1. Hívás a túlvilágról

Előszó

A fájdalom és a veszteség jéghideg szele kavargatja a fáradt őszi faleveleket, egy külvárosi ravatalozó udvarán. A kopottas járdát, mintha tengernyi könny áztatná, úgy nedvesíti fel a szemerkélő eső. Egy hófehér bőrű, gyönyörű asszony fekszik az épület közepén, gondos munkával megformált, borostyános koporsóban. Mintha csak aludna… Mellette egy kislány mereng el szelíd, sima arcán, majd egy apró puszit hintve a nő homlokára, kicsiny mosolyával siet vissza a padokhoz. Futó pillantást vet a balján ülő mereven maga elé bámuló kisfiúról, s szorosan megmarkolva kezeit, a jobb oldalán helyet foglaló, idősebb lányhoz fordul.

- Anya megbocsátott – nyitja halkan szóra ajkait, pillantását a szertartást vezető papon tartva.

- Megbocsátott? – súgja a magasabb, hosszú hajú lány.

- Azt mondta, hogy minden rendben van.

- Élénk a fantáziád Hyerin – kuncogja el kissé szánakozva magát az idősebbik.

- Csak azt kívánom… - süti le szemeit Hyerin, ahogy korábbi mosolya köddé válik. - Hogy visszamehessek arra a napra, hogy segíthessek neki.

- De nem tudsz! Senki sem tud… - sóhajtja a nagyobbik, s átkarolva a fiatalabb kislány vállait, szorosan magához húzza. Könnyek szöknek a szemeikbe, s szívük kínja, lassan eggyé válik a ravatalozót átjáró, bűn áztatta szennyes titokkal…

1.    fejezet

Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó, és az elmúlt nap. /Friedrich Daumer /

Fülembe fúródó, agyamig hatoló fájdalmas búgás zökkent ki legédesebb álmomból. Szombat van, és ezzel a hétvégi koránkeléssel úgy érzem, sosem leszünk pajtások, mi több, ez egy életre szóló hadi állapot, köztem és az ébresztőórám között.

Az átlagosnál is nyúzottabban kászálódok ki az ágyamból, és lassan elcsoszogva szobám ablakáig, egy fintorral nyugtázom: odakinn fagy. November közepe van, de ez a hideg már most kikészít, és ez a hanyag fűtés, amit produkál a radiátor, cseppet sem javít a helyzeten. 

- Haló? – támasztom meg telefonomat a vállaimon, másik kezeimmel cipőimet csomózva.

- Noona – hallom meg a vonal túloldalán öcsém mézesmázos hangját.

- Jungkook, mi van…? – sóhajtom, ide-oda járkálva, hogy végre megtaláljam a pénztárcámat is.

- Hát ez nem valami szép üdvözlés – ironizál megjátszott keserűséggel.

- Mi ez a ricsaj, hol vagy?

- A városban, és találd ki hova megyek...!

- Állást keresni? – kapcsolom ki a reggeli híreket taglaló televíziót szabad kezemmel, csak egy futó pillantást véve az aktuális hírről, s a jólfésült bemondóról.

- Annak is eljön az ideje, de előtte… - nyújtja el mondatát. – Kölcsön kellene.

- Azt ne mond, hogy ismét valami uzsorásnak lógsz… Pókerezni mész?

- Telitalálat! – neveti el magát.

- Egy vasam sincs a számodra, és így is késésben vagyok – fintorodok el, s bevágva magam után apró lakásom ajtaját, sebesen kezdek lerohanni a lépcsőn.

- Kösz a semmit… Noona - puffog lekezelően, és azonnal rám is nyomja a telefont.

Ha lenne időm, nyilván valóan még elmorfondíroznék a szélhámos mihaszna öcsémen, de telefonom kijelzőjére pillantva, kissé váratlanul ér a tény, hogy már legalább két perce a kórházban kellene lennem. Én és pontosság nem vagyunk jóban, és az igazat megvallva szinte alig ismerjük egymást, s buszokat megszégyenítő sebességgel iramodok meg keresztül egész Gangnam-on. 
Kipirosodott arcommal kapkodok sóvárgóan levegő után, s eltátott számmal, szélfútta hajammal karöltve, felvergődök a belgyógyászat osztályára. Kissé elveszetten ténfergek jó néhány percig a folyosókon, ide-oda pillantva hátha rátalálok végre arra az emberre, akinek szavaihoz oly sok reményt fűzök, és talán jelenleg az egyetlen mentsváram.

