33. Mit akarsz tőlem?

33. fejezet

Mert bár nem beszélünk róla, de megtörtént, mi tudjuk, Csak két ismerős vagyunk, kiknek volt még közös múltjuk, De vajon lesz-e jövőnk, erre tőled várok választ, De ne is mondj még semmit, ha az kételyeket támaszt. /Children of Distance/

- Byul -

- Vérzik – tátom el rémülten számat. – A fejed.

- Talán, mert fejbe baszott a gereblye? – emeli fel idegesen hangját, kezével fájdalmasan halántékához nyúlva. A könnyek a teljes váratlanságból materializálva magukat, maró kínnal szöknek a szemeimbe, s elharapva számat, vontatottan mozdulok meg a fiú felé. Olyan kellemetlen gyomorgörcs hasít belém, a szőke haját átitató vörös folyadék láttán, hogy legszívesebben magamat is leütném egy szerszámmal. Talán én lennék a vak, a bolond a dombtetőn, aki nem veszi észre, hogy ez a fiú valójában mennyire is gyötrődik, és hiába küzd, ösztönösen segít rajtam? Újra elönt a kelletlen lelkiismeret-furdalás, holott minden bizonnyal téveszmékbe készülök ringatni magam… Min YoonGi te világbarma!

- Fogd azt a vackot és menjünk – int a fiú, és kiiramlik a helyről. Megragadom a szerszámot, utána eredek, s hiába a meglepettsége utam kielőzve munkára kerekedő alakját, egyenesen a parasztházba vezet. Alig pár perccel később, valami fertőtlenítőszert és némi vattát kerítve a háziasszonytól, a némán sürgő, egyre nagyobb levélkupacokat kreáló YoonGi-hoz lépek.

- Nem kényszerítelek, de a lustákat megbüntetik – veti felém rám sem nézve, folytatva a munkáját, s csendesen arca felé nyúlva, a nedves vattát egyenesen a sebére nyomom. – Azt a kurva… Megőrültél? – ugrik el tőlem, kezét a sebhez tartva. – Tudom, hogy egy tahó voltam, de ez azért túlzás nem? – tátogja, s kuncogva újra közelebb masírozok hozzá. Valljuk be, ez még azért járt neki...

- Ülj le – mutatok a fa tövében elhelyezkedő, korhadt pad felé. – Elég nagy a sebed, az arcod meg tiszta vér – húzom el kissé bosszúsan a számat, és a mereven mozgó fiút gyorsabb tempóra ösztönözve, a fához toloncolom. – Csípni fog.

- Na, ne mond – gúnyolódik.

- Köszönöm, hogy ott voltál – teszem finoman sebéhez a puha anyagot.

- Nem kell köszönnöd, én vagyok, aki tartozik neked, elvégre, ha én nem teszlek ki, már valószínűleg otthon lennénk – szorítja össze szemét, férfiasan ellenállva a maró fájdalomnak. - Most már egálban vagyunk, azt hiszem.

- Mik vagyunk mi, valami uzsorás meg az adósa? – nevetem el magam, a fertőtlenítő kupakját az üvegre csavarva.

- Miért szerinted mi mik vagyunk egymásnak? – teszi fel aggodalmat keltő komolysággal kérdését, s meglepetten rápillantva, hirtelen magam sem tudom eldönteni, hogy kérdése valós, vagy csak egy újabb ugratás. Hogy kérdezhet ilyet, ilyenkor… Ellenségek, társak, barátok, vagy szeretők? Már magam sem tudom… - Gyere, legyünk túl ezen – tápászkodik fel mellőlem, s némán követve mozdulatát, én is az avarvárak építésébe kezdek. Mélyen merül a munkába, nem figyel rám, arca semmit mondóan pásztázza a talajt, én pedig újra azon kapom magam, hogy őt fürkészem. Már nem zavar, beletörődtem, hogy az érzésem iránta annak ellenére, amiket tesz velem, mond rám vagy családomra, semmit sem változtak, ugyanúgy szeretem, és ez az, ami a legjobban megrémít. Bár belelátnék abba a csökött fejébe, bárcsak a cselekedetei mögé tekinthetnék… Egyelőre talán megelégszek azzal is, hogy szóba áll velem, elvégre az otthoni történések után, talán ez is egy kész csoda, s bár haragszok rá, ismét úgy érzem magam, mint egy bűnös, aki mindent magának köszönhet.

