31. A falu végén

31. fejezet

 Amikor egy falevél lehull a fáról, vajon úgy érzi-e, hogy legyőzte a hideg? A fa azt mondja a levélnek: "Ez az élet körforgása. Talán azt hiszed, hogy meghalsz, de valójában bennem élsz tovább. Neked köszönhetem, hogy élek, hiszen általad lélegeztem. Azt is neked köszönhetem, hogy szerettek, mert árnyékot tudtam adni a fáradt vándornak. A te nedved az én nedvem: mi egyek vagyunk." Paulo Coelho

- Byul -

- Mit kérdeztél az előbb? – cövekel le előttem meglehetősen gyanúsan YoonGi.

- Hogy hol a kocsi – morgom még mindig mérgesen.

- Na, ez az, amit kurvára szeretnék én is tudni.
- Miről hadoválsz?

- Arról, hogy az a kibaszott autó nincs ott, ahol hagytam! – ragadja meg hirtelen csuklómat, és keresztül vonszol az úton, ismét úgy rángatva maga után, mintha csak egy ingatag rongybaba lennék.

- Most szívatsz? – emelem rá neheztelő tekintetemet, a még mindig hüledezve forgolódó fiúra.

- Most mi a jó francot csináljak – tekintget körbe, magának feltéve a kérdést, mint, aki arra vár, hogy a felelőtlenül magára hagyott autó, az egyik sarokról majd beköszön. – Minden cuccunk az Isten verte kocsiban volt. – dörzsöli homlokát, egy járda menti fának támaszkodva.

- Gratulálok – motyogom magam elé csökkentett hangerőn, hátha nem hallja meg.

- Te inkább meg se szólalj! – csattan fel. – Keressünk egy nyilvános telefont, talán van egy hívásra elég apróm – jegyzi meg, és céltudatosan elindul egy találomra választott irányba, mire némán, bosszankodva, mint egy jól nevelt kiskutya, követni kezdem. Sírjak vagy nevessek? Egyszerre tudnám pityeregve agyonvágni, és alaposan kinevetni a szőkét, és vele együtt az egész, groteszk helyzetünket.

- Nem intünk le inkább valakit? – próbálkozok előhozakodni egy ötlettel a háta mögött araszolva, a kihalt, autók által is csak elvétve járta útra pillantva.

- Hívjuk a rendőrséget, a kocsi nélkül nem megyek haza – lépked tovább céltudatosan, s indokolatlanul fordul be egyik utcáról a másikra.

- Az nem azt jelenti, hogy én sem mehetek haza!

- Akkor minek követsz? – fojtja belém ezer meg egy mondani valómat, s hangosan fújtatva, folytatom a lábnyomainak letiprását. Egy pillanatra tényleg megfordult a fejemben, hogy a másik útra kanyarodok, minél távolabb keverve magam tőle, de a történtek után, jelenleg YoonGi az egyetlen, valamelyest biztonságot jelentő pontom. Gőze sincs, merre megy, az idegtől robbanni tudna, a falu ezen részét pedig újra ellepi az őszi sejtelmes köd.

- Elnézést – int le egy arra járó nőt, aki egy ijedt pillantást vetve a fiúra, még erősebben szorítja meg szoknyája mellett megálló kislánya kezét. – Tudna nekünk segíteni? Ellopták a falu főútja mellől az autónkat, és minden értékünk benne maradt.

- Jaj, édes fiam, ez erre nem szokatlan – nyugszik meg kissé a hölgy, YoonGi kedves, mégis kétségbeesett hangjától. – A sihederek rendre elviszik az autókat, de mire kiérne a legközelebbi városból az illetékes hatóság, mindig megkerül minden.

- Hogy mi? – ráncolja össze homlokát a nőhöz képest, igencsak magas fiú.

- Megkerül – ismétli el a lényegnek vélt szót a hölgy.

- Azt értem, de mégsem. Mit tehetnénk?

- Van a falu végén egy tanya – mutat egy utca irányába a nő. – Ott lakik egy idős házaspár, az ő unokájuk a felbujtója ezeknek. Most szabadult nem olyan rég, és újra fosztogatnak, meg autókat lovasítanak meg, de utóbbit általában csak egy rablás erejéig veszik kölcsön. Lefogadom rövidesen újra rács mögé kerül az a gyerek.

- Hát ez kurvajó – neveti el magát kényszeredett cinizmussal YoonGi – Akarom mondani, köszönjük a segítséget – köszörüli meg torkát, és illedelmesen meghajol. – Gyere – szól figyelőállásban toporgó mivoltomra a szőke, és eltökélten, meg is indul a nő által mutatott szűk, elnéptelenedett utca felé, egyenesen az egyre sűrűsödő köd irányába.

- Igenis főnők úr – morgom magam elé, de reakció hiányába, úgy fest nem terjedt el hozzá hangom, s mélyeket sóhajtva, minden ésszerűbbnek vélt ötleteimet magamban megtartva, némán eredek utána. Végülis nem lett volna egyszerűbb megkérni a nőt, hogy telefonálhassunk, és hívjuk a zsarukat, nem, Min YoonGi majd megoldja, ő meg a fene nagy büszkesége, szépen karöltve. És ki vagyok én, hogy megállítsam...  Hűvös van, mérges vagyok, szánalmas az egész helyzet, YoonGi pedig szerintem most az egész világot a pokolra kívánja, holott nem gondolnám, hogy ennyire rémes lenne a dolgok állása, úgy is minden meg fog oldódni, de bevallom őszintén: kár volt reggel elindulnom ezzel a szőke bunkóval.

Nem sok időbe telik mire a potenciálinak vélt helyszínre, egy régi festésű hosszú fakerítés szegélyezte tanyára lelünk, s itt, mintha a köd is szakadozva sugallná, hogy reményteli vidékre érkeztünk.

- Ez lehet az? – kérdi a szőke, de fogalmam sincs, hogy tőlem, vagy ismét csak saját magától.

- Gondolom – elmélkedek egy hatalmas fakapu előtt megállva, mire csengő hiányába, YoonGi égtelek ordítozásba kezd, hogy valaki kiérkezzen a megmentésünkre, s kisvártatva várakozásunknak eleget téve, egy idős asszony botorkál ki a kapuhoz.

- Halmoni*! – kiáltok rá a nénire, mihelyt kitárja előttünk a rozoga kaput.

- Leányom, hát te? – pislog rám az alacsony termetű, korábban segítségfélét nyújtó hölgy.

- Nem jártam szerencsével a kocsmában – erőltetek magamra egy vigyort. – Ennek az alaknak meg ellopták az autóját – vázolom fel, kissé gúnyosan a történteket, a mellettem meglepetten ácsorgó fiúra reflektálva.

- Yeobo*, kik azok? – tárja még szélesebbre a kaput egy öregúr.

- Halapoji* – szólal meg mellőlem YoonGi, ujját ösztönösen a férfira emelve.

- Yeobo ismered? – pillant vigyorgó férjére az asszony.

- Ez a kis suhanc kereste a dilis barátnőjét korábban – válaszol az öreg nevetve.

