Felhőkarcolók - 1. Üdv, a Hwanam koleszban

1. fejezet

Az emberek változásra vágynak, de közben azt is akarják, hogy minden maradjon a régi. /Paulo Coelho/

Kissé hűvös az autó karcos üvege, ám ha nem hajolok elég közel, talán elkerüli valami fontos a figyelmemet..., valami mely, az új, még kissé teszetosza életem táptalaja lehet. Tekintetem álmosságtól ködös, hiszen csaknem végig aludtam a több, mint két órás utat, s most, hogy már átléptük Szöul határát, kijózanítva kókadt elmém, a percek vészes visszaszámlálásába kezdek. Utoljára kiskoromban voltam az ország ezen részén, nem is emlékszek már a fővárosra, pusztán a felhőkarcolók végtelen árnyékára, mely suta testemre ereszkedett. Aggodalommal vagyok tele, de még szeretett édesapámnak is a nyugodt, magabiztos oldalamat mutatom, mintha egy cseppet sem hat meg, hogy húsz év után először, egyedül kell boldogulnom...

- Jobban fel kellett volna öltöznöd, hideg van Szöulban – hallom meg apám hangját elölről. Nem válaszolok, egyszerűen csak tovább kémlelem az elsuhanó tájat a kocsi ablakának dőlve, amihez minden bukkanónál sikeresen nekiütődik homlokom. Furcsa, zavart érzések kavarognak bennem, egyszerre vagyok izgatott és kedvetlen. Ilyen létezik? Az én fejemben még ez is megeshet… Miután apa sikeresen eltévedt minimum háromszor már a külváros utcáin, végül megtaláltuk a főiskola kollégiumait, amiket szélesre tárt szemeimmel elnézve, összessége inkább hasonlít apró felhőkarcolókból fabrikált kisvárosra. Ahonnan én is jöttem, ahol szívem egy darabkáját felejtettem...

- Nagyon vigyázz magadra, és hívj! – pakolja ki bőröndjeimet apu a parkolóban, sorban egymás után. Hangja kimért, rezzenéstelen, mégis feszültségtől rekedt.

- Egy percig se félts – húzom vigyorra számat, mely újragondolva, inkább valamiféle elfuserált grimaszra hajaz, mintsem mosolyra. 

- Biztos ne segítsek? – mutat a kollégium irányába, ahogy a második táskámat is kibányássza a csomagtartóból.

- Megleszek. Szeretlek apa – rántom magam mellé a két bordó bőröndöt, s karba tett kezeimmel, egyre csak jelezném, hogy ideje apunak elengednie, de még egy utolsó ölelésre végül magához húz. A kapuból még egy ideig szemlélem, amint a férfi eltűnik, majd a sokasodó diáktömeg, keserves csomaghurcolkodását kezdem fürkészni, egyre csak egy lökésre várva, jóformán saját magamtól... 

 

Egy kanyarral el sem tudom vinni a holmijaimat, de egyáltalán nem akartam apuci kicsi lányának tűnni, aki húsz évesen nem képes egyedül beköltözni egy kollégiumba, így szinte könyörögtem apának, hogy ne segítsen. Most meg kínlódhatok egymagam... Gőzöm sincs, hogy melyik épület irányába induljak el, arról pedig nem vagyok híres, hogy leszólítsak valakit, úgyhogy elnyelve nyomorom, némán a csürhe után masírozva lépek a kapu melletti kis épületbe, hogy elveszett mivoltom végre irányba keveredhessen. 

- Jó na... – kezdeném, fél órás sorban állás után az információs pulthoz vánszorogva, amikor valaki nemes egyszerűséggel, fogja magát és bevágódik elém. Döbbenten állok, szemeimmel erőseket pislogva, s a szőke alak mögül kilesve még értetlenebbé válik az arcom, míg a pult mögött ülő fiatal lány, egyre csak mosolyogó, elpirult arcát meglátom. 

