Előszó
A fájdalom és a
veszteség jéghideg szele kavargatja a fáradt őszi faleveleket, egy külvárosi ravatalozó
udvarán. A kopottas járdát, mintha tengernyi könny áztatná, úgy nedvesíti fel a
szemerkélő eső. Egy hófehér bőrű, gyönyörű asszony fekszik az épület közepén,
gondos munkával megformált, borostyános koporsóban. Mintha csak aludna… Mellette
egy kislány mereng el szelíd, sima arcán, majd egy apró puszit hintve a nő homlokára,
kicsiny mosolyával siet vissza a padokhoz. Futó pillantást vet a balján ülő
mereven maga elé bámuló kisfiúról, s szorosan megmarkolva kezeit, a jobb
oldalán helyet foglaló, idősebb lányhoz fordul.
- Anya megbocsátott – nyitja
halkan szóra ajkait, pillantását a szertartást vezető papon tartva.
- Megbocsátott? – súgja
a magasabb, hosszú hajú lány.
- Azt mondta, hogy minden rendben van.
- Élénk a fantáziád Hyerin – kuncogja el kissé szánakozva magát az idősebbik.
- Csak azt kívánom… - süti
le szemeit Hyerin, ahogy korábbi mosolya köddé válik. - Hogy visszamehessek arra a napra, hogy segíthessek neki.
- De nem tudsz! Senki sem tud… - sóhajtja a nagyobbik, s átkarolva a fiatalabb kislány vállait,
szorosan magához húzza. Könnyek szöknek a szemeikbe, s szívük kínja, lassan
eggyé válik a ravatalozót átjáró, bűn áztatta szennyes titokkal…
1. fejezet
Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó, és az elmúlt nap. /Friedrich Daumer /
Fülembe fúródó, agyamig hatoló fájdalmas búgás zökkent ki legédesebb
álmomból. Szombat van, és ezzel a hétvégi koránkeléssel úgy érzem, sosem
leszünk pajtások, mi több, ez egy életre szóló hadi állapot, köztem és az
ébresztőórám között.
Az átlagosnál is nyúzottabban kászálódok ki az ágyamból, és lassan
elcsoszogva szobám ablakáig, egy fintorral nyugtázom: odakinn fagy. November
közepe van, de ez a hideg már most kikészít, és ez a hanyag fűtés, amit
produkál a radiátor, cseppet sem javít a helyzeten.
- Haló? – támasztom meg telefonomat a vállaimon, másik kezeimmel cipőimet
csomózva.
- Noona – hallom meg a vonal túloldalán öcsém mézesmázos hangját.
- Jungkook, mi van…? – sóhajtom, ide-oda járkálva, hogy végre
megtaláljam a pénztárcámat is.
- Hát ez nem valami szép üdvözlés – ironizál megjátszott keserűséggel.
- Mi ez a ricsaj, hol vagy?
- A városban, és találd ki hova megyek...!
- Állást keresni? – kapcsolom ki a reggeli híreket taglaló televíziót szabad kezemmel,
csak egy futó pillantást véve az aktuális hírről, s a jólfésült bemondóról.
- Annak is eljön az ideje, de előtte… - nyújtja el mondatát. –
Kölcsön kellene.
- Azt ne mond, hogy ismét valami uzsorásnak lógsz… Pókerezni mész?
- Telitalálat! – neveti el magát.
- Egy vasam sincs a számodra, és így is késésben vagyok – fintorodok el, s
bevágva magam után apró lakásom ajtaját, sebesen kezdek lerohanni a lépcsőn.
- Kösz a semmit… Noona - puffog lekezelően, és azonnal rám
is nyomja a telefont.
Ha lenne időm, nyilván valóan még elmorfondíroznék a szélhámos mihaszna
öcsémen, de telefonom kijelzőjére pillantva, kissé váratlanul ér a tény, hogy
már legalább két perce a kórházban kellene lennem. Én és pontosság nem vagyunk
jóban, és az igazat megvallva szinte alig ismerjük egymást, s buszokat megszégyenítő
sebességgel iramodok meg keresztül egész Gangnam-on.