- Dilis? Barátnő? – morgom halkan a mellettem állónak, aki egy gúnyos mosollyal nyugtázza, az öreg csak kicsit ferdíti a történteket. Ez most komoly? YoonGi a nénike férjétől kért segítséget? Kisebb ez a falu, mint azt gondoltam…

- Ellopták az autónkat, a faluban azt hallottuk, esetlen tudnak az esetről – nyitja szóra a száját a szőke.

- Aigoo, az a semmirekellő fiú meg a barátkái – sóhajtja a néni, s férjével együtt felénk nyúlva, szinte kényszerítenek, hogy beljebb fáradjunk az udvaron át, a dekoratív, frissen festett gerendaházba, mondván bent melegebb. Vonakodva engedjük, a melegség árasztotta házikóban leültetni magunkat, és YoonGi-ra pillantva el sem tudom dönteni, hogy ő a meglepettebb vagy én. Mi van, ha ők a híres hasfelmetsző házaspár? Egyértelmű, hogy a mellettem üldögélő fiúban is hasonló furcsa gondolatok születnek éppen, elvégre elég a bárgyú képére nézni. Megint meggondolatlanok vagyunk, tényleg már meg sem lepődök magunkon…

- Beszéltem azzal az átkozott gyerekkel, holnap reggel a helyén lesz az autó – lépked be az ebédlőnek titulált helységbe az idős úr, s teát töltő nejét kikerülve, leül elénk.

- Nem vagyok megnyugodva – húzza el szája szélét a szőke, mire oldalba könyökölve, egy grimaszba hajló vigyorral fordulok az idősebbek felé.

- Nagyon köszönjük.

- Maradjatok itt, van egy vendégszobánk hátul – mosolyog ránk negédesen a hölgy, kezével elénk tolva a gőzölgő meleg italt.

- Ott lesz a kivégzés – motyogja fejét kissé elfordítva YoonGi, s már kedvem lenne alaposan tarkón vágni a viselkedése miatt. Mintha nem az ő hibája lenne ez az egész…

- Nézzék el a faragatlanságát - vigyorgok már-már elgémberedetten.

- Egy futon* van, de ez egy ilyen szép párocskának bizonyosan nem jelent majd gondot – somolyog férje mellől a néni, mire zavartan nézünk össze a szőke fiúval, s a másodperc tört része alatt el is kapjuk arcunkat egymás tekintetétől.

- Van pár ruha is ott, érezzétek otthon magatokat – áll fel a férfi, s átvezetve minket a hűvös, barnás falevelekkel díszített udvaron, egy kis melléképületbe tessékel minket, ami csupán egy apró fürdőszobából, és egy tradicionális keleti hálószobából áll. Semmi csicsa, egy kép a falon, egy függöny takarta ablak, egy kis komód, és egy futonágy a szoba közepén.

- Kö – kezdeném megköszönni az öregúrnak, de mire megfordulok a szoba vizsgálatából, már hűlt helye sincs az öregnek.

- Nagyon ajánlom, hogy igazat beszéljenek, mert, ha nem lesz ott holnapra az autó, én felgyújtom ezt az egész retkes falut. Itt mindenki hibbant – zsörtölődik YoonGi cipőjét félredobva, a talajszinten fekvő ágyra helyezkedve.

- Köszönd magadnak – morgom az orrom alatt halkan, a komódhoz ballagva.

- Mondtál valamit? – teszi lábait törökülésbe, cinikusan a fiókot nyitogató alakom után bámulva.

- Csak annyit, hogy az egyetlen hibbant itt te vagy – jelentem ki nemes egyszerűséggel, szemeimet az ágynemű és ruhák tömkelegén tartva, nem számolva az esetleges következményekkel.

- Kicsi Byul nem gondolod, hogy a kelleténél jobban kinyílt a csipád? – áll fel az ágyról, és lassú, kimért léptekkel, megdermedni készülő mivoltom felé sétál.

- Ez az igazság! – ocsúdok fel, a vártnál is hamarabb mögém kerülő fiú felé fordulva. Gyanúsan szűkíti össze tekintetét, és egy határozott mozdulattal húzódik nekem, mire egész alakomat a komódnak passzírozva, a bútor peremén keresek megtámasztást.

- Ha már így össze lettünk zárva – húzza szája szélét egy görbületre. – Mit is kellene csinálnunk… – hajol közel arcomhoz egy gúnyos mosollyal, egyik kezével végigsimítva rövid hajam végén, pillantását mélyen elkerekedett szemembe vájkálva. Megint ez a váratlan, kiszámíthatatlan viselkedés, hogy újra összezavarja minden agyamat ellepő határozott álláspontot…

- Mit szólnál, ha kielemeznénk, mennyire is a te hibád minden? – hebegem el erősnek hitt szónoklatomat, magabiztos pillantásomat akaratlanul is elkapva a fiú arcáról. Tényleg nem hajlandó beismerni, vagy ennyire pökhendi egoista ember?

- Talán, ha nem tűnsz el, és nem rohanok, mint egy félőrült, hogy megmentselek... –kezdi fennhangon mondandóját, mire azonnal közbevágok.

- Azt akarod bemesélni, hogy aggódtál értem?

- Nem akarok semmi bemesélni – sóhajtja, s ellökve magát a támaszból, lehunyt szemekkel hátrál ki tőlem. – Tudom, hogy hibáztam. Nem kellett volna velem gyere… - fordít hátat nekem az ajtó fele téve pár apró lépést.

- Már bánom – sütöm le szemeimet. Igaza van, hagynom kellett volna, hogy egyedül induljon útnak.

- Mindig csak a baj van veled – motyogja, ám mire szóhoz juthatnék, kitárja az ajtót újabb megjegyzést intézve felém. – Unalmas állandóan érted aggódnom – veti halkan maga elé, s nagy lendülettel elhagyja a helységet, egyedül hagyva engem a csend lepte kis szobában. Újra olyan kérdések zsongják körbe elmémet, ami a fiú érzelemingadozásaira keres magyarázatot, arra, hogy miért nem egyenes velem, hogy mi járhat a csökött fejében, és értetlen tekintetem, csak tetézi, mennyire szánalmasnak is tűnhetek most… Kezdem ismét magam úgy érezni, hogy kedve szerint szórakozik, s járatja a bolondját velem Min YoonGi. Összekaparva elnyűtt, kavargó érzelmekkel telt testemet, felcipzárazva kabátomat, sálamba bújtatva nyakamat, én is a köd elillanásával festői szépségűre változott udvarra lépek, s a zsebre vágott kezű, indokolatlanul járkáló szőke fiú mögé lépdelek. Lehajtott fejemet, csupán akkor emelem feljebb, amikor az idős úr csoszogó közeledését érezzük meg, kezében egy lombseprűvel, amit mihelyt hozzánk ér, a meglepődött YoonGi kezébe nyom. Értetlenkedő pillantást vetve hol a seprűre, hol a férfira, szemei végül rajtam állnak meg, ahogy nem sokkal messzebb tőle, sejtelmesen kezdek vigyorogni a jeleneten.

- Tán nem láttál még ilyet? – csapja hátba a festett hajú fiút. – Nincs ám ingyen a szállás.

- De hát – nyitja mentegetőzésre száját YoonGi.

