2. A tegnap lesz a ma

2. rész

 „Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó és az elmúlt nap.”/Daumer/.

Megőrülök, alig vagyok itt pár órája, és már rémek zaja cseng a fülemben? Félek, nem fogom ezt sokáig bírni, a hideg ráz ki a helytől…

- Nem vicces Yoongi! – lépdelek a félhomály átjárta folyosóra, gyanakodó, óvatos mozdulatokkal. – Ez a szokás itt? – indulok meg lassan a hangok irányába. – Megszívatjuk az új lányt…? – idegeskedek, ám ez a bosszúság inkább valami rémületre hajaz, ahogy az erősödő morajok vissza, a hűtőtárolók irányába hívogatnak. Téboly az egész, most már teljesen világos, hogy az itteniek mitől tűnnek ennyire flúgosnak… A suttogás nem szűnik, egyre csak erősödik, s célt érve a hullák átmeneti helyéig, a hangok fülsüketítő mértékig erősödnek. Megmerevedik az egész testem, ahogy minden éltet fenntartó ösztönöm arra késztet, hogy húzzak el, és soha a büdös életbe, még csak, ne is keveredjek ennek a hullaháznak a környékére, de mire újra pislogásra késztetem kiszáradt szemeimet, a kezem egy tároló kilincshez nyúl. Csend tépi szét a morajt, mintha minden egy villanás alatt nyugodna meg, s lassan kihúzva, a korábban behozott Kim Taeyeon holttestét, a szótlanság még mindig vérfagyasztóan süvíti át légteret. Képtelen vagyok levenni a lány kihűlt arcáról a szemeimet, s talán pillanatok telnek el a bámulásával, mígnem minden józan ész által írott szabályokat felrúgva, szeme kinyílik, feje felém fordul, szára pedig egyetlen rövid szóra nyílik.

- Segíts!

- Huh? – pattannak ki szemeim, s zihálva ülök fel hófehér lepedő fedte ágyamon. Ágyamon…? Mintha egy másodperc alatt pörgött volna végig egy egész nap a szemeim előtt, szívem pedig legalább úgy dobog, mintha több emeletnyit zuhantam volna. Őszintén megmondva, kissé olyan érzésem is van… - Rohadt rémálmom... - tornáztatom ki nyakam jobbra-balra. Hogy kerültem haza? Olyan homályos minden, s hiába járnak ide-oda szemeim, homlokomat ráncolgatva, semmi sem jut eszembe, csak az a halott lány tegnap estéről, aki mintha…

- Haló? – kapom eszeveszettül rezgő telefonomat fülemhez.

- Noona – hallom meg a vonal túloldalán öcsém mézesmázos hangját.

- Jungkook, minden rendben? – húzódok ágyam szélére, hosszú kócos hajamat hátam mögé dobva.

- Miért ne lenne…? – kérdi furcsállóan.

- Mi ez a ricsaj, hol vagy?

- A városban, és találd ki hova megyek...!

- Már ki is engedtek a kórházból? – kapcsolom be a reggeli híreket taglaló televíziót szabad kezemmel, csak egy futó pillantást véve a jólfésült bemondóról, aki mintha tegnap is erről beszélt volna, ugyanebben az öltönyben.

- Másnapos vagy? Mi a fenéről beszélsz? – húzza el szavait. – Kölcsön kellene.

- Már tegnap megmondtam, nincs pénzem! És ha még egyszer pókerezni mész…

- Összevissza beszélsz – neveti el magát, ám kacaja hamar flegmaságba torkollik. - Kösz a semmit… Noona - puffog lekezelően, és mielőtt bármit is reagálhatnék, rám is nyomja a telefont. Vissza kellene hívnom, ha nem tér észhez, legalább ne engem okoljon, hogy összeverik az uzsorások, akikek állandóan pénzzel lóg. Inkább tőlem kunyeráljon, mint a nagyszüleinktől... Elnyűtten térülök, fordulok a szobámban, a kinti ködös időt szemlélve az erkélyajtón át, egyre csak a tegnap estén agyalva, de hiába minden igyekezetem, semmi sem jut eszembe. Talán percek telhetnek el céltalan kóborlásommal, hanyag öltözékemben, ráadásul valamiért a telefonom sem mentette el a hullaház számát. Talán ők tudnak valamit arról, hogyan keveredtem haza az éjjel... Nem mintha számítana, elvégre a tegnapi volt az első és egyben az utolsó ott töltött munkanapom. Még szerencse, hogy nem írtam alá semmit...

