44. A portré

44. fejezet

Idővel rájössz, hogy két lelkiismereted van. Az egyik, amit beléd nevelt a világ: ez a másoknak való megfelelés érzése. És a másik: a saját lelkiismereted, amely sohasem bán meg olyan dolgokat, amiket nem kell megbánnod. Még ha mindenki elítél érte, akkor se. /Müller Péter/

Kissé bosszús, megannyi meg egy képzeten kattogó agyam zsongásából, egy minden addigi cselekvésemet kizökkentő mozzanat ránt ki, úgy érzem szó szerint, mert valaki pontosan ebben a másodpercben rángat be az egyik útba eső ajtón. Ösztönösen nyitom sikolyra a számat, ahogy az erőszakos, hirtelen egyén, egyik kezével mögém nyúlva az ajtót húzza be, másikkal a számat tapasztja le. Teljes a sötétség, talán csak az üvegajtó érdes felületén besettenkedő fény okoz szürkületet. Szívem hangos, egymás dobbanásaiba vágó zaja, elnyom minden ép gondolatot, s erőtlen nyöszörgéseimet feladva, végül csak egy valami marad. Egy illat…

- Rég találkoztunk Kicsi Byul – suttogja fülembe az előttem álló alak, s a másodperc töredéke alatt fut végig rajtam a libabőr, leheletének forróságtól.

- YoonGi – hadarom el nevét, kissé távolabb tuszkolva magam tőle, mígnem alaposan beleütközök egy falhoz tolta asztalnak. Szűkös a tér, és egyre szűkösebb, ahogy ellentmondást nem tűrően újra közelebb lép a fú. Ez mégis mit jelentsen, mit akar…?Egyáltalán,hogy kerül ide?

- Mesélj, milyen a bál… - támaszkodik meg a bútornak passzírozott testem két oldalán, arcán egy kaján félmosollyal fürkészve, értetlenkedő mivoltomat.

- Ez mire volt jó? – förmedek rá egy hatalmasat nyelve. – Eressz! – fordítom el fejem, de lábaim egy tapodtat sem mozdulnak, s kezeim is egyre erőteljesebben markolásszák az asztal lapját.

- Szerintem még maradhatnánk – búgja újra nyakamhoz hajolva, s számat elharapva, egyre csak koncentrálni próbálok a döntések meghozatalának helyességéről, s a tehetetlenség semmissé tételéről. Hosszú ujjai radarként pásztázzák végig testemet, vékony fekete ruhámat félelem nélkül gyűrve és simogatva, én pedig szemeimet összeszorítva, szinte könnyekig hevülök. Tagadhatatlan ez a leírhatatlan vágy, amit elakartam temetni magamban, és azt hittem menni fog, holott minél messzebb volt tőlem Ő, ez az óhaj annál erősebbé vált, míg nem oly mértékig nőtte ki magát, hogy megfeszült testem, már csak egy valamire vágyik: Min YoonGi-ra. Ha ez így megy tovább, egy bődületes ostobaságot fogok elkövetni, és megint ott leszek, ahol a part szakad…

- Hagyd ezt abba! – szól közbe elmém pártfogója, a józan eszem, ám érzem, ez csak egy vacak, semmitérő próbálkozás, evickélve a kétségek, vágy itatta tengerében.

- Még csak most kezdtem – kuncogja el magát ijesztően magabiztos mély, kissé rekedtes hangján, és kérdés nélkül veszi birtokba ajkaimat. Könyörtelenül csókol, én meg csak kapkodom a fejemet ide-oda, hátha elszabadulhatok tőle, vagy legalább egy hintésnyi levegőhöz jutok.

- Áu! – hördül fel, és azonnal egy lépést hátrább tesz, fájó ajkait szemöldök ráncolva megérintve. – Megharaptál! Megint! – rivall rám, mire legszívesebben még arcon is törölném egy helyes taslival. - Erről szokj le.

- Én szokjak le? Te rontasz nekem állandóan, mint egy félőrült! - rikácsolom. Ne! – teszem ki magam elé kezemet, ahogy újra ösztönösen felém mozdul. – Ne gyere közelebb! – szűkül össze haragos szemem, és egy pillanatnyi szótlanság után, a felismeréstől, hogy szinte alig kapok levegőt, és a szívem is eszeveszettül kalapál, egyszerre ver ki a víz. Mereven bámul rám, sóhajt egyet, s egy övid szemleszegezés után, komoly tekintetét magára öltve, megállásra utasító kezemet félresöpörve, ismét elém áll. Nemes egyszerűséggel, néma csöndben nyúl alám, s felkapva fenekemnél fogva, az asztalra ültet. Elképedten tátogok, mint egy gülüszemű ponty, s újra támaszt keresve testem mellett, elnyújtott másodpercekig csak bámul a szemeimbe. – Elmagyaráznád végre, mi ez az egész? – lehelem magam elé, s korábbi hirtelen jött dühöm, valami kesernyés suttogásba enyhül. Nem térek magamhoz… Ismerhetném már YoonGi-t és a kiszámíthatatlanságát, zavar, hogy nem látok a fejébe, az pedig még jobban, hogy úgy viselkedek, mint egy kiéhezett ribanc, aki, ha nem összpontosít, rögtön szétdobja a lábait ennek a… Most meg miért bámul ennyire?

