20. Ne engedj el!

20. fejezet

Ugyanarra az égre nézni, amire te is, még egy hétköznapi látványt is képes megváltoztatni. A legkisebb gesztusodra is remény és kétségbeesés közt ingadozom. És a szívem egy dallamot kezd játszani. Van neve is ennek az érzésnek. (...) Azt hiszem, ezt hívják szerelemnek. /Shigatsu wa Kimi no Uso c. film/

- Akkor válaszolj egy kérdésemre, itt és most – támaszkodik meg hirtelen egyik kezével a pallókat markolászó ujjaimon, megakadályozva ezzel az esetleges elmenekülésemet, s közelebb húzódva hozzám, elkerekedett íriszeimbe vájja elkomolyodott szemeit. - Figyelmeztetlek, ha nem felelsz azonnal, nem várom meg a választod - hajol a centikre féltett aurámtól. – Han EunByul. Megcsókolhatlak?
Minden porcikám úgy feszül meg, mintha egy fájdalmas görcs hatolna belém, s pislogás nélkül, mint aki szellemet lát, örökké valóságnak tűnő pillanatokig bámulok a fiú szemeibe. Ez egy ócska poén akarna lenni? Miért nem nevet akkor, és én miért nem tudok megszólalni?

- Figyelmeztettelek – töri meg a csöndet, majd hosszú karját felém emelve tarkómhoz nyúl, s egy laza mozdulattal közelebb húzva magához helyezi puha ajkait, az ámulattól résnyire nyitott számra.

Mint egy marionett baba, mereven, öntudatlanul meresztem szemeimet, lehunyt pilláira, ahogy elhűlt ajkaimra tapasztja sajátjait, ám pár pillanat múlva, mielőtt nyelvével feltérképezhetné szám rejtett zugait, zavarodottan húzódok el tőle.

- M-Mi volt ez – hebegem remegő hangommal, újra a fiú arcát fürkészve, amin mintha az önelégültség mosolya jelenne meg.

- Felénk csóknak hívják – ironizálja, ahogy a kitörni készülő nevetését visszafogja.

- Nem engedtem meg! – csapok a rozoga pallókra, elég szánni valóan.

- Nem kérdeztem komolyan, nem érdekelt volna a válaszod.

- Aljas, szemétláda, nem vagyok a játékszered! – fakadok ki, mint egy megtermett óvodás, s minden erőmet bevetve, ökölbe szorított kezeimmel, egy hatalmasat vágok a fiú vállaiba, aki még mindig rajtam kacarászva ugrik fel, s követve példáját, hiába hátrál a stég széléig, megállás nélkül ütöm harmat gyenge mozdulataimmal. Idegességemtől, s könnybe lábadt szemeimtől, mozdulataim egyre erőtlenebbé vállnak, míg mind két kezemet lefogva, még mindig vigyorgó arcával, szinte kikényszeríti, hogy rápillantsak.

- Nem sajnálom. Újra megtenném – mélyeszti hirtelenjében elkomolyodott tekintetét, fátyolos íriszeimbe, de hiába bámulok a fiú arcára, mielőtt bármit is kinyöghetnék, két alak, szinte egymást kergetve rohan le a stégre, s kis híján fellökve minket, az utolsó deszkáról elrugaszkodva, mind a két fiú a vízbe ugrik. YoonGi elengedve kezeimet, velem együtt áll értetlenül a látottak előtt, ám megnyugvásként ér, ahogy HoSeok és JiMin benyelve ugyan egy kis vizet, épségben a felszínre kerül.

- A kurva életbe, elment az eszetek? – rivall a két fennhangon röhögcsélő barátjára a szőke, egészen közel sietve hozzájuk.

- Ez kibaszott hideg – lilul még a szája is el HoSeok-nak, ám ittas jókedve lankadatlan marad, s YoonGi unszolására, végül mind a két fiú a partra úszik. Kuncogva lépdelek könnyes szemeimet törölgetve YoonGi után, aki elég komolytalanul hordja le a sárga földig két barátját, mert egyre csak röhög velük együtt.

- Mi a retkes búbánat folyik itt? – toppan be a szürkület félhomályában NamJoon, oldalán egy igencsak elképedt tekintetű Nari-val.

- Én szóltam, hogy ne, de látod… - szól kicsit messzebbről, a faasztaloktól Jin. - Ezt is alig tudtam lefogni – mutat a mellette euforikusan integető JungKook-ra.

- Remélem megfáztok! – teszi karba kezeit az elnök, mire a két vacogó, hirtelen kijózanodó fiú, a faházig rohan csurom vizes ruháikban, itt-ott egymást lökdösve.

- Kész a kaja amúgy – dől a tűz mellé elégedetten Jin, szemét a kábulattól, éppen kidőlni készülő öccsén tartva. Képtelen vagyok nem kinevetni, mi a fenét itattak meg azok majmok szerencsétlen Kook-kal… Somolygásomból kizökkenve, felém pislogó YoonGi-ra nézek, aki nem sokkal távolabb tőlem, a partról figyel felém, s egy kínos hatásszünet után, mind a ketten egyszerre kapjuk el pillantásunkat.

