42. Mihaszna műmosoly

42. fejezet

Gyakran könnyebbnek vagy biztonságosabbnak tűnik egyszerűen elutasítani, elfojtani, ellökni magunktól a fájdalmat. Úgy tenni, mintha nem létezne. (...) A fájdalom azonban fájdalom, a veszteség pedig veszteség. Egy letagadott sérelem mindig megtalálja a módját, hogy felszínre törjön. /Desmond és Mpho Tutu/

 - Byul -

Hajnal óta bámulom a plafon repedéseit lemerevedett pupillákkal, na meg azt az apró pókot is már ötvenszer áttanulmányoztam a jobb sarokban, amiről Nari jobb, ha nem tud. Egy szusszanással fordulok oldalamra, s szobatársam alvó alakján elmélázva pár percig, vonakodva tápászkodok fel az ágyamon. Ködös, borongós odakinn az idő, s ügyet sem vetve a konyha jéghideg járólapjára, mezítláb araszolok el a hűtőig. Nem értem mi van velem, szökő évente félszer van olyan, hogy nem tudok aludni, és ilyen könnyedséggel mászok ki az ágyból. Lehet, hogy front van…? Zsibog a fejem is, igen ez bizonyára front, semmi kétség…

- Már fenn vagy…? – hallom meg a szobából dünnyögően szemét dörzsölő Nari-t, egy kisebb zajkeltés után, ahogy a mikró ajtaját másodszorra sikerül bevágnom.

- Nem tudtam aludni… - suttogom közömbösen.

- Hány óra – ásít egy óriásit a lány.

- Hat óra múlt.

- Jesszus, na szia – ráncolja össze csukott szemmel homlokát, és fejére húzva takaróját, a fal felé fordul. Jobban tenném, ha teakészítés helyett, én is inkább aludnék, vagy legalább húznék valamit az átfagyott lábaimra, mert ebből olyan felfázás lesz, hogy még kéthét múlva is átkozni fogom a mosdót.

Péntek van, rohadt hideg és nem mellesleg, a gólyabál napja, én pedig egyedül járom az üres kollégiumi utcát, egy forró teával töltött termoszt szorongatva, ami a szobánktól idáig, csak kétszer égette meg a nyelvem. Nyilván valóan senkinek nincs ma órája, elvégre azért reggel hétkor már legalább egy halvány diáktömeg ténferegni szokott erre, most viszont ijesztően kihalt a környék. Talán valamilyen fejkiszellőztetés címszóval indultam el, ám egyre csak azt veszem észre, hogy egyszerűen csak visznek a lábaim ösztönösen előre.
Nem ismerek magamra… Ez a hitetlenkedő megjegyzés játszódik le újra és újra bennem, ahogy a meleg, biztonságot jelentő ágyam képe ötlik fel fejemben, én pedig egy sóvárgás helyett, némi fintorral nyugtázom a gondolatot. Egy cinikus mosoly halvány vonása kúszik számszélére, ahogy továbbpörgetve morfondírozásom menetét, egy újabb állomáshoz érkezek. Nem ismerek magamra… Hangzik elmémben ismét, ám egy szokás helyett, egy nehézkesen átlátható jellem tűnik fel. Az én jellemem, akivel mintha új ismerősök lennénk, úgy köszöntjük egymást, ám közli a tényt: már egy ideje bennem lakik, és a kétségek nyűge szülte e világra, régi énem elé állva könyörtelenül. Ismét egy ponthoz érek, egy kérdéshez, mi szerint ez az új, rémült énem lenne a felelős a szívem lakatra zárásáért...? Tényleg megváltoztam volna, vagy csak a lelki állapotom teszi ezt velem, és beül ugyanaz a Byul vagyok, aki mindig is...?  Ez a kettősség érzete felemészt. Mitől félek igazából? Mit érzek tulajdonképpen…? Már magam sem tudom, egyszerűen szeretnék minden problémám elől elmenekülni, fogni a nővérem kezét, és együtt átélni megannyi boldog pillanatot, és kinevetni a világ összes gondját...

A mesés platánfákkal szegélyezett úton, előre haladó lépteim meredt fürkészéséből, csak egy kortyolás erejéig emelem fel fejem, s végül egy sóhajjal fordulok kissé átfagyva vissza, a Hwanam kollégium irányába.

- Byul – hangoztatja nevemet szobatársnőm, szinte meg sem várva, hogy átlépjem szobánk küszöbét.

- Nari? – vigyorgok a lányra, becsukva magam mögött az ajtót.