- Te jány – mutat felém az öreg, félbeszakítva a seprűt szorongatót. – A fészerben van még gereblye, kezdjétek a levelek összeszedésével. Mire kész a vacsora ti is kész lesztek, aztán telefonálhattok is – neveti el magát elégedetten az úr, s elhagyva a hatalmas, sárgás színekbe öltözött portát, eltűnik a ház irányába.

- Ez most komoly? Felfogják, hogy a tolvaj unokájuk miatt vagyunk itt? – méltatlankodik YoonGi felém araszolva.

- Az utcán akarsz aludni? Ha nem, akkor szerintem kezdj neki – fojtom vissza kitörni készülő röhögésemet, amit félig-meddig sikerül is kiviteleznem.

- Arra van a fészer – kacsint rám gúnyolódva, kezdőállásba helyezve a kezében tartott lombseprűt.

- Igenis kapitány, de én legalább tudom azt használni – sandítok a fogaival tévesen felfele állított segédeszközre, s halkan kuncogva, a fészernek elnevezett, kissé omladozó épületbe sietek, meg sem várva a fiú egy esetleges, epés megjegyzését. Hihetetlen, hogy minden pillanat egy rejtélyes kaland, amit Min YoonGi személyével töltök el, mikor gondoltam volna én, hogy az ősz kellős közepén, egy ismeretlen falu tanyáján fogok lakhatásért, vele együtt leveleket gereblyézni… Ami a legijesztőbb, hogy ez miért tölt el engem melegséggel? Abban a pillanatban, amikor otthagyott az út szélén, amikor a családomat pocskondiázta, amikor Ellával volt, lekellet volna mondanom róla nem? Miért nem fogadom el, hogy az egész csak egy ízetlen tréfa volt, nem szeretett soha, és leginkább csak gyűlöl az öccsével történtek miatt?

- Mi tart eddig, mindent én csináljak? – lép a fészerbe elnyújtott percekkel később az agyamat kitöltő személy.

- Nem találom – forgok zavarodottan, kissé ijedten a fiú felé.

- Ott van az orrod előtt felakasztva – sandít rám száját elhúzva.

- Ah, tényleg? – pördülök meg saját tengelyem körül, vállammal meglökve az egészet tartó állványt, minek következében a másodperc tört része alatt inog meg, s a szerszámok, mint egy kelletlen záporeső, mind a gravitáció vonzásába kerülnek, s szemeimet összeszorítva kezdem várni az elkerülhetetlen becsapódást. Hiába görnyedt, remegő várakozásom és fejem ösztönszerű védelme, a kerti eszközök hangos csattanással érnek földet, engem pedig érzékelésem szerint, minden elkerül. Szorításomból lassan kinyitva szemeimet, egy biztonságos melegség borzolja fel bőrömet, amit egyre jobban aurámban érzek, s kitisztult tekintetemmel mérem fel a helyzetet, vele együtt a felettem tornyosuló borzolt hajú fiú alakját.

- Yoon…Gi – lehelem a fiú összeszorított szemeire pillantva.

- Te idióta – köpi felém velős sértését, és ellökve magát a támaszt nyújtó állványtól, lassan kihátrál kiegyenesedett testem felé fordulva.

- Vérzik – tátom el rémülten számat. – A fejed.

- Talán, mert fejbe baszott a gereblye? – emeli fel idegesen hangját, kezével fájdalmasan halántékához nyúlva. A könnyek a teljes váratlanságból materializálva magukat, maró kínnal szöknek a szemeimbe, s elharapva számat, vontatottan mozdulok meg a fiú felé. Olyan kellemetlen gyomorgörcs hasít belém, a szőke haját átitató vörös folyadék láttán, hogy legszívesebben magamat is leütném egy szerszámmal. Talán én lennék a vak, a bolond a dombtetőn, aki nem veszi észre, hogy ez a fiú valójában mennyire is gyötrődik, és hiába küzd, ösztönösen törődik velem? Újra elönt a kelletlen lelkiismeret-furdalás, holott minden bizonnyal téveszmékbe készülök ringatni magam… Min YoonGi te világbarma!

 

*Yeobo - házastárs megnevezése

*Halapoji - nagyapa/ idős úr
*Halmoni - nagymama/ idős asszony
*Futon - Keleti eredetű ( Japán ) futon egy tömött matrac.

30. Szerencsétlen szerencse

30. fejezet

Nincs mindenre magyarázat. Elég, ha hálásak vagyunk. /Tommy Wieringa/

- Suga -

- Üm – köszörüli meg torkát Byul, ezzel megtörve a köztünk uralkodó csendet  – Hogy van YoonHo?

- Jól – válaszolom velősen. Most komoly, hogy ezt kérdezte?

- Az jó – fordul vissza az üveg felé. Jó hát, egyáltalán miért kellett megszólalnia? Pontosan ezért nem akartam, hogy velem jöjjön, nem elég, hogy el kell viselnem a közelségét, még a hangjával betölti a teret?

- Nem tudom, miért gondolod, hogy kíváncsi vagyok rád, vagy a kérdéseidre – szűröm fogaim között a lehető legnagyobb nyugalommal, szemeimet végig az úton tartva.

- Tudom, hogy utálsz, és hogy sosem volt semmi valós érzelmed felém, én csak…

- Akkor ebben egyet értünk – jelentem ki, mint, aki tényleg komolyan is gondolja.

- Miért hitetted el velem, hogy kedvelsz? – teszi fel a váratlanabbnál váratlanabb kérdéseit, azonban ettől még a szavam is elakad. Fogalmam sincs meddig bírom még a harag vakolta hazugság falat magam köré építeni... – Sajnálom – leheli, hosszú némaságomra reagálva.

- Mit?

- Hogy a bíróságon, akkor ott, nem mondtam igazat – kezdi egyre feszültebben a magyarázkodást. 

- Csodálom, hogy tükörbe tudtok nézni még a nővéreddel.

- Mondom, hogy sajnálom! – emeli fel a hangját epés megjegyzéseim hallatán.

- Kit érdekel? Ezek a szavak nem teszik semmissé, azt amit az öcsémmel tett a nővéred, és azt, hogy… - nyelem el mondatom végét.

- Mit? – feszegeti tovább.

- Hogy csalódnom kellett benned, hogy rá kellett jöjjek, hogy ugyanolyan romlott ribanc vagy, mint EunKyung.

- Rólam bármit mondhatsz, de a családomat hagyd békén!

- Most mártírkodni akarsz? Kurvára gyenge próbálkozás.

- Mit akarsz, mit tegyek? Nem tudom megmásítani a történteket! – kiabálja már-már hisztérikusan, s valahol félúton Yangjuba, egy kisebb település főútján idegességemben félrerántom a kormányt, tövig nyomom a féket, s az álló helyzetbe kerülő járműben, a mellettem ülőhöz húzódok. Kérdés nélkül, megfosztva a lányt minden ellenkezés lehetőségétől, kegyetlenül megcsókolom, s a felgyülemlett indulatok hevében, hirtelen magam sem tudom, mit is tesz a testem. Hogy mit akarok? Őt, csak őt és semmi mást, el akarom felejteni a történteket, el szeretném temetni a múltat, nem akarok arra gondolni, hogy talán a hátam mögött azzal a semmirekellő Kook-kal kavar, hogy a nővérével egy családba tartoznak, egyszerűen csak magamnak akarom őt. A közelsége megbabonáz, dühít és lázban éget. Már kontrollálni se tudnám a tetteimet? Egyáltalán nem erről állapodtam meg magammal, mi a büdös francot művelek, így akarnám elhallgattatni? 