- Yujin-ah? – nyújtom el barátnőm nevét, mobilom ismételt csörgését követően.

- Hyerin! Nem felejtettél el valamit?

- De, konkrétan a tegnap estémet – sóhajtok a konyhapultnak dőlve.

- Szóval ittál…

- Nem, dehogy! Tudod, a hullaházas meló…

- Milyen meló? – hallom meg hasonlóan értetlen, furcsálló hangját, ahogy ma már egyszer az öcsém is hülyének nézett. - Fél órája ott kellene lenned a kórházban. Hívott a nagybátyám, hogy nem mentél. Heechul, rémlik?

- Mi? De hát tegnap, Dr. Kim azt mondta nem tud munkát adni.

- Tegnap vasárnap volt. Nagyon másnapos lehetsz… - közli lesajnálóan, s szavaitól egy pillanat leforgása alatt tántorodok meg. Hogy micsoda? - De ezek szerint beszéltetek már. Tényleg nem tud melót adni, de elküldtem neki a számod. Azt mondta írni fog egy másik munkával kapcsolatban.

- A hullaház – motyogom elképedten orrom alatt.

- Mondtál valamit?

- Rohannom kell, majd beszélünk! – iramodok ki a konyhából.

- Hé, áll a mai temetőlátogatás?

- Azt hiszem, napolnunk kell… Majd hívlak! – vágom zsebre telefonomat, s kicsapva magam előtt apró lakásom ajtaját, őrült sebességgel szelem keresztül a lépcsőházat. Sem Jungkook, sem Yujin nem hazudott. Valóban hétfő van, a telefonom, a hírek, a világ… Mind a tudtomra akarja adni, hogy rohadtul hétfő van, én pedig vagy látnok lettem, vagy egy komplett idióta. Az is meglehet, hogy egészen egyszerűen csak egy túlontúl erős emlékezeti csalódáson megyek keresztül. Kezd rohadtul nem vicces lenni ez az egész, bedrogoztak volna...?

- Gonam Hullaház – dünnyögöm orrom alatt, a célépülethez érve. Nyakamat rá, hogy jártam már itt, nekem aztán senki ne mondja, hogy nem. Nem őrültem meg! Remélem...

- Elnézést – kopogtatok be egy iroda feliratú üvegajtón, immáron teljes öntudattal felbattyogva az első emeletre, a portát teljesen ignorálva.

- Miben segíthetek? – vág rögtön mondandómba az íróasztala mögött ülő, halálismerős férfi.

- Dr. Park Jimin? – kérdem az ajtóból, mint, aki még véletlenül sem élte már ezt át.

- Én vagyok, milyen ügyben keres? 

- A munka miatt jöttem, és...

- Voltál már hullaházban? – szól mondatom közbe. Hogy voltam-e már hullaházban? Jó vicc!

- Még soha - közlöm hűvösen, s kissé unottan. - A hűtőházak... Erre, igaz? - indulok meg lendületesen a folyosón, ezzel is felgyorsítva a mozzanatok folyamát.

- Először egy törvényszéki orvos veszi kézbe a holttestet...– magyarázza a fiú, egy bonctermet átszelve, sietősen kielőzve előrecsörtető alakomat.

- Ezután előkészítik tárolásra - fejezem be mondandóját, s szinte vállvonogató habitusomra, csak egy szemöldökemeléssel reagál.

- Biztos nem jártál még ilyen helyen...? - dönti oldalra értetlenül fejét, de mire észbe kap, ismét csak sietős hátamat fürkészheti. - Hé, mit csinálsz?! - kiabál utánam a tároló helyiség küszöbéről, ahogy ellentmondást nem tűrően, magabiztosan tárom ki a tizenkettes sorszámmal ellátott hűtőt.