- Nyolcra a dokinál kell lennem – próbálja idegesen rám-rám pillantva kifésülni hosszú haja gubancait. - Eljössz velem ugye?

- Beteg vagy?

- Dehogy – köti fel haját egy gyors mozdulattal. – Nőgyógyászhoz megyek.

- A kórházba? – ülök le a konyhaasztalhoz.

- Igen, oda – bólogat, s érdeklődésem hallatán elmosolyodik.

- Akkor indulhatunk is – kapja fel ágya széléről kabátját.

- Mikor mondtam, hogy veled megyek? - sandítok felvont szemöldökeimmel a lányra.

- Ne csináld már, tök parázok – veszi elő elszontyolodott arcát, s meg sem várva a válaszomat, felhúz a székről és vonakodó mivoltomat maga után húzza.

- Nem érdemled meg, hogy elkísérjelek – dünnyögöm a folyosót keresztül szelve barátnőm oldalán.

- Már mondtam, hogy sajnálom, de hidd el, hogy YoonGi és te…

- Bele se kezdj! – szakítom azonnal félbe a lányt. - Már rosszul kezdődik, inkább megbékélek, hogy nem költözünk, csak ne emlegesd őt.

Nari hümmög valamit, sóhajt egyet, és végül nem feszegeti tovább a témát, bár érezhető rajta, hogy szívesen kivesézné a dolgokat, de jelenleg egyáltalán nem kívánok erről beszélni. Eleve miről csevegnék? Még mindig kavarognak a gondolatok a fejemben, és hiába súgja az eszem minden pillanatban, hogy jól döntöttem: YoonGi és én nem illünk össze, elnyomott szívem, valami egészen más véleménnyel akar szóhoz jutni. És, hogy lesz-e erőm megerőszakolni magam és az érzéseimet, vagy megtörök...? Csak remélni tudom, hogy a sokat hangoztatott „majd elmúlik” közhely valóban igaznak bizonyul…

- Lásd, milyen jó fej vagyok, rendeltem taxit – érünk a kolesz parkolójába, ahol éppen akkor gurul be egy napsárga taxis autó. Egy fél mosollyal nyugtázom a dolgot, és behuppanok a kellemes melegség átjárta autóba. Mindig is kissé antiszociális voltam, aki egyedül érzi jól magát, de jó érzés Nari személyiségének kivirágzásának folyamatát végigkísérni. Emlékszem milyen visszahúzódó, lány volt, amikor megismertem, olyan aki semmit sem mert elmondani nekem, sem másnak. Aki a szőke Min YoonGi-ért volt oda, és, aki nem mert kiállni magáért, most meg madarat lehetne vele fogatni minden egyes nap. Bátor és magabiztos, és ez az energia, ami belőle árad, akaratom ellenére is feltölt. Az a NamJoon gyerek, amilyen furcsa szerzet, olyan jó hatással van erre a szeleburdi lányra itt mellettem. Bevallom, kicsit irigylem is a boldogságát…

- Min somolyogsz? – legyezi meg előttem kezeit Nari.

- Semmi, semmi – vigyorgok rá. – Fogamzásgátlóért mész, igaz?

- Igen. Ettől is félek – fúj ki egy nagy adag levegőt. – Hogy ismét elhízok.

- Először is nem fogsz elhízni – húzom el bosszúsan a számat. – Másodszor pedig, szerintem Nam kétszáz kilósan is feleségül venne.

- Jaj, menj már! – neveti el magát, s kuncogva bámul ki az ablakon, szemügyre véve a központ kórház feliratát.

Nem szeretem a kórházakat, rémesen visszataszító és hátborzongató az egész hely, az emberekkel és a szagokkal együtt. A sorban állás, a sok nyomorúságos beteg, a lekezelő nővérek és az egész légkör, ami benn uralkodik. 

- Bah, pontosan erről beszéltem – dörmögöm orrom alatt, mihelyt szétnyílik előttünk az épület fotocellás ajtaja, és megcsap az a bizonyos kórházszag...

- Mondtál valamit? – veti maga mögé Nari, szorgosan olvasgatva az útbaigazító táblát.

- Hogy itt azt írja, második emelet – mutatok a tábla, a lány által egy, még fel nem fedezett pontjára.

- Jé, tényleg! – vigyorodik el, és egy hatalmasat nyelve, a mosolya, valamiféle rémült grimasszá formálódik az arcán.

