36. Káosz a katyvaszban

36. fejezet

A változásban mindig van valami borzalmas. Káosz, nyitottság, bizonytalanság - egyszerre vonz és riaszt. /Horváth Viktor/

- Byul -

Egyenletes légzés, kellemes szuszogás nyugtatja ébredezésem fájdalmát, s végül egy egyre erősödő motoszkálás zaja késztet szemem vontatott kinyitására.

- Ez most mi? - suttogja az egyik ismerős hang

- Mi az, hogy mi, vak vagy?

- Nem vagyok vak, ezért kérdezem.

- Eltűnnek és szexelnek az Isten háta mögött?

- Maradj már! – töri meg szobatársnőm szúrós hangja a fiúk diskurzusát, s szememet kitárva valami egészen váratlannal szembesülök. Nem elég, hogy YoonGi mellkasára döntöm a fejem, nyakam elgémberedett, de valamilyen megmagyarázhatatlan tömeg is fölöttem liheg, élükön Nari-val, aki meglehetősen meglepetten pislog rám, és velem együtt az egész helyzetre.

- Mi a lófaszt csináltok itt? – csattan fel mellőlem bosszúsan YoonGi, s távolabb húzódva egymástól, szemöldökömet kezdem ráncolni, hátha sikerül kicsit észhez térnem.

- Ez aztán a szívélyes üdvözlés haver - húzza el száját HoSeok, alaposan a szőke képébe bámulva.

- Byul – vetődik a futonágyra barátnőm, aggodalmas arcával. – Annyira aggódtunk, minden rendben?

- P-Persze – erőltetek magamra egy fáradt mosolyt. – Hogy találtatok ránk?

- YoonGi apja tegnap mondta, hogy valami faluvégi tanyán vagytok – araszol közelebb hozzánk JungKook. – Este Jin egy barátjánál voltunk, reggel elmentünk a jelmezekért, aztán itt a faluban kérdezősködtünk.

- A kocsid meg kinn áll a főútnál, nem ellopták? – érdeklődik NamJoon, a szőke felé fordulva.

- Hála az égnek – fújja ki levegőjét YoonGi. – Húzzunk, a picsába mielőtt újra elviszi valamelyik tajparaszt – morogja haját megborzolva, s feltápászkodik az ágyról, rám még véletlenül sem vetve, egyetlen egy pillantást sem. Nem mintha zavarna… Meg amúgy is tök természetes, hogy egy szál boxerban aludt mellettem, vagy ez csak nekem szúr szemet?

A fiúk természetesen rászálltak YoonGi-ra, faggatják egész úton, és az idős pártól is csak én köszöntem el, sarkamban Nari-val és JungKook-kal, akik pedig engem kérdezgetnek, hogy ugyan mégis, miként hoztuk ezt az egészet össze. Minél távolabb kerülünk a tanyától, a napsütés melegítette utcán, annál inkább meggyőzöm magam, hogy még véletlenül sem szabadna megemlítenem, hogy tulajdonképpen az a nemtörődöm szőke egyszerűen kirakott az út szélén, és minden további baj abból gyökerezett. Semmi kedvem megélni az ebből fakadó feszültséget és, ahogy elnézem YoonGi is csak tereli a témát. Na persze, nyilván nem akar a tetteivel büszkélkedni… Talán beadom majd Nari-nak a derekam, de jobb, ha a történtekről más nem is tud, bár aligha maradnak titokban a dolgok eme szűkös társaságban.

- Lefogadom üres a tank – mérgelődik a főút szélén ácsorgó, látszólag sértetlen autóhoz lépelve az arrogancia koronázatlan királya. Remélem tényleg kifogyasztották a benzin minden cseppjét… - Szerencséjük. Ezzel még hazajutunk – elemzi a műszerfalat a kocsi beindítását követően, egy félmosolyt vetve az autó mellet ácsorgó HoSeok-ra.

