43. Egy illat

43. fejezet

Miért kell mindig magamban vándorolni, s imákat mondani valakiért... s miért kell csak mindig rólad álmodozni, ha nem szeretsz, miért? miért? miért? /Wass Albert/

- Továbbra is az első – ásítozok az ágyamon elterülve, csak egy fél pillantást vetve a tükör előtt billegő barátnőmre.

- De abban nem tűnök daginak? – görnyed össze a tükörnek hátat fordítva, száját elkeseredetten lebiggyesztve. 

- Ha lenne, energiám most felállnék, és a tusoló alá nyomnálak – húzom el bosszúsan a számat.

- Apropó életkedv – csattan fel vidáman a lány. Na eddig tartott  a mű hiszti... – Valahol itt van… - morfondírozik a hűtőszekrény rejtett zugaiban kutakodva. – Meg is van! – bányász ki egy üveget diadalittasan.

- Pezsgő? – tápászkodok fel érdeklődően.

- De még milyen! – vigyorog, s egy kisebb erőfeszítéssel megszabadítja az üveget, az alkoholt elfedő dugótól. – Várj, keresek poharat.

- Minek az, add ide! – sürgetem meg előre nyúló kezeimmel a lerészegedést.

- Ne merj berúgni! – adja át vonakodva a pezsgőt, s, mint aki meg sem hallja a lány szavait, alaposan meghúzom az édeskés alkoholt. Talán túl édes is, mintha valamiféle buborékos szörp lenne, de kezdetnek megteszi. Az alkohollal mindig úgy vagyok, hogy nem csak a feszültségemet oldja, de az emberek okozta sokaságtól való félelmemet is. Felbátorodok ezektől a vegyületektől, talán néha a kelleténél is jobban…Remek, megint mi jut eszembe? Hát persze, hogy a legutóbbi lerészegedésemet követő reggel, amikor Min YoonGi mellett ébredtem a teljes öntudatlanság rengetegében elveszve...

- Nyugi, ez a pezsgő pont elég is lesz, hogy megjöjjön a kedvem a bulizáshoz – vigyorgok magabiztosan a lányra, aki egy apró kortyot szintén elfogyaszt a nedűből.

- Te amúgy kész vagy? – törli meg szája szélét az előttem álló, lassan végigmérve az ágyon ücsörgő mivoltomat. – Nem vitted túlzásba – kuncogja el magát. – De így is mesés vagy, csak ne gyűrkéld már a ruhádat! Délután óta ebben vagy…

- Hahaha – imitálok nevetést kissé szúrósan. – Na, valaki megint zaklat… - nyúlok pittyegő telefonomhoz.

- Ki mer zavarni? – emeli fel gúnyosan szemöldökét Nari.

- JungKook írt, hogy menjünk fel HoSeok-hoz. Ott van mindenki – tanulmányozom át telefonom képernyőjét.

- Ah, igen Nami mackó említette – tér vissza szobatársnőm a tükörhöz, egy utolsó pillantást véve magáról.

- Pont HoSeok-nál? Az egy alkoholista – komolyodok el, ám arcom vonásai hamar vigyorra húzódnak, s végül Nari-val együtt égzendítő röhögésben törünk ki. Azt hittem ez a kis pezsgő majd ízt ad az estéhez? Ezek szerint jól gondoltam…

Sajnos már fogalmam sincs, hogy honnan vettük elő a harmadik üveg pezsgőt, de az biztos, hogy úgy közlekedünk a második emeleti folyosón, mint két tébolyult bolond. Hol a falat ölelgetem, hol Nari-tól próbálom lenyúlni a pezsgős üveget, s hisztérikus bánattal ér a tény: elfogyott ez is.

- Jó ég lányok – robban ki zajkeltésünkre JungKook a célhelyszín ajtaján. – Zeng tőletek a kollégium – vigyorog tovább, s meglehetősen okafogyott bólogatásunkon felbuzdulva, beljebb invitál minket.

- Kik ezek a jó csajok – ténfereg felénk NamJoon, alig ledobva magunkról kabátjainkat. Valójában szerintem elég kimérten és végigmérően közeledik, csak az én tekintetem áll jelenleg össze-vissza., s látom enyhe dőlésszögben az  eseményeket. Hogy a fenébe szállt a fejembe ilyen gyorsan a szesz… A következő pillanatban már az arcomra kiülő undort jelző grimasszal távolodok el az egymás szájába vezényelt, felfedező hadjáratra indult szerelmespártól. Nari-t pont ebben a pillanatban vesztem el az este tekintetében...

