40. Ébredés

40. fejezet

Fáj a lét, a létezés, A lefekvés és az ébredés. Fáj a múlt és fáj a jelen, mindez azért, mert nem vagy velem. /Meg Cabot/

- Csináld te, ha olyan profi vagy – húzza el szája szélét YoonGi gúnyolódva, és le is vágja magát egy közeli kanapéra. Most meg mi ez a nézés, talán komolyan elhiszi saját magának, hogy újra eljátsszuk azt, mint a tanév elején? Hatalmas tévedésben van, és erre lassacskán ő maga is rá fog jönni. Az meg, hogy mit csinálok az érzéseimtől túlcsordult sajgó szívemmel... Az csak rám tartozik.

- Akkor hagyd ezt ránk – kacsintok, s egy szemöldök felvonással vetve egy mély pillantást a kanapén heverőnek, megfogva a drapéria egyik sarkát, ütemesen mászni kezdek felfele a létrán. Vastapsot érdemelne ez a remek színjáték, amit levágok itt, még én is bedőlök magamnak, hogy egy cseppet sem izgat YoonGi jelenléte, vagy ez a furcsa hármas csapat, ami éppen az előbb alakult meg. Nem is értem a helyzetet, ám azt leshetik, hogy megfutamodva, lelépjek önsajnálatomba merengve... Az idő elérkezett, most már saját érzéseimmel együtt, Min YoonGi-val is megfogom vívni a harcot, és az egyetlen, ami győzedelmeskedhet, az én vagyok és a józan eszem!

- Byul, figyelj oda, lefogsz így esni – jegyzi meg JungKook a túloldalról, ahogy zsiráfnyakat megszégyenítően nyújtózkodok, hogy a selymes anyag mindenhol gyűrődés mentesen, és szépen álljon.

- Bízd csak ide – somolygok, s újra megremeg lábam alatt a létra, ahogy elszánt tekintetemmel, egy tűzőgéppel rögzítem az anyagot. Akkorát fogok esni, mint az ólajtó…

- Tartalak – szól lentről egy flegma hang, s meglepett arcomat a létrát szorongató YoonGi felé fordítom. – Ne bámészkodj, csináld! – szól rám hangosan, s elkapva tőle szemeimet, folytatom a drapéria tűzdelését. Veszélyezett érzés fog el, de már nem az ingatag testtartásom lehet az oka...

- Kész – jelentjük ki pár perccel később büszkén, szinte egyszerre JungKook-kal. - Betűket felragasztod, ugye? – nézek földet érésem után YoonGi-ra, egy hintésnyi gúnnyal.

- Nem tudom sajnos, melyik szó után mi jön – von vállat cinikusan.

- Egy szó az egész!

- Látod… - sóhajtja teátrális stílusban, s visszasétál a kanapéhoz.

- Aish! – hajolok le a dobozért, és a kartonírásjeleket kezdem sorba rendezni a földön..

- Hé srácok – siet hozzánk egy széles vigyorral TaeHyung. – Ti is megkaptátok? – pillant egyenesen rám a fiú.

- Az agybajt? Meg! – grimaszolok, s számat elhúzva a kényelmes bútordarabon terpeszkedőre sandítok.

- A kollégium váltási határozatot. Kiküldték emailon – hadarja vidáman.

- Micsoda? Máris? – kezdek zsebemben matatni a telefonom után.

- Költözöl Tae? – csapja vállba JungKook barátját.

- Én csak szobát váltok, ahhoz is kérvény kellett – köszörüli meg zavartan torkát a vöröses hajú.

- JiMin-hez költözöl? – suttogja kéjesen Kook.

- Neked amúgy nincs dolgod? – dönti oldalra egy rosszalló vigyorral fejélt TaeHyung, kissé távolabb húzódva barátjától.

- Megvan! – nyomom meg mobilom képernyőjét. - Költözünk! – futtatom végig szememet az emailon, s mintha egy hatalmas kő zuhanna le a szívemről, ám a sziklányi képződmény becsapódásához nemvárt fájdalom is társul...

- Király! Holnap reggel segítek átcuccolni – lépdel közelebb hevesen JungKook, mire Tae is helyeslően bólogatni kezd.

