34. Békés álom

34. Fejezet

Arra kényszerítjük a világot, hogy olyan legyen, amilyennek mi gondoljuk, és észre sem vesszük, hogy az egész életünket végighazudozzuk. /Afonso Cruz/

– Vetkőzz! – utasít, mint egy semmirekellőnek vélt kutyát, ám hiába kapom rá megszeppent, kérdően rámeredő tekintetemet, csak egy gúnyosan elhúzott szájú, magabiztosan engem fürkésző szőke fiúval találom magam szemben, mire újra felvetődik bennem a kérdés, amit korábban, már oly sokszor feltettem magamban: Ki vagy te, és mit akarsz tőlem…?

Az arcomra egyfajta semmitmondó döbbenet ül ki, és egyre csak a fiú elkomolyodott, szúrós tekintetébe bámulok. Ez kellene, ahhoz, hogy megbocsájtson? Kiakarja használni a testemet, mintha csak egy ócska örömlány lennék, aki készségesen követi a parancsokat a pénzért, vagy egy apró megbocsájtásért? Legszívesebben sikítanék, sírnék és dühöngenék egyszerre, de a kezem akaratlan is megindul kardigánom cipzárjához, s egy lassú mozdulattal, szememet lesütve, húzni kezdem. Mi a fenét csinálok...?

- Jó ég, vetkőzz, de ne előttem! – csattan fel az előttem ücsörgő fiú. – Fürödj meg, hogy alhassak végre – sandít a fürdő irányába, és kitörni készülő nevetését, egyre nehezebben, már-már fájdalmasan tartja vissza, s végül feladva a küzdelmet, hangos röhögésbe kezd. Nem hiszem el, hogy megint bedőltem, komolyan nem vagyok normális…

- Idióta! – nyúlok a fiúhoz, hogy valamilyen fizikai erőszakot alkalmazhassak. – Majdnem levetkőztem – siránkozok, mire megragadva a felé lendülő kezemet, a csuklómnál fogva ránt le a futonágyra.

- Ezt úgy mondod, mintha nem láttalak volna még teljesen meztelenül – húzza gúnyos, sejtelmes vigyorra száját, ahogy fölém kerekedve, ijedt arcomat kezdi fürkészni. Olyan kiszámíthatatlan és hirtelen, egyáltalán nem tudom utolérni, vagy kiigazodni rajta...

- Szállj le rólam! – kiáltok rá, ahogy bosszúsan mellkasát tolom harmatgyenge erőkifejtéssel, egyre csak fogságomból szabadulni vágyva.

- Imádom az illatod – búgja bódult hangon a fülemhez hajolva. Most meg úgy viselkedik, mint egy részeg, árulja már el mi a baja, vagy hagyjon békén! Hatalmasat nyelek, érzem, hogy szívem ismét őrült zakatolásba kezd, s a fiú közelsége újra teljesen kizökkent minden józan gondolatomból. Utat törve magának összekócolt hajam sokaságában, egyre közeledik nyakam felforrósodott bőréhez, ami egy váratlan csóktól, szinte hatalmas lángokkal kezd égni. Egy pihe érintése az egész, ajkai csak súrolják bőröm, mégis mindenem beleremeg az érintésbe. Miért van ez, miért mindig úgy táncolok, ahogy ő fütyül, miért képes ennyire tehetetlen marionett babát csinálni belőlem? Miért akarja kihasználni a gyengeségem? Tudja jól, hogy erősebb nálam, teljesen tisztában van vele, hogy ő irányít...

- Utállak – nyögöm magam elé. Legszívesebben elsírnám magam dühödt kétségeim között evickélve.

- Ne hazudj, azt tudod, hogy nem szeretem – húzódik el tőlem összeszűkült szemeivel rám pillantva. Hatalmas sóhajával karöltve feltápászkodik az ágyról, s egy könnyed mozdulattal megszabadulva pulóverétől, s ezzel együtt pólójától, egy szál farmerben csoszog egészen a fürdőszoba ajtajáig. – Bejöhetsz ám, megengedem – kacsint rám egy kéjes, cinikus mosollyal, mire az első kezem ügyébe akadó kispárnát, azonnal a fiú felé lendítem, aki kuncogva be is slisszol a csempés helységbe. Bunkó! Nagyon élvezi, hogy szívathat, csak tudnám, mit akar ezzel... Elmélyült morfondírozásomból azon kapom magam, hogy szemeim még mindig léptei nyomát vizsgálgatják, pedig már percek óta csobog odabenn a víz. Nyúzottan vonszolom el magam a fal mellett ácsorgó komódhoz, hogy szemrevételezhessem mit is rejt, s meglátva a fiók tartalmát, hirtelen azt sem tudom, hogy nevessek, vagy sírjak… 