- Mi akarok, mit tegyél?! – ismétlem el korábbi kérdését, centikre ziháló arcától. - Azt, hogy tűnj el – szúrom összeszűkült tekintetemet kiguvadt szemeibe, majd visszahúzódva saját helyemre, a legnagyobb könnyedséggel kiszállok az autóból, megkerülöm azt, és kivágva az anyósülés ajtaját, kicibálom Byul-t a járdára. Szóra nyitja a száját, de mint aki azt sem tudja, mi folyik körülötte, csak tátog, mint egy jól megtermett ponty, én meg nemes egyszerűséggel visszaülök a kocsiba és nagyslukkal el is hagyom a helyszínt, magam mögött hagyva a lányt. Azt hiszem ezzel a tettemmel kiérdemelhetem a hős lovagok legjobbika kinevezést, ehhez kétség sem fér. Nincs mit szépíteni, egy kibaszott nagy tahó vagyok, aki nem bírt a vérével, és mielőtt ott helyben magáévá tehette volna szíve hölgyét, fogta és kitoloncolta a kocsiból, mint valami felesleges kurvát. Vastaps YoonGi! Miért nem hagy egyszerűen békén, könyveli el magában, hogy nem szeretem, és él tovább, miért várja el, hogy feltépjem magamban a csalódottságomat, ezt a mérhetetlen szenvedély itatta haragot, ami tombol bennem? Miért...

- Ez meg mi – pillantok a mellettem lévő ülésre, ezzel szembesítve magam a ténnyel, hogy Byul telefon és iratok nélkül ácsorog a falu közepén, ugyanis a mobilja itt csörög fesztelenül. JungKook keresi, hogy rohadna le a farka annak a kis pöcsnek… Bosszankodhatok itt napestig, ez túl ment minden határon, kitudja, hogy reagálja le, kitudja milyen bajba sodorja magát az a szerencsétlen lány... Ha helyén tudnám kezelni a kavargó gondolataimat, az eszem és a szívem vérre menő küzdelmét, meg a fene erős érzelmeimet, ez mind nem történt volna meg, és nem kellett volna ezt tennem vele. Már csak azt lenne jó tudni, hogy hol a faszomba tudok visszafordulni, elvégre egy hatalmas kőfal választja el a szemközti forgalmat. Mikor lesz már valami kereszteződés, remélem Byul nem indul útnak a nagy világba, mert felnégyelem, ha valami baja lesz, vagy engem nyírnak ki, végülis, akkor már teljesen mindegy… Nagyjából fél óra múlva sikerül is a Szöul felé haladó háromsávos útra áttérnem, ám hiába a sietségem, Byul sehol.

- Elnézést – állítok meg egy idősebb férfit az egyik jelzőtábla tövében, hátrahagyva apám autóját a leállósávban. – Nem látott erre egy rövid barnás hajú, alacsony lányt? Minden bizonnyal gőze sincs arról, hogy hol van.

- Talán megszökött valami intézetből? – mereszti rám szemeit az úr.

- Nem mondom, hogy nem flúgos, de nem. Egyszerűen csak elkeveredtünk egymástól.

- Nem fiam, nem láttam, de egy pillanatra megrémültem, hogy valami elvetemült nőszemély járja a falunkat.

- Nem kizárt az elvetemültsége, úgyhogy tartsa nyitva a szemeit - vigyorgok a férfira.

- Talán nézd meg a falukocsmában, minden út oda vezet, én már csak tudom – kacsint rám az öreg, kezeivel az egyik sarok felé mutatva, majd tovább is tolja rozoga biciklijét. Hát ez kurvajó, megőrülök komolyan… Fújtatva, egyre dühösebben szedem a lábaimat végig a kis utcán, a korlát szegélyezte kis patakon át, egészen egy kocsmának tűnő, csapongó, zajos épületig. Egyszerre tudnám a fejemet a falba verni, hogy otthagytam a francba a Han lányt, és egyidőben vagyok rá is mérges, amiért képes volt elindulni akármerre. Bár mit tehetett volna, nyilvánvalóan még csak nem is reménykedett abban, hogy visszamegyek érte. Ácsi, komolyan azt gondolta, hogy otthagyom teljesen magára utalva? Nagyobb szemét lehetek a szemében, mint azt hittem…

- Hagyjanak már békén! – hallok meg egy női hangot, s a kicsapódó ajtón át, egy hátráló, lépcsőn félig leeső lány zuhan szinte egyenesen a karjaimba.

- Byul – szólok rá, s karjait megmarkolva, magam felé fordítom. Tényleg ő az, hála a magasságosnak...

- Yoon – kezd dadogni könnyes szemeivel. – Gi – fejezi be keresztnevem megformálást az ijedt arcú lány.

- Na, megjött a kis barátod? – lép pár ismeretlen, rosszarcú alak a küszöbhöz. – Gyere inkább vissza kiscica – nevetik el magukat egyszerre, mire ösztönösen, azonnal Byul elé állok. Tudhattam volna, hogy bajba keveredik, nem is ő lenne!

- Mi most elmegyünk – jelentem ki a kész tényt, szinte csak a mögöttem toporgó lány számára hallható hangerőn.

- Mégis hova mennétek – húzza el kéjesen szavait az egyik ittas, korai harmincas férfi, lendületesen felénk lépdelve, maga mögött egy egész seregnyi kocsmatöltelékkel.

Eltökélten ragadom meg a lány remegő kezeit és, mint, aki tudja mit csinál, őrült tempóban futásnak eredek, magam mögött vonszolva az értetlenkedő rövid hajú koloncot. Még idegesebb vagyok a tény tudatában, hogy itt menekülünk egy csapat falubéli elől, mert ez a lány képtelen volt várni, vagy meggondoltan cselekedni. De legalább könnyűszerrel ráleltem, ez valami isteni jel, vagy szerencse lehet...

- YoonGi, megállnál? Nem követnek már – vinnyog mögülem a lány az utca sarkára érve. Csikorgatva a fogaimat, szinte lángoló fejjel fordulok felé, még szorosabban tartva csuklóját, és, mint egy fenevad, azonnal ráordítok.

- Teljesen elment az a maradék kevés eszed is?

- Tessék? – hüledezik el meglepetten. – Hogy mit mondtál? Mégis ki hagyta ott a másikat egy teljesen ismeretlen helyen?

- Mi a francért nem maradtál ott?

- Mert azt hittem nem jössz vissza!

- Minek nézel te engem?

- Egy elmebajos, perverz szemétnek per pillanat!

- Vigyázz a szádra kicsi Byul, ha én nem vagyok, most a falusiak élvezkednének rajtad!

- Jaj, de hálás vagyok, hős YoonGi úr! – nyafogja gúnyosan, fejét ide-oda döntögetve, hogy így érzékeltesse: most ő a cinikusabb.

- És még én vagyok az elmebajos? Mit hisztériázol itt?

- Elegem van belőled! – rántja ki kezét szorításomból.