- Elmondom Nari-nak! – kezdek vidám ugrándozásba, s otthagyva a két fiút, hatalmas lendülettel indulok el a pavilontól, amin már ott díszeleg a hatalmas bordó anyag. Alig megtéve egy lépést azonnal szembe találom magam a kanapén feszülten ücsörgő Min YoonGi-vel, s, amilyen gyorsan csak tudok, olyan tempóban fordulok el a hidegen rám meredő tekintetétől. Hallotta volna? Remélem is… És, hogy boldog lennék-e a hírtől? Nem igazán, vagyis nem tudom… Feldobódtam, mert ennek így kell lennie, és ilyen hamar meg is válaszolták a kérvényt, de kezdek ismét elbátorodni. Nem is a megszokottból való kilépés, vagy a változás, ami aggaszt, hanem valami egészen más, és újra érzem, hogy a szívem szeretne szóhoz jutni, de az utóbbi időben az agyam túl erős és hangos döntőbíróvá ért. Ha ezt tovább boncolgatom magamban, valószínűleg ismét a kétségek mocsarában végzem... 

- Hol lehetnek… - sétálok ki a folyosóra, de hiába forgolódok sehol sem látom Nari-t, vagy akár NamJoon-t. Ezek tényleg szobára mentek…? Hihetetlen.

- Kit keresel? – áll meg mögöttem két alak.

- Ah, Jin! Szia – pördülök meg a sötét térben. – és JiMin! – köszönök a Jin mögött álló mosolygó egyénnek. – Nari után kutakodok.

- Valami fényekért mentek – gondolkozik el az előttem álló magas fiú.

- Na, mindegy – húzom egy grimaszra számszélét. – Segítsek? – pillantok a fiúk kezében éktelenkedő hatalmas dobozokra.

- Nem kell, ne fáradj – kacsint JiMin és odébb is állnak, a fényár úsztatta aula felé. – Hé Kook! – szólítja meg a közeledő fiút, kissé tovább haladva. – Segíts.

- Hagyjál lógva – neveti JungKook és faképnél hagyva a cipekedő JiMin-t, egyenesen vigyorgó mivoltomhoz lépdel. – Megtaláltad Nari-t?

- Nem, felszívódott a gerlepár – sétálok fancsali fapofámmal az egyetlen fényforrást jelentő ablakhoz, ahonnan halk sóhajokkal bámulok ki, s az utcán elsuhanó autókat kezdem fürkészni üveges tekintettel. A hold és némi utcai lámpa fénye szűrődik át az üvegen, némi világosságot adva a félhomály körbelengte, üres folyosónak.

- EunByu – szólít meg JungKook, pár pillanatnyi merengésemből kizökkentve.

- Mi ez a formalitás – kacagom el magam felé fordulva.

- Csak tetszik a neved – mosolyog szelíden, és egy óvatos, ám határozott mozdulattal közelebb lép.

- Hm…? – döntöm kissé értetlenkedő fejemet oldalra, hatalmasra nyílt szemeimmel nagyokat pislogva rá. Most meg miről beszél…

- Tetszik a szemed is – férkőzik aurámba, s gyanús közelsége, egyre nagyobb kételyeket ébreszt bennem. Oldalra csúsztatom lábaimat, ám hiába, mert a fiú követve mozgásomat, finoman megtámaszkodik mögöttem.

- JungKook? – passzírozom magam az ablak melletti hűvös falnak. Most megakar csókolni, vagy mi a jó ég...? Le kell állítanom!

- Az Istenért se zavarnék – köszörüli meg egy ismerős mély hang a torkát, nem sokkal mögülünk, valahonnan az aula bejáratának irányából. Óvatosan lesek ki az előttem túlontúl is közel álló fiú vállai mögül, mire Kook egy ingerült lélegzetvétellel fintorodik el. Tudja jól ki az, ahogy én is...

- Mi van? – fordul hátra dühtől karcos hangjával. Ledöbbent az események sorozata, és újra elnémulok, mintha egy gigászi gombóc verne gátat a torkomban.

- Nem vagy te egy kicsit tiszteletlen az idősebekkel? – teszi karba kezeit YoonGi, szúrósan az előttem állóra pillantva, vállával megtámaszkodva az ajtófélfánál.

- Nem vagy te egy kicsit tenyérbe mászóan tahó? – indul meg Kook. - Eleve mi a faszt akarsz?

- Gondoltam kimentem ebből a kényes helyzetből Byul-t – húzza gúnyos mosolyra szája szélét YoonGi.

- Egyszer húznál el a picsába – veszi elő, addig alig ismert oldalát a fekete hajú fiú, s hirtelen jött haragja, egy pillanatra engem is megrémiszt. Sosem beszélt még így a jelenlétemben senkivel! 