Kipirosodott arcommal kapkodok sóvárgóan levegő után, s eltátott számmal, szélfútta hajammal karöltve, felvergődök a belgyógyászat osztályára. Kissé elveszetten ténfergek jó néhány percig a folyosókon, ide-oda pillantva hátha rátalálok végre arra az emberre, akinek szavaihoz oly sok reményt fűzök, és talán jelenleg az egyetlen mentsváram.
Kipirosodott arcommal kapkodok sóvárgóan levegő után, s eltátott számmal, szélfútta hajammal karöltve, felvergődök a belgyógyászat osztályára. Kissé elveszetten ténfergek jó néhány percig a folyosókon, ide-oda pillantva hátha rátalálok végre arra az emberre, akinek szavaihoz oly sok reményt fűzök, és talán jelenleg az egyetlen mentsváram.
- Dr. Kim! – lihegem tekintetem horizontjába kerülő férfi nevét. – Sajn… -
nyitom mentegetőzésre számat.
- Hyerin, szervusz – köszön, ám kartonja vizslatásából,
szinte fel sem pillant. – Akadt egy kis probléma…
- Probléma? – próbálok sietős járásával lépést tartani.
- Igen – torpan meg a liftek előtt, s végre valahára rám néz. –
Tudom, hogy úgy volt, hogy a főiskolai ajánlásodhoz dolgozhatsz a kórházban.
Azonban ez nem fog összejönni most – pillant hol rám, hol a lift zárt
ajtajára, hevesen nyomkodva a fel-le gombokat. Mintha ettől gyorsabban
leérkezne a felvonó…
- De hát… - akad el még a szavam is, s már látom lelki szemeim előtt, ahogy
minden tervem alapját kihúzva gondosan felépített váram alól, minden rommá dől.
- Figyelj, itt van egy cím és egy név – vesz elő zsebéből egy tollat, s
egy füst alatt lefirkantja a szájából elhangzottakat. – Menj el ide,
hivatkozz rám, éppen asszisztenst keresnek – nyomja az ösztönösen felé
nyúló kezembe a kis cetlit, és mint akit kergetnek, úgy ugrik be a liftbe. A
felvonóajtó becsukódását követően még legalább három percig csak bambulok magam
elé, egy apró magyarázatra várva, s elernyedt kezem, ha nem térek észhez, azt a
semmi kis papírdarabot is elejti… Ezt nem hiszem el! Feldúltan érkezek ki a
szeles, borongós utcára, egyre csak a papírcetli tartalmát szemlélve. Fogalmam sincs
ki ez az ember a papíron, és ezt a felírt utcát is csak hírből ismerem. Nagyon
rossz előérzetem van, és minden életkedvemen mintha egy óriási úthenger menne
éppen keresztül, minden reménységemet összetiporva. Mi a fenéért, nem mehet minden úgy, ahogy elterveztem? Az egészségügyi suli után besegítés a pékségben, állás a kórházban, majd az orvos egyetem... Dr. Kim miért ígért olyat, amit aztán ilyen
könnyelműen nem tart be, elvégre már az érettségim után megbeszéltük, sőt, ő
ajánlotta ezt a lehetőséget, hogy dolgozzak neki... Ez volt az egyetlen út
az egyetemhez, és a pénzhez, amiből talán nem halnék éhen…
- Gonam Hullaház? – sétálok a potenciális helyszín épülete elé, és hiába forgolódok,
hol a papíromra, hol az épületre pillantva, csak nem akar megváltozni a
felirat. A helyszín stimmel, a cetlin szereplő név pedig itt dolgozik a portás szavaiból ítélve. Ez
hihetetlen, pont egy hullaházba navigált Dr. Kim? Ez groteszkebb, mint gondoltam…
- Elnézést – kopogtatok be egy iroda feliratú üvegajtón. - A portán azt mondták…
- Miben segíthetek? – vág rögtön mondandómba az íróasztala mögött ülő,
furcsa hajú férfi. Ma mindenki belevág a szavamba? Kezdem magam hulla hülyén
érezni magam… Na és ezek a szóviccek, jönnek is maguktól, egyre jobb!
- Dr. Park Jimin-t keresem – köszörülöm meg zavartan a torkom.
