35. Kim TaeHyung ~ spinoff end

35. fejezet

- Kim TaeHyung -

Bizsergetően felforrósodó párás félhomály lepi el egy szöuli kollégium első emeletének egyik szobáját. Éjszaka van, az épület elcsendesedni látszik, ám két fiatal fiú számára ez a némaság, talán egy sorsfordító mozzanat előfutára, ami utat törve a kétségek és ítéletek sokaságában, visszavonhatatlanul lépi át a szoba küszöbét.

- Akarod? – pihegi az ágynemű puhaságában társa fölé tornyosuló sötéthajú fiú.

- Akarlak JiMin – lihegi a magasabb, zilált vöröses haja alól vetve egy bátortalan pillantást az említettre. Mint egy fenevad, kegyetlenül, kiéhezetten kezdi falni párja bőrét, s minden porcikáját JiMin, mire feleletként, kéjes nyögések moraja hagyja el a vörös hajú száját. Elveszítve a józan kontrollt, és minden reális gondolatot, titkolt szeretők szenvedélyével egyesül a két fiatal, s negédes, túlfűtött szerelmük kiteljesedése, megakadályozhatatlanul materializálódik ezen a hűvös, kora tavaszi éjszakán.

Remek, ezek szerint erről volt szó, én meg megint valahol teljesen máshol jártam, egyáltalán kinek az ötlete volt ez a kombináció? Semmi kedvem JiMin-hez, meg amúgy is… Random nekiállunk keresgélni a városban őket? Ennek így semmi értelme…

- Megvárhatnál – köpi felém egy grimasszal mellém érve.

- A te ötleted volt ez a társulás? – mutatok rá, majd magamra. Nyilván hülyének néz, elvégre ott voltam fizikailag, hallanom kellett a diskurzust...

- Igen – süti le szemeit a vaksötétbe burkolózott járdára. - Beszélnünk kellene - leheli maga elé,  s néma, feszélyezett másodpercekkel később, kérdően rápislogó mivoltomra vetve egy félénk pillantást, végül szóra nyitja formás, puha ajkait, melyek puszta látványától is megremeg egész testem. Szemei igéznek, alakja megbabonáz, szívem hevesen ver, s újra megállíthatatlanul érzem ugyanazt a bizsergést, amiről azt gondoltam, már rég kihunyt belőlem... – Elfogok mondani mindent a többieknek.

- Mi?

- Nem bírom ezt tovább - sóhajtja mellőlem.

- De sajnállak... – ironizálom méreggel átitatva.

- Sajnálom, tudod jól…

- Ennél azért több kell, mint a felszínes szavak.

- Szeretlek – torpan meg a sötét utca kellős közepén. – És te is szeretsz engem – jelenti ki, mint egy kész tényt, s vontatottan felé forduló mivoltom, hirtelen azt sem tudja, hogy mit kezdjen ezekkel az egyszerű, tömör mondatokkal. Igazat mondana? Mitől ilyen magabiztos…?

- El vagy tévedve – szólok halkan, s elhúzott számmal karöltve, tovább indulok az úton. Hogy képes ezekkel a kijelentésekkel ilyen könnyelműen dobálózni?

- Ismerlek TaeHyung, minden rám vetett pillantásodban ott van ugyanaz az érzés – lépdel egy mély lélegzetvétellel utánam.

- És akkor mi van? – emelem meg kissé ingerülten a hangerőmet. – Elárultál. Amikor kiderült, hogy a saját nememhez vonzódok, nem álltál mellém. Hagytad, hogy megvessenek az emberek...

- Ha tehetném…

- De nem teheted! Nem fordíthatod vissza az időt – fakadok ki újra, ám a hirtelen jött indulattól, hangom kissé megremeg. – Miért pont most, miért ennyi idő után…? – halkulok el, s lépteim is lelassulnak.

- Nincs mentségem. Szeretlek, és már nem érdekel senki, és semmi – lép elém nyugodt, magabiztos lendülettel.

- A nyílt utcán vagyunk, kicsit halkabban, ha lehet.

- Nem érdekel, érted? Kibaszottul tudja meg mindenki – emeli fel szemöldökét. – SZERELMES VAGYOK KIM TAEHYUNGBA ÉS SZAROK A VILÁGRA – üvölti, mint egy félőrült, a szerencsére ürességtől kongó kisvárosi utcában.

- Elment az eszed? – tapasztom be tenyeremmel száját, s elnevetve magát, a teljes váratlanságból magához húz. Ölelése hirtelen, szoros, és hiába súgja az eszem a mielőbbi eltávolodást, szívem győzedelmeskedik, s engedek a fiú gesztusának. Megőrjít…- Semmi sincs megbocsájtva.

- Tudom – leheli fülembe, s a megbánás fuvallata, mint egy kósza tavaszi szellő, úgy kúszik fülemen keresztül agyamig, ezzel a végletekig megnyugtatva morajló zavarát.

Elnyújtott, szótlan percek telnek el, vállaink szinte súrolják egymást, ahogy egy újabb reménytelenség és okafogyottság szegélyezte utcán gyalogolunk végig.