- Kicsi Kook, vigyázhatnál a szádara, még a végén valaki beveri – neveti el magát az ajtóban támaszkodó alak, s mire bármit is közbe szólhatnék, a hozzám közelebbi egy irdatlan ütést mér az őt sértegetőre.

 

- JungKook! – kiáltok fel, és azonnal közelebb sietek, ám YoonGi rögvest viszonozza a támadást, és a fiatalabbik az orrom előtt vágódik neki a padlónak. Megdermedve bambulok elmerevedett szemeimmel a történtekre, és a mihasznaság érzete az egyetlen, amitől valamelyest mozgásra tudom ösztönözni végtagjaimat.

- Figyelmeztetlek te kis takony – áll meg az idősebb a földön fekvő fölött, pulóverénél fogva fejét közelebb húzva magához. – Tudd, hogy hol a helyed! – szűri fogai között a szavakat YoonGi, egy percre sem meghatódva a felsebzett szájú, földön elterülő fiú dühtől égő szemeitől.

- Állítsd le magad! – ragadom felkaron a barna hajút, aki vonakodva enged húzásomnak, s kihátrál JungKook-tól, tekintetét még mindig a lassan feltápászkodón tartva. – Teljesen elment az eszed? - kiabálom.

- Miről beszélsz, ez a kis pöcsömöccse jött nekem! – mutat a száját megtörlő fiúra YoonGi. – Hagytad volna, hogy lesmároljon? – pillant immáron rám még mindig összeszűkült szemekkel.

- És ha igen? Semmi közöd hozzá! – csattanok fel, kissé kihátrálva egy apró lépéssel.

- Hehh – csóválja meg egy apró kacajjal a fejét, s egy ócska vigyorral az arcán, felvonja rám egyik szemöldökét. – Amúgy meg NamJoon hívott titeket a fények miatt – túr bele hajába, s elfordulva tőlünk, kimérten gyalogol vissza az aula ajtajának irányába, s pár pillanat múlva el is tűnik a színről. Ezek szerint előkerültek Nari-ék…

- Jól vagy? – indulok meg a még mindig kissé ingatag JungKook-hoz – Fáj valamid? – tanulmányozom át tetőtől talpig a fiút, aki egyik kezét még mindig mellkasánál tartja feszülten, pont úgy, mint amikor az embernek szúr a szíve.

- Kutya bajom – teszi kezét vállamra. – Nem akartam folytatni ezt a verekedést – nyugtat meg a ténnyel, hogy igazából péppé csapta volna YoonGi-t, ha szándékában állt volna, ám ő a bölcs és az okos is egyben.

- Teljesen megzakkant – sóhajtom, ezzel utalva a korábban távozóra.

- Hagyd a fenébe, gyere, menjünk be – vesz egy mély levegőt Kook, ahogy elindul előttem, s a lehető legfancsalibb ábrázattal az arcomon, egészen a megsokasodott társaságig követem léptei nyomát. Elrejteni sem tudnám ezt a világfájdalmas grimaszt az arcomról, és kezdem úgy érezni, hogy ez az ábrázat végérvényesen is kezd beleégni a ráncaimba. 

- Na, srácok, most, hogy itt van mindenki, neki is állhatunk kicsomózni azt a hat doboznyi fényfüzért – csapja össze vidáman kezeit a Hök elnök, valamivel távolabb megállva az őt figyelő csapattól.

- Minden okés? – surran mellém Nari.

- Ja – húzom el bosszúsan szám szélét. – Amúgy kerestelek – pillantok barátnőmre, ahogy követve a csapatot, a dobozokhoz masírozunk.

- Tudom, JiMin említette. Mi az?

- Holnap végre elköltözünk a kurva Hwanam koliból – fintorodok el, magamat is meglepve alpári stílusommal.

- Ah, akartam is erről beszélni veled, csak nem tudtam, hogy tálaljam – süti oldalra szemeit Nari.

- Azt ne mond, hogy… - hebegem hüledezve. 

- Hát, ugye Nam is itt lakik a Hwanam-ban, nem rég cuccolt át a folyosónkra, és…

- NARI! – vinnyogok kétségbeesetten.

- Nagyon sajnálom, kérlek, érts meg.

- Felakasztom magam! - méltatlankodok tovább.

- Byul ne csináld, ne haragudj rám - simít végig vállamon a lány, egy vacak mosollyal.

- Nem haragszok, csak adj két percet, hogy kisírjam magam – folytatom önsajnálatomat, egy enyhén megjátszott hisztirohammal.  – A következő az lesz, hogy összeköltöztök?

