41. Depresszív merengés

41. fejezet

 Különös, de soha nem jött elő a depresszióm az ilyen felhős, szürke, hideg napokon. Ilyen időben mindig úgy éreztem, hogy a természet összhangban van velem, és a lelkemet tükrözi. Amikor viszont kisütött a nap, a gyerekek kint játszottak az utcán, és mindenki örült a szép időnek, olyankor borzalmasan éreztem magam. Mert micsoda igazságtalanság, hogy ennyi boldogság van a világban, csak nekem nem jut belőle. /Paulo Coelho/

 - Suga -

- Hát ez faszán nyomot hagyott – morgom saját tükörképemnek, ahogy finoman megérintem szájzugomat fedő, varratos sebet. Víz áztatta nedves hajamat felborzolva, egy utolsó, szánakozó pillantást vetek arcképemre, majd elnyűtten magam után vonszolom lábaimat.  Szemeim jéghidegen résnyire merednek előrevonagló mozdulataim irányába, s elérve ágyam szélét, kényszeredetten dőlök keresztbe a bútoron. Minél erősebben koncentrálok minden felesleges nyűg kizárására a fejemből, annál nagyobb lendülettel törnek az elmémben a lidércek vállán hozott gondolatok, az egész elbaszott életemről. Telefonom vakító fényével félig kiégetve retinámat, egy sóhajjal konstatálom, hogy már hajnali négy óra, s nehézkes, szinte már fájdalmas erővel győzöm meg magam a pihenés fontosságáról…

Nyirkos, dohos sötétség hűti bőröm, ahogy lépteim ingatagul, előre haladnak. Ittas lennék? Kába vagyok, mintha valamilyen ködszerű lepel fedné minden józan gondolatomat, úgy ballagok egyre csak a félhomály töltötte üres folyosón.

- Segítség! – hatol elmém egy felső rétegébe egy női hang a távolból. Hirtelen fordulok meg tengelyem körül, megkeresve a segélykérés forrását, de újra megtámolyodok. Mi történik velem, mi ez bódult eufória…? – Segítsen valaki! – hallom meg ismét a lány hangját, s a felismerés a tudatom legmélyebb bugyraiba nyíllal. Kiabálnék, de nem tudok, mintha elvágták volna a hangszálaimat, egyszerűen képtelen vagyok megszólalni, és a némaság szülte erőtlen próbálkozásaimtól kábultan rogyok a jéghideg földre.

- Huh? – pattan ki mélybarna szemem, egy búgó hangra. Azonnal keresni kezdtem a zsibongó zaj forrását, és célt érve, hunyorogva tanulmányozom át telefonom képernyőjét, amin nagyapa neve villódzik. – Hallo? – krákogom.

- YoonGi, mit csinálsz?

- Esetleg alszok? Hány óra…? – veszem el fülemtől a készüléket és egy gyors pillantást vetek az időre.

- Reggel nyolc – előz meg nagyapa a gondolatmenetemben. – Nem szoktál te ilyen sokáig aludni…

- Hosszú volt az estém. Helyzet? – tápászkodok fel az ágyról egy kisebb nyögés kíséretében, s kissé döbbenten ér a csatakosra izzadt hátam, és csak most felismert, furcsán hevesen dobogó szívem. A furcsa, elmosódott álmom lehet az oka?

- Hívtak a kórházból, gondoltam azonnal értesítelek fiam – köszörüli meg torkát, és tér ezek szerint hívásának lényegére. – Az öcséd magához tért az éjjel.

- Tessék? – rúgom le magamról takarómat, és az ágyam szélére ülve, térdeimen keresek támaszt magamnak. – Azonnal indulok – nyomom ki nagyapát, és levágva a telefont az éjjeliszekrényemre, azonnal öltözködni kezdek, s pár percnyi forgolódás után, már útnak is indulok keresztül a kollégiumon, egyenesen a parkolóig, elvégre apám kocsijának a kulcsa még mindig nálam van. A rosseb törődik azzal a mihaszna senkiházival is…

Egy kávé kurva jól esne, de képtelen vagyok levenni a lábam a gázpedálról, mint egy őrült vadállat nyomom szinte tövig, ügyet sem vetve az autópályán esetleges sebességmérő állomásokról. Képtelen vagyok felfogni, talán túl hirtelen ért volna ez a hír…? Az egyetlen ember, akiért az életemet is adnám, akit a széltől is óvtam világ életében, visszatér hozzám a halálból? Kedvem lenne könnyek között péppé verni azt az idióta fejét, annak a félőrült gyereknek, Istenem csak legyen minden rendben…

- Csá, mivan? – hangosítom ki magam mellett az ismét éktelen zúgásnak lendülő mobilomat, HoSeok nevére vetve egy futó pillantást.