- Nyugi, nem lesz semmi gond – teszem a lány vállára a kezem, és mozgásra ösztönözve őt, a liftek felé vesszük az irányt. Átverekedve magunkat a folyosók sokaságán, mielőtt végleg eltévedhettünk volna, sikeresen érünk a potenciális helyszínnek titulált nőgyógyászati ajtó elé, ahova szerencsére nem várnak sokan szemlátomást.

- Choi Nari! – nyílik ki, éppen leülő alakunk előtt az ajtó, ahonnan egy morcos képű nő hadarja el barátnőm nevét.

- Remélem nem tart sokáig, megvársz ugye? – ugrik fel neve hallatán a lány.

- Persze, csak elugrok a büfébe, mert éhen pusztulok.

- Nekem ne vegyél semmit, már a tabletta gondolatától is hízok – biggyeszti le szája szélét.

- Te hülye vagy – nevetem el magam, mire Nari egy széles mosollyal lép be a terembe. Na, legalább egy kicsit jobb kedvvel vág neki. Most kicsit sem irigylem, bár most éppen magamat se. Emberek, emberek mindenhol… Mondtam már, hogy utálom a tömeget? Tülekednek, értetlenkednek, én meg baktatok, mintha én bármennyivel is jobb lennék itt bárkinél. Talán már csak két sarokra lehetek a büfétől, a táblák szerint, de egy egyre erősödő ismerős hang, vagyis hangok, egyszerűen nem hagynak nyugodni, és ösztönösen indulok meg a zaj irányába.

- Hyung, már megbeszéltük!

- Állj már meg! Nem beszéltünk meg semmit!

Te jó ég, ez JungKook és Jin? Egész testemmel megfeszülve pislogok óvatosan ki a minket elválasztó fal mögül, ám a fiúk azonosítása után, váratlan közelségüktől felindulva, azonnal belepasszírozom a hátamat a falba. Az egész hangulat túl feszült, hogy csak úgy odaköszönjek, de ez a hallgatózás sem helyes…

- Nem csinálom tovább, már megmondtam! – hangzik JungKook indulattól heves hangja.

- Ez nem csak rólad szól! Tárj már észhez! – kiabál Jin, s dühös szavai, még engem is megrémíteni kissé. Mi ez a véletlen egybe esés, pont most van dolguk erre? Mi a fene folyik itt…? 

- Nem csak rólam szól? Kurvára nem érdeklek senkit!

- Ez nem igaz, és ezt most fejezd be!

- Mert mit csinálsz? Megütsz? – neveti el magát teátrálisan JungKook. – Állj be a sorba.

- Egy önző kis taknyos vagy, el sem jut a tudatodig, hogy mit teszel – serceg végig a folyosón Jin kimért, haragos hangja. – A főiskola is…

- Mi van vele? – csattan fel ismét flegmán a fiatalabbik. - Elegem van az egészből, hagyj békén! Hiba volt idejönnöm – dünnyögi JungKook, s hatalmas léptekkel indul meg a folyosón, s minden addig dermedten benntartott levegőmet, csak a fiúk teljes elcsendesülését követően merem kiereszteni magamból. Mereven bámulok magam elé, ahogy egyszerűen képtelen vagyok hova tenni a hallottakat. Lehetséges, hogy teljesen jelentéktelen dologról vitatkoztak... Miről beszélek, ez egyáltalán nem úgy hangzott, mintha egy kis semmiségen veszekednének a központi kórház…

- Mellkassebészeti Osztályán? – olvasom el szinte magamban a sarkon éktelenkedő feliratot, a fejem vontatott megemelésével.

- Byul – csap hátba barátnőm, amitől egy hatalmasat ugrok, s a falnak dőlve, azonnal a szívemhez kapom a kezem. – Mit csinálsz itt, el sem jutottál a büféig? – tanulmányozza végig üres kezeimet Nari.

- Hát az úgy volt… - ráncolom össze szemöldökömet, valami gyorsan kiötlött füllentésen agyalva.

- Mindegy, mehetünk? – kacsint rám, s meg is indul a folyosón.

- Gyorsan végeztél, minden rendben volt? – iramodok a lány után, ám gondolataim fókuszában még mindig a korábban hallottak járnak, így szégyenszemre semmit sem hallok meg Nari szavaiból, s csak akkortájt térek észhez, amikor a fotocellás ajtó az orrom előtt csukódik össze, és én céltudatosan lefejelem azt.

- Vak vagy? – röhög az ajtó túloldalán barátnőm. – Legalább eltört?

