45. fejezet
A hős egy olyan egyszerű emberi lény, aki a legjobbat választja a legnehezebb időkben. /Leon Leyson/
- Kész vagy már? Siess – hallom meg YoonGi türelmetlen hangját,
mire megpördülve, JungKook ágyával találom magam szembe, rajta egy korábban már
látott, ismerős dossziéval. Nyitva van, és egy rajz kandikál ki belőle, s
közelebb araszolva, a felismerés lélekig hatoló villáma hatol belém. Csigákat
megszégyenítő lassúsággal nyúlok a mappához, és hanyagul felemelve, azonnal
kihullnak a benne lapuló lapok, rajtuk ugyanannak a személynek a mivoltát
ábrázoló rajzokkal. Azonnal összeszedem a papírsokaságot, s elolvasva a
legfelső grafika szövegét, hosszú másodpercekig képtelen vagyok mást tenni,
mint elüvegesedett tekintettel bámulni a grafit portréra, bámulni saját
arcomba...
- Byul, mit bámészkodsz? – caflat be a szobába kissé
bosszúsan YoonGi. – Hallasz? - lép elém, mire a kezemben szorongatott
rajzra pillant, ám tekintete végül eltorzult arcomon állapodik meg. –
Te sírsz? – ráncolja rám szemöldökét, mire azonnal, magam is
szembesülök a borzalmas ténnyel, miszerint a szívemet furkáló érzések, sós
folyadékként materializálódnak szemem sarkában.
- Menjünk – köszörülöm meg torkom, s vissza hajtva a dosszié borítóját,
ugyanoda helyezem vissza a műveket, ahol találtam őket.
- Gyere – ragadja meg magabiztosan egyik kezemet a fiú, s felkapva vállára a
kikészített táskát, irdatlan tempót diktálva rángat maga után a parkolókig. Szó nélkül hagyom, hogy rongybabaként beültessen az anyósülésre, s magatehetetlen, mihaszna testem
segítségére sietve, bekapcsolja a biztonsági övemet.
Tudom, hogy nem lát, szemei már rég csak az utat pásztázzák feszülten, de érzi, hogy a könnyek megállíthatatlanul zubognak le kipirosodott arcomon, így lankadatlanul szorítja kézfejemet. Talán kicsit fáj, zsibbad, ahogy elszorul a vérkeringésem, de már ez sem érdekel, egyszerűen csak érjünk oda, és győződjünk meg, hogy JungKook-kal semmi komoly baj nincsen, és minden baljós előérzetem, csak egy rémálom szüleménye…
Tudom, hogy nem lát, szemei már rég csak az utat pásztázzák feszülten, de érzi, hogy a könnyek megállíthatatlanul zubognak le kipirosodott arcomon, így lankadatlanul szorítja kézfejemet. Talán kicsit fáj, zsibbad, ahogy elszorul a vérkeringésem, de már ez sem érdekel, egyszerűen csak érjünk oda, és győződjünk meg, hogy JungKook-kal semmi komoly baj nincsen, és minden baljós előérzetem, csak egy rémálom szüleménye…
- Nari! – fordulok egy kisebb nézelődés után a megfelelő osztály folyosójára,
s barátnőmet megpillantva, azonnal a sokasodott tömeg közé rontok.
- Byul – szorít magához barátnőm, s egy hangyányit kifújva magam, egy mély
lélegzetvétellel fordulok a többiek felé.
- Hol van? Mi történt…? – kérdezem, vöröses, sírástól duzzadt szemeimet
ijedten kapkodva.
- Odabenn van. Elájult – konstatálja halkan TaeHyung, s egy sóhajjal
feláll a pad széléről.
- Jin! – pördül szinte egyszerre a társaság, a kórterem ajtaján kilépő
fiúhoz, oldalán egy orvossal, aki előtt azonnal meghajolunk egy villanás
erejéig.
- Jin, mi ez az egész!? – ugrok elé, mire biccentve a távozó doktornak,
közelebb sétál a csapathoz. YoonGi a falnak dől, nem sokkal NamJoon és
TaeHyung mellett, JiMin, HoSeok és Nari a padon figyelnek mozdulatlanul Jin
szavaira. A magas fiú szemit lesüti, mintha egyáltalán nem akarna semmilyen
információval szolgálni nekünk, ám végül szóra nyitja száját, s érzem, ehhez minden maradék lélekjelenlétére szüksége van.
