39. Elegem van!

39. fejezet

Tanulj meg mosolyogni. A mosolyban mágikus erő rejlik. Amíg az ember mosolyogni tud, addig képes a további harcra. És aki harcol, az győzhet is. /Marcus Aurelius/

- Gyors volt a randi – gúnyolódik, s legnagyobb megnyugvásomra, ebben a pillanatban célt is érek a kulcsommal. Mit sem törődve a folyosón ácsorgó fiúval, céltudatosan nyitok be a szobába, s alig átlépve a küszöböt, egy alak gátol meg az ajtó becsukásában. Nem hiszem el… - Erre vártál nem? Hogy végre kikerüljek a képből és rámehess a Kook gyerekre – fintorodik el egy csipetnyi undorral az arcán.

- Nem vagy eszednél. Talán részeg vagy? – szúrom keresztül szememmel lenéző pillantását. A hideg ráz ki ettől az arctól, ezektől a szavaktól, e hangnemtől…

- Hallom át is költöznél a Gonam koliba. Ennyire dúl már a szerelem?

- Nem is ismered ennek a szónak a jelentését - flegmázok, egyre csak az ajtó becsukására koncentrálva, amit erővel tart a fiú. 

- Pimaszkodsz kicsi Byul...?

- Hagyj békén, már mondtam! – emelem fel egyre haragosabban a hangomat. – Nincs szükségem az ocsmány megjegyzéseidre.

- Szerintem még maradnék egy kicsit – húzza el száját egy cinikus félmosolyra, s erőteljesen kitaszítva az ajtót, egy laza mozdulattal, magunkra csukja azt. A zár kattanásával a szívem kihagy egy dobbanást, levegőm tüdőmben reked, s egy óvatosat hátralépve, félve mérem végig az előttem állót. Haja barnás színben pompázik, szemei hidegek, rezzenéstelen arcán, csak egy halvány, alig látható, gúnyos mosoly éktelenkedik, alakja pedig még magasabbnak tűnik számomra, mint valaha... Elönt a pánik, a forróság, s agyamat egy homályos ködszerű képződmény keríti hatalmába. A félelem társulhat izgalommal? Nincs alkohol szaga, szemei is mereven rám merednek, mozdulatai is stabilak, akkor mégis mi az ördög ütött belé…?

- Mit akarsz? – kezdem egy erőtlen kérdéssel, ahogy kihúzva magam, magabiztos kisugárzást próbálok közvetíteni YoonGi felé. Aligha vagyok hiteles… Szemei összeszűkülve bámulnak bele az arcomra, és hiába menekülnek el tekintetemmel együtt, lábaim is, egyetlen határozott lépéssel szorít falhoz a fiú. – Mi a… - szisszenek fel, majd pilláim szorításából lassan felengedve értetlenül kezdem fürkészni az előttem állót. Vállam fölött erőfölényét fitogtatva támaszkodik meg, arcával ijesztően közel hajolva a képembe. 

- Mondd csak… - kezdi kéj áztatta gúnyos hangján, kezét szemérmetlenül egyik mellemre csúsztatva. – Kook gyerek is érintett itt…? – húzza fel kulcscsontomon át nyakamig kezét, s mielőtt legmélyebb döbbenetemből felocsúdva, ellenkezhetnék, tarkómnál fogva, erőteljesen magához húzza fejemet. Érzem a lélegzetvételének enyhe fuvallatát, kellemes illatát, ajkai csak centiktől tőlem, s ijedt szemeimet, bátortalanul emelem fel újra íriszeihez. – Hagyj… - fordítom el fejemet, amint találkozik tekintetünk. Mi ez az egész, miért csinálja ezt…? 

- És itt? Úgy ért hozzád, ahogy én, azon az éjszakán? – nyúl egy hirtelen mozdulattal lábam közé, kérdés nélkül utat törve magának legféltettebb pontomhoz.

- Elég! – lököm el magamtól, és egy hatalmas pofonra lendítve a kezem, célt is érek tenyeremmel. Düh csillogtatta szememmel figyelem megtántorodó mozdulatát, szinte meg sem érezve kezem égető fájdalmát. Fejét oldalt tartja, pont úgy, ahogy az ütésem érte, s borzolt barna haja teljesen eltakarja szemeit.