- Suga –

Teljesen céltalanul, mindenféle indok nélkül folyatom fejem tetejére a kellemes meleg vizet, hátha elmém zavarát valamelyest képes csillapítani. Mind hiába, hosszú percek telnek el, én pedig még mindig csak az átkozott Han lányra tudok gondolni, a közelségére, a mosolyára, bőre melegségére. Kezdem úgy érezni, hogy minél jobban el akarom nyomni magamban, valamilyen kreált indokra fogva az érzéseimet felé, annál jobban belehabarodok. Ez már kész tény, feltudom fogni, de hogy el is fogadjam...? Minden nyavalyás boldogságomnak ezt a dilis lányt hittem, és mint egy függőt, az utána való sóvárgásom oly erős, hogy a közelében már azt sem tudom mit kellene mondanom. Természetesen sértéseket, cinikus megjegyzéseket, hát mi mást? Nyilvánvalóan komolyan gondolta, hogy utál, én is utálom magam, ő miért érezne máshogy? YoonHo még mindig mesterséges kómában, nagyapa dühöng, a következő tárgyalásig pedig alig egy hét. Vajon Byul ezt tudja? Ezen is újra kattogni kezd az agyam, már bánok mindent, bánom, hogy akkor ott a kórházban elmartam az egyetlen igaz támaszomat, az összes belém vetetett hitével és szeretetével együtt… Egy kibaszott idióta vagyok, és már teszek a belső hangokra, az agyam zsibongta szellemekre, a szívem őszintén vallja a lány tisztaságát, ártatlan angyali valóját, és újra elönt az a démoni önzés, hogy meg kell szereznem. Arról már kevésbé van fogalmam, hogy ezt ezek után, hogy kivitelezzem, előre félek magamtól, egyszerűen képtelenségnek tartom jelenleg, hogy megnyissam előtte újra a szívem, és bűnbánóan a bocsánatáért és kegyeibe való visszafogadásért könyörögjek… Ezt a várat YoonHo kórházba kerülésekor, majd a bíróságon, a tetteim, s szavaim porig rombolták. A kurva életbe, meg az elborult, meggondolatlan eszement cselekedeteimbe, a fene nagy bosszúvágyamba és büszkeségembe, mit gondoltam tulajdonképpen? Egy szánalmas szörnynek érzem magam, és újra csak a hatalmas kavart érzem fejemben és egész testemben.

- Mi a… - lépdelek ki egy szál törölközőben a szobába, víz nedvesítette hajamat törölgetve.

- Ezt találtam, oké? – csattan fel a komódtól felém pördülő lány, egy nevetségesen ódivatú maskarában. – YoonGi! – kiabálja el nevemet szeme elé kapva kezét. – Öltözz már fel!

- Ne idegesíts, láttál már ennél kevesebb göncben is – nevetem el magam pimaszul.

- Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy… - kezdi hadarni, de mondandóját magába fojtva, zavartan fordul vissza a kis szekrényhez, aminek fiókját csiga tempóban kezdi betolni.

- Tudom – fújom ki hangosan levegőmet. Millió meg egy ördögien kéjes gondolat eszembe ötlött, amivel erre rákontrázhatnék, de megadóan, s beismerően, inkább rövidre zárva ezt a témát, öltözködni kezdek a futon ágy szélénél. Nem vagyunk olyan viszonyban… Magam sem tudom, milyen viszonyban vagyunk, az egész olyan, mint egy ledöntött üveg építmény, aminek a szilánkjain még ott a remény csillogása, de nem tudom, hogyan építhetném újra… - Te ezt most komolyan nekem tetted ki? – nézek végig magamon.

- Ez az egyetlen férfi ruha volt – pillant rám, s alsó, puha ajkát elharapva fékezi meg, kitörni készüli röhögését. Nevetségesen festek ez tény, de még ki is röhög? - Inkább boxerben alszok.

- Tessék?

- Viszketek. Nem érdekelsz. Otthon is abban alszok, vagy abban sem.

- Csinálj, amit akarsz, széles az ágy – vonja meg vállát kissé elpirulva, s fújtatva beviharzik a fürdőbe, mire egy elégedett mosollyal az arcomon az ágyra dőlök. A villanyfény égeti a szemem, egyre álmosabb vagyok, a fürdőből származó halk zajok pedig teljesen eltörpülnek gondolataim hangzavarában. Byul nem sokkal később, talán tíz perc múlva, fennhordott orrával lép a szobába, s kérdés nélkül lekapcsolja a villanyt, majd a beszűrődő holdfény homályában, botorkáló mozdulatokkal helyezkedik el a futonágy egyik oldalára.