- NamJoon hív – emeli ki telefonját zsebéből a mellettem araszoló. – Lehet van valami fejlemény – teszi füléhez, s léptei is szaggatottá válnak, majd megállásra ösztönözve JiMin-t, közel hajolok a készülékhez.

- Srácok, merre jártok? – hallom meg Nam hangját a vonal túloldaláról.

- Valami Sanghwa térről fordultunk le az előbb.

- Menjetek vissza oda, felveszünk titeket. Megvan Byul és Suga – hadarja fennhangon, s mielőtt bármit is reagálhatna társam, a drága hök elnök meg is szakítja a beszélgetést.

- Na, hát ez nem tartott sokáig – dugja zsebre mobilját.

- Menjünk vissza, kíváncsi vagyok – indulok el egy fél mosollyal arcomon, a gyenge utcai lámpák megvilágította úton, fejemmel intve JiMin-nek, aki készségesen nyomomba is ered. Ha jól sejtem semmi baja egyiknek sem, NamJoon hangján érezhető lett volna, ha valami gond lenne velük, remélem jók a megérzéseim… Tudnám mibe keveredett az a két szerencsétlen, bár Byul valószínűleg szinonimaként szerepel a baj szó mellett, nincs is min meglepődnünk... A lényeg, hogy mindenki rendben legyen.

Jin kocsijának fénye percekkel a hívást követően fel is derül a tér egyik kivezető utcáján, s, mint egy jól megszervezett akciójelenetben, a másodperc tört része alatt huppanunk be a hátsó ülésre.

- Na, valaki beavathatna minket is – kezdi JiMin az autó indulását követően.

- Suga apja hívott. Yangju előtt vannak egy faluvégi tanyán, mert a kocsit ellopták. Vagy kölcsönvették…? Fura a sztori, de majd úgy is elmondják ők maguk – kezdi NamJoon.

- Most oda megyünk értük? – kérdezem, kicsit előrébb hajolva.

- Nem. Kellenek a jelmezek, reggel 6-kor felvesszük a boltból, aztán foglalkozunk velük is.

- Hazamegyünk, és megint vissza ide? – dönti oldalra kérdően fejét JiMin.

- Itt alszunk egyik ismerősömnél – vág közbe Jin.

- Inni ér? – szólal fel hangosan mögülünk HoSeok.

- Minden bizonnyal értékelnék – húzza görbületre a száját Jin, mire az egész autót egy jóleső nevetés zengi be. Nem is mi lennénk, nem is ez a szedett-vetett banda lenne, ha nem keverednénk ilyen helyzetekbe, szinte meg sem lepődök, és ahogy elnézem a többieket, mindenki a legnagyobb nyugalommal veszi a tényt, hogy több órás kocsiútra a biztonságot jelentő kolesztól, egy ismeretlen helyen töltjük az éjszakát. Groteszk helyzet, és ezt csak tetézi, hogy JiMin keze, valahogy az enyémre tévedt, és nem tudom eldönteni, hogy szánt szándékkal teszi mindenki előtt ezt, vagy csak valamilyen kényszeredett, ösztönös mozdulat indíttatta… Jól esik, ezt nem tagadom, élvezem a közelségét, hirtelen és korai az egész, még valószínűleg magam sem tudom hova tenni, de tetszik... Bátortalan vagyok, bizalmatlan, s úgy gondolom ez igazából csaupán a valós utunk kezdete. Nem csak számomra, vagy a JiMin-nel való kapcsolatomat tekintve, de az itt jelenlévő színes társaság számára is. Ezek az események, ezek az összekovácsoló mozzanatok a mindennapjainkban, ez mind még csak az út kezdete, s talán még elképzelni sem tudja senki milyen kapcsolatok fognak szövődni, de talán ez így van rendjén. Ne akarjuk tudni mit hoz a holnap, bízzunk és reméljünk, de ne ringassuk magunkat téveszmékbe, élvezzük a jelent, ragadjuk meg a pillanatot, mert nem csak egy élményt vesztegethetünk el, de egész barátságokat, s igaz szerelmeket is…

A nevem Kim TaeHyung, alkoholista szülők bántalmazott gyermeke, aki hét évesen került egy szöuli árvaházba, minden gondoskodásra alkalmas rokon hiányában. Testvéreim nincsenek, legalábbis nem tudok róla, és szüleimről is csak halvány, kellemetlen emlékeim vannak. Jelenleg építészetet tanulok azon a főiskolán, ahova önerőmből, kemény munkával jutottam be, s, ahova gyermekkori barátaimmal együtt, hatalmas célunk volt bejutni. Itt vált bizonyossá a nemi identitásom, s itt vált ténnyé számomra, hogy szerelmes vagyok egy gyerekkori barátomba.
A nevem Kim TaeHyung, csak egy név a sok közül, de valaki számára talán az egyetlen és örök.

Köszönöm, hogy a Felhőkarcolók, eme kis mellékszálát elolvastad. Ebben sem többet, sem kevesebbet nem akartam TaeHyung-ról elmesélni, az ő élete, lelke, ebben a történetben rejtély marad. Természetesen jelen lesz a továbbiakban, de a fejébe már nem látunk bele. Kívánjatok neki sok boldogságot és békét!