45. Hétköznapi hős

45. fejezet

A hős egy olyan egyszerű emberi lény, aki a legjobbat választja a legnehezebb időkben. /Leon Leyson/

- Kész vagy már? Siess – hallom meg YoonGi türelmetlen hangját, mire megpördülve, JungKook ágyával találom magam szembe, rajta egy korábban már látott, ismerős dossziéval. Nyitva van, és egy rajz kandikál ki belőle, s közelebb araszolva, a felismerés lélekig hatoló villáma hatol belém. Csigákat megszégyenítő lassúsággal nyúlok a mappához, és hanyagul felemelve, azonnal kihullnak a benne lapuló lapok, rajtuk ugyanannak a személynek a mivoltát ábrázoló rajzokkal. Azonnal összeszedem a papírsokaságot, s elolvasva a legfelső grafika szövegét, hosszú másodpercekig képtelen vagyok mást tenni, mint elüvegesedett tekintettel bámulni a grafit portréra, bámulni saját arcomba... 

- Byul, mit bámészkodsz? – caflat be a szobába kissé bosszúsan YoonGi. – Hallasz? - lép elém, mire a kezemben szorongatott rajzra pillant, ám tekintete végül eltorzult arcomon állapodik meg. – Te sírsz? – ráncolja rám szemöldökét, mire azonnal, magam is szembesülök a borzalmas ténnyel, miszerint a szívemet furkáló érzések, sós folyadékként materializálódnak szemem sarkában.

- Menjünk – köszörülöm meg torkom, s vissza hajtva a dosszié borítóját, ugyanoda helyezem vissza a műveket, ahol találtam őket.

- Gyere – ragadja meg magabiztosan egyik kezemet a fiú, s felkapva vállára a kikészített táskát, irdatlan tempót diktálva rángat maga után a parkolókig. Szó nélkül hagyom,  hogy rongybabaként beültessen az anyósülésre, s magatehetetlen, mihaszna testem segítségére sietve, bekapcsolja a biztonsági övemet. 
Tudom, hogy nem lát, szemei már rég csak az utat pásztázzák feszülten, de érzi, hogy a könnyek megállíthatatlanul zubognak le kipirosodott arcomon, így lankadatlanul szorítja kézfejemet. Talán kicsit fáj, zsibbad, ahogy elszorul a vérkeringésem, de már ez sem érdekel, egyszerűen csak érjünk oda, és győződjünk meg, hogy JungKook-kal semmi komoly baj nincsen, és minden baljós előérzetem, csak egy rémálom szüleménye…

- Nari! – fordulok egy kisebb nézelődés után a megfelelő osztály folyosójára, s barátnőmet megpillantva, azonnal a sokasodott tömeg közé rontok.

- Byul – szorít magához barátnőm, s egy hangyányit kifújva magam, egy mély lélegzetvétellel fordulok a többiek felé.

- Hol van? Mi történt…? – kérdezem, vöröses, sírástól duzzadt szemeimet ijedten kapkodva.

- Odabenn van. Elájult – konstatálja halkan TaeHyung, s egy sóhajjal feláll a pad széléről.

- Jin! – pördül szinte egyszerre a társaság, a kórterem ajtaján kilépő fiúhoz, oldalán egy orvossal, aki előtt azonnal meghajolunk egy villanás erejéig.

- Jin, mi ez az egész!? – ugrok elé, mire biccentve a távozó doktornak, közelebb sétál a csapathoz. YoonGi a falnak dől, nem sokkal NamJoon és TaeHyung mellett, JiMin, HoSeok és Nari a padon figyelnek mozdulatlanul Jin szavaira. A magas fiú szemit lesüti, mintha egyáltalán nem akarna semmilyen információval szolgálni nekünk, ám végül szóra nyitja száját, s érzem, ehhez minden maradék lélekjelenlétére szüksége van.

- Köszönöm srácok – pillant rám, majd a nem sokkal mögöttem támaszkodó, a sporttáskát vállán pihentető YoonGi-ra. – Köszönöm, hogy itt vagytok, sokat jelent ez JungKook-nak – szegezi le újra pilláit a járólapra, s egy hangos nyelés követően, végül újra erőt vesz magán, s minden addigi rémálmomat beigazoló történetbe kezd.