- Fogod a cuccaidat, aztán megoldod szépen, hogy mész haza, mert velem biztos nem jössz – indulok el a parkoló kocsim elképzeld irányába.

- Hol a kocsi? Fogom a táskám és itt sem vagyok – lök meg mellém érve, mint egy pufogó kis vipera. Remek, én is pontosan így gondoltam, majd buszra száll, vagy hívja kicsi JungKook-ot, bánom is én...

- Ebben is egyetértünk akkor – fejezem be epés diskurzusunkat, nagy léptekkel kielőzve a lányt, ám valami sehogy sem hagy nyugodni, és lépteim is egyre csak lassulnak, ahogy hunyorogva a főút melletti leállósávot fürkészem. - Mit kérdeztél az előbb? – cövekelek le a forgalmas főút átkelőhelye előtt.

- Hogy hol a kocsi – morogja mögülem Byul.

- Na, ez az, amit kurvára szeretnék én is tudni.
- Miről hadoválsz? 
- Arról, hogy az a kibaszott autó nincs ott, ahol hagytam! - rohanok át az úton, magam után húzva a szavaimtól elképedt, hitetlenkedő fejű Byul-t. Hiába forgolódok, futtatom végig szemeimet a környéken, az a rohadt kocsi sehol sincs, és úgy néz ki a szerencse forgandó: az egyik percben minden a helyére kerül, a másikban, pedig feleszmélsz, hogy apád autóját meglovasították, benne a telefonoddal, pénzeddel, irataiddal...  Lehet, hogy a hatalmas, eszeveszett sietségemben, nem ártott volna legalább bezárni azt a rohadt verdát. Valaki lőjön fejbe! Bár, ahogy elnézem a mellettem ácsorgó, neheztelő tekintetű lányt, eme fohászom rövidesen be is teljesül... 

29. Elhagyva

29. fejezet

Minden útnak, még a tévútnak is, van egy olyan rejtett úti célja, aminek az utazó nincs tudatában. /Müller Péter/

- Byul, beszélhetnénk? - ragadja meg csuklómat hirtelen JungKook, mielőtt az étterem ajtaján beléphetnék a többiek után.

- Hm? - fordulok felé, kicsit arrébb lépve a bejárattól, kérdő tekintetemet a fiú kicsit félénk, ám még is eltökélt arcára emelve.

- Holnap… Tényleg elmész YoonGi-val?

- El kellene, NamJoon megkért rá – húzogatom ide-oda a számat.

- Értem – fordul el kissé zavartan.

- Valami baj van? - próbálok okot keresni a kérdésére.

- N-Nem nincs, nem fontos – legyint, s a legnagyobb könnyedséggel belibben az étterem ajtaján, engem, mint egy hülyét, maga mögött hagyva. Minden bizonnyal csak ezt akarta, na persze…

- Bemész, vagy mi lesz? Elállod az utat – hallok meg magam mögül egy ismerősen, ám cinikusan csengő fiú hangot, s megpördülve, azonnal félreugrok.

- HoSeok – emelem a tenyérbe mászóan vigyorgó fiúra pillantásomat.

- Szia Byul – mosolyog kedvesen mellőle JiMin, s viszonozva gesztusát, biccentek. – Nem beakartál menni? – néz rám furcsállóan, és visszatartva a bosszankodó barátját, maga elé enged, mire elvörösödött fejemmel, azonnal berongyolok az épületbe, ahol kiszúrva barátaimat, azonnal melléjük vetődök.

- Hol voltál? – érdeklődik Nari.

- Abba a kettőbe botlottam – mutatok a pultnál válogató két srácra.

- Na, remélem ide ülnek – ironizál TaeHyung, és legnagyobb meglepetésünkre, nevetségünk tárgya beigazolódni látszik, ugyanis tálcájukat szorongató korábban említett fiú, egyenesen felénk kezd araszolni, és elérve asztalunkhoz, el is foglalják a maradék két helyet.

- Szabad? – fordul JiMin a mellette ücsörgő meglepett Tae-ra.

- Már leültél – folytatja az étkezést a vöröses hajú.

- Te nem eszel? – néz keresztül az asztalon JiMin, egyenesen rám.

- D-De – tátom el a számat, s felugorva a helyemről, félig lefejelve egy oszlopot megindulok a pultok felé.

- Bolond ez a lány, hol jár az esze – neveti el magát HoSeok, aki, mintha világ életében brancsuk oszlopos tagjaként ontotta volna a poénokat, úgy terpeszkedik a kis társaságnál, akik még jót is nevetnek vele együtt. Tudnám mi szél hozta őket hozzánk, nincs itt YoonGi és máris velünk akarnak vegyülni? Viccnek is rossz, nem mintha JiMin zavarna, de HoSeok olyan bunkó legalább, mint a szőke cimborájuk, akit már nem is nevezek inkább nevén… És mi az, hogy hol jár az eszem, még is hol a fenében járna, ha nem Min YoonGi-n. Aish! Eddig tartott a nem mondom ki a nevét akció…

Másnap reggel ismét szürke ködben ébred Szöul, és hiába keresem a napfény foszlányait a felhőkön keresztül, sehol sem lelem. Talán én vagyok az egyetlen balga élőlény, aki hajnalok hajnalán képes megfagyni a kollégium erkélyén, de úgy érzem, hogy jelenleg ez a csípős hideg az egyetlen ami fel tud ébreszteni, bár szerintem még félig így is alszok.

- Már fenn vagy? – lépdel ki vontatottan Nari, két ásítás között.

- Igen, NamJoon azt mondta korán induljunk – elmélkedek tovább, szemem sarkából a szomszéd, üres erkélyt fürkészve.

- És – ásít még egy óriásit, amivel szinte be is kap. – Beszéltetek YoonGi-val, hogy mikor honnan indultuk?

- Nem – sóhajtom magam elé.

- Ez aztán a tervezet – dől mellém a korlátra Nari, szemeivel az ébredező utcát pásztázva. – Te Byul – kezd valami mondat félét kreálni barátnőm. – Az ott nem a szóban forgó egyén? – tartja szemeit furcsállóan egy alattunk elsuhanó alakon.

- Jó ég, hova megy? – ugrok el a korláttól.

- Szerintem Yangjuba – kiált utánam Nari, s el sem köszönve tőle, irdatlan rohanásba kezdek, keresztül a folyosón, át az aulán, egyenesen a sietősen haladó szőke után, aki minden bizonnyal teljesen tisztában van a ténnyel, hogy utána loholok, mint egy eszelős, de mégis út tesz, mintha nem is léteznék. Képes lett volna nélkülem elmenni, vagy mi az ördög?

- Megvárnál? – érem utol a fiút valahol a parkoló autók sokaságában. Nem válaszol, baktat tovább előre, kerülgetve a parkoló kocsikat, én pedig céltudatosan loholok tovább a sarkában.

- Nem adta át Nam, amit mondtam? – fordul végre felém az egyik autóhoz érve, erős meglepettségről árulkodó arcával. 

- Miről beszélsz – meresztem rá szemeimet.

- Mondtam, hogy elmegyek egyedül – köpi felém, s rám sem nézve beszáll a kiszemelt járműbe. Gondolkodás nélkül iramodok meg, s az épp, hogy beindított kocsi anyósülésébe pattanok minden kérdés nélkül. – Szállj ki - szegezi nekem szavait azonnal a szőke.