- Köszönöm srácok – pillant rám, majd a nem sokkal mögöttem támaszkodó, a sporttáskát
vállán pihentető YoonGi-ra. – Köszönöm, hogy itt vagytok, sokat jelent ez
JungKook-nak – szegezi le újra pilláit a járólapra, s egy hangos
nyelés követően, végül újra erőt vesz magán, s minden addigi rémálmomat
beigazoló történetbe kezd.
- JungKook leukémiás – nyúl vonakodva tarkójához Jin, s fejét lehajtva,
tarkóját kezdi zavartan dörzsölni. - Krónikus mieloid leukémiában
szenved.
- Lehetetlen – szűröm alig hallhatóan fogaim között, és szemeimet pislogás nélkül
tágra nyitva, halványan tántorodok meg, mire Tae egy mozdulattal ültet JiMin
mellé.
- A szüleink nem akarták, hogy egyetemre menjen, mert az állapota egyre
rosszabbodott, de hajthatatlan volt, el akart szabadulni otthonról. A kezeléseket megtagadta, és magát is egyre jobban kezdte elhagyni, zavart volt és csapongott. A kollégiumi beköltözésének napján, azonban mintha
megváltozott volna. Azt mondta, hogy megtalálta a reményét, aki egy
pillantással arra késztette, hogy ne adja fel a küzdelmet. – vet rám egy futó
pillantást Jin. – Újra élni akart, de irdatlan fájdalmai lettek, a gyógyszerektől pedig
rengeteg mellékhatással kellett együtt élnie, így nem szedte tovább őket. A szívelégtelenség, a nehezített légzés, a
fulladások… Nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen az állapotáról. Elviselte a fizikai fájdalmat és a lelkit, hogy megfelelő csontvelő
donor nélkül nem fogja megélni a következő évet.
- Megfelelő donor? – kérdez közbe mellőlem JiMin.
- Ezernél is több sikertelen próbálkozáson túl, senki sem válhatott a donorjává,
sem a családja sem senki… - csuklik el Jin hangja.
- Mit ülünk még itt a kurva életbe? – ugrik fel az ülőhelyek végéből HoSeok. –
Hol a faszomba kell jelentkezni donornak? A kis pöcs nem dobhatja fel a talpát...
Feszült, már-már vágható csend keríti hatalmába a társaságot előbb Jin, majd HoSeok szavaitól. Elüvegesedett
tekintettel merengek el millió meg egy, elmémbe furakodó
fájdalmas eszmével. Igaz volna mindez…? Ennyi lenne egy élet, ennyi lenne a lét
JungKook számára? A halál tornácán táncolva, egy fájdalom keserítette mosoly mögé
rejtőzve élt, és nézett nap, mint nap a szemeinkbe? Miért nem láttam, miért
kellett így alakulnia, miért…? Nem voltam vele, hogy tehettem ezt… Halál. Mit jelent ez a szó? Olyan távoli, idegen fogalom, és ez a rettegés, ami hatalmába kezd keríteni, ez lehet az elmúlás félelmének tünete? Mintha megannyi kín átjárta hullám csapna össze a fejem felett, s az örvényben elveszve, magam sem tudok már semmilyen boldog perc reményébe kapaszkodni...
Két órája vagyunk a kórházban, és szerencsénkre az ügyeletes ápolók készségesen felveszik az adatainkat, s vesznek vért tőlünk, egy halvány hittel minden egyes mozdulatukban. YoonGi fárad
be a vizsgálóba utolsóként, arca közömbös, nem visszakozik, nem húzza a száját,
úgy viselkedik, mint az a haditechnikai mérnök, akivé elviekben válni szeretne,
aki teszi, amit megkövetelnek tőle, minden ellenkezés nélkül. Szemeimet végig
rajta tartom, míg el nem tűnik, ám minden igyekezetemmel csakis Kook-ra
koncentrálok. Megint ez a gyötrelmes önmarcangolás kerít hatalmába, ismét ez bűnös érzet jár át...
- Minden rendben lesz – mosolyog mellőlem Nari, alkaromhoz tartott
vattára pillantva. – Annyira sajnálom, hogy a vérszegénységem miatt nem
lehetek potenciális adományozó.