- JungKook leukémiás – nyúl vonakodva tarkójához Jin, s fejét lehajtva, tarkóját kezdi zavartan dörzsölni. - Krónikus mieloid leukémiában szenved.

- Lehetetlen – szűröm alig hallhatóan fogaim között, és szemeimet pislogás nélkül tágra nyitva, halványan tántorodok meg, mire Tae egy mozdulattal ültet JiMin mellé.

- A szüleink nem akarták, hogy egyetemre menjen, mert az állapota egyre rosszabbodott, de hajthatatlan volt, el akart szabadulni otthonról. A kezeléseket megtagadta, és magát is egyre jobban kezdte elhagyni, zavart volt és csapongott. A  kollégiumi beköltözésének napján, azonban mintha megváltozott volna. Azt mondta, hogy megtalálta a reményét, aki egy pillantással arra késztette, hogy ne adja fel a küzdelmet. – vet rám egy futó pillantást Jin. – Újra élni akart, de irdatlan fájdalmai lettek, a gyógyszerektől pedig rengeteg mellékhatással kellett együtt élnie, így nem szedte tovább őket. A szívelégtelenség, a nehezített légzés, a fulladások… Nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen az állapotáról. Elviselte a fizikai fájdalmat és a lelkit, hogy megfelelő csontvelő donor nélkül nem fogja megélni a következő évet.

- Megfelelő donor? – kérdez közbe mellőlem JiMin.

- Ezernél is több sikertelen próbálkozáson túl, senki sem válhatott a donorjává, sem a családja sem senki… - csuklik el Jin hangja.

- Mit ülünk még itt a kurva életbe? – ugrik fel az ülőhelyek végéből HoSeok. – Hol a faszomba kell jelentkezni donornak? A kis pöcs nem dobhatja fel a talpát...

Feszült, már-már vágható csend keríti hatalmába a társaságot előbb Jin, majd HoSeok szavaitól. Elüvegesedett tekintettel merengek el millió meg egy, elmémbe furakodó fájdalmas eszmével. Igaz volna mindez…? Ennyi lenne egy élet, ennyi lenne a lét JungKook számára? A halál tornácán táncolva, egy fájdalom keserítette mosoly mögé rejtőzve élt, és nézett nap, mint nap a szemeinkbe? Miért nem láttam, miért kellett így alakulnia, miért…? Nem voltam vele, hogy tehettem ezt… Halál. Mit jelent ez a szó? Olyan távoli, idegen fogalom, és ez a rettegés, ami hatalmába kezd keríteni, ez lehet az elmúlás félelmének tünete? Mintha megannyi kín átjárta hullám csapna össze a fejem felett, s az örvényben elveszve, magam sem tudok már semmilyen boldog perc reményébe kapaszkodni...

Két órája vagyunk a kórházban, és szerencsénkre az ügyeletes ápolók készségesen felveszik az adatainkat, s vesznek vért tőlünk, egy halvány hittel minden egyes mozdulatukban. YoonGi fárad be a vizsgálóba utolsóként, arca közömbös, nem visszakozik, nem húzza a száját, úgy viselkedik, mint az a haditechnikai mérnök, akivé elviekben válni szeretne, aki teszi, amit megkövetelnek tőle, minden ellenkezés nélkül. Szemeimet végig rajta tartom, míg el nem tűnik, ám minden igyekezetemmel csakis Kook-ra koncentrálok. Megint ez a gyötrelmes önmarcangolás kerít hatalmába, ismét ez bűnös érzet jár át... 

- Minden rendben lesz – mosolyog mellőlem Nari, alkaromhoz tartott vattára pillantva. – Annyira sajnálom, hogy a vérszegénységem miatt nem lehetek potenciális adományozó.