- Tegnap... - meredek az üres tároló szekrénybe. - Behoztak egy lányt. A neve Kim Taeyeon, és lelőtték - vázolom rezzenéstelenül. Esküdni mertem volna, hogy itt volt az a lány,ebben a tárolóban, eszményében minden maradék ép emlékemmel.

- Kim Taeyeon...? - fordul a falra lógatott táblához Dr. Park, szemét sebesen végigfuttatva a felírt neveken. - Nem, ilyen nevű nőt nem hoztak be. A barátod?

- Nem igazán... - sóhajtom, s becsukom magam előtt a hűtőajtót.

- Minden bizonnyal egy másik hullaházba vitték.

- A nyakát érte a lövés, súrolva az ütőeret. Csak egy bemeneti nyílás volt, feltehetően a golyó bennrekedt. - merengek el a falon lógó tábla felett kattogó órán.

- Kivégzésszerű gyilkosság, kis kaliberű fegyverrel.

- Kis kaliber?

- Talán ez magyarázza, hogy nincs kimeneti seb - magyarázza tovább, ám hangja egyre bosszúsabb. - A munkával kapcsolatban... - köszörüli meg torkát Dr. Park.

- Elvállalom! Este kezdek – robbannak ki lábaim, s a fiúra sem pillantva, mint egy komplett elmebeteg, ismét futásnak eredek. A gyenge bokaszalagjaim ezt minden bizonnyal díjazzák, ahogy a zakatoló elmém is, hogy jóformán gőzöm sincs arról, mit tervezek tenni. Nem halt meg, az a lány még életben van, és talán ez az egész, ami körülöttem zajlik több, mint egy elmezavar. Ha képes vagyok ennél jobban beleőrülni, akkor mindenképp bekövetkezne, ha nem loholnék gyanúm kiderítése után! Tudnom kell mi folyik itt, szinte fojtogat az érzés... Kipréselve agyam legmélyéről, Yoongi szavait, ahogy tegnap este a lány halálának helyszínét említi futólag, végül villamosra szállva, Songpa kerület lakótelepére utazok, egyre csak az éttermek és kávézók sokaságát bámulva az elsuhanó utcaképben. Az út nem hosszú, ám gondolataim zavarában ficánkolva, újra elkap a halvány, ám annál számottevőbb gondolat, miszerint tényleg pszichésen kezdek tönkremenni... Feleslegesen próbálkozok némi összpontosítást összehozni, újra és újra meginog a magamba vetett stabil hitem. Talán most válna ismét érzékelhetővé cselekedeteimben édesanyám elvesztése? Ilyen öntudatlanul verne át minden ép gondolatom? Egyszer már megmondták, hogy bolond vagyok, nem sokkal anyu halála után, most újra ezzel állnék szembe? Az eszem azt suttogja, hogy irány haza kijózanodni, a szívem viszont mindenképpen a dolgok végére akar járni, s elsöprő győzelmet aratva dobogó szervem, megadóan battyogok le a szerelvényről, a kerület szélén fekvő panelházak közé. Csípős hűvös szél borzolja meg hajam, s tágra gúvasztott szemeimmel pásztázva a főutca kávézóit, sietősen vágok át a szembejövő tömegen, tekintetemet minden hely ablakán beszöktetve. Songpai kávézó, az ég szerelmére, Yoongi miért nem tudott pontosabban fogalmazni? Yoongi... Azt sem tudja, hogy a világon vagyok, elviekben még nem is találkoztunk, nemde? Ennél nagyobb katyvasz aligha...

- Taeyeon! - cövekelek le egy nyüzsgő kocsma terasza előtt, szemeimmel akaratlanul is kiszúrva a szőkére festett hajú, hamvas bőrű fiatal lányt. Mint ma már sokadszorra, idegesen tépem fel a csilingelő ajtó kilincsét, és mit sem törődve a rám szegeződő szemekkel, egyenesen az üres tálcát szorongató pincérnőhöz rongyolok. - Életben vagy! - ugrok elé széles mosolyommal, ám rémült, köpni-nyelni sem tudó arcától, somolygásom egy idétlen vigyorba fordul.