- Kit sodort erre a szél…?! – lép közelebb HoSeok, ahogy szobájuk előterében megtámaszkodok az ajtófélfánál. – Ittál?

- Én ugyan nem – vigyorgok a fiúra, aki szavaimtól cinikusan elmosolyodik. – Mi az ott nálad?

- Sör – nyújtja elém a dobozt egy kaján somolygással. Meg mertem volna esküdni, hogy ki nem állhatom a sört, most meg úgy hörpintem le a torkomon, mintha az életem múlna rajta.

- Hé, hé, hé! – fogja le kezemet JungKook, s kirántva a sörös dobozt markomból, alaposan leöntöm magam. – Kis figyelmet kérnék! – töri meg a tér zaját a fiú hangja, mire vonakodva, de a kis bagázs, ha csak fél füllel is, de rá szegezik figyelmüket. – Ennek a nőszemélynek, SENKI sem adhat alkoholt – próbál komolynak, tűnni, és a senki szót hatalmas artikulációval megformálni, ám a nevetés mondata végén, azonnal kitör belőle. Én meg csak pislogok a leöntött ruhámmal a nevető társaságra. HoSeok valamit nagyon magyaráz nekem, TaeHyung és JiMin a konyhában töltenek egy kisebb koncentráció közepette röviditalokat, Nari NamJoon ölében vihog, két ismeretlen egyén pedig JungKook-ot traktálja. Groteszk a helyzet, az ital hol az elmémet bódítja, hol a mozdulataimat teszi koordinálatlanná, ez a sör meg aztán tényleg kellet még a szervezetemnek, meg a fekete csipkés ruhámnak, csak úgy mint egy púp a hátamra… 
Bosszús törölgetéseket követően, kissé még mindig ingatagul botorkálok ki a jéghideg, már-már szibériai időt idéző erkélyre.

- Meg fogsz fázni – lépdel utánam a szabadba HoSeok, s mögém érve, a hátamra dobja saját kabátját. Legalábbis gondolom, hogy az övé, elvégre fullasztóan bagószagú...

- Fűt a pia – vetem oda, ahogy mellém támaszkodik.

- Meg a szerelem, mi? – nyújt oda valami kevert, sárgás színű italt egy félmosollyal.

- Nem, kösz – csóválom meg fejemet, s újra a kollégiumok között elfutó sétányra meredek. Úgy teszek, mintha meg sem hallanám a szövegét… Egyáltalán miért akar velem beszélgetni, nem is bírjuk egymást tudtommal. Vagy belőle is a szesz beszél csak…? Aish, kezdek józanodni…

- Cigit? – vesz ki a rám terített kabát zsebéből egy doboz füstölnivalót.

- Nem élek vele – vonok vállat közömbösen.

- Mi ez a búskomorság – fúj ki egy hatalmas adag füstöt résnyire nyitott száján HoSeok.

- Nem vagyok búskomor – vetek egy gúnyos vigyort a fiú felé, aki egy futó pillantást véve rólam, halványan elnevetve magát, újra az utca felé fordul.

- Nem tudom, hogy visszajön e ma… - szív bele cigarettájába a mellettem álló.

- Nem mintha érdekelne - kontrázok azonnal, fátyolos látszatát sem keltve annak, hogy a semmiből felötlött mondata, kissé váratlanul ért, s nyelésem nem sokon múlt, hogy a légcsövemben végezze...

- EunByul, ne nézz hülyének, sem engem sem mást. Főleg nem saját magadat – fordít hátat az éjjeli tájnak, s tekintetével rám meredve dől a korlátnak.

- Én inkább visszamegyek – sütöm le szemeimet hűvösen, s lassan leaggatom magamról a fiú kabátját, amit át is nyújtok tulajdonosának, bármiféle szemkontaktust messziről elkerülve. Fénylik a szememben, hogy mennyire fáj erről beszélni, nem akarom, hogy lássa...

- Azt hiszem jogod van tudni… - szól halkan az erkélyajtó irányába csoszogó alakom után. – YoonHo felébredt ma hajnalban.

Kezem megdermedve fagy az ajtókilincsre, szemeim fájdalmasan guvadnak ki, lábaim földbe gyökereznek, s mintha a szívem kihagyott volna egy dobbanást. Vagy kettőt…

- Tessék? – pördülök meg saját tengelyem körül, ám a fiú ismét az utcát pásztázva görnyed a korlátnak, és nem néz felém. Kizárt, hogy az alkohol beszélne belőle, ahhoz túl józan!