- Fiatalok, rendesen belehúztatok – jelenik meg a lassan sötétedő udvaron az öregúr. – Kész a vacsora, előtte dobjatok egy kis szénát a teheneknek, aztán gyertek be.

- Meg a jó büd… - dobja el kezéből a lombseprűt YoonGi, erősen hunyorogva a férfira, ám mielőtt befejezhetné epés megjegyzését, meglökve a fiút, elé állok.

- Rendben – harsogom fennhangon, s egy rosszalló pillantást vetve a fiúra a férfi által mutatott irányba meg is indítom a méltatlankodó szőkét.

- Jó, hogy nem tart fogva minket csicskásnak – morogja mögöttem cammogva YoonGi.

- Nem fogsz belehalni, és semmi kedvem az utcán aludni miattad – tárom ki magam előtt az istálló rozoga ajtaját. – De aranyosak, nézd – mosolyodok el a benn álldogáló két bocit szemrevételezve.

- Nem teszek említést a szagra, etesd meg őket és húzzunk – dől az ajtófélfának, tisztes távolságot megtartva tőlem és az állatoktól.

- Istenem, de város vagy… - motyogom bosszúsan, de a puha homlokú tehenek simogatása, újra somolygásra késztet. Nagy szemeikkel érdeklődve bámulnak tevékenykedő alakomra a tarkák, s szelídségük engem, a véleményem szerinti földkerekség legnagyobb állatszeretőjét is meglepi. – Megnyalt – nevetem el magam, de tekintve YoonGi érdeklődésének hiányát, ezt inkább magamnak jegyzem meg.

- Ha megharap, most nem mentelek meg.

- Hogy harapna már meg, nem látod, milyen kedvesek? – teszek egy nagy kupac szénát a két állat elé, egy rozsdás vasvillát hívva segítségemre.

- A kedvesek is akkor harapnak beléd, amikor nem várod – pillant rám, s lenéző szemei, késként hatolnak belém. Nem vagyok ostoba, tudom jól, hogy rám gondol...

- Tessék? – játszom meg a nagyothalló tudatlant.

- Semmi – fintorodik el, szemeit elkapva rólam.

- Tudod, a kutyák is harapnak, ha okuk van rá, mégis ők a leghűségesebbek, és jár nekik az esély – kezdem én is egy sejtető metafora megformálást. – De ezek a bocik nem fognak megharapni, ha mégis, hát így jártam. Nem akarod megérinteni? Talán félsz? – fordulok egy gúnyos mosollyal a fiú felé, aki meglepetésemre ellökve magát a bejárattól, kimérten kezd felém araszolni. Az egyik marhakötél által lazán lekötött barnás foltokkal tarkított tehén nagy, szelíd fejét azonnal a fiú felé fordítja, s megérezve a szőke enyhe aggodalmát, nyugalommal hagyja, hogy homlokát érintse. Tömött, sűrű szőrének selymessége akaratlan mosolyt csal YoonGi arcára, aki mihelyt észreveszi, hogy őt, és szája görbületét figyelem, azonnal elkapja végtagját az állattól.

- Mehetünk?

- Mehetünk. Bátor voltál – nevetem el magam, és még a fiú előtt kislisszolok az istállóból.

- Nagyon vicces – morogja, s sietősen utánam lépked a sötétségbe fordult apró kövekkel kirakott ösvényen. Utunk egyenesen a kellemes melegség körbelengte épületbe vezet, ahol az asztalon már egy gőzölgő tál leves várta, hogy áthűlt testünket felmelegítsük általa. Hiába Min YoonGi bosszús arca, engem boldogsággal tölt el az itt töltött idő, erről mi sem árulkodhatna jobban, mint levakarhatatlan már-már aggodalomra ébresztő vigyorom. Kézmosás után végiglavírozva a kis házikó helységein, kopogó szemekkel huppanok le a faasztalhoz.

- Én mondtam az öregnek, hogy ne dolgoztasson titeket, de hajthatatlan – ül le velünk szemben az idős hölgy, egy kancsó teát letéve elénk.

- Ráfér ezekre a városi kölykökre egy kis munka– konstatálja a férfi, aki velem szemben foglal helyet.

- Nem gond, szívesen segítünk. Hű, ez nagyon finom – csillognak szemeim a meleg, ízletes levest kanalazva.

- Egyetek eleget, olyan soványak vagytok – sopánkodik a nagymama, s szóval tartva engem és a mellettem idegességét magába fojtó YoonGi-t, szívéjesen fogadja kalandos utunk történetét, amit kissé ferdítve tálalok a két idős embernek.