- Dr. Kim! – lihegem tekintetem horizontjába kerülő férfi nevét. – Sajn… - nyitom mentegetőzésre számat.

- Hyerin, szervusz – köszön, ám kartonja vizslatásából, szinte fel sem pillant. – Akadt egy kis probléma…

- Probléma? – próbálok sietős járásával lépést tartani.

- Igen – torpan meg a liftek előtt, s végre valahára rám néz. – Tudom, hogy úgy volt, hogy a főiskolai ajánlásodhoz dolgozhatsz a kórházban. Azonban ez nem fog összejönni most – pillant hol rám, hol a lift zárt ajtajára, hevesen nyomkodva a fel-le gombokat. Mintha ettől gyorsabban leérkezne a felvonó…

- De hát… - akad el még a szavam is, s már látom lelki szemeim előtt, ahogy minden tervem alapját kihúzva gondosan felépített váram alól, minden rommá dől.

- Figyelj, itt van egy cím és egy név – vesz elő zsebéből egy tollat, s egy füst alatt lefirkantja a szájából elhangzottakat. – Menj el ide, hivatkozz rám, éppen asszisztenst keresnek – nyomja az ösztönösen felé nyúló kezembe a kis cetlit, és mint akit kergetnek, úgy ugrik be a liftbe. A felvonóajtó becsukódását követően még legalább három percig csak bambulok magam elé, egy apró magyarázatra várva, s elernyedt kezem, ha nem térek észhez, azt a semmi kis papírdarabot is elejti… Ezt nem hiszem el! Feldúltan érkezek ki a szeles, borongós utcára, egyre csak a papírcetli tartalmát szemlélve. Fogalmam sincs ki ez az ember a papíron, és ezt a felírt utcát is csak hírből ismerem. Nagyon rossz előérzetem van, és minden életkedvemen mintha egy óriási úthenger menne éppen keresztül, minden reménységemet összetiporva. Mi a fenéért, nem mehet minden úgy, ahogy elterveztem? Az egészségügyi suli után besegítés a pékségben, állás a kórházban, majd az orvos egyetem... Dr. Kim miért ígért olyat, amit aztán ilyen könnyelműen nem tart be, elvégre már az érettségim után megbeszéltük, sőt, ő ajánlotta ezt a lehetőséget, hogy dolgozzak neki... Ez volt az egyetlen út az egyetemhez, és a pénzhez, amiből talán nem halnék éhen…

- Gonam Hullaház? – sétálok a potenciális helyszín épülete elé, és hiába forgolódok, hol a papíromra, hol az épületre pillantva, csak nem akar megváltozni a felirat. A helyszín stimmel, a cetlin szereplő név pedig itt dolgozik a portás szavaiból ítélve. Ez hihetetlen, pont egy hullaházba navigált Dr. Kim? Ez groteszkebb, mint gondoltam… 

- Elnézést – kopogtatok be egy iroda feliratú üvegajtón. - A portán azt mondták…

- Miben segíthetek? – vág rögtön mondandómba az íróasztala mögött ülő, furcsa hajú férfi. Ma mindenki belevág a szavamba? Kezdem magam hulla hülyén érezni magam… Na és ezek a szóviccek, jönnek is maguktól, egyre jobb!

- Dr. Park Jimin-t keresem – köszörülöm meg zavartan a torkom.

- Én vagyok, milyen ügyben? 

- Dr. Kim Heechul küldött, hogy…

- Voltál már hullaházban? – szól mondatom közbe ismét, mire halványan megráncolom szemöldökömet.

- Még soha.

- És gondolom itt akarsz dolgozni. Biztos vagy ebben? – mered rám kissé ijesztően az egészen bordóra festett hajú fiú. – Mert őszintén szólva, a legtöbb ilyen csinos lány, aki idejön… Nos, már hulla – neveti el magát, ám ez a röhögés sokkal inkább furcsálló grimaszt fest az arcomra, mint negédes mosolyt. Milyen tébolyult elme ez…? Még most el kell innen tűnnöm, gyerünk lábak, indulás!