- Én vagyok, milyen ügyben?
- Dr. Kim Heechul küldött, hogy…
- Voltál már hullaházban? – szól mondatom közbe ismét, mire
halványan megráncolom szemöldökömet.
- Még soha.
- És gondolom itt akarsz dolgozni. Biztos vagy ebben? – mered rám kissé
ijesztően az egészen bordóra festett hajú fiú. – Mert őszintén szólva,
a legtöbb ilyen csinos lány, aki idejön… Nos, már hulla – neveti el
magát, ám ez a röhögés sokkal inkább furcsálló grimaszt fest az arcomra, mint
negédes mosolyt. Milyen tébolyult elme ez…? Még most el kell innen tűnnöm,
gyerünk lábak, indulás!
- Szeretnék bejutni az orvosi egyetemre, és… - sóhajtom végül egy kellemetlen szájhúzással.
- Kellene egy ajánlás, referencia, na meg pénz – áll fel székéből, és
kielőzve engem, megindul a folyosóra. – Kövess!
Bosszantó a viselkedése, idegesít, hogy nem tudom eldönteni, hogy egy
fiatal patológus zsenit követek éppen ösztönösen, vagy egy elmebeteg őrültet. Vagy esetleg ez így egyben adja ki Dr. Park Jimin-t? Ijesztő a hely, ez az
ember előttem, és a tény még rémisztőbb, hogy ezek szerint jobb lesz megszoknom
a légkört, ugyanis pontosan ezen a szent helyen alapozhatom meg a
karrieremet. Nem életeket akarok menteni…? Mit keresek én itt...
- Először egy törvényszéli orvos veszi kézbe a holttestet, ezután előkészítik
tárolásra – magyarázza egy bonctermet átszelve, s kezeimet magam köré fonva,
lassan lépkedek az alak után. Nem kellene az ilyen dolgoktól tartanom, de elég
méretes megnyugvással tölt el, hogy az a nő ott nem messze, még nem látott
hozzá annak a férfi hullájának a feltárásához.
- Ezek itt a hűtők – vezet be egy, a korábbinál is
frusztrálóbb helységbe, ahol jéghideg fémdobozok sorakoznak, a villódzó
neonfényben. – Itt tároljuk azokat, akik nem természetes halált haltak,
és még boncolásra várnak.
- Nem természetes halált hatak? – állok meg egy emeletnyi tároló
előtt, s lassan tanulmányozni kezdem azt.
- Ha a legkisebb nyoma is van, hogy a halál nem természetes volt, akkor ide
kerülnek.
- Vagyis minden hűtőben…
- Van egy holttest – fejezi be ismét gondolatmenetemet a kezeit
hátraszorítva felém sétáló fiú, s ácsorgó alakom mellett, egy oszlopnak dől. –
A legtöbbnek közülük még nem kellett volna meghalnia – futtatja ő is
végig szemeit az egyhangú, némi félelmet keltű tárolókon. – Nyiss ki egyet –
szólít fel.
- Huh? – pillantok Dr. Park-ra, ám tekintetéből egyértelműen kiszűrhető,
hogy véletlenül sem viccel. Vonakodva nyúlok az egyik kallantyúhoz, s óvatosan
kinyitva a sötétséget rejtő hűtőt, a benne fekvő halott látványát érzékelve,
azonnal visszacsapom az ajtót.
- Ma este kellene kezdened – közli, s ellökve magát a támaszt
nyújtó oszloptól, egy félmosollyal indul vissza az irodák irányába.
A temetők, a hullaházak, mind az elmúlást, a tehetetlenséget szimbolizálják
a szememben. Olyanok elvesztését, akiket már senki sem tudott segíteni, akikért
hiába fohászkodtak, imádkoztak, hiába voltak ártatlanok, a sors mást írt a
forgatókönyvükbe, és felesleges a megannyi értük hullajtott könny, már semmi nincs,
ami visszahozná őket.
- És mit válaszoltál? – mászik aurámba Yujin, az apró fehér kaviccsal
megszórt úton bicegve.