- Nem – bámulok magabiztosan kifele a szélvédőn.

- Azt mondtam, kifele! – emeli fel egyre bosszúsabban a hangját, ám hiába néma ijedtségem, egy centit sem mozdulok. YoonGi haragosan sóhajt, majd sebességbe teszi a járművet, és hatalmas slukkal, szinte tövig nyomja a gázt, amitől az első kanyarban be is verem a fejem az ablakba. Nem hatja meg, pont nem érdekli semmi, csak dühítem a jelenlétemmel… A csendet szinte vágni, már-már aprítani lehetne az autóban, én meg a rengeteg mondanivalóm, és kérdésem ellenére, ülök, mint egy kuka, arcomat mereven a ködös külvilág felé fordítva. Komolyan semmi mondandója nincs felém?

- Üm – köszörülöm meg a torkom, jelezve, hogy nekem igen is van mondani valóm, nem mintha érdeklődést jelzésem felé. – Hogy van YoonHo? - remek, ez aztán a megfelelő , körülményekhez méltó kérdés...

- Jól – válaszolja röviden, tömören.

- Az jó – fordulok vissza az üveg felé, kissé remegő hangom társaságában.

- Nem tudom, miért gondolod, hogy kíváncsi vagyok rád, vagy a kérdéseidre – szűri fogai között a lehető legnagyobb nyugalommal, szemeit végig az úton tartva.

- Tudom, hogy utálsz, és hogy sosem volt semmi valós érzelmed felém, én csak…

- Akkor ebben egyet értünk – jelenti ki, szinte vállat vonva, és hiába én magam előztem meg ezzel a megállapítással őt, szavai még is fájnak.

- Miért hitetted el velem, hogy kedvelsz? – teszek fel egy talán költői kérdést, elvégre erre milyen választ várok? Csak saját magamnak okozok ezzel kínt… Nem válaszol, de miért, talán jobb is… - Sajnálom - lehelem végül.

- Mit?

- Hogy a bíróságon, akkor és ott, nem mondtam igazat – kezdek babrálni feszülten kezeimmel.

- Csodálom, hogy tükörbe tudtok nézni még a nővéreddel, meg a cinkos szüleiddel.

- Mondom, hogy sajnálom! – próbálom menteni magam, a családom minden maradék becsületével együtt.

- Kit érdekel? Ezek a szavak nem teszik semmissé, azt amit az öcsémmel tett a nővéred, és azt, hogy… - fojtja magába mondatát.

- Mit?

- Hogy csalódnom kellett benned, hogy rá kellett jöjjek, hogy ugyanolyan romlott ribanc vagy, mint EunKyung.

- Rólam bármit mondhatsz, de a családomat hagyd békén!

- Most mártírkodni akarsz? Kurvára gyenge próbálkozás.

- Mit akarsz, mit tegyek? Nem tudom megmásítani a történteket! – kiabálom már-már hisztérikusan, s valahol félúton Yangjuba, egy kisebb település főútján a mellettem ülő, félrerántva a kormányt, megállásra kényszeríti az autót. Felocsúdni sincs időm, hogy felmérjem a helyzetet, a fiú kioldva biztonsági övét, fölém tornyosul, és kíméletlenül birtokba véve ajkaimat, kezeit megállíthatatlanul felfedező körútra vezényli megrémült testemen. Minden erőlködésem hiába való, levegőt is alig tudok venni, most érzem meg először, hogy milyen erő is rejtőzik testében, és torkomban dobogó szívem is érzi, ez nagyon nincs helyén. A fiú hússzú, elnyújtott másodpercekig vívja meg rendületlen harcát nyelvemmel, s azzal együtt minden kitörni készülő érzelmemmel, míg nem felhagyva tetteivel, halványan elhúzódik tőlem.

- Mit akarok, mit tegyél?! – ismétli el korábbi kérdésemet, centikre ziháló arcomtól. - Azt, hogy tűnj el – szúrja összeszűkült tekintetét kiguvadt szemeimbe, majd visszahúzódva saját helyére, nemes egyszerűséggel kiszáll az autóból, megkerüli azt, és kivágja térfelem ajtaját. Minden szidalmazásomat belém rekesztve, megragadja felkaromat, kiránt a járműből, és a járdára cibál, én pedig, mint egy erőtlen rongybaba hagyom, hogy kedve szerint rángasson, hangot sem adva rémült elképedésemnek. 

- Mi a fene ütött beléd? – hüledezek, kirántva magam karmai közül, de rám sem hederítve visszagyalogol az autóhoz, magára csapja az ajtót, és földbegyökerezett mivoltomat hátra hagyva, nagy gázzal elhajt.

- MIN YOONGI – ordítom magamból kifordulva az eltűnő autó után, a csupán pár ember lézengte járdáról. Ez hihetetlen, ez valami rossz vicc igaz? Visszajön értem, ez egyértelmű, még a táskám is a kocsiban maradt, nem hagyna telefon és pénz nélkül magamra egy teljesen ismeretlen helyen. Kizárt, nyugodj meg Byul, csak maradj veszteg és pár perc múlva itt is lesz az a nem normális, bunkó, perverz elmebeteg. Mi volt ez az egész? Lesmárol, kirángat a kocsiból, és itt hagy? Elmebeteg, és minél tovább toporgok meredten az útra bámulva, annál elmebetegebbnek tűnik. Eltelt legalább fél óra, és itt fagyoskodok az út mentén, mint egy olcsó örömlány. Semmi gond, nem esünk kétségbe, irány a rendőrség, vagy tudom is én, ott egy szimpatikus néni, majd ő útba igazit.

- Elnézést hölgyem! - festem magamra bizakodó műmosolyomat. - Megtudná mondani merre találom a rendőrkapitányságot?

- Rendőrkapitányság? - lepődik meg az idős nő. - Olyan biza nincsen itten. - csóválja meg fejét vigyorogva a hölgy. 

- Eltévedtem, és nem tudom merre indulhatnék - sóhajtok, hogy legalább kicsit megsajnáljon.

- Menj drágám azon az utcán végig - mutat egy közeli sarok felé. - Az utca végin lesz egy kocsma, ott lésznek korodbeli fiatalok, tán ők tudnak segíteni, van olyan... Hogy nevezik... Interetesnetjük is! - fejezi be mondandóját a néni, és magamra hagyva, elindul tovább az úton. Köpni nyelni nem tudok, hol a retkes búbánatban vagyok, és miért nem tudom senki számát fejből? Istenem, ha haza jutok, bemagolom mindenkiét, ez nonszensz, rögvest kihívom egy utcai telefonról a mentőket magamért... Nem is rossz ötlet, na jó, ez lesz a B terv, először felkeresem a hétköznap, reggeli órákban kocsmázó említett társaságot, hátha neten keresztül kapcsolatba tudok lépni valakivel. Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet velem, még önvédelmet se tanultam, mi lesz ha elrabolnak? Erre mondaná anyám, hogy ne aggódjak, úgy is visszaadnak... Nem nyugtat meg ez, most komolyan nem nyugtat meg, és még is miért ilyen kihalt ez a falu? Menten elájulok, de legalább már látom a potenciális helyszínt, remélem részeg öregemberek tömkelegével lesz dolgom... Nem tudom, hogy az aggódás, a félelem, vagy a mérhetetlen dühöm miatt remegek, de minden bizonnyal már ennek az egyvelege lesz a bűnös a lelki állapotomért...