- Ne butáskodj. JiMin szívritmus zavara sem engedte, ő sincs valami
fényesen – húzom el sajnálkozva számszélét, az előttünk ülő szótlan fiúkra
pillantva. Jin feldúltan fel-le járkál száját harapdálva, homlokát zsibbasztóan
ráncolva, és egyáltalán nem hinném, hogy reménykedik bármiben is, annyi csalódás után, amit ez az egész tortúra okozhatott.
Miért pont mi lennénk a hétköznapi hősök, akik JungKook számára megfelelő
őssejtekkel rendelkeznek… A szüleik is valami ostobának elkeresztelt üzleti
úton vannak a tengeren túl, mi van, ha… Nem, erre még csak nem is gondolatok,
az állapota stabil, nem? Nem érheti baj, minden rendben lesz! Csak erre
gondolhatok!
- Doktor úr! – kapja fel fejét Jin, s rögvest a felénk közeledő orvoshoz siet.
- Sajnos nincsenek jó híreim. Kim TaeHyung, Jung HoSeok, Kim NamJoon, és
Han EunByul, sajnálom, de sajnos nem rendelkeznek megfelelő őssejtekkel.
- Istenem… - túr erőteljesen hajába Jin, s a teljes kiborulás széléről, Nam
karjai lökdösik vissza. – Mit is képzeltem… -csóválja meg tébolyultan fejét.
Újra lesütött szemmel, szinte megszólalni sem mer senki az éterben. Mit mondhatnánk? Mi lenne ilyenkor a megfelelő szó, mondat, biztatás, vagy
vigasz...? Minden olyan okafogyott, az egész olyan lehetetlen és tehetetlen…
- Igen? – fordul el tőlünk a doktor, telefonját sietősen füléhez nyomva. –
Hogy micsoda? Adjanak neki 5 ml retacritot! Azonnal ott vagyok.
- Doktor úr…? – iramodik meg Jin az ellépni készülő férfihez, torkából erőnek
erejével kipréselve halk szavait.
- Veszélyben a fiú keringése, a vörösvértestek pusztulnak, a
retikulocitaszám szinte egyenlő a nullával – közli, és hátrahagyva
értetlenkedő, a döbbentségtől szinte lélegezni is képtelen mivoltunkat,
JungKook kórtermének irányába szeli keresztül a folyosót. HoSeok marad egyedül
a vizsgálónál, ahonnan YoonGi még mindig nem jött ki, mi pedig eszelős tempóban
futunk át a kórház másik szárnyába, úton útfélen utolérve a megsokasodott ápoló
sereget, ami a főorvost zsongja körbe.
- JungKook! – üvöltjük el egyszerre a szembe zakatoló, öntudatlanul a hordágyon
fekvő fiú nevét, ahogy kikerülve minket, eltolják.
- Dr. Kwon! Dr. Kwon! – taszít félre minket egy fiatal nővér. –
Megvan! Beigazolódott a sejtése - nyújt át egy papírt az orvosnak.
- Mit válaszolt? – fordul a nő felé, csak egy rövid pillantást véve a kezébe nyomott leletről.
- Készen áll, éppen előkészítik. Közvetlenül a csontból lesz csontvelő
vétel?
- Igen, az eset speciális. Vigyék tovább a fiút a műtőbe - húzódik egy elégedett
mosoly az középkorú férfi arcára.
- Mi ez az egész? – próbál lépést tartani az őrjítő eseményekkel Jin, a kétségbeeséstől
csillámló szemeivel, az előtte loholó orvos mozdulatait fürkészve.
- Száz százalékos egyezést találtunk az egyik fiú vizsgálatakor. Talán az
egyetlen donor, az egyetlen esély, nem várhatunk tovább! – gyalogol tovább
a műtő felé a doktor úr, pillantást sem vetve a nyomába eredő magas fiúról. –
Figyelj, én nem szoktam ilyen balgaságokat beszélni, de talán a sors keze van a
dologban, hogy az a barna hajú gyerek ma idetévedt, és kész megmenteni az öcséd
életét – torpan meg, hogy szemügyre vehesse Jin sápadt, elhűlt arcát,
s egy hátba veregetés után, újra keresztül szeli az egyre tompábbnak tűnő
fények úsztatta osztályt.