- Hm – húzza egy cinikus félmosolyra száját, s lassan felém fordulva, felkaron ragad, majd egyenesen az ágyamhoz rángat, ahol hiába minden menekülő mozdulatom, lendülettel a bútorra lök.

- Mi a francot akarsz?! ERESSZ EL! – üvöltöm torkom szakadtából, s feleszmélve hangom karcossá vált zajára, számat, egy mozdulattal tapasztja be saját ajkaival. Az ember sosem gondolná, hogy igazából mennyire is erőtlen tud lenni egy lány, egy fiúval szemben, és mennyire tehetetlen és szánalmas ilyenkor a kelletlenül próbálkozó nő. Engem nem tudnak bántani, miért lenne annyival keményebb fából faragva az, aki ellenem bármit tenne, hogy ne tudnék védekezni… Gondoltam naivan mindig.

- Áu! – távolodik el tőlem fájdalmas arckifejezésével. – Te most megharaptál? – nyúl alsó ajkához furcsállóan hol rám, hol kezére pillantva, hogy talán vérzik is e.

- Nem normális szemét idióta vagy! – kiabálom le azonnal, mihelyt valamelyest elhúzódva tőle kitudok egyenesedni, s leugorva az ágyról, védekezően állok meg a szoba közepén. – Kezeltesd magad!  - folytatom. Nem válaszol, egyszerűen csak röhög magában az ágy szélén ülve, fejét a padló irányába fordítva. Végérvényesen is megőrült…

- Lehet, valóban újra elkellene járnom kezelésekre… Ki tudja… - sóhajtja, s arcát lassan felém fordítva, mintha valami fájdalom, és keserűség ülne ki rá, ahogy szája még mindig egy erőtlen mosolyra áll.

- Mi? – döntöm oldalra a fejem, továbbra is megtartva a tisztességes távolságot tőle.

- Hagyjuk... – folytatja, s a bárgyú vigyor szép lassan eltűnik arcáról.

- YoonGi – kezdem halkan, újra elbátortalanodva, szemeimet oldalra vonva. Mit kellene tennem, mit kellene mondanom...

- Sajnálom. Megint – fújja ki levegőjét, szemével kétségbeesetten megkeresve tekintetem vonalát.

- Menj el – mondom, szinte el sem fordítva arcomat a padlószőnyegről. – Nem mész? Akkor majd én – emelem fel ingerülten a hangomat a fiú mozdulatlanságának hatására, és hatalmas léptekkel indulok meg kifele a saját szobámból. Fújtatok, dühöngök és leginkább sírni tudnék a szívemet mardosó zavaros keserűségtől. Semmit sem értek, mégis mire volt ez jó? Miért jó ez neki…

Alig elérve a bejárati ajtó két méteres közelségét, egy határozott mozzanat keretében húz magához a minden gondolatomat kitöltő fiú, s kikerekedett szemeimmel csak bámulok magam elé, ahogy hátamhoz simul testével. Homlokát a nyakamnak támasztja, kezeit mellkasom előtt kulcsolja össze, s elnyújtott pillanatokig csak megfeszülten ácsorgunk a szobából érkező, gyenge villanyfényben.

- Miért ilyen nehéz minden nélküled… - leheli halkan.

- Elüldöztél magadtól – válaszolom hasonló hangerővel, lesütve szemeimet.

- Már belátom, hogy hibáztam. Fáj, hogy nem vagy az enyém, fáj, hogy mással látlak…

- Fájt, ahogy bántál velem – kontrázok azonnal. – Elegem van.

- Tudom és sajnálom.

- Önző és beképzelt vagy! – emelem fel egyre jobban a hangerőmet.

- Tudom és sajnálom – ismétli változatlanul bűnbánóan.

- Miért csináltad ezt velem? Azt mondtad kedvelsz, miért hazudtál...? – szabadítom ki magam öleléséből, s szembe fordulva vele, azonnal neki szegezem kissé már könnytő csillogó, szúrós szemeimet.

- Nem hazudtam! – próbál újra közelebb lépni hozzám, mire rögvest hátrább lépek.

- Tudod te milyen bűntudatom volt, amiért megvédtem a nővéremet?

- Elborult az agyam… Sajn…

- Nem érdekel, érted…? Azt akarom, hogy innentől kezdve hagyj békén! – szakítom félbe hisztérikusan.

- Ne hazudj magadnak, tudom jól, hogy az érzéseid nem változtak. Ahogy az enyémek sem! – csóválja meg fejét elkomolyodva.