- Ne haragudj – kopogtatom meg az előttem álló srác vállát, ki csak második próbálkozásra veszi a fáradságot, hogy felém forduljon. Mégis ki ez a tahó?

- Mi van? – köpi nekem a szavakat, a lehető legocsmányabb stílusban, amitől egy pillanat alatt megy fel bennem a pumpa. Szemeink találkozásakor kicsit mintha meglepődne, majd egy gúnyos mosolyra húzva száját, visszafordul a pulthoz, s egy kulcsot elvéve, el is tűnik előlem, mielőtt bármit is mondhatnék. Sikeresen rekedt bennem minden méltatlan, keresetlen szavam...

- Jó napot! – lépek közelebb megkönnyebbült somolygásommal az üveg mögött ülő lányhoz , aki a korábbi bájos tekintetét elhajítva, egy kelletlen és meglehetősen bosszantó pillantást tesz felém. – Han EunByul vagyok – hervad le már az én vigyorom is.

- Igen meg vagy – néz a monitorra, majd egy kulcsot és egy lapot vesz elő, s elém tolja azokat. – Hwanam kollégium 112-es szoba. Itt írd alá. 

Alig vagyok itt egy órája, de már idegesít, sőt egyenesen frusztrál a sok új arc körülöttem, nem is beszélve a szőke fiúhoz hasonló modortalan tuskókról, és a tenyérbemászó ügyintézőről... Már csak egy viháncoló, elviselhetetlenül irritáló szobatársra van szükségem, és teljes lesz az agyrém úgy érzem. 

A magas épületek homlokzatán egyértelműen kiolvashatóak azok elnevezései, és közöttük elsétálva rá kell jönnöm, hogy nem csak lépteim laposodtak el, de bátorságom a potenciális célponthoz közelítve is igencsak meghanyatlott, s hiába próbálom semmit mondó arcom mögé rejteni érzelmeimet, én igen is szorongok. Új élet, friss kapcsolatok, minden egyszerűen csak túl szokatlan és ismeretlen...

- Hwanam... Ez lesz az – mormolom el csendbe a célépület előtt, s a befelé igyekvő társaságot kezdem követni egy mély lélegzetvétel társaságában.

- Segítsek? – lép mögém egy fekete, kedves arcú fiú, hol rám, hol a két bőröndömre pillantva.

- Ah, ne fáradj – húzom egy túlzottan is erőlködő lendülettel a bejárat előtti lépcsőkön fel az egyik szerencsétlenül járt bőröndöt, mire nem pusztán kitörik a jobb oldali kereke, de egészen az utolsó lépcsőfokig zuhan, egyenesen az idegen elé. Némán állunk mind a ketten, elkerekedett szemekkel, mint akik el sem akarják hinni, hogy ennyire kétbalkezes vagyok, majd szinte egyszerre törünk ki egy jóízű nevetésben. Ez túl groteszk, hogy igaz legyen...

- Jeon JungKook vagyok – nyújtja felém kezeit, amiket lejjebb sétálva, azonnal meg is ragadok egy széles mosollyal.

- Han EunByul – tanulmányozom át lezuhant bőröndömet, mire a srác, mintha két deka lenne, felemeli és a lépcsők tetejéig szállítja azt, egészen a kollégium bejáratához, s sebtében felocsúdva döbbenetemből, felkapva maradék holmimat, azonnal utána sietek. Mintha ezer éves cimborák lennénk, úgy kezdi mesélni, hogy mennyire várja már, az iskolakezdést, a főiskolai összejöveteleket, s, hogy valóra váltva legnagyobb álmát, grafikus legyen. Ez a kollégium meg egy őrültek háza... A többi is ilyen lehet? Úgy tűnik, mintha a fél társaság már le lenne részegedve, úgy ugrálnak és mászkálnak egyik szobából a másikba, keresztül az erkélyeken a bejáratig és vissza. Valami esti bulit is emlegetnek, mire JungKook csak annyit szól, hogy mindenképp ott a helyem gólya létemre. Most leszögezem: nem vagyunk jóban az alkohollal! Olyankor furcsa dolgok történnek, szokatlan, már-már megmagyarázhatatlan dolgok…

- Remélem, még találkozunk – villantja meg a homályos folyosón is csillogónak bizonyuló, hófehér fogait.