Megdermedve állunk mind a hatan az egyszerre kihalt folyosón, pont úgy,
mint, akik képtelenek lépést tartani a történésekkel, és lehetetlennek érzik
megemészteni a rájuk zúdított információzivatart. Nem értek semmit, mi a franc
folyik itt…? Csak nem…
- Srácok! – fut be hátunk mögül HoSeok, bagós tüdejét félig kiköpve. –
Suga…
- Mi van vele? – érdeklődök ösztönösen, mire az öccse után indulni készülő Jin is
hátra fordul felénk.
- Kijött egy nővér kíséretében a laboroktól, és közölte, hogy műteni
fogják. A nő meg helyeselt, hogy száz százalékig megfelelő donornak bizonyult a
vérvizsgálata alapján – darálja a szavakat, egyre csak levegő után szuszogva, térdein megtámaszkodva. – Mi a
lófasz folyik itt? - egyenesedik ki.
- Valaki adjon egy felest – támolyog meg NamJoon, hasonló
elképedéssel arcán, amilyen az egész bagázs képére éppen kiül.
- Ezek szerint... - leheli JiMin, s lassan mindannyian a ledermedt Jin felé fordulunk.
- YoonGi a donor - konstatálja TaeHyung vontatottan, ezzel nyomatékosítva a nyilván valóvá vált tényt.
Azt gondoltuk talán, hogy ez az este nem tartogathat már váratlan fordulatokat, meglepetéseket, mély megdöbbenéseket, erre tessék… Min YoonGi lenne az a bizonyos hétköznapi hős? Min YoonGi, aki jött, látott, győzött, és most képes minden előjel nélkül önzetlenül életet menteni? Képtelenség ez az egész, egy rossz álom, valaki ébresszen fel! Ott akarok újra lenni, ahol JungKook negédesen mosolyog, és viccelődnek TaeHyung-gal rajtam, vagy éppen Nari-n. Letaglózva állunk immáron heten a törtfehér metlakin, a második emelet folyosójának kellős közepén, egyre csak arra várva, hogy valaki mondjon valamit, vagy hogy egyikünk megtegye az első lépést. Jin legelöl ácsorog földbegyökerezett lábaival, s hiába megfagyott tekintete, érzem, hogy az elhangzott szavak, s események megemésztésével vív harcot, és talán csak arra vár, hogy valaki meglökje, és közölje, hogy itt az idő, most vagy soha! Hogy valaki tudassa vele, ez nem álom, a csodák léteznek, valahol, valaki így rendezte el ezt az egészet, hogy Kook életének forgatókönyve tovább íródhasson… Újra könnyek szöknek a szemembe, s végül a csapat legidősebb tagja is lomhán elindul, mire ösztönösen, szótlanul kezdjük követni. Már nem futunk, már kicsit sem sietünk, és talán pontosan Jin az, aki feladta a történések megértésének küzdelmét. Már nem akarja érteni, csak átélni, úgy, ahogy mi is. Sodródni az árral, bólogatni, helyeselni, és várni, hogy a csoda magától teljesedjen be, és ehhez talán pontosan csak JungKook kitartása, és maga Min YoonGi kell... Sem több, sem kevesebb.
- Ezek szerint... - leheli JiMin, s lassan mindannyian a ledermedt Jin felé fordulunk.
- YoonGi a donor - konstatálja TaeHyung vontatottan, ezzel nyomatékosítva a nyilván valóvá vált tényt.