- Gyere Byul – zökkent ki elmélázásomból Kook. – Jin odaát parkol – int fejével az út másik oldalára egy széles, biztató mosollyal.

- Megyek – hadarom el, s ösztönszerűen megindult lábaim, mintha menekülnének, úgy szelik keresztül a zebrát, ezzel szinte mindenkit kielőzve. YoonGi-nak esze ágában sincs engem magával vinni, abból már megjöttünk, és egyértelmű, hogy nem is kívánja a társaságomat. Nem mintha érdekelne… Fáj a fejem, a nap furcsamód erősen süt, melegem van, bár lehet ez csak a lelki zavarom kivetülése a testembe. Már magam sem tudom mit gondoljak,  és megint azon kapom magam, hogy kifejezéstelen, üveges tekintettel bámulok ki az autó ablakán. Már messze járunk, és egyáltalán nem tudok az engem zaklató Nari-ra figyelni. YoonGi és HoSeok, nem sokkal lemaradva jönnek mögöttünk, én meg neki passzírozva magam az ajtónak, egyre csak az elsuhanó tájba merengek.

- Byul, hol jársz? – szól rám kicsit hangosabban barátnőm.

- Huh? – kapom rá értetlenkedő arcomat a lányra, aki rögtön elmosolyodik. – Elkalandoztam, ne haragudj. Mit is kérdeztél?

- Hagyjuk, a lényeg, hogy itt vagy – karol át, s kissé felráz melankóliámból.

- Veletek minden rendben, ugye? – veszem rá végre magam, hogy alaposan végigmérjem az autóban üldögélő társaságot.

- Azt hiszem igen. Bár JiMin és Tae kissé furcsán össze vannak nőve – sandít Nari a mögöttünk ülő két fiúra.

- Halljuk ám – hajol közelebb Tae, s hátulról alaposan összeborzolja a hajamat. – Kóbor cica.

- Ne már, így is borzasztóan festek – próbálom durcás arcomból félresöpörni a felesleges tincseket. – Amúgy, lemaradtam valamiről? – fordulok hátra, amennyire csak a biztonsági övem engedi.

- Mire gondolsz? – néz rám tettetett meglepettséggel JiMin.

- Furcsák vagytok – konstatálja mellőlem Nari.

- Valami itt bűzlik – jegyzi meg barátnőm oldaláról NamJoon, s a hirtelen csendre, az anyósülésen ülő JungKook is hátrapillant. A két érintett összenéz, kissé feszengnek, majd mosolyra húzzák a szájukat.

- Elvagyunk – nyögi ki Tae, mire JiMin egy halk kuncogást ereszt el. Elvannak? Mi a…

- Csak nem…- hebegem el tágra nyílt szemekkel.

- Mikre nem gondolsz, inkább azt meséld el mi volt az az édesded alvás a szőke cimboránkkal…? – neveti el magát sokadszorra JiMin, kedves, szinte csíkoknak tűnő szemeivel, egyenesen felém tekintve. Tereli a témát, na semmi gond, Tae-ból úgy is kirángatjuk a tényállást, nem kell megfeszülnöm most.

- Semmi, mi lenne? – zárom rövidre mondandómat bosszúból, s leplezett somolygással, az ablak irányába fordulok. Nem hazudtam, nincs semmi, legalábbis nem tudok róla. Valamilyen kitüntetést mindenképp megérdemel az az egyén, aki Min YoonGi valóján képes kiigazodni. Ez egy fizikai képtelenség, és ki vagyok én, hogy nekem sikerüljön? Szerintem ő sem tud saját magával dűlőre jutni. Az egész teljesen zavaros, egy hatalmas érzelmi katyvasz, én pedig csak bukdácsolok benne teljesen kilátástalanul. Hát marhára élvezem, mit ne mondjak… Kell ez nekem egyáltalán...?