- Biztosan – integetek a fiú távolodó alakja után, s valami indokolatlanul felém rohanó egyén elől kitérve, a hozzám legközelebb eső ajtónak passzírozom magam, ami pontosan ebben a percben óvatosan kinyílik ingatag alakom mögött.  Egyensúlyomat elveszítve próbálom testem újra egyenesbe hozni egy bosszús ábrázattal, táskámat visszakapva vállamra.

- Jól vagy? – néz rám ijedten a szobából, az ajtót imént kitáró sötét hajú lány. 

- Persze, úgy látom... - futtatom szemeim a szoba számára, a kezemben tartott kulcs bilétájára, majd a bent ácsorgóra. - Szobatársak leszünk - festek fel egy mosolyt arcomra. – Han EunByul vagyok, de hívj csak Byul-nak.

- De jó, nagyon örülök, tényleg – kezd el idétlen fejjel holmijaim után kapkodni. – Én Choi Nari vagyok – mutatkozik be, majd kínkeservesen be is vonszolja az egyik bőröndömet. Gyanakodva, lassú léptekkel sétálok befelé, itt ott letéve csomagjaimat, tekintetemet fokozatosan körbejártatva a téren. 

- Te is elsős vagy? – ugrik mögém a lány, amint a szoba közepén azonnal irányába pördülök.

- Igen. Pedagógia szakos vagyok – közlöm vele, mire váratlanul magához ölel. Ölel? Inkább szorít. Ez aztán a közvetlenség, vajon teljesen normális?

- Én is, én is, nagyon örülök – nyomorgatja testemet tovább, a tőlem pár centivel magasabb , erősebb testalkatú Nari. Istenem kérlek, csak ne egy hibbanttal legyek összezárva... – Ne haragudj, csak nagyon izgulok – tol el magától, így végre valahára levegőhöz jutok.

- Azt látom – lépdelek az erkélyhez egy műmosollyal arcomon.

- Ha bármi érdekel a sulival, vagy a kolival kapcsolatban, akkor szólj. Két napja érkeztem, és elég sok mindent megtudtam már – vigyorog még mindig felém, kedves, őszinte vonásaival.

- Akkor azt is tudod mi ez az irdatlan zaj? – fordítom a fal felé fejemet, a hang forrását keresve.

- A szomszéd srác szobájából jön. Tegnap is ez volt – huppan le ágyára Nari.

- Utálom ezt a dubstep ricsajt, remélem, nem kapok agyvérzést – teszem karba kezeimet az erkély ajtajának dőlve, mire az ücsörgő egyén hangos nevetésben tör ki. Azt hiszi, viccelek... A szerte-szét hagyott csomagjaim felé lendítve lábaimat kezdek araszolni, hogy elfoglalhassam a kétágyas szoba szabad helyeit, ám az ajtó, a néma váratlanságból, hirtelen kivágódik, s ijedten kapjuk Narival a bejárat felé tekintetünket. Egy ugyancsak meglepődött, vöröses hajú, vékony fiú áll meg a küszöb előtt, egy válltáskával, s kezeit lassan levéve a kilincsről, belép. Furcsállóan néz hol ránk, hol a kezében tartott kulcsra, arcán közel olyan ábrázattal, mely korábban az enyémre is kiült.

- Segíthetünk? – lépek pár lépést felé, fejemet enyhén oldalra döntve.

- Nem tudom, azt mondták ez lesz a szobám – fújja ki a levegőjét, kelletlenül tarkójához nyúlva.