- Menj el! Ez az előbbi is, mi a franc volt…?

- Byul – sóhajtja, tekintetét végig rajtam tartva.

- Olyan naiv voltam, végig saját magamat okoltam mindenért, fájt, hogy semmibe veszel, hogy lenézel… És tudod, mi van? Nem érdemeltem meg, hogy így kezelj! - próbálom visszafojtani kitörni készülő idegből eredtethető sírásomat, remegő szemöldökeimet  haragosan ráncolva.

- Ennek nem most és nem így esz vége - szűkül össze tekintete, s fejét kicsit oldalra  döntve, mintha egy halvány önelégült mosoly kezdene alakot ölteni. Most meg mi a frász jutott eszébe...?

- Miről beszélsz? - sandítok félve rá.
- Egyszer már meghódítottalak, szerinted nem menne megint?
- Szerintem? NEM! - kezdem kapkodni idegességemnek a levegőt.

- Zavarok? – nyílik ki az ajtó, egy értetlen tekintetű Nari-t felfedve.

- Nem, YoonGi éppen menni készült – fordulok a lány felé, szemeimet feszülten a padlóra meresztve. A fiú elővéve jól ismer cinikus pillantását, Narit kikerülve lép a folyosóra, s levegőmet csak teljes eltűnését követően merem kifújni, és talán ez a fuvallat enged utat könnyeimnek is. Nem tudom visszafogni magam, ez az egész túl sok, mégis mire ilyen beképzelt és magabiztos? Nari kétségbeesetten iramlik meg hozzám, s a falnak támasztva hátamat, lassan a földre ereszkedek.

- Byul, mi történt, szólalj már meg…! – húzódik hozzám barátnőm, de egyszerűen képtelen vagyok egy szót is kiejteni a számon. Minden belém rekedt… Hogy mi történt? Ez az, amit szeretnék én is tudni… Nem értek semmit, és már nem is akarom megérteni Min YoonGi-t, minden erőmmel azon leszek, hogy kiverjem a fejemből, képtelenség, hogy tovább ezt csináljam…

-  Velem nem fogja a bolondját járatni! -  morgom rekedtesen.

- Mit csinált veled Byul? Ne sírj! – próbál nyugtatni s állapotom láttán, mintha a hangja is elcsuklana. – Tudod mit? Nem megyünk a szervezői estre, csinálok pudingot és lógatjuk a lábunkat - kerekedik arcára egy kedves, biztató mosoly.

- Háháhá – nevetem el magam ijesztően teátrális stílusban. – Az idegtől könnyeztem be, hogy a viharba sírnék egy ilyen lehetetlen alak miatt...? – törlöm meg nedves arcomat kézfejemmel, s Nari segítségével feltápászkodok a földről. - Megyünk szépen mind a ketten és csináljuk, amit kell.

- De hát YoonGi is minden bizonnyal ott lesz… - biggyeszti le szája szélét egy pillanatra Nari.

- Nem érdekel. El akarom felejteni a hozzá fűződő érzéseimet, de nem fogok elbújni.

- Byul… - erőltet magára egy kissé szánakozó mosolyt szobatársnőm.

- Nincs baj.  Gyere, mennünk kell lassan – mosolyodok el két szipogás között, és kifújva az orromat, egy kis langyos vízzel próbálok élhetőbb külsőt varázsolni magamnak a fürdőben. Nem fogok elrejtőzni, hogy aztán a saját gondolataim emésszenek fel, legmélyebb letargiámban. Eljött az ideje, hogy végre az eszemre, és ne az ostoba szívemre hallgassak. Nem akarok bosszút állni Min YoonGi-n, egyszerűen csak úgy érzem, és gondolom, hogy semmilyen téren nem érdemli meg a társaságomat, a szavaimat, és nem utolsó sorban, az érzelmeimet… Elszánt tükörképem még engem is meglep egy kicsit, de ennek még csak látszatát sem keltve, egy semleges, megjátszott vidámsággal lépek ki a fürdőszobából, s felkarolva a még mindig furcsállóan engem fürkésző Nari-t, nagy léptekkel indulunk meg az iskola főépületének aulájába. Barátnőm valószínűleg érzi rajtam, hogy jelenleg nincs értelme felhánytorgatni a lelki állapotom okozatát, így együttműködik a tettetett jókedvben, ami reményeim szerint valóssá válnak, mihelyt elvegyülünk a díszletrendezésben.