- Suga, mitől ilyen vörös a fejed, te is ittál? Alkesz csürhe... – karolja át NamJoo a szőkét, s egyenesen a vacsora illatát követve, a lobogó tűz, és a fapadok felé iramodnak, mire Nari is végre rám talál.

- Valami van a levegőben – sandít rám a parton várakozó lány.

- Kaja illat – nevetem el magamat lelépve a stégről.

- Nem versz át – húzza el a száját, s megvárva, míg mellé érek, a faház felé vesszük az irányt.

- Igaz gőzöm sincs miről beszélsz, de már kezdtem aggódni értetek, nem jött volna jól, egy keresési expedíció az éjszaka közepén – lépek a szobába egy mély, nyugtató sóhajjal.

- Ülj le!

- Hm? – fordulok a szekrényemtől, a karba tett kézzel, kissé morcosan pislogó Nari felé.

- Mondom ülj le, oda – mutat az ágyamra.

- Já, miért utasítgatsz, én vagyok az idősebb! – ráncolom össze homlokomat, majd megérezve egyre mérgesebb lélegzetvételét, engedve szobatársam akaratának, az ágyamra huppanok.

- Nem akarsz valamit elmondani nekem? – vonja fel gyanakvóan szemöldökeit.

- Mire is gondolsz? – hunyorgok a lányra.

- Például nem is tudom… Esetleg arra, hogy elmond drága Nari barátnődnek, hogy beleszerettél Min YoonGi-be?

- TESSÉK? – kiabálom el magam, mint egy halálra rémült idióta, s Nari mellé ugorva, azonnal befogom a száját.

- Tudtam! Annyira érezni rajtatok – szabadítja ki száját szorításomból, és hiába csitítgatom, egyre csak büszkén nevetgél, mintha minimum a világot váltotta volna meg.

- Tévedsz! Én… - hebegem, szemeimet megállíthatatlanul ide-oda jártatva.

- Nekem is tetszett korábban, hiszen tudod, előttem nincs mit titkolnod – teszi vállamra kezeit a lány.

- Nari olyan hülye vagyok… - hajtom le hangos sóhajok kíséretében fejemet.

- Azért, mert beleszerettél a bunkók hercegébe?

- Ma megcsókolt – suttogom a lehető leghalkabban magam elé.

- Hogy micsoda?

- És itt – mutatok félénken az ágyamra. – Olyan helyre nyúlt, amit én nem akartam.

- Ácsi, ezt meg kell emésztenem – fúj ki egy nagy levegőt Nari, s nagyot nyelve, újra rám pillant.

- Én nem ilyen vagyok! Én a lusta, flegma, mindig csak ironizáló Byul vagyok! - méltatlankodok egyre keservesebb hangon.
- Amíg el nem csavarták a fejed – dönti oldalra fejét egy vigyorral barátnőm. – Figyelj… Nam mackó mondott pár dolgot YoonGi-ról, főleg azt kiemelve, hogy mióta betoppantál, teljesen zavart, és csökkent a koncentrációja is. Amennyire képben van, úgy tudja még csaj sem volt nála egy jó ideje.

- Ezzel mit akarsz mondani?

- Azt, ami az orrod előtt van, csak nem veszed észre. Szerelmes beléd! – csap vállba Nari.

- Kizárt!

- Nyisd ki a szemeidet, és hagyd végre, hogy elragadjon a szenvedély.

- Én egyszerűen csak… Nem merem elhinni, úgy félek, hogy egy leszek azok közül, akiket kegyetlenül egy éjszakára használ, és kipenderít, mihelyt megkap. A stégen, a csók után meg úgy viselkedtem, mint egy hibbant. - nyavalygok tovább.

- Gyere ide – húzza elnyűtt testemet magához. – Én mindig itt leszek neked. És jó lenne, ha a magabiztos Byul visszatérne, mert kezdelek megsajnálni.

- Csak azt ne… Menjünk inkább enni – állok fel, majd a beleegyezően utánam ugró lánnyal, kifele vesszük az irányt. – Amúgy, meg… Mackó? – vigyorgok a mellettem sétáló lányra, aki válaszképpen csak oldalba lök, majd megérkezve a megsokasodott, zajongó társasághoz, merve az ételből, a tűz köré telepedünk. Mikor lett Nari ilyen érett viselkedésű? Vagy csak én váltam egy zavart kislánnyá, aki úgy dolgozza fel az új érzelmeit, mint egy kisgyerek?

JungKook gondosan betakarva alszik az egyik padon, mint, akit fejbe vágtak, mellette Jin és NamJoon diskurál, JiMin és HoSeok pedig egy hatalmas plédbe csavarva melegítik magukat, egyre csak a király ötletükön nevetgélve. Még mindig megmosolyogtató az emlékkép, ahogy ordítozva ugranak be a jéghideg vízbe, ahol még az alkohol sem tudta őket melegen tartani. A két fiút méregetve, váratlanul ér, hogy JiMin egy zavarba ejtő mosolyt intéz felém, ám felismerve mozzanatát, YoonGi figyelmeztetően hátba rúgja, s tovább sétál, egyenesen felém, a lobogó, pattogó tűz mellett. A lángoktól, és hirtelen légzéskihagyástól egyre melegebb arcomat takargatom, s minden óhajom ellenére, a fiú egyenesen a fűben ücsörgő alakom mellett áll meg.