- Valamit elnézhettek véletlen – sétálok közelebb, hogy beljebb invitáljam, de fancsali arca nem valami biztató.

- Véletlen, na persze – sóhajtja szemöldökeit felvonva.

- Nem értelek, mindenesetre én Byul vagyok, ő pedig ott Nari – mutatok a mosolygós, integető lányra.

- Kim TaeHyung, másodéves – emeli fel fejét, s felém nyújtja kezét. Arca még mindig zavart, de mintha mosolyogni próbálna. 

- Akkor te már tudod itt a járást, valamit biztosan félrenéztek – puhatolózok a fiúnál, aki még mindig az ajtóban áll, és nem úgy tűnik, mintha rohanna utánanézni a dolgoknak.

- Ja... Sajnos tudom itt a járást – dől az ajtófélfának, és telefonját kezdi nyomkodni, rám sem nézve. Ismét Nari-ra pillantok, akinek vonásairól már régen eltűnt mosolya, és ismét furcsállóan nézünk össze. Mi baja ennek a srácnak? És miért érzem úgy, hogy az előszobából még hangosabb az a rohadt zene a szomszédból? Eleve, ki hallgat ilyen zenét a nap ezen részén..., vagy úgy bármikor?

- Akkor lemegyek megkérdezni valakit, mi ez az egész – sóhajtok nyúzottan, mire a fiú nemes egyszerűséggel beljebb sétál, és leül egy székre. Legszívesebben kidobnám, mit képzel ez magáról, nem érzi, hogy ez az egész helyzet úgy, ahogy van kellemetlen? És ki vagyok én, hogy helyette kérdezzem meg, miért osztották egy kétágyas, lányokkal teli szobába szerencsétlent...? Két órája sem vagyok itt, de már most csak egy pihentető alváson jár az eszem. Remek...

- A kollégiumi felelős műve ez, semmi kedvem hisztériázni – magyarázza végre rám szegezett pillantással.

- Még mindig nem értelek - grimaszolom számat felhúzva.

- Hosszú...

- Akkor maradj itt, megpróbálok utána járni. Csak előbb kiosztom a szomszédot – fogom meg erőteljesen a kilincset.

- Biztos át akarsz te oda menni? – szól utánam aggódóan Nari.

- Hova...

- A szomszéd sráchoz - konstatálja elkerekedett szemekkel.

- Miért, csak nem esz meg, ha megkérem, hogy ne üvöltesse a zenét – nevetem el magamat egy cinikus pillantással. - Kedves leszek, nem lesz baj.

- Az az említett kolifelelős szobája. Én nem mennék át – jegyzi meg TaeHyung, békésen elüldögélve babérjain.

- Akkor még helyben is leszek, hátha tud segíteni, megoldani ezt a szoba kérdést – tárom szét kezeimet, egy újabb vacak grimasszal. Mit hisznek, majd csoda történik és magától megoldódik minden?

- Naiv vagy – neveti el magát a fiú, és lejjebb csúszik székén. Na, jó kezd elegem lenni ebből a gyerekből, nem lenne egyszerűbb, ha elmondaná mi a problémájának forrása? Idiótákkal leszek körbevéve, én már most érzem, és mindehhez jópofát vágva fog elvinni egy agyvérzés. Ügyet sem vetve arra, hogy utánam szólnak, becsapom magam után az ajtót, s megköszörülve torkomat, finoman kopogtatok be a szomszédba. A ricsaj közel elviselhetetlen szintekre lép, pedig még csak a folyosón vagyok. Hogy nem siketült még meg a bent lakó? Kollégiumi referens... Ez aztán jó példa, lefogadom, rendre visszaél a hatalmával meg a fene nagy státuszával. Egyáltalán ki választ egy ilyen illetőt referensnek? Én és a látatlanban ítélkezés... Aish! Jöjjön már ki! Nem is hallja, hogy kopogok, felőle kint állhatok reggelik... Óvatosan a kilincshez nyúlok, ami meglepetésemre engedelmesen utat enged a szobába, s könnyen kinyílik. A szoba teljesen másmilyen, mint a miénk, mintha nem is kolesz szoba lenne, hanem egy kisebb lakás. Tágas, konyhaszerű helységbe lépek, de a hangzavar és a bentről kiszűrődő furcsa morajok valószínűleg ismét teljesen elnyomják próbálkozásaim hangját.

