46. Békés harcos

46. fejezet

Könyvtárakat írtak tele azzal, hogy mik a jogaid ezen a földön. Pedig csak egyetlen igazi jogod van: békében élni. De éppen erről feledkeznek meg leggyakrabban. /Wass Albert/

- Suga -

Hányszor hallottam másoktól, és szembesültem magam is a ténnyel, hogy milyen egy hűvös, érzéketlen jellem vagyok. A felületes kapcsolatok embere... Soha senki, egy percig sem feltételezte, hogy a lidércnyomától torzult képemtől, legszívesebben leokádtam volna saját párás tükörképemet. Min YoonGi, az önelégültség koronázatlan hercege, kinek elméje köd fedte rejtély, szíve könnyelmű harag dobogtatta.  Most mégis meleg, kellemes bizsergés jár át tetőtől talpig, elmém homályos zavara pedig kitisztulni látszik, ám mintha valami erőszakkal zavarná meg ezt az idilli lelki békét. Fájdalom... Hol tompán zsibbasztó, hol erőteljesen szúró kín hatol derekamba, s szemeimet egy homlokráncolással nyitom résnyire. Hát persze, a műtét, az az átkozott csontvelő átültetés... Ez minden bizonnyal a sors pofonjának szimbóluma. Visszajövök Szöulba, magamévá teszem ellenkezést nem tűrően a fiatalabbik Han-t, mire minden jóleső érzésemet földbe döngölve, közlik, hogy az a szerencsétlen Jeon gyerek egyetlen elérhető, potenciális donora én vagyok, amivel megmenthetem az Isten verte életét. Én a hős... Szar humora van az univerzumnak.

- Byul? - nyögöm oldalamra fordulva, mihelyt elém tárul az első tisztán kivehető lény az ágyam széléről. Furcsállóan pislogok elnyújtott másodpercekig, s egy halvány mosolyra húzva számat, a lány felé nyúlok. Hangosan szuszogva alszik, arcát kócos haja takarja, ahogy a hófehér lepedőn támaszkodó karjain pihen. Ártatlan, felfoghatatlan, szinte angyali... Óvatosan simítom végig puha frufruját, egy vacak, bűnös érzettel karöltve, mintha azt kérdezné elmém legmélye, szabad-e egyáltalán megérintenem őt... Mondhatom, jókor ötlik fel bennem is ez a kétely....

- Umm - húzódik el az ágyszélétől szemöldökét ráncolgatva, s egy hosszú sóhajjal, végül lassan pislogni kezd. - Y-YoonGi? - emeli rám még mindig kissé homályos tekintetét.

- Jó reggelt - húzom még szélesebbre korábban arcomra somfordáló mosolyomat.

- Mondd, hogy érzed magad? - hajol veszettül közelebb, kialvatlan szemeit rám meresztve.

- Semmi bajom, bár a vágás helye kicsit sajog.

- Hála az égnek - fújja ki benntartott levegőjét, és kihátrálva, visszaül ágyam mellett árválkodó székébe. - Menny az idő...? - nyúl kabátja zsebéhez.

- Reggel hét - sandítok a bejárati ajtó felett lógó órára. - Itt aludtál egész éjszaka?

- Dehogy! Csak...

- Na persze - gúnyolódok zavarba hozott reakcióján. - Gyere!

- Hova? - pillázik rám értetlenül.

- Ide - kúszok hátrább a matracon, takarómat kitárva. - Fázok - vigyorgok fesztelenül.

 

- Még mindig a fájdalomcsillapítók hatása alatt vagy - ránt vállat hűvösen, és vonakodva feláll ülőhelyéről.

- Most meg hova mész...? - pásztázok távolodó alakja után, kissé csalódottan.

- JungKook kórtermébe - veti hátra az ajtóból.

- Üzenem a kis pöcsnek, hogy kapja be - morgom cinikusan.

- Ezt meg sem hallottam - emeli rám rosszallóan szemöldökeit egy szúrós vigyorral, és ki is lép a kórház folyosójára.

Elmerengek hűlt helyén, a becsukott ajtó mozdulatlan kilincsén, majd hátamra fordulva a repedések fedte plafonra bámulok. Talán ennek a lánynak is köze volt a békés álmomhoz, nem csak a belém nyomott drogoknak... Itt aludt önszántából mellettem, és ennél ha tehetném sem kérhetek többet. Megint ez az idétlen vigyor tör utat magának arcomon, és kezdem tényleg azt gondolni, hogy túl sok volt belém a fájdalomcsillapító.

- Haver - robban be az ajtón HoSeok, mire rákapva tekintetemet, lassan feltápászkodok. - Élsz baszki? - vágódik ágyam végére, szokatlanul ijedt pillantásokkal megsorozva engem.