 

- Jó napot! - lépek be félénken, óvatosan a kocsma ajtaján, mely nyikorgó hangjára azonnal rám kapja a bent tartózkodó társaság a szemüket, s az émelyítő bagó-és borszagtól, még a gyomrom is felfordul egy pillanatra. Egy kényszeredett, grimasszerű képződménnyel a képemen teszek egy bátortalan lépést előre, és kérlelően futtatom végig szemeimet a hol meglepett, hol kajánul vigyorgó, hol pedig értetlenül pillázó embereken. Jóságos ég, hova keveredtem... És még én éreztem rosszul magam a történtek miatt? Min YoonGi, ezt még nagyon megkeserülöd, csak kerülj még egyszer a szemem elé...

28. Partnerek

28. fejezet

Mindenki életében vannak olyan időszakok, amikor minden megtörténhetett volna, amikor minden egészen másként is történhetett volna. /Száraz Miklós György/

- Suga -

- YoonGi, nyitva volt az ajt… - jelenik meg a teljes váratlanságból EunByul, s elszakadva a hirtelen csókból, távolabb taszítom magamtól a sötéthajú lányt. – Ella? – hebegi el szobám ajtaja előtt megtorpanó Byul, tágra nyílt szemeit hol rám, hol az elégedetten somolygó Ellára futtatva. Ez az egész, úgy, ahogy van groteszk… Meghökkenve akad el még a lélegzetem is, és, mint akit levertek karónak, feszülten állok percekig a tények előtt, s új, bosszú édesítette ötletemtől vezérelve, végül szóra nyitom a számat.

- Byul – köszörülöm meg torkomat, s egy lépést hátrálva, ágyam mellé érkezek. – Mi szél hozott? – húzom egy kelletlen mosolyra szám szélét, s a lányra nézve, lehuppanok a bútorra.

- Én csak… - próbál valami értelmeset kinyögni a küszöb előtt dermedten ácsorgó lány, kezeit feszülten maga előtt szorongatva.

- Rosszkor jöttél, elfoglalt vagyok, ahogy látod – döntöm kissé oldalra fejemet.

- Sápadtnak tűnsz, minden rendben? – pofázik bele a mellettem álló Ella, s Byul, mint, akit ágyúból lőnének ki, eszeveszett rohanásba kezd a kijárat felé, majd hangosan bebaszva maga mögött az ajtót, eltűnik. Benn tartott levegőmet nyúzottan fújom ki egy hangos sóhaj keretein belül, s lenéző tekintetemet Ellára emelem.

- Mehetsz – próbálom higgadtan elküldeni a felesleges személyt a szobából.

- Mi? – emeli fel egyik szemöldökét, mint, aki nem hisz a szavaimnak.

- Mondom, húzz el, mi nem érthető ezen – tápászkodok fel s megragadva a lány felkarját, minden próbálkozása ellenére, az előszobába tuszkolom.

- Szánalmas vagy Min YoonGi – köpi a képembe, kiszabadítva szorításomból végtagját.

- Ezt te mondod? A kezdetektől én voltam a célod?

- És ha igen? – teszi karba  kezeit az ajtó előtt lecövekelve. – Jössz te még az én utcámba, most egyszerűen csak zavarodott vagy – emeli feljebb fejét, egy magabiztos pillantást vetve rám. Hát menten elröhögöm magam, mi a szart képzel ez magáról? Komoly bajok vannak a fejében ennek a nőnek...

- Tudok egy jó pszichológust, ha gondolod… - nyúlok a lány mögé, s kitárva a bejárati ajtót, az üres folyosóra tessékelem. – Azt ajánlom, hogy messziről kerüld el ezt a folyosót, nem akarlak a lányok körül meglátni – sziszegem, s meg sem várva az elképedt lány reakcióját, az arcába csapom az ajtót. Már csak ez hiányzott, még egy hibbant kétszínű ribanc… Sokadszorra is ignorálva HoSeok hívását, bezárva lakrészem ajtaját, elnyűtt testemmel vetődök az ágyamra. Legszívesebben eltűnnék a francba innen, egyszerűen már semmi nem tart ebben a világban, és minél erősebben próbálom minden földi lét értelmét, EunByul itt tartó erejét megtagadni és gyűlölni, annál jobban hasogat a szívem. Vagy annak a helye… Hiába próbálok mindent a Han ivadékokra hárítani, a legnagyobb, gyűlölet elvakította marha, pont én lennék? Akaratlanul is újra felötlik a lány képe, s egy szívem vezérelte, kényszeredett mozdulattal simítom végig azt a helyet, ahol nem is olyan rég, még negédesen és ártatlanul aludt, Ő, aki valószínűleg jelenleg a pokolba kíván… 

- Byul –

- Szétkapom, most felállok, kimegyek, megkeresem, és SZÉTKAPOM! – csattan fel a diskurzus köréből Nari, az őszintén felvázolt események hallatán.

- Már értem miért fotózgatott titeket aznap este – konstatálja kicsit elgondolkodva, az idő közben meginvitált TaeHyung.

- Nari kár túráztatnod magad, úgy is utoléri a karma – húzom el a számat, visszarántva az ideges lányt az asztalfőhöz. Jesszusom, milyen gyenge szöveg, karma? Na persze...

- Nem, én fogom utolérni, de azt nem köszöni meg – mérgelődik még mindig szobatársnőm.

- Kook, tényleg megtudod beszélni Jin-nel a költözést? – pillant bizakodva Tae, a mellettem ücsörgő fiúra.

- Nagyon remélem. A szobatársam amúgy is kiállhatatlan, valami értelmes srác nem ártana a helyére – mosolyodik el egy sóhajjal JungKook, mire egy nagyot harapok a vigasztaló csokimból. - De hangsúlyozom, hetero vagyok – neveti el magát, mire egy pillanatra, még a falat is a torkomon akad.

- Fogd már be gyökér – csatlakozik a nevetgélésbe TaeHyun, s átnyúlva az asztal fölött, vállba löki Kook-ot.

- Te tudtad? – krákogom a mellettem helyet foglaló fiúnak, meggyőződve arról, hogy Nari arcáról is süt a meglepettség.

- Mit, hogy Tae meleg? – pillázik rám JungKook. – Fiú vagyok, rémlik? Levágjuk az ilyet.

- A lényeg, hogy végre kolit válthatunk, ha minden jól megy – tereli el a kellemetlen témát Tae.

- Adná az ég – gyűröm össze a csokipapírt. – Srácok, amiket elmondtam nektek, az szigorúan titkos, csak ti hármatoknak mondtam el.

- Bízhatsz bennünk – emeli kezét vállamra Nari, egy nyugtató mosolyt intézve felém.

- Holnap HÖK gyűlés, tudjátok ugye? – szól közbe JungKook.