- Aláírtam a szerződést. Jelenleg ez az egyetlen esélyem – lehelem magam
elé, kissé bambán. – Yujin-ah, köszönöm, hogy kijössz velem.
- Ha már a lökött öcséd erre sem képes… - húzza el szája szélét.
- Anya halálát teljesen máshogy dolgozta fel, mint én vagy
nagyapáék. Kitudja mikor járt itt utoljára – torpanok meg szeretett
édesanyám márványos sírköve előtt. Barátnőm nem sokkal mögöttem áll meg,
szemeit lesüti és vár. Kezemben szorongatott hófehér virágokat, szótlanul
rendezgetem el a sír két vázájában egy halovány mosollyal. Korábban azt gondoltam sosem fogom tudni
elfeledni a múltat, hogy anyám elvesztésének fájdalma minden gondolatomban,
mozdulatomban, minden egyes lélegzetvételemben ott lesz, hogy az űr, amit
hagyott, a szívem közepéből ered, és örökre ott is marad. Féltem a feledéstől,
és féltem a fájdalomtól is… Azt hittem, hogy ha már nem fog fájni, akkor egészen
egyszerűen nem marad semmi, csak a felejtés, ám most hogy újra itt vagyok, anya
halálának tizedik évfordulóján, talán csak ebben a pillanatban
realizálódik bennem, hogy ez már nem egy könnyáztatta hiányérzet, hanem
egy erőt adó emlék a szívemet átható szeretettel fűtve.
- Mehetünk – kúszik immáron egy szélesebb, nyugodt mosoly arcomra, anya aranyozott névtáblájának
végigsimításával.
- Mikor kezdesz? – érdeklődik barátnőm, s a hirtelen érkező széltől haját igazgatva,
mellém siet.
- Ha jól számolom – nyúlik zsebembe mobilomért. – Másfél óra múlva.
- Elviszlek – vigyorog a mellettem baktató.
- Reméltem – somolygok, s a hűvösödő levegőtől védekezve, összébb húzom magamon a
kabátot. – Na… - érzem meg, a még mindig kezemben szorongatott
telefonom rezgését.
- Ki az? – kuncogja Yujin, bárgyú ábrázatomat lesve.
- Drága kisöcsém – konstatálom. – Igen? – nyomom fülemhez a
készüléket.
- Noona – motyogja JungKook. – Egy kis gázba… Keveredtem –
krákogja tovább.
- Gázba? Mi van a hangoddal? – cövekelek le a temető kapujában, intve
Yujin-nek, hogy menjen előre.
- Emlékszek, arra, amit a reggel mondtam?
- Igen.
- Összevertek. Vesztettem a pókerben, nem lett pénz... Egy rohadt ász kellett volna, és nyerek!
- Hogy micsoda? - tátom el számat rémületemben. - Jungkook!
- Csak, hogy tudd, ne várj ma este nagyapáéknál. Bennmaradok a kórházban – ereszti bőrére
beszédét, de még így sem térek magamhoz, a hallottakból.
- Melyik kórházban vagy, odamegyek! – kiabálom ingerülten el magam.
- Nem kell.
- Hadd segítsek!
- Meg volt rá az esélyed… - tesz pontot mondandója végére, s a
vonal megszakad. Mély levegőket véve ballagok a parkolóba, s magamra vágva
Yujin kocsijának ajtaját, mérgesen vetődök be az anyósülésre. Elegem van… Most
én vagyok a gonosz, rossz nővér? Én vagyok az oka, hogy megverték az uzsorás
emberei? Adnom kellett volna neki a nemlétező pénzemből... Aish, minél több kérdést teszek fel magamban, annál intenzívebben ég a
bűntudat lángja, és pontosan ez volt az, amit JungKook akar, még a végén
kiderül, hogy az egész csak egy gyerekes színjáték volt…
- Kösz Yujin-ah – kászálódok ki az autóból, a hullaház elé érkezve.
- Rendben leszel? – pillant ki rám a lány.
- Remélem – festek fel egy műmosolyt, s integetve barátnőm távolodó mivoltának,
egy szusszal rontok be az épületbe. Eleve mi ez az éjszakai műszak, mi vagyok
én, valami éjjeli őr? Morfondírozásomat a kihalt folyosón, egy mögém keveredő
zörgő hang zökkenti ki.