- Nem erről szó sincs!

- Még! – kontrázok azonnal. – A Gonam kollégium itt van a másik oldalon, simán átjárhattok egymáshoz!

- Byul… - remegteti rám sajnálkozva szempilláit Nari.

- Abbahagytam, csak tudnám, hogy miért nem szóltál előbb...Tiszta hülyének érzem magam...

- Lányok, tovább lébecoltok ott, vagy segítetek is? – szól ránk TaeHyung egy hatalmas csomó fényfűzért szorongatva maga előtt. Vonakodva, szinte magam után húzva elnyűtt testemet, úgy térdelek le a földre, hogy Tae bénázásán legalább minimálisan tudjak segíteni. Közvetlen mellettünk JungKook és Nari próbálkozik egy kisebb adaggal, és lassan körbe futtatva szememet az aulában görnyedő társaságon, úgy ítélem meg, hogy roppant hosszú esténk lesz.

Az idei év „világ szerencsétlene” díj győztese nem más, mint Han EunByul, nagy tapsot neki! Köszönöm, köszönöm, nagyon vágytam erre az érdemre, nem is tudom mit mondjak hirtelen, talán csak annyit, hogy menjen mindenki a jó büdös… Igen te is Nari, hiába pislogsz rám ilyen bűnbánóan, és te is JungKook, meg a hirtelen felindulásaid. Hiába a kedves mosolyod, majd nézel te is rendesen, ha közlöm, hogy minden marad a jelenlegi felállásban, és sehova sem költözök. Nari nélkül eleve értelmetlen lenne az egész átcuccolósdi… Rólad már nem is szólva YoonGi,  és hiába hiszed, hogy nem látom a szemem sarkából, hogy engem figyelsz, nagyon jól érzékelem. Még a szemem sem kell már hozzá, hogy a hátamat mardosó tekintetedet megérezzem a bőrömön. És megint ez az idétlen arc, amit vágok, szinte leplezni sem tudnám, még ha akarnám se, hogy újabb és újabb kellemetlenségekbe keveredek, és lassan beismerhetném, hogy ugyanolyan ludas vagyok, ha nem jobban, mint bárki más ebben a zűrzavaros szituációsorozatban...

Az este további része nyugalmasan és meglehetősen szorgalmasan telt, Tae és Kook is valamelyest vidámságot csalt a létembe, s valamikor a hajnali órákban végül a legnagyobb elégedettséggel távoztunk a talpig díszbe öltöztetett aulából, most pedig szinte sírok az ágyam után.

- Biztos nem haragszol? – kérdi szobánkba lépve szobatársnőm.

- De – vonok vállat, ledobva kabátomat az ágyam végébe. – De szeretlek, szóval lemondok a költözős tervemről. Azt hiszem végleg. Az égiek sem akarják, hogy elhagyjuk ezt a szobát…

- Észbontóan csinosak leszünk holnap – huppan le ágyára Nari, a témát a lehető legsebesebben elterelve, s szétdobva cipőit, egy hatalmas mosollyal dől le párnájára.

- Attól félek – ironizálok, s egy kisebb nevetést eleresztve, felkapva töröközőmet, egyenesen a fürdőszobába csoszogok. Miért nem folyik minden a nyugodtság egyenletes medrében, miért csavarodik és zavarodik össze minden, és velük együtt én is? Olyan szépen elterveztem mindent, aztán újragondoltam az egészet, mérlegeltem, és végül az összes elképzelésem mehet a fenébe. Mindig ez van, kezdem unni, lehet, hogy egyszerűen csak folynom kellene az árral...? A verekedés, a szúrós tekintetek, a váratlan hírek és fordulatok, szinte már követni sem tudom, valóban egyszerűbb lenne, ha csak felfeküdnék a víz felszínére és sodródnék...? Lehet, hogy tényleg minden nehézségem szülője én magam vagyok...? De legalább ez a forró víz kellemesen melegíti fel bőrömet, ami egyre jobban el is álmosít, és jelen elgondolásom szerint, egy negédes pihenés az, amire most leginkább szükségem van... Újra és újra átpörgetve agyamban az este történt incidenseket, ismét átrágva magamat önsajnálatomon, még csak nem is sejtem, hogy ebben az órában, valahol, valaki, egészen messze legmélyebb álmából tér magához, s ez az ébredés lesz talán az, ami mindent fenekestül felforgat a zűrzavar keverte ködös éterben.