- Ismerjük egymást? - próbálja feljebb húzni ijedt szája szélét.

- A sors vezetett hozzád, úgy örülök, hogy jól vagy!

- Mi bajom lenne, ki vagy te? - sandít rám, és egy arasznyit hátrább lép.

- S-sajnálom - nevetem el magam kínosan. - A nevem Jeon Hyerin. És... - nyúlok zavartan tarkómhoz, szememet kissé oldalra sütve. - Tudnánk beszélni valahol négyszemközt? - pillantok kérlelően a lányra, aki furcsállóan pásztázza végig alakomat, majd egy mély levegővel, maga után invitál. Hogy a fenébe tálaljam neki, hogy, ha minden agybajom igaz, akkor egészen egyszerűen valaki ma megfogja ölni...?

- Ma meg fognak ölni - jelentem ki, olyan egyszerűen, mintha csak a pontos időt közölném. Nem vagyok hajlandó ezt elhinni, képes voltam...? Hagyjuk....

- Tessék? - nyitja tágra szemeit, s meglepettsége kisvártatva egy könnyes nevetésbe fullad. - Te megőrültél - kacag a képembe rendületlenül. - Ah, ne haragudj - nyújtja kezét egy asztalon heverő táskához, s kikapva belőle zajos telefonját, kicsit hátrább lép a helységben. - Megint te vagy az? Megmondtam, hogy ne keress többet! - kiabál szinte azonnal a készülékbe, mire akaratlanul is figyelni kezdem szavait. - Ne merészelj még egyszer keresni, és fejezd be a zaklatást! - vágja bele erővel dolgai közé a mobilt, és egy haragos sóhajjal, újra rám veti szemeit. - Bocs, valaki képtelen felfogni, ha valaminek vége van - vonja futólag félre szemeit flegmán. - Elárulod végre mit akarsz tőlem?

- Figyelj, tudom, hogy őrülten hangzik, de az az ember, akivel az előbb beszéltél... - harapom el számat. - Szerintem bántani akar téged.

- Byun Baekhyun? Ugyan már... - legyint, s újra táskájában kezd matatni, hátat fordítva nekem.

- Kérlek hallgass meg! - lépek közelebb alakjához aggódóan. 

- Menj el légyszíves, ez már egyáltalán nem vicces! - emeli fel ingerülten hangját a lány, mire még a szavam is elakad. Most mi a fenét tegyek, teljesen hibbantnak néz, és egészen egyértelmű, hogy a zaklatója az, aki az életére akar törni! Mi a fenét beszélek, mi a francot csinálok...? Hogy várhatnám el, hogy higgyen nekem, ha még saját tetteimben és gondolataimban sem vagyok biztos? Az egész egy lidérces képzelgés lehet, semmi több...

- Valami gond van? Taeyeon, miért nem dolgozol? - toppan be a szobába, egy magas férfi, s futólag végignéz rajtunk.

- Ez a lány teljesen megőrült, azt mondja meg fogok ma halni.

- Fenyeget? - hökken meg a srác. - Hívom a zsarukat - kapja ki telefonját farzsebéből, s elállva utamat, megtámaszkodik az ajtófélfán.

- Kérlek csak hallgass meg, jót akarok neked! - fordulok rémületemben újra a karba tett kézzel falnak dőlő, bosszús tekintetű lányhoz. - Az a fiú, akivel beszéltél bántani fog ma este!

- Elég! Hagyd ezt abba! - förmed rám szúrós szemekkel. Ennyi, végleg elvágtam magam, nincs kiút... Mit is képzeltem...