- El is felejtettem mondani… Csók közben, csukd le a szemed – szólít meg fennhangon, mitől a számban melengetett ételt, félrenyelem, s ijedt szemeimet felemelve tapasztom a fiú vigyorgó arcára. A csend, mint egy villámcsapás hasít a társaságra, s mindenki értetlenül kezd ránk bámulni, ám kérdezősködésüket megelőzve, mint egy gumilabda pattanok fel, és megragadva YoonGi pulóverének ujját, azonnal magam után kezdem rángatni.

- Eszednél vagy? – húzom a faház eldugott, meglehetősen sötét oldalához a fiút.

- Úgy is meg fogják tudni – von vállat egy lépéssel közelebb lépve. - Hogy belém zúgtál kicsi Byul – teszi lekicsinylően fejem tetejére kezét, s, mint egy kiskutyát, simogatni kezdi kócos hajamat.

- Ez nem… Nem igaz! – tolom el magamtól kezeit, és a ház oldalának simulok, vérvörössé vált arcommal.

- Hogy lehetsz ilyen makacs – csóválja meg fejét, és nem sokkal messzebb tőlem, a földre telepedik, hátát a faház oldalának döntve.

- Hogy lehetsz ilyen… - szorul belém a szó, ám hiába eszem suttogása, hogy vonuljak el, megérezve finoman felém nyúló ujjait, megadóan ülök le mellé.

- Tudod… Én nem akarok rajtad gúnyolódni, nem akarom, hogy rosszul érezd magad miattam, nem akarom, hogy haragudj rám, de képtelen lettem volna másképp közeledni hozzád. Annyira más vagy, annyira különleges, én meg annyira bolond vagyok - bambul a sötét gyepre, megtámaszkodva egyik felhúzott térdén. Érdeklődve, némán fürkészem a homályba burkolózó arcát, egyre csak szavain csüngve, várva, hogy a zavar végre kitisztuljon, s minden váratlan szava értelmet nyerjen. Minden igyekezetem ellenére, hevesen verő szívem kiadva az utasítást, forrongó arcomat ismét könnyek áztatják el. Magam sem tudom miért, de megállíthatatlanul,s elgyengülve, újra sírni kezdek... – Nem tudom mióta, hogyan, vagy miért lettem ilyen, és érzem ezt, de azt akarom, hogy tudd, minden tettem, mondatom, ami megbántott, ami fájdalmat okozott, azt szívem mélyéről, őszintén és mérhetetlenül sajnálom. Megüthetsz ezerszer, csak ne sírj. Ha azt mondod, nem akarsz engem, itt és most békén hagylak, és elmegyek – simítja végig arcomat, s zaklatottan nyelt könnyeim, újra és újra utat törnek szemeimet át. Elkeseredett, reményvesztett hangja késként hatol belém, agyam pedig felmondva teljes szolgálatát, hagyja, hogy testem minden irányítását a szívem vegye át.

- Ne menj – lehelem meggondolatlanul magam elé, mire minden előjel nélkül, két keze közé fogja nedves arcomat, életem első, igazi, szenvedélyes csókjára invitálva, ami olyan váratlanul ér, hogy szinte levegőt venni sem tudok, s zihálva hagyom, hogy vezessen ebben az új, lenyűgöző élményben. Nyelve sóvárogva fedezi fel számat, majd segítően kezd ismerkedni saját ízlelő szervemmel, ahogy szinte belenyögök a csókba. Nem akarom, hogy vége legyen, inkább ne jussak soha többé oxigénhez, csak ne engedjen el, félek, hogy, ha elválik tőlem, felébredek, és minden szertehullik körülöttem… Már nem sírok, de a szerelem érzete, már-már fájóan járja át egész testemen, ahogy az érzelmek materializálódnak tetteinktől ezen a sötét, hűvös, őszi estén, egy faház oldalában. Agyam csak a szőke fiúval van tele, minden más olyan apónak, olyan jelentéktelennek tűnik...
Megszakítva csókunkat, egy félénk mosollyal ellenőrzi le arcom minden vonását, majd meggyőződve épségemről, erősen és védelmezően magához fon. Az emberek, akik ismernek, nem is gondolnák, hogy mennyire sebezhető, érzékeny ember vagyok, s most még is minden kétely nélkül, vakul engedem át magam a fiú minden tettének, s szavának, egy halvány gyanú, vagy rosszalló gondolat nélkül… Ez lenne hát a szerelem? Ez az elvakult bizalom, ez a zsibongó, vágyakozó, égető érzés? Akarom őt...

- Fázol? – hint fülembe egy forró leheletet, mély, simogató hangjával bezárva.

- Igen - bólogatok hevesen, vörös szemeimet félve oldalra szegezve.

- Menjünk be.