- Hiányoztál – dönti kicsit oldalra fejét, és egy sebes pillantást véve arcom különböző pontjairól, újra íriszeimnél telepedik le tekintete.

- Részeg vagy…? – dünnyögöm, ám a pír tagadhatatlanul pirosra festi arcomat, amit csak tetéz a fiú nevetése. Nem vicceltem elhiheti… - Na jól van, ha kijátszottad magad, akár utamra is engedhetnél. JungKook már minden bizonnyal vár rám.

- És ilyen állapotban akarsz visszamenni hozzá? – vigyorodik el gúnyosan. – Olyan forró a tested, a puszta leheletemtől… - mélázik el kezem óvatos, simogató megérintésén, s megérezve hűvös bőrét, azonnal elrántom végtagomat. – Még a végén azt fogja hinni, hogy ő maga izgatott fel – nyújtja el kéjesen szavait, s újra, szavaitól dermedt arcomhoz hajol. – Ismerlek – leheli, s egy óvatosat nyal fültövemhez. Ennyi lenne…? Ez mind lennék én, aki ilyen könnyedséggel képes behódolni neki? Megjelenik a semmiből, erőszakosan ellenem fordítja az általa jól ismert erogén pontjaimat, és önelégülten somolyog? Min YoonGi jött, látott, és győzelmet aratott? Ez történik éppen? Valóban én vagyok kicsi naiv Byul…?  Olyan tehetetlennek, s hasztalannak érzem magamat, és egész elnyűtt, egyre nagyobb lángon égő testemet. – Tudom, hogy arról készülsz meggyőzni magad, hogy ez nem helyes, de most szólok, hogy kár a gőzért – mosolyog bele nyakam harapdálásába, s fekete ruhám pántjait elhúzva, mire észbe kapok, már a kulcscsontomnál járnak ajkai. Nem helyes…? Kezei már felderítő hadjáratot indítottak combjaim közé, és az ellenkezés legapróbb jelét sem mutatva, izgatottan kezdek minden tapintása után sóvárogni. Azt hiszem minden korábbi tervemet, önmagam győzködését éppen ebben a percben, ezen a sötét raktárszobában tiprom porrá. Keresem, de már nem találom az elhatározásaimat, a szívem, a testem és minden tudatalatti szenvedély utáni vágyam, egytől egyig Min YoonGi nevét suttogják, és bár érzem könnyű vérem általi önámításomat, hagyom, hogy a fiú vezessen. Nem akarok a holnapra, a következő órára gondolni, már csakis őt akarom, akár csak egy percre, akár csak egy érintésre, úgy érzem, már semmi sem számít. Nem érdekes a külvilág, az emberek, a családunk, az egyetlen, ami maradt az ő, én és ez a felfoghatatlan, elrejthetetlen, megtagadhatatlan kémia, ami minden egyes alkalommal robbanásra készül köztünk. Talán egy apokaliptikus erő működik az auránkban és, ha eddig csak detonációra készült, most talán tényleg felrobban…

- Ah – nyögöm el magam elismerően, alsóneműmben szorgoskodó ujjait szinte dicsfényben úsztatva mély sóhajaimmal. Agyamat már réges rég, valamilyen euforikus köd fedi el az ép gondolatoktól, és az események eszeveszett követésében, már csak egy zacskó zörgés, és egy kegyetlen behatolást érzékelek. Helyezkednék, de derekamat erősen fogja magához, így lábaim önkénytelenül fogják át a fiú csípőjét. Azonnal egy irdatlan ütemet diktál, ahogy a levegőért szinte könyörgök, s férfias tagja úgy tölti el belsőmet, hogy úgy érzem, menten elolvadok. Megannyi száműzött gondolat, mind csak a fátyolos bódulatomat várja, hogy talán felszakadozik, ám YoonGi puha ajkainak ízlelgetése, ezeket egyre elérhetetlenebb távolságba sodródnak. Kiéhezett, vágyakozó és könyörtelenül vad minden mozdulata, bőrömet szinte felfalja, ahogy egyre közelebb kerül a kiteljesedés csúcsához, s készséges testemet, mint egy darab húst, úgy dobom a fenevad elé. Egy felgyorsult, ziháló mozgás, egy utolsó összefonódás, s pihegve hatja vállamra apró verejtékgyöngyök áztatta homlokát. Egymás vállán pihenünk, kezeivel rendezi magát, visszatűri hófehér ingét, és várunk... Egy megfelelő szóra, egy idevaló cselekedetre, bármire, ami ezt a kínos, szenvedély itatta helyzetet valamelyest enyhíti.