- Szeretnék bejutni az orvosi egyetemre, és… - sóhajtom végül egy kellemetlen szájhúzással.

- Kellene egy ajánlás, referencia, na meg pénz – áll fel székéből, és kielőzve engem, megindul a folyosóra. – Kövess!

Bosszantó a viselkedése, idegesít, hogy nem tudom eldönteni, hogy egy fiatal patológus zsenit követek éppen ösztönösen, vagy egy elmebeteg őrültet. Vagy esetleg ez így egyben adja ki Dr. Park Jimin-t? Ijesztő a hely, ez az ember előttem, és a tény még rémisztőbb, hogy ezek szerint jobb lesz megszoknom a légkört, ugyanis pontosan ezen a szent helyen alapozhatom meg a karrieremet. Nem életeket akarok menteni…? Mit keresek én itt...

- Először egy törvényszéli orvos veszi kézbe a holttestet, ezután előkészítik tárolásra – magyarázza egy bonctermet átszelve, s kezeimet magam köré fonva, lassan lépkedek az alak után. Nem kellene az ilyen dolgoktól tartanom, de elég méretes megnyugvással tölt el, hogy az a nő ott nem messze, még nem látott hozzá annak a férfi hullájának a feltárásához. 

- Ezek itt a hűtők – vezet be egy, a korábbinál is frusztrálóbb helységbe, ahol jéghideg fémdobozok sorakoznak, a villódzó neonfényben. – Itt tároljuk azokat, akik nem természetes halált haltak, és még boncolásra várnak.

- Nem természetes halált hatak? – állok meg egy emeletnyi tároló előtt, s lassan tanulmányozni kezdem azt.

- Ha a legkisebb nyoma is van, hogy a halál nem természetes volt, akkor ide kerülnek.

- Vagyis minden hűtőben…

- Van egy holttest – fejezi be ismét gondolatmenetemet a kezeit hátraszorítva felém sétáló fiú, s ácsorgó alakom mellett, egy oszlopnak dől. – A legtöbbnek közülük még nem kellett volna meghalnia – futtatja ő is végig szemeit az egyhangú, némi félelmet keltű tárolókon. – Nyiss ki egyet – szólít fel.

- Huh? – pillantok Dr. Park-ra, ám tekintetéből egyértelműen kiszűrhető, hogy véletlenül sem viccel. Vonakodva nyúlok az egyik kallantyúhoz, s óvatosan kinyitva a sötétséget rejtő hűtőt, a benne fekvő halott látványát érzékelve, azonnal visszacsapom az ajtót.

- Ma este kellene kezdened – közli, s ellökve magát a támaszt nyújtó oszloptól, egy félmosollyal indul vissza az irodák irányába.

A temetők, a hullaházak, mind az elmúlást, a tehetetlenséget szimbolizálják a szememben. Olyanok elvesztését, akiket már senki sem tudott segíteni, akikért hiába fohászkodtak, imádkoztak, hiába voltak ártatlanok, a sors mást írt a forgatókönyvükbe, és felesleges a megannyi értük hullajtott könny, már semmi nincs, ami visszahozná őket.

- És mit válaszoltál? – mászik aurámba Yujin, az apró fehér kaviccsal megszórt úton bicegve.

- Aláírtam a szerződést. Jelenleg ez az egyetlen esélyem – lehelem magam elé, kissé bambán. – Yujin-ah, köszönöm, hogy kijössz velem.

- Ha már a lökött öcséd erre sem képes… - húzza el szája szélét.

- Anya halálát teljesen máshogy dolgozta fel, mint én vagy nagyapáék. Kitudja mikor járt itt utoljára – torpanok meg szeretett édesanyám márványos sírköve előtt. Barátnőm nem sokkal mögöttem áll meg, szemeit lesüti és vár. Kezemben szorongatott hófehér virágokat, szótlanul rendezgetem el a sír két vázájában egy halovány mosollyal. Korábban azt gondoltam sosem fogom tudni elfeledni a múltat, hogy anyám elvesztésének fájdalma minden gondolatomban, mozdulatomban, minden egyes lélegzetvételemben ott lesz, hogy az űr, amit hagyott, a szívem közepéből ered, és örökre ott is marad. Féltem a feledéstől, és féltem a fájdalomtól is… Azt hittem, hogy ha már nem fog fájni, akkor egészen egyszerűen nem marad semmi, csak a felejtés, ám most hogy újra itt vagyok, anya halálának tizedik évfordulóján, talán csak ebben a pillanatban realizálódik bennem, hogy ez már nem egy könnyáztatta hiányérzet, hanem egy erőt adó emlék a szívemet átható szeretettel fűtve.