- Hogy közveszélyes-e? - mereszti rám szánakozva szemeit a küszöbön ácsorgó férfi, nyilván valóan a rendőrséggel kommunikálva. - Minden bizonnyal. Elég hibbantnak tűnik - tartja rajtam szemeit, és hiába próbálom elnyomni az útból, végül valóban egy közveszélyt jelentő erőszakhoz folyamodva, kilökve kezéből telefonját, erővel taszítom félre az útból. Szemem sarkából egy pillanatra hátravetem tekintetem vonalát, ám hiába indulok meg a kijárat irányába, az első szembejövő pincérnőt fellökve, egy komplett vacsorába hasalok el. Kész, végem, ne a rendőrséget hívják, hanem az elmeosztályt!  Ez egy rossz álom, egy indokolatlan ostoba képzelgés, és hiába furcsa, hogy ettől a hatalmas elvágódástól nem ébredek fel, egyre csak csipkedem saját arcomat, valamilyen vernyákoló hangot kiszűrve fogaim közül. Elhűlve állnak körülöttem percekig, mire feltérdelve a majonézes szósz sűrítette húslevesből, egy kényszeredett sóhajjal bányászok ki egy sült krumplit frufrum közül.

- Azt hiszem nincs szükség megkérdeznem, elég nyilván való a bejelentés tárgya - jelenik meg előttem egy pár koromfekete cipő, ezzel legmélyebb hitetlenkedő letargiámból is kizökkentve. - Állj fel - utasít a lábbeli tulajdonosa, mire lomhán felnézek az előttem ácsorgó, egyenruhás alakra. Arca szánakozó, s szemeink találkozásakor, végül egy lesújtó fintorra húzza száját.

- Beront ide, és fenyegeti az alkalmazottamat! - lép mellém a korábbi, utamat elálló férfi, ártatlan, egyenesen sértett képével karöltve, kezével Taeyeon-ra mutatva.

- Ez igaz? - sétál közelebb egy újabb rendőr, hasonlóan fiatal, ám arca kedvesebb, mint az előttem kelletlenül álló társáé.

- Olyan dolgokat vágott a fejemhez, hogy ma bántani fognak, és meghalok. Először azt hittem viccel, de nem hagyta abba - teszi magát méltatlankodva a lány. Na remek, jól helyben vagyunk! Bár, ami azt illeti, teljesen igaza van, ezen nincs semmi szépíteni való...

- Agresszív, vigyázzanak - gúnyolódik rajtam a szőke lány főnöke.

- Hajlandó vagy önszántadból velünk jönni...? - veti felém kérdését hasonló közönnyel az egyenruhás, ahogy legelőször hozzám szólt.

- Nem. És mi ez a tegezés? - egyenesedek ki, ruhámat vontatottan igazgatva, pár láthatatlan villámot szórva szemeimből.

- Akkor megfoglak bilincselni - sandít rám.

- Csak tessék - húzom el cinikusan a számat, mint, akit már tényleg semmi sem érdekel ezek után, szememet a fiú mellkasára vezetve, s annak névtáblájára. Kim Taehyung. Tipikus flegma, beképzelt rendőr, semmi több...

- Te akartad... - ragadja meg alkaromat, s egy könnyed mozdulattal megfordítva testemet, már csak a bilincszár kattanására eszmélek fel. - Mi a neved? Vagy azt sem vagy hajlandó elmondani?

- Jeon Hyerin - puffogom, ami szemlátomást közel sincs ínyére, engem, a vártnál is durvábban kivezető rendőrnek. Talán észhez kellene térnem, és még most mentenem a menthetőt, elnézést kérni mindenkitől, s hagyni az agybajomat...? Még is mi a fenét gondoltam, hogy majd elfogadva segítségemet, önként és dalolva dől be nekem Taeyeon? Teljesen elment az eszem, és, ha most nem egy rendőrautó hátsó ülésén robognék egyenesen a Örsre, talán még olyan dolgok is eszembe jutnának zűrős napom újragondolását követően, hogy esetleg, ezt a napot már egyszer megéltem. A szőke lányt valóban megölték, és a halál tornácáról, mint egy utolsó mentsvár fordult felém egy kéréssel, ezzel egy új esélyt adva magának, és önmagával együtt nekem...? Képtelenség! A következő teóriám az lesz, hogy valamiféle médium lennék, aki újraél napokat? Hyerin szedd már össze magad, térj észhez! Minden józan ésszel megáldott ember tudja, hogy három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó és az elmúlt nap. Hazugság lenne? Jeon Hyerin mi a francba keverted magad, te szerencsétlen...?