Dél környékén már vissza is érünk Szöulba, én pedig, hogy ne lássam YoonGi-t, a lehető leggyorsabban rongyolok fel a biztonságot jelentő, megnyugtató kollégiumi szobánkba. A mindvégig benntartott levegőmet, csak az előszobába lépve sikerül kifújnom, s ebben a szent minutumban, mint egy derült égből villámcsapás hasít belém a felismerés: a táskám, a telefonom, az irataim, vagyis mindenem Yoongi autójában maradt. Egy ideig még hitetlenkedve bámulok magam elé, egyre csak a választ keresve arra, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen idióta. Egyáltalán miért nem szólt rám, ha már nekem teljesen kiment a fejemből? Vagy akart, csak annyira gyorsan elhúztunk a többiekkel? Lefogadom, most rajtam röhög, és megfogja várni, hogy én caflassak át hozzá könyörögve a dolgaimért. Ismerem már, kitalál valami ugratást, hogy jól kinevessen…

- Byul – tárja ki az ajtót szobatársnőm. – Úgy felrohantál – lép beljebb Nari.

- Még sosem éreztem ilyen békével telinek ezt a szobát – forgatom körbe szemeimet a helységen.

- Pedig két napja sincs, hogy elmentetek – mosolyogja meg a lány a mondatomat, s levéve kabátját az ágyára huppan. – Vissza kell a suliba is rázódnunk, én is teljesen elvagyok veszve.

- Ne is mond, azt sem tudom, milyen nap van ma…

- Szerda.

- Nari ölj meg – borulok siránkozva az ágyamra, minek kellemesen friss öblítő illata, azonnal elálmosít.

- Miket beszélsz – csattan fel a lány. – Inkább mondd el végre mi volt ez az egész. Most már csak ketten vagyunk, mesélj szépen – teszi karba kezeit, s száját elhúzva, ellentmondást nem tűrve oldalra dönti fejét. 

Egy megfáradt sóhajjal karöltve, lassan feltápászkodok, s a falnak döntve hátamat, kissé megdörzsölöm fájó nyakamat.

- Nem akart magával vinni Yangjuba, én pedig erősködtem, amiből az lett, hogy találomra kirakott egy falunál. Fél órát vártam, hogy nyilván csak viccel, és előbb utóbb visszajön, de nem. Semmilyen irat, vagy telefon nem volt nálam, így egy kocsmához mentem, ahol miután segítséget kértem, csak vigyorogtam rám. Az egyik mögém settenkedett és elkezdett simogatni, azt suttogva, hogy inkább maradjak velük. Kihátráltam, le a lépcsőn, egyenesen annak a szemét YoonGi-nak a karjaiba, aki a teljes váratlanságból tűnt fel. Elfutottunk a kocsmapatkányok elől, de mire visszaértünk a főúthoz, az autójának hűlt helye volt. Képzelheted… Így keveredtünk a tanyára, ahol megtaláltatok minket a reggel. Az ott lakó öregek unokája valami falubéli suhanc, és elvitték a kocsit, de a bácsi felhívta, aztán bla bla bla. A lényeg, hogy elegem van Min YoonGi-ből, és mit ad Isten? Olyan gyökér voltam, hogy, amikor indultunk, ismételten a kocsijában hagytam a dolgaimat. Nari, amúgy min is nevetsz?

- Ne haragudj – próbálja magába fojtani hangos röhögését. – Túl vicces az egész, ilyen szerencsétlenek is csak ti lehettek.

- Inkább sírhatnékom van, ha arra gondolok, hogy nem fogja csak úgy áthozni a cuccaimat.

- Arra mérget vehetsz – köszörüli meg torkát. - Megvannak az eszközei, hogyan tartson téged maga mellett, ezt a lehetőséget pedig saját magad kínáltad fel.

- Hogyan tartson maga mellett? Mi? – pislogok hatalmasakat Nari-ra

- Semmi, inkább menj át hozzá, lefogadom anyudék is kerestek már ezerszer telefonon.