- Élek há' - somolygok fennhordott orrom alól.

- Benn akartam aludni, de Byul már beterpeszkedett melléd, így hazamentünk a srácokkal. Nem rég értünk be - darálja szavait Seok.

- Szóval valóban itt volt az éjszaka - mondom szinte magamnak, egy önelégült vigyorral. - Hogy van a Jeon gyerek?

- Jól, még kicsit kába - konstatálja. - Meddig lógatod itt a lábad? - néz futólag végig az üres kórtermen.

- Elvileg mehetek, amikor akarok - vezetem szemeim az ágyam mellett álló nyitott szekrényre, s a benne lógó dzsekimre. - Viszketek ebben a szar pizsamában - nézek végig idétlen ruházatomon. - Felöltözök és húzhatunk, még az öcsémet is felkellene hívnom - kászálódok matracom szélére, s óvatosan ránehézkedve lábaimra, ruháim felé kezdek vánszorogni.

- Nem korai ez még? - fordul utánam barátom.

- Nem szívátültetésem volt - ironizálok előre haladva. - Csak egy vágás a derekamon, nem is kellett volna altatniuk...

- Jól megleptél tegnap este mindenkit, a színpadias bevonulásoddal Byul oldalán - kuncogja el magát HoSeok. - Nem bírtad ki...

- Nem.

- A farkad után jöttél? - emeli fel egyik szemöldökét.

- Már közös nevezőn van az eszemmel meg a szívemmel - magyarázom farmeromba bújva.

- Neked vannak olyanjaid? - villantja rám fogait.

- Na, pofa alapállás - vetem felé bosszúsan, ami végül egy halk nevetésbe torkollik.

- Öcséddel mi van? - köszörüli meg torkát Seok, felállva az ágy végéből.

- Jól. Még a vártnál is jobban - veszem magamra pulóverem. – Pedig egy napja tért csak magához. Teljesen tiszta a tudata. Túl tiszta is…

- Ezt, hogy érted? – dől a bejárat menti falnak, karba tett kezeivel. Érzi, hogy ez vagy hosszú monológ lesz, vagy pusztán csak nagyon kell figyelnie. Még magam sem tudom, mit kellene mondanom, pedig annyiszor végig futtattam az agyamban…

- YoonHo állítja, hogy nem akart öngyilkos lenni – felelem, és a szavak hangos megformálásától, egy pillanatra magam is megrökönyödök. – Annyi az egész bírósági mizériának. Ejteni fogják a vádakat az öcsém vallomását követően - sóhajtom, felhúzva dzsekim cipzárját.

- Na, erre nem számítottam - pislog maga elé HoSeok.

- Ezzel nem vagy egyedül, és a leghihetetlenebb az egészben, hogy YoonHo szerint, Byul nővére, EunKyung szándékosan akarta elüldözni magától az öcsémet, mert nem akarta, hogy olyan züllött drogossá váljon, mint ő maga. Nem bírt leállni, és elmarta YoonHo-t, hogy végül ne rántsa magával - taglalom tovább, és tisztán látom, hogy Seok szóra nyitja száját, de végül egy hang sem jön ki a torkán. - Legszívesebben a falba verném a fejem - sziszegem, ahogy már-már fájdalmasan tör rám ismét, ezer meg egy gondolat.

- Byul már tudja a tényállást? - emeli rám tekintetét az előttem álló.

- Nem hiszem... 

- Akkor kezd el gyúrni a sajnálkozó szerelem vallós szöveged - húzza szánakozó mosolyra száját, ahogy kilépünk a folyosóra.

- Min YoonGi-ssi - hallom meg nevem valahonnan a hátam mögül.

- Igen? - fordulok meg, a felém loholó fehérruhás nővér felé. - Teljesen jól vagyok - fújok ki egy adag levegőt, ezzel meg is válaszolva a nő fel sem tett kérdését.

- Ha bármilyen panasza van, azonnal jöjjön vissza. A recepción kérem jelentkezzen ki - bólogat biztatóan, és már tovább is szelel a szomszédos kórterembe, melynek nyitott ajtajánál rögvest lecövekelünk. JungKook pislog vontatottan hol Byul-ra, hol a másik oldalán álldogáló Jin-re. Szánalmat kelt bennem a fiatal srác megviselt, falfehér arca, a feje felett csöpögő infúzió látványa, és az az erőltette vigyor a képen. De ez most más... A másodperc tört része alatt hasít keresztül szívemen egy szorító érzés... Ez lenne a híres sajnálat? A másokba vetett együttérzés? Hirtelen olyan fejletlennek látom az érzelmi intelligenciámat, hogy még magam is elképedek... JungKook természetes kiszúr engem, hála veszetten integető barátomnak, mire félrevonva szemeimet, kikerülve a távozó nővért, kelletlenül vonszolom magam után lábaimat. Ez kínos, kurvára kínos...

