányba. Remek, ezek szerint erről volt szó, én meg megint valahol teljesen máshol jártam, egyáltalán kinek az ötlete volt ez a kombináció? Semmi kedvem JiMin-hez, meg amúgy is… Random nekiállunk keresgélni a városban őket? Ennek így semmi értelme…

- Megvárhatnál – köpi felém egy grimasszal mellém érve.

- A te ötleted volt ez a társulás? – mutatok rá, majd magamra. Nyilván hülyének néz, elvégre ott voltam fizikailag, hallanom kellett a diskurzust...
- Igen – süti le szemeit a vaksötétbe burkolózott járdára. - Beszélnünk kellene - leheli maga elé,  s néma, feszélyezett másodpercekkel később, kérdően rápislogó mivoltomra vetve egy félénk pillantást, végül szóra nyitja formás, puha ajkait, melyek puszta látványától is megremeg egész testem. Szemei igéznek, alakja megbabonáz, szívem hevesen ver, s újra megállíthatatlanul érzem ugyanazt a bizsergést, amiről azt gondoltam, már rég kihunyt belőlem...