- A telefonod – motyogom halkan. – Csörög egy ideje – sandítok a fiú, mellém dobott dzsekijének zsebére. Ez lenne a kizökkentés...?

- HoSeok? – kapja füléhez kissé vonakodva a készüléket, csupán egy fél pillantást vetve összegyűrődött ruhámmal bíbelődő alakomról. – Hogy mi? Beszélj már lassabban – ráncolja homlokát kissé távolabb lépdelve. – Máris indulunk – vesz egy nyugtató, mély levegőt. – Nem kell, itt apám kocsija – hunyja le szemeit, s vontatottan felém fordul. Hiába hunyorgok, semmit sem értek arcvonásaiból, mintha valami keseredett sajnálkozás ülne ki rá. Nem értem...

- Gyere, mennünk kell – int fejével az ajtó felé, mire rögvest leugrok az asztalról.

- Baj van? – sétálok az kijáratot résnyire már kitáró fiúhoz.

- JungKook… - húzza el elnyűtten száját.

- Mi van vele?! – sürgetem meg furcsállóan.

- Úgy tíz perce mentőt kellett hívni hozzá – húzza be az ajtót a folyosóra lépve.

- Tessék? – cövekelek le, ám hiába forgolódok a fiú után, lendületes léptekkel indul meg az aula irányába. Képtelenség! Ezt nem vagyok hajlandó elhinni… 

- Nari hívott téged.

- A koleszban van a telefonom – lihegem, szinte már futva. – Elárulnád mi történt? – aggodalmaskodok tovább.

- Rosszul lett. Annyit mondott Seok, hogy mindenki bement utána, ugorjunk fel pár cuccért a szobájába. Nyitva van, te meg tudod a… - köszörüli meg torkát. – Szóval azt mondta elvileg te tudod a járást nála… - kerüli el pillantásomat, és a tömegen átvergődve magunkat, kiköpve a tüdőmet, szinte keresztül rohanunk a kollégiumi sétányon, egyenesen a Gonam épületébe. Lelkiismeretem bűntudata kegyetlenül fúródik minden előre törtető lépésemmel egyre mélyebbre oldalamban. JungKook rám várt... Rám várt, és én nem mentem vissza hozzá...
- Erre – loholok előre céltudatosan, egyre csak a teóriáimon kattogva, hogy JungKook és Jin okkal voltak a kórházban, és ezek a rosszullétek sem holmi megfázás, vagy asztma tünetei… Mindenesetre legalább fontosabb dolgokon jár az eszem, mint a YoonGi-val töltött nagyjából húsz percen, ami hirtelen olyan aprónak és semmisnek tűnik...  – Itt vagyunk – veszek egy mélyebb levegőt a célszobájához érve, mire a kilincs engedelmesen utat is enged nekem. – Várj meg itt.

- Nem vagyok tolvaj - emeli fel egyik szemöldökét YoonGi.

- Csak maradj itt, egy perc – hagyom faképnél és egyenesen Kook szekrényéhez iparkodok, találomra kiválasztott ruhákat és cipőket egy sporttáskába gyömöszölve. Mi kellhet még…? Istenem azt sem tudom hol áll a fejem, fel kellene hívnom a többieket, megőrülök ettől a tudatlanságtól, teljesen felőröl ez az aggodalom...

- Kész vagy már? Siess – hallom meg YoonGi türelmetlen hangját, mire megpördülve, JungKook ágyával találom magam szembe, rajta egy korábban már látott, ismerős dossziéval. Nyitva van, és egy rajz kandikál ki belőle, s közelebb araszolva, a felismerés lélekig hatoló villáma hatol belém. Csigákat megszégyenítő lassúsággal nyúlok a mappához, és hanyagul felemelve, azonnal kihullnak a benne lapuló lapok, rajtuk ugyanannak a személynek a mivoltát ábrázoló rajzokkal. Azonnal összeszedem a papírsokaságot, s elolvasva a legfelső grafika szövegét, hosszú másodpercekig képtelen vagyok mást tenni, mint elüvegesedett tekintettel bámulni a grafit portréra, bámulni saját arcomba...