- Jaj, elfelejtettem mondani Byul – csapja homlokon magát barátnőm, ijedt szemeit felém fordítva,

- Sírjak, vagy nevessek? – húzom el számat egy grimaszt produkálva, mire oldva a hangulatot mindenki hangos kacagásban tör ki, s végül én is jólesően csatlakozok barátaim hirtelen jókedvéhez. Ez hiányzott komolyan, amilyen gyorsan csak tudom, ott kell hagynom a hallgatói önkormányzatot, kizárt, hogy képes lennék egy olyan egyletben tevékenykedni, ahol YoonGi is jelen van. Nézhetném, ahogy megvető szikrákat szórva a szemeiből egyre csak engem szurkálna, anélkül, hogy esélyt adna nekem egy higgadt magyarázkodásra, elnézés kérésre, vagy bármi másra. Kezdem a maradék hitemet is elveszíteni…

Másnap egy mesés, sárgás árnyalatokat öltő tájra ébred Szöul, s mélyet szippantva a friss, napsütés melegítette levegőből, nagyot kortyolok a mellém szegődő Nari kezéből kivett teából, az iskola főépülete felé masírozva.

- Szervusztok, köszönöm, hogy gyakorlatot teljesítő hidrogénezett hajú cimboránkon kívül mind eljöttetek – ereszti hosszúra beköszönő szövegét NamJoon, a délelőtti órákra tett gyűlésen. – Nem is szaporítanám a szót, a gólyabál a nyakunkon és még sehol sem tartunk a szervezésben. A beosztások úgy lesznek, mint tavaly, annyi változással, hogy Nari velem intézi az élőzenét, Byul pedig YoonGi-val utazik Yangju-ba elhozni a jelmezeket, mert kurvára nem partnerek idén a szállításban az ottaniak.

- Tessék? – szalad ki a számon a meglepettség hitetlenkedő hangja.

- Baj van?

- Az igazság az, hogy nem igen vagyunk jelenleg jóban – sütöm le zavartan a szemeimet, felgyorsult szívverésemet egyre csak mély levegőkkel csitítva.

- Akar valaki partnert cserélni? – néz körbe rajtunk NamJoon. - Nari te velem leszel kár jelentkezned.

- Én leszek Byul-lal, majd Jin elmegy YoonGi-val – szól közbe JungKook a lapító társaságból.

- A kaját én intézem, idén sem lesz máshogy, te meg segíteni fogsz öcsi – hadarja el hűvösen Jin.

- Nem nagy dolog Byul, YoonGi-nak ott van a faterja kocsija, elmentek, bepakoljátok a holmikat, és tűztök haza, nincs messze Yangju. Számítok rád, sok múlik ezen – mosolyog biztatóan az elnök, majd lezártnak tekintve a velem folytatott beszélgetést, újabb napirendi pontba kezd. Hihetetlen, miért nem állok fel nemes egyszerűséggel és közlöm, hogy mindenki kapja be? Számít rám, számít rám, persze, jó duma… Vajon tud erről YoonGi, vagy még ezt is én adagoljam be neki, mikor látni sem akar? Aish, elegem van…Egyáltalán minek jelmez egy gólyabálra? Érdekel is már engem, legyünk túl rajta és kész...

- Sajnálom Byul, fasírtban voltunk a napokban Nam mackóval, nem mertem beközölni, hogy cseréljünk partnert. Te meg megtiltottad, hogy még többen tudomást szerezzenek az ügyetekről – mentegeti magát Nari, az épület nap melegítette folyosójára kibattyogva.

- Nincs gond, majd túlélem valahogy – legyintek egy műmosollyal a képemen tovább sétálva előre. – Ahogy elnéztem a fiúkat, YoonGi nem mondott nekik semmit, és ez így lesz jól.

- NamJoon írt neki, hogy mi a helyzet, de még nem reagált rá, remélem készséges lesz veled szemben.

- Én is remélem, egyre jobban dühít a helyzet, és vele együtt ő maga is. Már alig érzek megbánást, és ez nincs rendjén… - fújom ki levegőmet, kikerülgetve a megsokasodott diáktömeget a hatalmas aulában.

- Ott van! – kiált fel mellőlem Nari, s mielőtt felé fordíthatnám kérdő tekintetemet, kiugorva oldalamról, a tömegbe siet – Kinyírlak te ribanc! – hallom hangját a forgatagban, s rossz előérzetemmel karöltve, a lány után futok.

- Süket vagy? Halljam! – érek a kiabáló Nari mögé, s lihegve pillantok az előtte álló göndör hajú alakra.

- Hagyj már lógva – von vállat Ella, s mit sem törődve velünk, tovább is készülne menni, ha Nari nem ragadná meg felkarját, ezzel maga elé fordítva a lányt.

- Te utolsó kurva – ordít szobatársnőm, olyan átszellemült indulattal, amitől furcsállóan, homlok ráncolva elmélkedek el, hogy ez a lány valóban az általam ismert Nari-e.

- Nari hagyd abba, nem ér ennyit – húzom hátrább a fortyogó barátnőmet.

- Lányok mi folyik itt? – ér be minket TaeHyung és JungKook is.

- Fogtam egy szukát – neveti el magát a lány, még mindig önmegcáfoló viselkedésével.

- Nari állj már le mi ütött beléd – ragadja meg végül Tae is a lány karját, és messzebb húzzuk, a kissé ijedten álldogáló, szótlan Ellától, aki kapva az alkalmon, azonnal eltűnik a túlerőtől. - Képes lettél volna megverni, vagy mi a franc?

- Byul is megtenné értem, ő is megvédett mindig! – ereszti lejjebb hangját, s elernyedt karjait, végül mind a ketten elengedjük. – Sajnálom - leheli maga elé halkan.

- Olyan bolond vagy – rázom meg vállánál fogva. – Egyszerűen csak kerüljük el, semmi kedvem az álszent pofáját látni nap, mint nap, mert még a végén én magam megyek neki – grimaszolom, s egy rövid ölelés erejéig, nevetve vonom magamhoz Nari-t.

- Merjünk ilyen harcos amazonokkal együtt ebédelni? – súgja a kelleténél is hangosabban JungKook Tae-nak, oldva a jelen helyzet feszültségét.

- Kénytelenek leszünk mi fizetni – somolyog a fiú, s szúrós szemeink elől elmenekülve, maguk elé engednek bennünket a forgó ajtónál, majd derűs, hatalmas léptekkel a közeli étteremig meg sem állunk. Nem akarok senkin és semmin sem görcsölni, YoonGi azt hiszi, hogy ő az egyetlen, aki ebben az egészben sérült? Akár akarja, akár nem, holnap vele fogok menni Yangju-ba, és ha tetszik neki, ha nem, meg fog hallgatni, mert ez így nem fair... Legalább köpjön le, mondja a szemembe, hogy csalódott bennem, hogy utál, és már nem szeret, vagy soha nem is szeretett, csak járatta velem a bolondját, akármi...

- Byul, beszélhetnénk? - ragadja meg csuklómat hirtelen JungKook, mielőtt az étterem ajtaján beléphetnék a többiek után.

- Hm? - fordulok felé, kicsit arrébb lépve a bejárattól, kérdő tekintetemet a fiú kicsit félénk, ám még is eltökélt arcára emelve. Gyanúsan viselkedik, és nem mintha nem sejttettem volna már egy jó ideje, még is lesokkolnak szavai...