Azt gondoltuk talán, hogy ez az este nem tartogathat már váratlan fordulatokat, meglepetéseket, mély megdöbbenéseket, erre tessék… Min YoonGi lenne az a bizonyos hétköznapi hős? Min YoonGi, aki jött, látott, győzött, és most képes minden előjel nélkül önzetlenül életet menteni? Képtelenség ez az egész, egy rossz álom, valaki ébresszen fel! Ott akarok újra lenni, ahol JungKook negédesen mosolyog, és viccelődnek TaeHyung-gal rajtam, vagy éppen Nari-n. Letaglózva állunk immáron heten a törtfehér metlakin, a második emelet folyosójának kellős közepén, egyre csak arra várva, hogy valaki mondjon valamit, vagy hogy egyikünk megtegye az első lépést. Jin legelöl ácsorog földbegyökerezett lábaival, s hiába megfagyott tekintete, érzem, hogy az elhangzott szavak, s események megemésztésével vív harcot, és talán csak arra vár, hogy valaki meglökje, és közölje, hogy itt az idő, most vagy soha! Hogy valaki tudassa vele, ez nem álom, a csodák léteznek, valahol, valaki így rendezte el ezt az egészet, hogy Kook életének forgatókönyve tovább íródhasson… Újra könnyek szöknek a szemembe, s végül a csapat legidősebb tagja is lomhán elindul, mire ösztönösen, szótlanul kezdjük követni. Már nem futunk, már kicsit sem sietünk, és talán pontosan Jin az, aki feladta a történések megértésének küzdelmét. Már nem akarja érteni, csak átélni, úgy, ahogy mi is. Sodródni az árral, bólogatni, helyeselni, és várni, hogy a csoda magától teljesedjen be, és ehhez talán pontosan csak JungKook kitartása, és maga Min YoonGi kell... Sem több, sem kevesebb.
Elnyűtten, hullák élettelenségével vonszolom magam után lábaimat, s még a
bennem tomboló, emberi léptékkel felfoghatatlan aggodalom, félelem és bizakodás
sem képes gyorsabb mozgásra ösztönözni. Most mi lesz, mi a következő lépés...? Van
létjogosultsága bárminek is, amit mondani szeretnék, vagy kérdezni? Miről is
beszélek, képtelen lennék, akár egy értelmes szót is kinyögni… Elfáradtam…
Testileg, s lelkileg egyaránt, és egyszerűen csak sírni akarok, törni-zúzni,
kiabálni, magamba zuhanni, sikítani és szótlanul ölelni valakit, míg csak el
nem múlik a fájdalom… Szeretnék megszűnni a világról, de félek, én lennék,
akkor a legönzőbb. Felemészt a várakozás, ez a sínylődő aggodalom, de nem tehetem meg, hogy gyengének mutatkozzak, mert az az ember sem tette, akire jelenleg a legjobban felnézek. JungKook sem hátrált ki, neki is csak egyetlen apró jelre, egy reménységre volt szüksége, s ez a váratlan reménység most nem más, mint Min YoonGi. Félek előre nézni, rettegek remélni, de, amíg az a fiatal fiú a műtőasztalon küzd, addig mi sem adhatjuk fel...!
Neeeneneer....kerlek mond hogy nem itt lett vege...mond hogy van fent uj resz csak el van rejtve..kerleek *-*
VálaszTörlésIszonyat jo lett:))
Tudtam en hogy Suga nem is olyan elvetemult❤
Siess a kovivel^^
Jaj, sietni fogok a folytatással,ígérem :D Köszönöm szépen,örülök h tetszett :)) Nem elvetemült, kicsit sem, a mi kis Sugánk ♡ :)
TörlésImádom J-Hope-t!!!! Tőle pont nem vártam, hogy felálljon és jelentkezzen donornak, már csak azért sem, mert olyan-amilyen ebben a történetben :)
VálaszTörlésSuga... Ha ezek után Byul nem ugrik a nyakába, nem marad bent vele, nem ül az ágya mellett ( azért 1 napot csak bent tartják nem?) akkor kinyirom! Értem, hogy most Kookie a lényeg, de Yoongi ezt Byul miatt csinálja (szerintem). Jungkook talál mást, mert nem az van megírva, hogy ő Byullal legyen! Lehet szemét vagyok, de akkor is ^^
Egye fene... Önként feláldozom magam, hogy Jongkook barátnője legyek :) xD megoldok egy hatalmas problémát xD
Nagyon várom a következő részt, de szerintem ehhez már hozzá szoktál :) xD
Hogy a viharba lehetne nem imádni a mi kis Hobinkat ♡♡♡♡ van benn sok jóság, csak az önkifejezése nem a legjobb :)
TörlésNa igen Byul most aztán tényleg átgondolhatja az egész életét ezek után, aztán, hogy mi történik ezután...Kiderül a folytatásban :* ♡♡♡♡♡♡
ui: szólok az érdekedben, főleg, ha egyáltalán jobban lesz Kook lelkem ♡♡
URAM ATYÁM!!! FHUUUU MOST MAJDNEM ELÁJÚLTAM!!! Most nagyon megríkattál!!! ;;.;; Szegény Jungkook, nehogy már meghaljon!!! Én imádom azt a fiút!!! ;.; Yoongi most tényleg egy k***a nagy hős!!! Őt is imádom!!!^.^ Ez egyszerűen elképesztő volt! Olyan izgalmak voltak bennem, hogy az leírhatatlan!!! *.* Waaaaaaa!!! Szóval nagyon nagyon NAGYON tetszett!!! Sőt imádtam!!! *.* Siess a folytatással, nagyon kiváncsi vagyok mi lesz a két fiúval!!! ^.^ ♡♡
VálaszTörlésElájulni? Megríkatni? Nemáááááár ♡♡♡♡♡♡ :O :O :"""(
TörlésHogy lehetne ne imádni a kis betegünket...:( ♡♡
Yoongi pedig, hát, teszi az ő váratlan dolgait, ahogy azt szokta :) Nagyon örülök, és köszönöm, hogy ilyeneket írtál, hogy izgalmas meg satöbbi. Nagyon jól esik :) ♡♡ Nagyon sietek a folytatással!!!