- Ahj, igazad van – ugrok fel az ágyról, ám lendületem a folyosóra érve azonnal lankadni kezd. Tulajdonképpen miért is vagyok ilyen bosszús? Örülnöm kellene, hogy újra barátaimmal lehetek a kollégiumban. Az lehet a bajom, hogy a tegnapi kalandok után Mr. Nagyokos levegőnek néz? Én vagdalkozok, hogy mennyire nem vagyok képes kiigazodni rajta, erre itt kattog az agyam reggel óta, és a saját gondolataimmal és érzelmeimmel sem tudok elszámolni. Menthetetlen idióta vagyok én is… Nem egyszer vázoltam magamban, hogy naivan szeretem azt a bunkót, és ez az érzés idegességgel, utálattal és számos más nem túl kellemes érzéssel vegyül. Ennek ilyennek kell lennie? Minél jobban töröm rajta a fejem, annál jobban tartja meg helyét elmém középpontjában Min YoonGi, és az ő kiállhatatlansága. Kész káosz az egész...

- Ah, idetaláltál? – tárja ki az ajtót, halk kopogásomra reagálva a szőke.

- A táskámért jöttem – veszem elő a képességeimhez mért, legmagabiztosabb hangomat.

- Épp, hogy visszaérek a szobámba, máris zaklatsz – túr bele hajába, s kihátrálva a bejáratból, beljebb invitál. Mit sem törődve a rám leselkedő, esetleges veszéllyel, tettetett bátorsággal lépem át a küszöböt. Nincs menekvés, itt vagyok a ragadozó térfelén, ide már gyenge az én akaratom, itt már nem segít rajtam semmi. Miken jár már megint az eszem, fogom a táskám és itt sem vagyok, kár túl reagálni a helyzetet…

- Nem tudom hova tettem – tér vissza az előszobába, rövid kutakodás után a szőke, s egy gúnyos végigmérés után, egy cinikus vigyorral dől a falnak. Remek, alig értünk haza, megint kezdi. Húzza az agyam, s szemlátomást igazán élvezi… Nem is ő lenne!

- Ne szórakozz velem, szükségem van a telefonomra.

- Akkor sietned kellene.

- Miről beszélsz?

- A hajam - csavar meg egy tincset. Fesd be!

- Csináld magadnak, vagy menj fodrászhoz. Nem is tudok hajat festeni.

- Nem akarsz hazatelefonálni? 

- Te most zsarolsz engem? - szűkül össze tekintetem.

- Én ugyan nem, de a szőkék buták, igaz? Nem jut eszembe hova tettem a dolgaidat - löki el magát a faltól, s zsebre vágott kézzel, pár lépést közelebb tesz hozzám.

- Gyere, legyünk túl rajta - morgom az orrom alatt.

- Ezt a lelkesedést imádom – neveti el magát, s egyenesen a fürdőbe vezet, ahol játszik könnyedséggel megszabadul pólójától, s félmeztelenül ül le a kád szélére. Minden kikészítve, egy barna festékes doboz, keverőtál és egy ecset. Nem lehet olyan nehéz, utólag meg hadd reklamáljon, nem az én dolgom, ha idétlen lesz a feje...

- Ha gáz lesz, számon kérlek.

- Inkább ne szólj egy szót se! - állok meg mögötte, a festékes doboz áttanulmányozása után, tudásom legjavát elővéve, a tubusok tartalmának összekeverésébe kezdek. Nari-nak igaza lehet, tényleg csak maga mellett akar tartani? Mire megy ki ez az egész, miért csinálja ezt velem, ugyanaz a lemez megy ismét, mint a tanév elején? Ha még mindig kedvel, miért játszik ilyen játékokat, miért ölel át, aztán néz levegőnek...? Gondoskodik róla, hogy esélyem se legyen elfeledkezni mivoltjáról, én pedig, mint egy bolond naphosszat kattogok rajta... Vajon ő is ennyire őrlődik, mint, ahogy én teszem minden percben...? Ez nem mehet így tovább, tennem kell valamit!