- Eltűntél baszki, nem úgy volt, hogy reggel kezdünk inni, és a gólyabálra már hugyos részegek leszünk? – méltatlankodik a vonal túlvégéről barátom.

- Ah, hazafele tartok, itt vagyok már Daeugu-nál.

- Baj van? – érdeklődik furcsállóan.

- Az öcsém – tartok egy lélegzetvételnyi szünetet. – Magához tért.

- Aztakurva…

- Nem megyek a bálba, ne haragudj.

- Faszom haragszik, remélem minden rendben lesz - próbál hirtelen ért döbbenetéből magához térni HoSeok.

- Kössz, én is bízok benne – mosolyodok halványan el. – Aztán éld túl az estét.

- Nem garantálom – neveti el magát, mire az én arcomra egy kisebb vigyor ül ki bolond barátom szavai hallatán. Talán tényleg ez hiányzik már nekem, egy minden bánatot italba fojtó alkoholizálás, pont úgy, mint a régi szép időkben, amikor még nőről, nőre járt a farkam, és alig voltak józan pillanataim. Lehetséges, hogy már akkor úgy tekintettem a piálásokra, hogy majd azok segítenek a problémáimon, hogy az alkohol révén majd sikerül azzá az érzéketlen, hideg emberré válnom, akinek az álarcát mindig magam elé tartottam, és hittem, hogy az én vagyok...? Közben csak egy szerencsétlen idióta voltam, és vagyok most is, aki a saját démonai elől, a teljes képszakadásig volt képes menekülni… Hittem a ténynek, hogy az én szívem egy felületes szerv, minden fejben dől el, és sosem fogok felesleges kérdéseket boncolgatni elnyűtt elmémben, erre az utóbbi időben egyre csak olyan kérdések vetődnek fel bennem, hogy ki a rossz és ki a jó, hogy mi a helyes és mi nem. Létezik-e a boldogság, a szerelem, csupa olyan fogalmak, amikről korábban azt gondoltam, hogy még csak köszönő viszonyban sem leszünk, nemhogy egyszer jogom lesz átélni. Saját magamtól martam el ezeket, erre mit sodor a sors lidércek körbezsongta elmémbe? Egy lányt… Egy olyan embernek nem nevezhető, természetfeletti angyali lény, aki az addig szunnyadó szívembe, mint egy fájdalmas vírus tört be, és vert sátrat magának odabenn. És, hogy még mindig ott tanyázik-e? Kétségtelen... Hiába martam el magamtól, féltve őt az elmezavaromat kísértő szellemektől, saját létem homályától, és nem utolsó sorban bosszúszomjas haragomtól, fénye újra és újra elvakít. Tetteim bizonytalan szédülete, szavaim velős morgása, végül a lehető legmesszebbre, egészen egy másik fiú karjaiba üldözték az én prédámat. Préda? Talán inkább megmentő, akire hiába tagadtam, mindennél jobban szükségem van. Elmém és szívem, egyre csak ő utána könyörög, s e kérlelés kivetülése a való életbe, sokkal inkább hasonlít egy erőszakos tahó viselkedéséhez, mintsem szerelmi vallomáshoz. Említettem már, hogy ballépéseim sorozatának megrögzött, infantilis rabja vagyok…? Ez vagyok én, valaki, aki, ha egyedül marad a sötétben, és minden elnémul körülötte, szótlanul egy magasabb rendű, mindenható erőhöz fohászkodik, hogy ezt az elbaszott életet, amit legszívesebben elásnék, egy élhetőbb világgá tegye. És mi a nagy büdös helyzet?! Hogy mindannyian saját sorsunk és létünk kovácsai vagyunk, minden más csak ócska körítés, amit élményeknek és kapcsolatoknak kereszteltek el az évezredek során…

Depresszív merengésemből az autó ösztönös lassítása józanít ki, s mire ismét komorságomba burkolózhatnék, a kórház felirata önt el egy halvány izgalommal. Hiába próbálok YoonHo életteli arcára gondolni, újra és újra csak az öntudatlanul fekvő teste pereg le szemem előtt, pont úgy, ahogy legutoljára láttam. Hatalmas léptekkel, itt ott forgolódva loholok fel öcsém kórtermének emeletéig, s kiköpve tüdőmet az ajtó elé, erőteljesen nyitok be a szobába, minden előforduló félelmemet hátrahagyva.