Aigo! Aigo!!
VálaszTörlésEz hihetetlenül érdekfeszítő volt, s végre kiderült, hogy Kooknak valóban komoly baja van... komolyabb, mint gondoltam.
Nem orvosnak készülök, szóval nekem ez annyira volt érthető, mint a filmekben vagy a sorozatokban a kórházas jelenetek... de tetszett és szerintem pont megfelelő színvonalon kivitelezted. :D
Sajnos én a halálhoz némiképp máshogy állok, mint az átlag emberek, szóval nagyon átérezni nem tudtam, de ez már egyéni szociális probléma... viszont Kook betegsége valóban nagyon komoly, és hihetetlen erő lakozott abban a fiúban, hogy mindezt kibírta eddig... Byul "segítségével".
Hoseok... fekete bárány ide vagy oda... ragadt rá tisztesség és jó szándék rendesen. Remek ember, mondhat bárki bármit! ˇˇ
Nem is te írtad volna, komolyan mondom, ha nem Yoongi lett volna a megfelelő donor... >< Nem számítottam rá - csak valahol nagyon mélyen, amit rögtön el is vetettem - de amikor a nővérke szaladt a doktor nevét kiabálva, leesett, mit is kotyvasztottál nekünk... ^^
É~~s Yoongi... ez a fiú a legeslegjobb karakter a történetben, a legösszetettebb, legkiszámíthatatlanabb ember... és ezt imádom! Ezek után vessen rá követ bárki!
Jó~ abba nem mennék bele, hogy miért tette, mert nem feltétlen... nem merném teljes határozottsággal állítani, hogy önzetlen szándék vezérelte, de nem is zárnám ki... mindegy, említettem, hogy bonyolult és kiszámíthatatlan. :D
Mindenesetre, nagyon kíváncsi leszek, mi lesz Byullal és az érzelmi kavalkádjával, hogyan fogja a dolgokat megemészteni, szóval... Fighting! ^^
Érdekfeszítő? Aztii ♡♡ Köszönöm szépen, hogy ismét egy ilyen szép hosszú kommenttel ajándékoztál meg, imádlak ♡♡
TörlésAkkor megnyugodtam, hogy hihető volt a kórházas jelenet. Én sem vagyok képben, azt tudom, hogy bementem mert fájt az oldalam, és 2 órára rá, vittek műteni vakbéllel, szval az események feltudnak pörögni rendesen :D
Az igazi hős talán igazából Kook, hogy mindezt kibírta, eltudta valameddig titkolni, és újra élni akart...♡♡♡♡
Igen, a maga módján Hobi nagyon segítő szándékú, kedves. Csak hát...Van egy stílusa :D ♡♡♡♡
Szinte biztos, hogy azért mögöttes szándék is volt Yoonginál, de hát kiszámíthatatlan, és azért talán ő is tud önzetlen lenni. TALÁN :D
Köszönöm szépen még egyszer, nagyon boldog vagyok, hogy olvastad és tetszett, sietek a folytatással ^^ ♡♡♡♡