- Jeon Hyerin? – hallom meg nevemet, s rögvest megpördülök, mire
alaposan nekiütközök egy… Hordágynak?
- Igen? – meresztem szemeimet hol a hordágy túloldalán álló szőke fiúra, hol
a fehér lepel emberi testet megformáló domborulataira.
- Szóval te vagy az – kerül ki közömbösen, s nemes egyszerűséggel
eltolja mellettem a holttestet. – Gyere – parancsol rám,
hangjában ugyanazzal a közönnyel, s további
kérdések nélkül eredek a nyomába. A hordágyat az egyik boncterem közepére
tolja, mire érdeklődően követve a hidrogénezett fejűt, megállok lepel fedte hulla túloldalán. Halált megvető nyugalommal, egy könnyed mozdulattal húzza le a testet fedő anyagot a fiú, s egy futó pillantást vetve a fiatal női holttestről, ékszereitől kezdi megszabadítani. A
látvány elborzaszt...
- Min Yoongi vagyok – közli végül saját nevét, a túloldalon
álló egyén. – Ez a szerencsétlen meg itt… - pillant az
élettelen test mellé. - Kim Taeyeon. Songpa kerület lakótelepén találtak rá egy kávézóban, ahol dolgozott.
- Mi történt vele? – merengek el a nő gyönyörű arcán.
- Eltekintve a golyó ütötte sebet a nyakán… Semmi - tárja elém a
nyilvánvalót, s halványan mintha elnevetné magát, s ezzel rajtam derülve egy
jót.
- Tudjuk, hogy ki tette? – kezdem szemeimmel követni a fiú óvatos mozdulatait.
- Látszik, hogy új vagy még itt – húzza el kényszeredetten száját, egy lesajnáló tekintettel. – Mi nem ügyeket oldunk meg, csak kimegyünk és
behozzuk a hullát – mire azonnal heves bólogatásba kezdek. Hát persze,
ennél jobban már le se égethetném magam. Jobb lenne, ha inkább nem kérdeznék semmit, teljesen idiótának néz ez az ember...
- Segíts átvinni a tárolókig, holnap felkerül a boncpadra a hölgyemény – takarja vissza a
holttestet, s minden ajtót szorgosan kitárva, végül egy üres hűtőbe engedek
bebocsátást a lány számára.
- Akkor… - tolja be helyére a hullát Yoongi. – Legyen szép estéd –
fordul meg, és ügyet sem vetve rám, a folyosók irányába indul meg. Hogy
micsoda…?
- V-Várj, most meg hova mész? – kiabálok a szőke után.
- Haza? Lejárt a műszakom – pillant közönyösen hátra az ajtóból.
- Dr. Park azt mondta nem leszek egyedül, az első estémen!
- Nem leszel – tárja szét kezeit egy ócska mosollyal karöltve. –
Nézz csak körbe, megannyi barát van itt – mutat körbe a tárolószekrényeken, s elnevetve magát, a folyosóra húzza a hordágyat, míg végül
teljes magányomban hagy. Talán egy biztonsági őr motoszkál valahol az első
szinten, én meg ücsöröghetek egymagam ezen a barátságos, kedves helyen, papírokat és
aktákat rendezgetve. Álmaim állása, remélem, mihamarabb beleőrülök ebbe az
irdatlan csendbe, és a gyogyóban végzem. Legalábbis eddig a pillanatig mintha némaság honolt volna az
éterben, most viszont teljes meggyőződésem, hogy hangokat hallok. Megőrülök,
alig vagyok itt pár órája, és már rémek zaja cseng a fülemben? Félek, nem fogom
ezt sokáig bírni, a hideg ráz ki a helytől…
- Nem vicces Yoongi! – lépdelek a félhomály átjárta folyosóra,
gyanakodó, óvatos mozdulatokkal. – Ez a szokás itt? – indulok
meg lassan a hangok irányába. – Megszívatjuk az új lányt…? –
idegeskedek, ám ez a bosszúság inkább valami rémületre hajaz, ahogy az erősödő
morajok vissza, a hűtőtárolók irányába hívogatnak. Téboly az egész, most már
teljesen világos, hogy az itteniek mitől tűnnek ennyire flúgosnak… A suttogás
nem szűnik, egyre csak erősödik, s célt érve a hullák átmeneti helyéig, a
hangok fülsüketítő mértékig erősödnek. Megmerevedik az egész testem, ahogy
minden életfenntartó ösztönöm arra késztet, hogy húzzak el, és soha a büdös
életbe, még csak, ne is keveredjek ennek a hullaháznak a környékére, de mire
újra pislogásra késztetem kiszáradt szemeimet, a kezem már egy tároló kilincshez
nyúl. Csend tépi szét a morajt, mintha minden egy villanás alatt nyugodna meg,
s lassan kihúzva, a korábban behozott Kim Taeyeon holttestét, a szótlanság vérfagyasztó jéghidegsége süvíti át a légteret. Képtelen vagyok levenni a lány kihűlt
arcáról a szemeimet, s talán pillanatok telnek el a bámulásával, mígnem minden
józan ész által írott szabályokat felrúgva, szeme kinyílik, feje felém fordul,
szája pedig egyetlen rövid szóra nyílik.