- Mehetünk – kúszik immáron egy szélesebb, nyugodt mosoly arcomra, anya aranyozott névtáblájának végigsimításával.

- Mikor kezdesz? – érdeklődik barátnőm, s a hirtelen érkező széltől haját igazgatva, mellém siet.

- Ha jól számolom – nyúlik zsebembe mobilomért. – Másfél óra múlva.

- Elviszlek – vigyorog a mellettem baktató.

- Reméltem – somolygok, s a hűvösödő levegőtől védekezve, összébb húzom magamon a kabátot. – Na… - érzem meg, a még mindig kezemben szorongatott telefonom rezgését.

- Ki az? – kuncogja Yujin, bárgyú ábrázatomat lesve.

- Drága kisöcsém – konstatálom. – Igen? – nyomom fülemhez a készüléket.

- Noona – motyogja JungKook. – Egy kis gázba… Keveredtem – krákogja tovább.

- Gázba? Mi van a hangoddal? – cövekelek le a temető kapujában, intve Yujin-nek, hogy menjen előre.

- Emlékszek, arra, amit a reggel mondtam?

- Igen.

- Összevertek. Vesztettem a pókerben, nem lett pénz... Egy rohadt ász kellett volna, és nyerek!

- Hogy micsoda? - tátom el számat rémületemben. - Jungkook!

- Csak, hogy tudd, ne várj ma este nagyapáéknál. Bennmaradok a kórházban – ereszti bőrére beszédét, de még így sem térek magamhoz, a hallottakból.

- Melyik kórházban vagy, odamegyek! – kiabálom ingerülten el magam.

- Nem kell. 

- Hadd segítsek!

- Meg volt rá az esélyed… - tesz pontot mondandója végére, s a vonal megszakad. Mély levegőket véve ballagok a parkolóba, s magamra vágva Yujin kocsijának ajtaját, mérgesen vetődök be az anyósülésre. Elegem van… Most én vagyok a gonosz, rossz nővér? Én vagyok az oka, hogy megverték az uzsorás emberei? Adnom kellett volna neki a nemlétező pénzemből... Aish, minél több kérdést teszek fel magamban, annál intenzívebben ég a bűntudat lángja, és pontosan ez volt az, amit JungKook akar, még a végén kiderül, hogy az egész csak egy gyerekes színjáték volt…

- Kösz Yujin-ah – kászálódok ki az autóból, a hullaház elé érkezve.

- Rendben leszel? – pillant ki rám a lány.

- Remélem – festek fel egy műmosolyt, s integetve barátnőm távolodó mivoltának, egy szusszal rontok be az épületbe. Eleve mi ez az éjszakai műszak, mi vagyok én, valami éjjeli őr? Morfondírozásomat a kihalt folyosón, egy mögém keveredő zörgő hang zökkenti ki.

- Jeon Hyerin? – hallom meg nevemet, s rögvest megpördülök, mire alaposan nekiütközök egy… Hordágynak?

- Igen? – meresztem szemeimet hol a hordágy túloldalán álló szőke fiúra, hol a fehér lepel emberi testet megformáló domborulataira.

- Szóval te vagy az – kerül ki közömbösen, s nemes egyszerűséggel eltolja mellettem a holttestet. – Gyere – parancsol rám, hangjában ugyanazzal a közönnyel, s további kérdések nélkül eredek a nyomába. A hordágyat az egyik boncterem közepére tolja, mire érdeklődően követve a hidrogénezett fejűt,  megállok lepel fedte hulla túloldalán. Halált megvető nyugalommal, egy könnyed mozdulattal húzza le a testet fedő anyagot a fiú, s egy futó pillantást vetve a fiatal női holttestről, ékszereitől kezdi megszabadítani. A látvány elborzaszt...