- Ne butáskodj. JiMin szívritmus zavara sem engedte, ő sincs valami fényesen – húzom el sajnálkozva számszélét, az előttünk ülő szótlan fiúkra pillantva. Jin feldúltan fel-le járkál száját harapdálva, homlokát zsibbasztóan ráncolva, és egyáltalán nem hinném, hogy reménykedik bármiben is, annyi csalódás után, amit ez az egész tortúra okozhatott. Miért pont mi lennénk a hétköznapi hősök, akik JungKook számára megfelelő őssejtekkel rendelkeznek… A szüleik is valami ostobának elkeresztelt üzleti úton vannak a tengeren túl, mi van, ha… Nem, erre még csak nem is gondolatok, az állapota stabil, nem? Nem érheti baj, minden rendben lesz! Csak erre gondolhatok!

- Doktor úr! – kapja fel fejét Jin, s rögvest a felénk közeledő orvoshoz siet.

- Sajnos nincsenek jó híreim. Kim TaeHyung, Jung HoSeok, Kim NamJoon, és Han EunByul, sajnálom, de sajnos nem rendelkeznek megfelelő őssejtekkel.

- Istenem… - túr erőteljesen hajába Jin, s a teljes kiborulás széléről, Nam karjai lökdösik vissza. – Mit is képzeltem… -csóválja meg tébolyultan fejét.

Újra lesütött szemmel, szinte megszólalni sem mer senki az éterben. Mit mondhatnánk? Mi lenne ilyenkor a megfelelő szó, mondat, biztatás, vagy vigasz...? Minden olyan okafogyott, az egész olyan lehetetlen és tehetetlen…  

- Igen? – fordul el tőlünk a doktor, telefonját sietősen füléhez nyomva. – Hogy micsoda? Adjanak neki 5 ml retacritot! Azonnal ott vagyok.

- Doktor úr…? – iramodik meg Jin az ellépni készülő férfihez, torkából erőnek erejével kipréselve halk szavait.

- Veszélyben a fiú keringése, a vörösvértestek pusztulnak, a retikulocitaszám szinte egyenlő a nullával – közli, és hátrahagyva értetlenkedő, a döbbentségtől szinte lélegezni is képtelen mivoltunkat, JungKook kórtermének irányába szeli keresztül a folyosót. HoSeok marad egyedül a vizsgálónál, ahonnan YoonGi még mindig nem jött ki, mi pedig eszelős tempóban futunk át a kórház másik szárnyába, úton útfélen utolérve a megsokasodott ápoló sereget, ami a főorvost zsongja körbe.

- JungKook! – üvöltjük el egyszerre a szembe zakatoló, öntudatlanul a hordágyon fekvő fiú nevét, ahogy kikerülve minket, eltolják.

- Dr. Kwon! Dr. Kwon! – taszít félre minket egy fiatal nővér. – Megvan! Beigazolódott a sejtése - nyújt át egy papírt az orvosnak.

- Mit válaszolt? – fordul a nő felé, csak egy rövid pillantást véve a kezébe nyomott leletről.

- Készen áll, éppen előkészítik. Közvetlenül a csontból lesz csontvelő vétel?

- Igen, az eset speciális. Vigyék tovább a fiút a műtőbe - húzódik egy elégedett mosoly az középkorú férfi arcára.

- Mi ez az egész? – próbál lépést tartani az őrjítő eseményekkel Jin, a kétségbeeséstől csillámló szemeivel, az előtte loholó orvos mozdulatait fürkészve.

- Száz százalékos egyezést találtunk az egyik fiú vizsgálatakor. Talán az egyetlen donor, az egyetlen esély, nem várhatunk tovább! – gyalogol tovább a műtő felé a doktor úr, pillantást sem vetve a nyomába eredő magas fiúról. – Figyelj, én nem szoktam ilyen balgaságokat beszélni, de talán a sors keze van a dologban, hogy az a barna hajú gyerek ma idetévedt, és kész megmenteni az öcséd életét – torpan meg, hogy szemügyre vehesse Jin sápadt, elhűlt arcát, s egy hátba veregetés után, újra keresztül szeli az egyre tompábbnak tűnő fények úsztatta osztályt.

Megdermedve állunk mind a hatan az egyszerre kihalt folyosón, pont úgy, mint, akik képtelenek lépést tartani a történésekkel, és lehetetlennek érzik megemészteni a rájuk zúdított információzivatart. Nem értek semmit, mi a franc folyik itt…? Csak nem…

- Srácok! – fut be hátunk mögül HoSeok, bagós tüdejét félig kiköpve. – Suga…

- Mi van vele? – érdeklődök ösztönösen, mire az öccse után indulni készülő Jin is hátra fordul felénk.