- TaeHyung! – pislogok az iskola aulájában előttem elsétáló, egy hatalmas dobozt cipelő fiúra.

- Ah, sziasztok lányok – vigyorog. – Késtetek, NamJoon már keresett titeket.

- Te mit csinálsz itt? – meresztem rá még mindig kérdően szemeimet.

- Én is örülök neked Byul – gúnyolódik. – Amúgy JiMin kért meg, hogy, ha tudok jöjjek segíteni.

- Minden világos – neveti el magát Nari, s megragadva engem egyenesen a HÖK elnökhöz vezet, aki meglátva minket nem tudom, hogy haragszik, vagy csak viccelődik a szúrós tekintetével.

- Na csakhogy! – teszi karba kezeit NamJoon.

- Inkább örülj, hogy itt vagyunk – sandít rá Nari, egy kéjenc félmosollyal.

- Örülök én, nem látszik? – vág vissza párjának a felnyírt hajú srác egy kelletlen vigyorral. – Byul, ott vannak, a papírbetűk, vidd a fotós sarokhoz őket. JungKook és Suga a drapériával szenved úgy… - pillant órájára. – Negyed órája.

- Remek – morgom orrom alatt. Ez aztán a trió... Ezt mégis ki és, hogy rakta össze...?

- Babám, te velem jössz – int fejével NamJoon barátnőmnek, aki egy szájhúzással rám pillant, s végül engedelmesen követi szerelmét a folyosó irányába. Remélem egy rögtönzött légyottra surrantak el, meg hogy ez az idétlen, rosszalló grimasz az arcomról eltűnik, mire odaérek a fiúkhoz. Eleve miért dolgozik együtt JungKook és YoonGi? Lassan közeledve a két létrán ácsorgó, egy hatalmas bordó anyagot rángató srácokhoz, egy pillanatra azt sem tudom, hogy sírjak, vagy alaposan röhögjem ki őket... Ha jól hallom szitkozódnak is…

- Byul – fordul felém egy vidám mosollyal JungKook, mire a másik oldalon álló fiú kezéből ki is rántja az egész anyagot.

- Szi…

- Bazd már meg Kook – kiabálja el magát YoonGi, mitől minden további mondandóm bennem ragad. – Már megint… - mormog, s egy dühös sóhajjal lemászik a létráról, mire JungKook szemét forgatva követi társa példáját.

- Hoztad a feliratot? – pillant rám a fekete hajú, előttem megállva.

- Igen-igen, de úgy látom ez még várat magára – teszem le a dobozt a pavilon elé, amin szedett vetetten lóg a drapéria. – Nagyon bénák vagytok – kuncogom el magam.

- Hé – nevet velem együtt Kook.

- Csináld te, ha olyan profi vagy – húzza el szája szélét YoonGi gúnyolódva, és le is vágja magát egy közeli kanapéra. Most meg mi ez a nézés, talán komolyan elhiszi saját magának, hogy újra eljátsszuk azt, mint a tanév elején? Hatalmas tévedésben van, és erre lassacskán ő maga is rá fog jönni. Az meg, hogy mit csinálok az érzéseimtől túlcsordult sajgó szívemmel... Az csak rám tartozik.

- Akkor hagyd ezt ránk – kacsintok, s egy szemöldök felvonással vetve egy mély pillantást a kanapén heverőnek, megfogva a drapéria egyik sarkát, ütemesen mászni kezdek felfele a létrán. Vastapsot érdemelne ez a remek színjáték, amit levágok itt, még én is bedőlök magamnak, hogy egy cseppet sem izgat YoonGi jelenléte, vagy ez a furcsa hármas csapat, ami éppen az előbb alakult meg. Nem is értem a helyzetet, ám azt leshetik, hogy megfutamodva, lelépjek önsajnálatomba merengve... Az idő elérkezett, most már saját érzéseimmel együtt, Min YoonGi-val is megfogom vívni a harcot, és az egyetlen, ami győzedelmeskedhet, az én vagyok és a józan eszem! Érezted már, hogy hiába szeretsz valakit, tudod, hogy úgy sem lehettek együtt, mert minden törvénynek homlok egyenest menne neki, és nincs más lehetőséged, mint a fejedben meglapuló eszedre hallgass? Nem kívánom neked, pocsék érzés, de az élet és a szerelem már csak ilyen...