- Min Yoongi vagyok – közli végül saját nevét, a túloldalon álló egyén. – Ez a szerencsétlen meg itt… - pillant az élettelen test mellé. - Kim Taeyeon. Songpa kerület lakótelepén találtak rá egy kávézóban, ahol  dolgozott.

- Mi történt vele? – merengek el a nő gyönyörű arcán.

- Eltekintve a golyó ütötte sebet a nyakán… Semmi - tárja elém a nyilvánvalót, s halványan mintha elnevetné magát, s ezzel rajtam derülve egy jót.

- Tudjuk, hogy ki tette? – kezdem szemeimmel követni a fiú óvatos mozdulatait.

- Látszik, hogy új vagy még itt – húzza el kényszeredetten száját, egy lesajnáló tekintettel. – Mi nem ügyeket oldunk meg, csak kimegyünk és behozzuk a hullát – mire azonnal heves bólogatásba kezdek. Hát persze, ennél jobban már le se égethetném magam. Jobb lenne, ha inkább nem kérdeznék semmit, teljesen idiótának néz ez az ember...

- Segíts átvinni a tárolókig, holnap felkerül a boncpadra a hölgyemény – takarja vissza a holttestet, s minden ajtót szorgosan kitárva, végül egy üres hűtőbe engedek bebocsátást a lány számára.

- Akkor… - tolja be helyére a hullát Yoongi. – Legyen szép estéd – fordul meg, és ügyet sem vetve rám, a folyosók irányába indul meg. Hogy micsoda…?

- V-Várj, most meg hova mész? – kiabálok a szőke után.

- Haza? Lejárt a műszakom – pillant közönyösen hátra az ajtóból.

- Dr. Park azt mondta nem leszek egyedül, az első estémen!

- Nem leszel – tárja szét kezeit egy ócska mosollyal karöltve. – Nézz csak körbe, megannyi barát van itt – mutat körbe a tárolószekrényeken, s elnevetve magát, a folyosóra húzza a hordágyat, míg végül teljes magányomban hagy. Talán egy biztonsági őr motoszkál valahol az első szinten, én meg ücsöröghetek egymagam ezen a barátságos, kedves helyen, papírokat és aktákat rendezgetve. Álmaim állása, remélem, mihamarabb beleőrülök ebbe az irdatlan csendbe, és a gyogyóban végzem. Legalábbis eddig a pillanatig mintha némaság honolt volna az éterben, most viszont teljes meggyőződésem, hogy hangokat hallok. Megőrülök, alig vagyok itt pár órája, és már rémek zaja cseng a fülemben? Félek, nem fogom ezt sokáig bírni, a hideg ráz ki a helytől…

- Nem vicces Yoongi! – lépdelek a félhomály átjárta folyosóra, gyanakodó, óvatos mozdulatokkal. – Ez a szokás itt? – indulok meg lassan a hangok irányába. – Megszívatjuk az új lányt…? – idegeskedek, ám ez a bosszúság inkább valami rémületre hajaz, ahogy az erősödő morajok vissza, a hűtőtárolók irányába hívogatnak. Téboly az egész, most már teljesen világos, hogy az itteniek mitől tűnnek ennyire flúgosnak… A suttogás nem szűnik, egyre csak erősödik, s célt érve a hullák átmeneti helyéig, a hangok fülsüketítő mértékig erősödnek. Megmerevedik az egész testem, ahogy minden életfenntartó ösztönöm arra késztet, hogy húzzak el, és soha a büdös életbe, még csak, ne is keveredjek ennek a hullaháznak a környékére, de mire újra pislogásra késztetem kiszáradt szemeimet, a kezem már egy tároló kilincshez nyúl. Csend tépi szét a morajt, mintha minden egy villanás alatt nyugodna meg, s lassan kihúzva, a korábban behozott Kim Taeyeon holttestét, a szótlanság vérfagyasztó jéghidegsége süvíti át a légteret. Képtelen vagyok levenni a lány kihűlt arcáról a szemeimet, s talán pillanatok telnek el a bámulásával, mígnem minden józan ész által írott szabályokat felrúgva, szeme kinyílik, feje felém fordul, szája pedig egyetlen rövid szóra nyílik.

- Segíts! - leheli szemeimbe fúrva íriszeit, s egy szívdobbanásnyi zúgást követően az eufória kínzó bódultsága járja át egész lelkemet.