- Kijött egy nővér kíséretében a laboroktól, és közölte, hogy műteni fogják. A nő meg helyeselt, hogy száz százalékig megfelelő donornak bizonyult a vérvizsgálata alapján – darálja a szavakat, egyre csak levegő után szuszogva, térdein megtámaszkodva. – Mi a lófasz folyik itt? - egyenesedik ki.

- Valaki adjon egy felest – támolyog meg NamJoon, hasonló elképedéssel arcán, amilyen az egész bagázs képére éppen kiül. 
- Ezek szerint... - leheli JiMin, s lassan mindannyian a ledermedt Jin felé fordulunk.
- YoonGi a donor - konstatálja TaeHyung vontatottan, ezzel nyomatékosítva a nyilván valóvá vált tényt.
Azt gondoltuk talán, hogy ez az este nem tartogathat már váratlan fordulatokat, meglepetéseket, mély megdöbbenéseket, erre tessék… Min YoonGi lenne az a bizonyos hétköznapi hős? Min YoonGi, aki jött, látott, győzött, és most képes minden előjel nélkül önzetlenül életet menteni? Képtelenség ez az egész, egy rossz álom, valaki ébresszen fel! Ott akarok újra lenni, ahol JungKook negédesen mosolyog, és viccelődnek TaeHyung-gal rajtam, vagy éppen Nari-n. Letaglózva állunk immáron heten a törtfehér metlakin, a második emelet folyosójának kellős közepén, egyre csak arra várva, hogy valaki mondjon valamit,  vagy hogy egyikünk megtegye az első lépést. Jin legelöl ácsorog földbegyökerezett lábaival, s hiába megfagyott tekintete, érzem, hogy az elhangzott szavak, s események megemésztésével vív harcot, és talán csak arra vár, hogy valaki meglökje, és közölje, hogy itt az idő, most vagy soha! Hogy valaki tudassa vele, ez nem álom, a csodák léteznek, valahol, valaki így rendezte el ezt az egészet, hogy Kook életének forgatókönyve tovább íródhasson… Újra könnyek szöknek a szemembe, s végül a csapat legidősebb tagja is lomhán elindul, mire ösztönösen, szótlanul kezdjük követni. Már nem futunk, már kicsit sem sietünk, és talán pontosan Jin az, aki feladta a történések megértésének küzdelmét. Már nem akarja érteni, csak átélni, úgy, ahogy mi is. Sodródni az árral, bólogatni, helyeselni, és várni, hogy a csoda magától teljesedjen be, és ehhez talán pontosan csak JungKook kitartása, és maga Min YoonGi kell... Sem több, sem kevesebb.

Elnyűtten, hullák élettelenségével vonszolom magam után lábaimat, s még a bennem tomboló, emberi léptékkel felfoghatatlan aggodalom, félelem és bizakodás sem képes gyorsabb mozgásra ösztönözni. Most mi lesz, mi a következő lépés...? Van létjogosultsága bárminek is, amit mondani szeretnék, vagy kérdezni? Miről is beszélek, képtelen lennék, akár egy értelmes szót is kinyögni… Elfáradtam… Testileg, s lelkileg egyaránt, és egyszerűen csak sírni akarok, törni-zúzni, kiabálni, magamba zuhanni, sikítani és szótlanul ölelni valakit, míg csak el nem múlik a fájdalom… Szeretnék megszűnni a világról, de félek, én lennék, akkor a legönzőbb. Felemészt a várakozás, ez a sínylődő aggodalom, de nem tehetem meg, hogy gyengének mutatkozzak, mert az az ember sem tette, akire jelenleg a legjobban felnézek. JungKook sem hátrált ki, neki is csak egyetlen apró jelre, egy reménységre volt szüksége, s ez a váratlan reménység most nem más, mint Min YoonGi. Félek előre nézni, rettegek remélni, de, amíg az a fiatal fiú a műtőasztalon küzd, addig mi sem adhatjuk fel...!