- El – vinnyogom, fájdalmasan zsibongó orromhoz tartva kezeimet, ám Nari hiába próbál együttérző arcot vágni, látom, hogy majd megpukkad a visszafojtott nevetéstől.

- Ah, Jin és JungKook! – lép ki az utcára félig eltört orrom előtt Nari, rögtön kiszúrva a két parkoló felé siető srácot. – Szedd a lábad, lehet elvisznek minket – iramodik meg a lány, és mielőtt szóra nyithatnám a számat már oda is szalad a két fiúhoz, akik arcáról lerí a feszültség.

- Sziasztok – festek fel kínok között egy félmosolyt a kis csapathoz érve. Fáj az orrom, és fáj a tudat is, hogy a srácok szívét valami komoly dolog nyomja, amiről jobb, ha említést sem teszek, még ha bele is halok a kíváncsiságba…

- Szia Byul – mosolyodik el kedvesen JungKook. – Mit csináltok itt?

- Orvoshoz jöttem – köszörüli meg a torkát Nari, kissé zavartan. – A kolesz felé mentek?

- Igen, elvigyünk titeket? – támaszkodik autója oldalának Jin.

- Azt megköszönnénk – konstatálom, ahogy megnyugvásként ér a fiúk nyugodt hangneme. Érzem a feszültséget, az őket belengő titkot, már érzékelem minden mozdulatukban, s egyre csak abban reménykedek, hogy kizárólag én látok a dolgok mögé valami említésre méltó, komolyabb dolgot, és igazából pofon egyszerű a válasz...Ha rákérdeznék, hogy minden rendben van e, egyszerűen vállat vonva rávágnák, hogy természetesen. Minden a legnagyobb rendben…

- És ti mi járatban voltatok ezen a rémséges helyen? – érdeklődik Nari. A srácok kissé összerezzennek, fél szemmel egymásra pillanatnak, s végül Jin nyitja szóra száját.

- Csak a szakmai gyakorlatom miatt jöttem. Kook csak elkísért – válaszol rezzenéstelen arcát az úton tartva.

- Várjátok már az estét? – fordul hátra az anyósülésről a fiatalabbik fiú még mindig szelíd mosolyogva, a témát azonnal más mederbe terelve.

- Persze – csap combjaira vidáman a mellettem ülő.

- Biztos jó lesz – vigyorgok én is, hogy még véletlenül se legyek ünneprontó antiszoc. Cseppet sem vagyok oda az esti banzáj gondolatáért, de nekik erről nem kell tudomást szerezniük. Nem mintha nem ülne ki gyakorta az arcomra a véleményem, vagy Nari nem tudna olvasni a fancsali fapofáimból...

- Jó ám – helyezkedik vissza JungKook. – Az a tahó Min YoonGi sem fogja a levegőt rontani a rendezvényen…

- Mi? - kapom a vártnál is nagyobb döbbenettel arcomat a fiú felé.

- Jah. Reggel mondta JiMin, hogy hazautazott – vet hátra egy közömbös pillantást Kook.

- Akkor nyugalmas este lesz – bólogatok, némi hatásszünet után, mint egy szövegét remekül betanult színésznő. Zavartan fordítom az ablak felé műmosoly zsibbasztotta képemet, az elsuhanó szöuli utcákat mereven fürkészve. Nari már egy teljesen új témával fárasztja az elől ülőket, ám én még mindig az előbb elhangzottakat emésztem. Vagyis próbálom… Hazautazott? De hát miért? Egy fájdalmas görcs hatol belém, meg sem állva a gyomromig, az addig ott tanyázó éhségemet, nemes egyszerűséggel eltolva onnan. Hiába próbálom elűzni gondolataimból YoonGi-t, újra diadal ittasan és önelégülten beférkőzött elmémbe, s hiába győzködöm magam, hogy ennek egyáltalán nem kellene így lennie, minden más lehetőség a korábban kihallgatott beszélgetés és a testvérpár feszült valója lenne csak. Az orrom még mindig zsibong, elmém újra égzendítően kattog, Nari pedig valamin nagyon vigyorog, és hiába gőzöm sincs miről beszélgetnek az autóban utazók, egy grimaszba hajló mihaszna mosolyra húzom én is a számat, ami lehet, hogy nem a legmeggyőzőbb, de jelenleg pont csak ennyi telik tőlem… Azt meg már elő sem veszem, hogy a híres báltól, már csak egy délután választ el bennünket. Gyerünk Byul, fel a fejjel!