- YoonHo – hadarom el, és azonnal közelebb lépek, a fiatal fiú látványától tágra nyílt szemeimmel.

- Hyung – viszonozza megszólításomat az óvatosan felültetett, még mindig szédült ábrázatú öcsém.

- Fiam, te lóhalálában jöttél? – emeli rám tekintetét nagyapa, aki YoonHo jobbján foglal helyet. Dermedten állok földbe gyökerezett lábaimon, és hirtelen azt veszem észre magamon, hogy minden maradék erőmmel azon vagyok, hogy azok a bizonyos sós könnyek, még csak szemem sarkába se férkőzhessenek. Szótlanul érek öcsém mellé, és ügyelve a finom mozdulatokra, magamhoz húzom a gyenge fiút. A maró, szinte égető érzés azonnal ellepi szemeimet, s talán csak akkor tudatosul bennem a tény, hogy szeretett testvérem az, aki dobogószívével lélegzik mellettem, amikor lassan hátamra kúszik egyik keze. Vannak pillanatok, amikor semmi sem követeli meg, hogy bárki, akár egy fél szót is szóljon, és ez most az a perc. Elnyújtott, érzelmektől túlcsordult pillanat, az öröm, az aggódás, és a megkönnyebbülés momentuma, amikor nincs szükségem semmi másra, csak a meggyőződésre, hogy az, akit szeretek, kapott egy új esélyt az életre.

- Hogy érzed magad - távolodok el, mire nagymama is becsoszog a kórterem ajtaján.

- Drága kisfiam – iramodik meg felém az idős hölgy, és azonnal magához ránt, egy lélekkiszorító ölelés erejéig. – Te sírsz édesem? – tol el magától, hogy alaposan szemügyre vehessen.

- Azt hiszem, jól vagyok – ment ki öcsém a kényes helyzetből, bár a vak is látja, hogy apró könnyek csillogtatják szemeimet, de meglepetésemre, még nagyapa sem kap az alkalmon egy velős beszólásra.

- Ne beszélj sokat, még túl gyenge vagy – huppan le férje mellé nagyanyám, kezét YoonHo karjára csúsztatva, s aggódó tekintetét hol rám, hol pedig az ágyban félig fekvőre futtatja.

- Azért azt elárulhatnád, hogy mi a retkes búbánatért akartad… - harapja el mondata végét nagyapa, felismerve saját indulatát hangjában. – Megölni magad… - veszi halkabbra szavait. Hát feltette a  könyörtelen száraz kérdést, azt a kérdést, amit én valószínűleg nem lettem volna képes. Még nem...

- Az a büdös kurva felelni fog mindenért, amit tett – morgom szinte magamnak orrom alatt, szikrázó szemeimet mereven YoonHo-n tartva, aki eleinte furcsállóan bámul ránk, majd egy szelíd mosolyra húzza száját.

- Miről beszéltek? – teszi fel kérdését a fiú, s egy gyors összenézés után, ismét öcsémre meredünk nagyszüleimmel, amitől öcsém szájáról azonnal lefagy apró mosolya.

- YoonHo, hogy érted, hogy miről beszélünk… - próbálom félve tovább feszíteni a húrt.

- Miért gondoljátok, hogy öngyilkos akartam lenni? – pillant elkomolyodva ránk, felismerve a tényt, hogy a lehető leghalálosabb komolyság rejtőzik mondataink mögött.

- Elnézést a zavarásért – kopogtat be a nyitott ajtón egy nővér, ezzel megtörve a körünkbe lépő hirtelen némaságot. – Mérhetetlenül sajnálom, de menniük kell. A fiúnak pihennie kell a vizsgálatok előtt – konstatálja, s várakozva, megáll a küszöb előtt, áttanulmányozva kezében tartott lapjait.

- Azonnal megyünk – hadarja el a nőnek nagyapa, és újra az ágyon helyezkedő testvéremre bámulunk.

- Nem akartam megölni magam. Baleset volt – süti le szemeit, karján éktelenkedő szúrások nyomaira pillantva. S mielőtt bármilyen formában is hangot adhatnánk döbbentségünknek, az orvos jelenik meg a szobában, és ellentmondást nem tűrően, a folyosóra tereltet bennünket a nővérrel. YoonHo nem néz ránk, fájdalmasan bambul maga elé, mint, aki a legmélyebb bűntudattal kezd fokozatosan megküzdeni, és őszinte szavaitól, még elnyújtott percekkel később sem vagyok képes magamhoz térni. A képtelenség fátyolos leple ereszkedik lélektelen, zord tekintetem elé. Mi ez az egész…?