- Segíts! - leheli szemeimbe fúrva íriszeit, s egy szívdobbanásnyi zúgást követően az eufória kínzó bódultsága járja át egész lelkemet.
Wáow!!! Ez sokal jobb lett annál amit elképzeltem!!! *.* Jungkooknak nem tetszik a stílusa! Kis lázadó! :( ^.^ Érdekes alakoknak írtad le Jimint és Yoongit! XD Nem baj, majd megismerjük őket (*és most perverz fejet vág*! XD Ne haragudj nagyon perverz vagyok! XD) Szegény lánynak hulla házban kell dolgoznia! :') Hát amikor megláttam a csaj nevét, hogy Taeyeon, most bocsánat de szakadtam a nevetéstől! XD Igazság szerint Taeyeont nem annyira szeretem, jó hangja van az tény és való, de akkor se! XD (és remélem nem gondolok hülyeségre, ha a Girls Generation-os Taeyeon-ra gondolok XD) Huha a úgy látszik Hyerinből szellemekkel suttogó lesz! *.* XD Összegezve nekem már most nagyon tetszik!!! Remélem ezt is minnél hamarabb folytatod! :)) ^.^ ♡♡
VálaszTörlésFúha, hát én meg szebbet írtál, mint ahogy azt képzeltem *-* nagyonnagyon jól esik a biztatás :) ♡♡♡♡ Na igen, a karakterük még csak beköszönt, igyekszek mindenkit egyedire és érdekesre alkotni, úgy, ahogy magát a történetet is! :) Jól gondolod, a Girls Generation-os Taeyeon-ra gondoltam, és minden részben igyekszek új idolokat bevonni de csak ennyi időre :D Ha észrevetted az elutasító doki az elején HeeChul a Super Junior-ból például :D
TörlésHozom a folytatást ;-) ♡_♡
Igen észrevettem! ^.^ Mondtam is, hogy Super Juniooor ez aaz! XDD *.*
Törlés*sokk* *sokk* *sokk* *sokk*
VálaszTörlésMegint lenyűgöztél :0
Jongkook ejj, ejj... Inkább menj és keress munkát *hitetlenkedik*
Nekem is a Girls Generationos Taeyeon jutott eszembe és a szellemekkel suttogó xD de azért Jiminnie mondhatott volna magáról pár szót xD
Remélem Hyerin csak álmodta :0
Hú, de megkönnyebbülés pozitív visszajelzést olvasni. Nem mintha a kritikákat nem szeretném, csak huh. Jó látni, hogy esélyt adnak ennek az új sztorinak az emberek :) ♡♡ Köszönöm szépen.
TörlésGirls Generationos Taeyeon a halott lány, de csak egy rövid szerepe lesz :) Hii ez még nem a karakterek kibontakozásának az ideje, mégcsak most kezdődik :3 Az meg kiderül a folytatásban, hogy mi ez az egész, amit Hyerin jelenleg átél :O *-*