- HoSeok, de kedves tőled, pont egy teára vágyok - csattan fel hirtelen EunByul, székéből felpattanva.

- Hogy mi? - pislog értetlenül a megszólított.

- Köszi, hogy meghívsz engem és Jin-t - kacsint sejtelmesen a lány, és hiába hebeg-habog a mellettem ácsorgó fiú, hagyja, hogy Jin után legyen toloncolva. Hála ennek a dilis lánynak, a helyzet nem várt kellemetlenségbe fordul, mire egy kényes sóhajjal, kényszeredetten lépek közelebb a lesütött szemű Jeon gyerekhez. Nem szívesen néz rám, de hát tulajdonképpen mit várok...?

- Nem tudom mit mondhatnék - pillant rám félően, pilláit még mindig ide-oda jártatva. - Köszönöm.

- Nem kell, más is megtette volna - állok meg ágya végénél, íriszeimet mereven a párnák megtámasztotta fiún tartva.

- Tartozok.

- Ezt viszont jól látod - döntöm oldalra fejem, számat szánakozóan elhúzva. - Byul - közlöm röviden.

- Mi? - kapja rám értetlenül tekintetét, ám érzem, pontosan tudja mire célzok.

- Felejtsd el.

- Te azt gondolod, hogy beleszólhatsz kit szeressen?

- Azt - vágom rá tömören, rezzenéstelen tekintetemmel.

- Megnyugtatlak, sosem voltam a versenytársad, bármit tettél, visszafordíthatatlanul másztál bele az agyába - fordítja fejét keserűen az ablak irányába. - És a szívébe...

- Most minden bizonnyal azt gondolod, hasznot húztam az állapotodból, hogy tartozz nekem - konstatálom unottan.

- Nem így van? - kérdi hűvösen, szemeit az ablakon túli épületeken tartva.

- Azt gondolsz, amit akarsz - vonok vállat. Nem, ez most nem az őszinte vallomások ideje, eszem ágában sincs a képébe tolni, hogy tulajdonképpen magam sem tudtam soha megmagyarázni az ellenséges érzéseimet felé. Talán a kedvességét, a kitartását gyűlölöm, azt, hogy mindig úgy éreztem, hogy sokkal több és jobb, mint, amilyen én vagyok, vagy valaha is leszek? Hogy Byul őt érdemli, és nem engem? Talán ha humoromnál leszek, ha sokat iszok, vagy megszáll az ihlet ezt egyszer, egy szép napon megtudja... - He? - zökkenek ki merengésemből az elém kerülő mozzanat, szemeimet a fiú elszántság csillogtatta íriszeibe fúrva, majd a felém nyújtott jobb kezébe. Ez most valami békeajánlat? Hol vagyok, a csatamezőn? Mik vagyunk mi, valami ádáz ellenségek? Vonakodva viszonzom cselekedetét, majd megtartva a szemkontaktust, erővel ragadom meg a fiú kezét, megszorítom, s egy rövid fel-le mozgatás után, hirtelen kapom vissza testem mellé végtagomat. Sosem hittem volna, hogy ennyire túl kellene komplikálni egy kézfogást...

- Menten elbőgöm magam - hallom meg hátam mögül HoSeok teátrális hangját, s hátrább lépve JungKook-tól, bosszúsan pillantok a három, leskelődő egyénre. - Ez egy csodás barátság kezdete - somolyog Byul és Jin mellől, mire a forróság azon nyomban el is önti az arcomat. Pont, mint egy zavarba jött kislány, hát én menten felrúgok valakit! 

- Na, húzzunk - iramodok meg a folyosó felé, s kijjebb lökve vigyorgó barátomat, Byul szelíd mosolya felé fordulok. - Khmm - köszörülöm meg zavartan torkomat, óvatosan a lány felé lépve. - Este beszéljünk.

- Hm? - pislog rám, ám érzem, ez nem értetlenség, csupán az agyam húzza.

- Hétkor a kolesz előtt - vetem felé legnyugodtabb hangommal, ám szívem eszeveszett dobogásának zaja, fülsüketítően zsongja körbe elmém izgalmát. Egészségtelen, ha az embert ennyi érzelem keríti hatalmába, bizton állíthatom, cseppet sem tesz jót, sem az ép észnek, sem az ép testnek. Mondom ezt sajgó vágással a derekamon, s lidércnyomás vagdalta tudatommal...