- Benyitok, mi mást tehetnék? – dünnyögöm el orrom alatt, majd hamar döntést hozva, hatalmas lendülettel lépek be a szobába. 

Az elém táruló látványtól, nem csak lélegzetem áll el, de még lábaim is földbe gyökereznek menten. Kócos frufrum alól, értetlen szemeim, pislogás nélkül vizsgálják át az ágyon fekvő ismerős, szőke fiún tevékenykedő fekete hajú, vékony lányt, akik elsőre, szemlátomást észre sem veszik a semmiből felbukkanó mivoltomat. Egy fehér pléd megfelelően fedi el a jelenet fókuszpontját egy kisebb megnyugvást okozva bennem, de megpillantva a kéjesen nyögdécselő lány hatalmas melleit, újra elszörnyülködök.  Tűnés innen Byul!

- Mi a – hördül fel a szőke fiú, egyenesen rám kapva tekintetét, s lassan elveszi kezeit a rajta lovagló lány derekáról, ki abban a pillanatban fel is fedez enegem. Engem és megfásult, kifejezéstelen, most egészen perverznek tűnő alakomat. Mint egy robot, gépiesen vágom be az ajtót, majd kiszáradt, merev szemeimmel és eltátott számmal nyitok be a 112-es szobába. Arcom minden bizonnyal aggodalmat kelt a benn üldögélő, látszólag vidám jómadarakban, mert rögvest gyanakodva kezdenek felém közeledni, ahogy még mindig üveges tekintettel zihálok a bejáratnál.

- Neked meg mi bajod? Minden rendben? – próbálja megteremteni velem a szemkontaktust Nari.

- Mit láttál? – neveti el magát TaeHyung, egy roppant idegesítő, magas, már-már visító hangon.

- Szerintem neki is megtetszett a kollégium referens – csatlakozik a röhögéshez Nari is, így most már ketten derülnek kínos nyomoromon. Az információs pultnál tahónak titulált festett szőke idióta a szomszédunk, és történetesen a Hwanam kollégium felelőse? Ez valami rossz vicc...?

- Rányitottam... Szexelt egy lánnyal – húzom el számat az ágyamnak elnevezett bútor felé cibálva saját végtagjaimat.

- Ő ilyen, én szóltam, hogy nem kellene átmenned – teszi karba kezeit Taehyung, a szekrényemnek dőlve.

- Ijesztő ember – dőlök a megvetetlen, csupasz ágyra. 

- YoonGi? – áll meg a fiú mellett szobatársnőm.

- Ez a neve? - morgom, számat zsibbasztóan elhúzva.

- Igen, Min YoonGi, harmadéves haditechnikai szakos hallgató – mosolyog Nari, s szemei ábrándos csillogásától, azon nyomban fordítom el fejemet. Ez a kollégium úgy érzem, hoz még némi fejfájást az életembe, de elnézve ezt a kettőt itt mellettem, talán túlélem a hadak útját is, és ki tudja..., lehet még élvezni is fogom. Megeshet, hogy csupán időre van szükségem, hogy az itteni nyüzsgést feldolgozzam... Akaratlanul is a szőke srác tekintete villan be, amikor először rám nézett ma, majd kócos, zihált arca, ahogy azzal a lánnyal élvezkedik. Min YoonGi... Mitől ilyen ismerős a neve?