- Ha megkívánsz, csak szólj – tör ki belőlem egy meggondolatlan, humorosnak vélt megjegyzés, ahogy a takaró alá vetődök én is. Egyszerűen ez a csönd, és Byul közelsége igényli, hogy szóra nyissam a számat, az már más, hogy, ami távozik a torkomból, az vajnyi kevés értelemmel bír...

- Fogd be! – morogja, tőlem, egy karnyújtásnyira, gondosan ügyelve, hogy csak a hátát láthassam. Le se tagadhatná, hogy megint felhúztam az agyát. Élvezném, hogy velem foglalkozik? Tagadhatatlanul… Ezt már egyszer eljátszottuk, nem is olyan régen, valahol a tanév elején. Én voltam a bunkó, flegma, ő meg a puffogó kis vipera, aki igenis odakap, ha úgy tartja kedve. Aztán mi lett? Csókok, felejthetetlen éjszaka, még az is kibukott belőlem talán, hogy mennyire kedvelem… Minden bizonnyal jelenleg engem tart e végett a legnagyobb hazugnak a földkerekségen… Talán nem ő volt az egyetlen, aki rossz lépést tett, talán nem csak a nővére a bűnös, hanem én is, az öcsém is, mindenki. Ezt már ha jól emlékszek túltárgyaltam magamban, miért kattog megint ezen az agyam? Byul visszahódítása talán még nagyobb falat lesz, mint először, de talán van olyan empatikus, hogy észreveszi a jeleimet? Jó ég, milyen jelzéseket, teljesen abban a hitben él, hogy ő a top egy utálatos személy számomra, háta mögött az egész Han családdal.

- Mit csinálsz? – zökkent ki gondolatmenetemből a lány csodálkozó, s kissé szúrós hangja. Érzékletem szerint, kezem valami indokolatlan indíttatásból Byul derekán kötött ki, s testem is valamiért egészen közel helyezkedik el hozzá. Végtagom mozdulatlan, a lány ruháján pihen mereven.

- Bocs – hebegem el férfias zavaromban, s mozgásra ösztönzöm, önálló életre kelt kezemet.

- Nem zavar – leheli halkan, kissé álmos hangon. Pár pillanatig belepislogok a sűrű sötétség takarta tarkójába, majd egy elégedett, nyugodt mosollyal helyezkedek el, ügyelve rá, hogy kezem még véletlenül se keljen újra önálló mozdulatokra. Nem kellenek szavak, nem nyitom már szóra számat, ez a pillanat nem igényel magyarázatot, verbális jeleket, így is a teljes egyértelműség járja át az egész környezetet. Magamban szívva a lány hajának negédes illatát, kellemese bizsergés átjárta testem, nyugodalmas álomba szenderül. Talán ez lenne az első lépés, ez a néma kommunikáció kettőnk között...? Eztán képes leszek a tiszta gondolkodásra, áttudom látni józanul a helyzetet, s a lány érzései sem változtak, egyszerűen csak rám vár? Rám és az észhez térésemre? Választ már nem kapok, egy sötét, mégis békességet árasztó helyre ereszkedek, oda, ahol a legédesebb a pihenés, ahol a lidércek már nem találnak meg...

Nyikorgás és halk suttogás zaja kúszik fülembe, s hiába küzdök, az orromba mászó valamilyen hamburgerhez hasonlító illat, végérvényesen is ébredezésre késztet.

- Ez most mi? - suttogja az egyik ismerős hang

- Mi az, hogy mi, vak vagy?

- Nem vagyok vak, ezért kérdezem.

- Eltűnnek és szexelnek az Isten háta mögött?

- Maradj már! – töri meg a férfias hangzású morajt egy női suttogás is, s szememet kinyitva valami egészen váratlannal szembesülök. Nem elég, hogy Byul félig a mellkasomon pihen, a karom teljesen elzsibbadt, de valamilyen megmagyarázhatatlan tömeg is fölöttem liheg, s csak néhány pislogás után vagyok képes minden arcot névhez kötni.

- Mi a lófaszt csináltok itt? – csattanok fel, mire Byul is mocorogni kezd, s a társaság hangos nevetésétől, elhúzódva tőlem, lassú ébredezésbe kezd homlokát ráncolgatva.
- Ez aztán a szívélyes üdvözlés haver - húzza el száját az arcomba bámuló HoSeok, s fénysebességgel felülve az ágyon, szemeimet azonnal végigfuttatom a  héttagú, megsokasodott társaságon. Hogy a francba kerültek ide...?