- Ezért ment haza – nyomja el bagóját, és egy könnyed mozdulattal lepöcköli az erkélyről. Egyre csak a homlokomat ráncolom már-már zsibbasztóan, s hitetlenkedő szemeimet mozdulatlanul a jéghideg járólapokon tartom, egyetlen egy ponton elmerengve. Hiába lenne a kérdés, HoSeok egyértelműen nem viccel most. Érzem! Szívem verése felgyorsul, s mintha egy gyorsvonat zakatolna bennem, talán még a szomszédban is hallják a zaját. Istenem…

- Mit csináltok ebben a jégveremben? - sétál ki Nari vacogva az erkélyajtón, mire HoSeok hűvös tekintetével elsétál mellettem, s az értetlen arccal engem fürkésző lánnyal hagy. – Hahó, Byul! – érinti meg óvatosan a vállam, s végre valahára pislogásra késztetem szemeimet, s mozgásra végtagjaimat.

-  Ah, Nari! Menjünk be – festem fel talán eddigi legálszentebb mosolyomat, s követve barátnőmet, a melegség, alkoholszag és hangos zene átjárta előszobába caflatunk. Nem térek magamhoz… Képtelen vagyok szóhoz jutni, s gondolataim is mintha bűnös eszmék lennének, mintha nem lenne jogom Min YoonHo-ra gondolni, az állapotáról kérdezni, boldognak lenni, vagy akár csak egy könnycseppet is ejteni érte. Üdvözöllek Byul az érzelmi vasutad hullámvölgyében...

- Mennyit ittál? – férkőzik közelembe JungKook kissé gyanakvó ábrázatával.

- Pont az előbb józanodtam ki – köszörülöm meg torkom, s erőt véve magamon, a fiú szemeibe mélyesztem sajátjaimat.

- Mennünk kellene – nyújtja egy kedves mosollyal felém kezeit, majd egy sebes pillantást vetve a körülöttünk készülődőkről, készségesen karolok a fiúba, s annak sötétszürke zakójába. Még mindig magamon érzem HoSeok hideg tekintetét, és jelenleg sem tudom kiszűrni a mögöttes érzelmeit. Eszébe jutott, hogy engem meg kell vetnie? Vagy együtt érezni próbál…? Fogalmam sincs…

JungKook tartja magát, bár érzem, hogy nem tagadta meg magától a szeszt, mégis magabiztosan nyújt számomra támaszt. Nari és NamJoon egy alpárian mocsár részeg pár szerelmét imitálják, és legszívesebben jól kiröhögném őket, figyelmeztetve Nari-t, hogy nem fogom a haját, de arcomra ráfagyott a közöny. Talán még Tae a legjózanabb itt mögöttem, ahogy JiMin-t próbálja egyenesbe navigálni, HoSeok meg rajtuk röhög, a segítségnyújtás halvány jelét sem mutatva. Halkan sóhajtva pillantok újra útvonalam irányába, s egyre csak magamat győzködöm, hogy legalább tegyek úgy, mint, aki vidám, mint, akinek nem újra Min YoonGi mivoltja tölti ki minden gondolatát, és nem fájó érzelmei elől próbál menekülni... Miért mondta ezt el HoSeok, miért pont most, miért... Nem értem, olyan jól kezdődött az este, s úgy dőlt romba minden kacaj és vidámság, mint egy ingatag kártyavár...

- Mi baj? – mered rám kérdően Kook, ahogy lecövekelve, nem sokkal a főépület előtt, szemeimet a fagyos pázsitra meresztem szótlanul.

- Néha csak úgy elfeküdnék némán a fűben – lehelem magam elé, az indokolatlanul feltörő gondolatomat. Most minden bizonnyal bolondak néz...

- Miről beszélsz…? Jól fel is fáznál – ösztönöz mozgásra kísérőm, s a békés fűcsomókon elmélázva szemem sarkából, hagyom, hogy a fiú az auláig vezessen. A többieknek valahogy sikerült minket kielőzniük, és már el is tűntek a hatalmas forgatagban idebenn, mi pedig a sorban ragadva várunk a karszalagunkra, s a kötelező jellegű karneváli álarcainkra. Mi más jutna eszembe ismét ezekről a korábban jelmeznek elkeresztelt maszkokról, mint maga YoonGi, és a vele töltött éjszaka a falu végén? Asih, hess innen kelletlen, mihaszna gondolat! Na, a gondolatomnál valószínűleg már csak én lehetek mihasznább, elvégre egy rongybaba is nagyobb aktivitással szelné keresztül a táncparkettet kísérője után, mint, ahogy én teszem most, és az első pár percben úgy rakosgatom egymás után a lábaimat, mint aki a világáról sem tud. Kissé zavarba is ejt JungKook bíztató, szelíd mosolya, s erőt véve magamon, egyre nagyobb átéléssel hangolódok a zenére, s rábízva magam a fiú biztonságot jelentő karjaira, szem lecsukva adom át magam a ritmusnak. Már nem számolom a másodperceket, elűzőm vacak elmélkedéseimet és megtagadom ostoba érzéseimet…

JungKook tátog alig két lépésre, tőlem, s mire harmadszorra sem értem, már inkább kinevetem az egész értetlen helyzetünket.