- Telefonálhatnék? – szól meglehetősen hűvös hangnemben a mellettem ülő.

- Persze, a konyhában van a vezetékes – mutat az úr a helység felé.

- Kinek a számát tudod? – súgom a felállni készülő fiúnak.

- Ellenben veled, én jó pár emberét – vet rám egy cinikus mosolyt.

- Gonosz – motyogom magam elé alig hallhatóan, mire YoonGi távozik is a konyhába, ahonnan alig pár perccel később vissza is tér, változatlanul morcos arcával együtt.

- Ha bármi kell szóljatok, úgy sem alszok rendesen. Horkol az asszony – nyitja ki előttem a bőrére eresztett étkezés után az ajtót, az idős úr.

- Yeobo! – szól rá a tányérokat rámoló hölgy férjére, aki a legnagyobb lendülettel ellenezte, hogy segítsek neki elpakolni.

- Köszönjük a vacsorát, jó éjszakát! – hajolok meg, mire YoonGi biccent, s lábnyomaimat követve, egy apró zseblámpa segítségével, a vendégházig masírozunk.

- Miért vagy ilyen kedves velük? – huppan le a futonágyra a fiú.

- Legyek velük bunkó? Inkább azt mondd el végre, hogy kit hívtál – sandítok rá megállva fölötte.

- Apámat – húzza el száját.

- Kifejtenéd? – sürgetem tovább.

- Azt mondta, miután kiordibálta magát állítólagos aggodalmában, hogy a srácok kereső hadműveleten vannak Yangju-ban.

- Tessék? Kik? És miért? - hadarom el kérdéseimet.

- Talán, mert majdnem egy napja eltűntünk? Amúgy Nari-n keresztül HoSeo-kon át még a kicsi Kookie is…

- Istenem, mit mondtál apukádnak?

- Hogy szóljon nekik, hogy hol vagyunk, és, hogy menjenek haza.

- Ezek szerint meggyőződésed, hogy holnap visszakerül a helyére a kocsid.

- Ha nem, akkor porig ég az egész falu – ráncolja össze homlokát, mire rögvest elnevetem magam. – És te, elmondod minek örülsz ennyire?

- Szeretek itt lenni.

- Az Isten háta mögött? 

- Ez a te meglátásod. Én imádnék ilyen helyen élni, távol minden zajtól. Irigylem őket – utalok a két idős emberre, egy szelíd mosollyal tovább bámulva a fiú földön ücsörgő értetlenkedő arcát. – És annak is örülök, hogy beszélsz hozzám – vezetem kicsit odébb tekintetem vonalát, ám arcom akaratom ellenére is elpirul. Gondolataimnak most minimum azon kellene járniuk, hogy minden rendben menjen, hogy mennyire hálás is vagyok Nari-nak és a fiúk aggodalmának, hogy milyen buták, hogy elindultak minket keresni, erre itt állok, mint egy fáklya, vörösen izzó fejjel, és agyamat újra a fiú mivolta lepi el. Kellemetlen és zavaró, de már gyenge és tehetetlen vagyok, hogy elnyeljem magamban az érzelmeimet, mint valami belső égetésű motor…

- Bűntudatod van? – szegez nekem egy váratlan kérdést, megtörve ezzel a közénk ékelődött kínos némaságot. Komoly tekintete megrémít, s e szavaitól ébredek rá csak igazán, hogy mennyire komolyak a minket összekötő események? Eddig valami rózsaszín ködben éltem, hajtogattam, hogy az én hibám, vétkeztem, de az igazi súly, mintha ebben a percben ülne rá a szívemre, és minden eddigi gondolatom csak felszínes önmarcangolás lett volna? Hiába érzem a szememet mardosó könnyeket, erőt statuálva, visszafojtom az érzelmeimet, és dermedten állok tovább a fiú előtt. Szótlanul sütöm le szemeimet, s korábbi jókedvem egy pillanat alatt válik semmissé, ahogy röviden bólintok. – Ezt orvosolhatjuk – hallom meg gúny itatta hangját. – Vetkőzz! – utasít, mint egy semmirekellőnek vélt kutyát, ám hiába kapom rá megszeppent, kérdően rámeredő tekintetemet, csak egy gúnyosan elhúzott szájú, magabiztosan engem fürkésző szőke fiúval találom magam szemben, mire újra felvetődik bennem a kérdés, amit korábban, már oly sokszor feltettem magamban: Ki vagy te, és mit akarsz tőlem…?