- Azt kérdeztem, mit hozzak inni…? – hajol hirtelen a fülemhez, orrával végigsúrolva arcomat.

- Martinit sprite-tal – viszonzom a fülsüketítő suttogást, mire hatalmas lendülettel ott is hagy az oszlopnál, ahova a beszélgetős hadművelete alatt vezetett, hátha jobban étem a szavait távolabb a tomboló tömegtől. Teljesen ki vagyok pirosodva, érzem a bőrömön, s megvallom őszintén rég táncoltam ilyen önfeledten. Lassan nyúlok arcomhoz, pontosan azt a helyet megtapintva, ahol a fiú aranyos orra hozzámért, ám hiába merengek el, az ég adta világon nem tör fel belőlem, még csak egy halovány, erőtlen szikra sem. Egy kelletlen sóhaj hagyja el számat, s megigazítva maszkom égnek álló világoskék tollait, kibújva magas sarkúmból, a mosdó irányába indulok meg, fejemet ide-oda forgatva, mintha még soha nem jártam volna erre.  Kicsit sajnálom harisnyám éppen kiszakadó talpát, ahogy a hideg metlakin araszolok előre a folyosón, szemben a lézengő fiatalokkal, de még egy percet biztos nem lennék képes eltölteni ebben a cipőben. Észrevétlenül besurranok a mosdóba, s magamra csukva egy fülke ajtaját, percekig a wc fedelén fújom ki fáradalmaimat, ügyet sem vetve a ki-be járkáló vihorászó lányokra.

- Akkor most mi az igazság Ella drágám? – hatol dobhártyámon át agyamig egy meglehetősen érces női hang. Ella...?

- A legtöbben úgy tudják, de igazából sajnos nem – hallom meg az előbb említett nőszemély hangját. Lélegzetvisszafojtva rezzenek össze, s megfeszülve hegyezem fülemet, hogy újra elővegyem remek kihallgató készségemet.

- Nem feküdtél le Min YoonGi-val?

- Halkabban te hülye! – csattan fel Ella a mosdókagylók elől.

- Ez hogy lehet?

- Úgy, hogy elküldött. De tévedésben él, ha azt hiszi, hogy feladom! Csupán kapott egy kis időt, hogy észhez térjen – kacagja el magát mondandója végén.

- Azt beszélik, hogy valami EunBi nevű lánnyal kavart.

- EunByul… Hányok tőle.

- Jössz? – indul meg végre az egyik.

- Menjünk – folytatja Ella, s állítólagos barátnőjével együtt, elhagyják a mosdó területét. Ez az este a sokkok estéje vagy mi a fene…? Nem feküdtek le aznap este, amikor együtt találtam őket a szobában? Már semmit sem értek… Hess innen ócska eszmefuttatás, sietnem kell vissza! JungKook már biztosan engem keres, mire egy gyors kézmosással, ki is libbenek mezítláb a félhomályos folyosóra, csökött végtagjaimat felgyorsulva a csapongó aula irányába szedve. Nem helyes közel sem, hogy HoSeok után, a maszkokon át, az éppen erre levegőt rontó Ella is felidézteti velem YoonGi-t, és már komolyan kezd elegem lenni saját magamból, és a vacak, Őt körülölelő gondolataimtól. Kissé bosszús, megannyi meg egy képzeten kattogó agyam zsongásából, egy minden addigi cselekvésemet kizökkentő mozzanat ránt ki, úgy érzem szó szerint, mert valaki pontosan ebben a másodpercben rángat be az egyik útba eső ajtón. Ösztönösen nyitom sikolyra a számat, ahogy az erőszakos, hirtelen egyén, egyik kezével mögém nyúlva az ajtót húzza be, másikkal a számat tapasztja le. Teljes a sötétség, talán csak az üvegajtó érdes felületén besettenkedő fény okoz szürkületet. Szívem hangos, egymás dobbanásaiba vágó zaja, elnyom minden ép gondolatot, s erőtlen nyöszörgéseimet feladva, végül csak egy valami marad. Egy illat…