3. A felismerés

3. fejezet

Vannak reggelek, mikor annak ellenére is el kell indulnunk utunkon, hogy már a kávé illatával együtt érezzük a közelgő baljós események átható szagát. / Czipper Ágota /

- Várom a magyarázatotokat – teszem csípőre kezeimet hol a lányra, hol a fiúra pillantva. Honnan ismeri az a ribanc Narit, és mik ezek a goromba megnevezések? Mi az, hogy semmit sem változtam, ki a bánat ez a YoonGi? Bolondok háza ez a hely, és kezdem úgy érezni, hogy én vagyok itt a legnagyobb bolond, akinek fogalma sincs semmiről, és tudtán kívül lett tagja a lúzer triónak...

- Sajnálom – kezdi Nari hosszú néma pillanatok után, kezeivel továbbra is arcát takarva.

- Ki volt az a lány, honnan ismer téged? – ülök le mellé az ágyra, hátha kicsit megnyugszik.

- Gimnáziumban felettem járt, és mindig piszkált a barátnőivel, amiért… így nézek ki.

- Hogy? Semmi baj sincs veled.

- Megelégeltem és fogyókúrázni kezdtem, még ennél is kövérebb voltam... - emeli fel fejét, és könnyes szemeivel végignéz magán. Szeretném megnyugtatni, s közelebb húzódva hozzá, egyik kezemet az övére helyezem egy kedves mosollyal. Nem néz rám, továbbra is az egereket itatja, szemeit a padlóra tapasztva.

- És veled mi a helyzet? - fordulok Tae felé.

- Jobb lenne, ha most elmennék – szegezi le szemeit az előttünk álló fiú, s lassan elfordulva tőlünk, az ajtóhoz kezd araszolni.

- Tae! Nem gondolod, hogy tartozol egy magyarázattal? – pattanok fel az ágyról és a magas alak után sietek. – Tudom, hogy alig ismersz minket, de nincsenek véletlen találkozások – folytatom az ajtó elé állva.

- Ezt valami idézetes könyvből szedted? – neveti el magát kelletlenül.

- Ne idegesíts fel – sziszegem felé, mire nagyot sóhajt és szóra nyitja a száját.

- Azzal bélyegeztek meg, hogy meleg vagyok – húzza el a száját, és tágra nyílt szemeimtől menekülve, oldalra fordítja a fejét.

- Még is hol vagyunk? Általános iskolában szokás ilyeneket kitalálni – nevetem el magamat, de a fiú változatlan reakcióját elnézve, egyáltalán nem segítek a helyzeten.

- Nem találták ki – emeli rám vöröses haja alól, komoly tekintetét. Testem egy pillanatra lefagy, várom, hogy mosolyogjon, hogy közölje, hogy csak viccel, de szemei keserűségtől csillognak. Pillantása lelkemig hatol, mintha a világ minden fájdalma járna át általa… - Jó éjt lányok – tessékel arrébb, hogy az ajtóhoz jusson, mire gépiesen arrébb csoszogok szó nélkül. Szemem sarkából látom, hogy becsukni készül maga után az ajtót, s mintha egy belső hang ösztönözne, ragadom meg a kilincset. Elé állva szemben találom magam értetlen tekintetével, és mintha magam sem tudnám, pontosan mit miért teszek, nyitom szóra számat.

- Rám mindig számíthatsz – suttogom elővéve a legelszántabb nézésemet, mire az előttem álló szája egy halvány mosolyra húzódik, biccent, majd elindul a folyosón. Vontatottan csukom be az ajtót, majd hátamat nekidöntve, kelletlenül homlokomhoz nyúlok. Ez marha gázul hangzott... Nari az ágyon ülve figyelget, megenyhült, de még mindig könnyes szemeivel. Szótlanul lököm el magam az ajtótól, s, mint egy zsák dőlök le az ágyamra, hogy a plafon repedéseit vizsgálhassam.

- Szerintem te egy jó ember vagy Byul – veszi le nadrágját szobatársam egy szelíd mosollyal, s bebújva takarója alá, a fal felé fordul. Fejemet felé fordítom, majd egy arcomra kúszó vigyorral, újra a mennyezetet kezdem fürkészni.

- Tudod, a sok rossz ember között, még én is jónak tűnhetek.

- Tudom, hogy nem voltam szimpatikus neked, de… én örülök, hogy szobatársak lettünk – szól halkan, takaróját még jobban magára húzva.

- Én is - lehelem magam elé, egy mély levegőt véve, majd a villanyt lekapcsolva, én is a takaróm alá bújok. A zene még mindig hangos, de talán a fejemben kavargó gondolatok zaja elnyomja a kintről beszűrődő ricsajt. Úgy érezem magam, mint egy Teréz anya, aki megint ott vágja el magát, hogy az esetleneken akar segíteni úgy, hogy az igazi szerencsétlen pont saját maga. Itt ez a duci lány, akit nem is ismerek, és még is úgy érzem, hogy szüksége lesz rám... És a srác, akiről kiderül, hogy meleg, neki meg a világfájdalmán akarok segíteni? Le kellene szoknom a fene nagy igazságérzetemről, megint csak saját magam fejére hozok bajt. Ismét ki fog csúszni a kezeim közül az irányítást, ha nem figyelek, és magamat adom, aztán annyi a tervemnek, hogy észrevétlen maradok a főiskolán. Remek Byul, egy napja sem vagy itt, de már mindenki tudja, hogy te vagy a csúnya törpe, a lúzer trió oszlopos tagja… Ha nem aludna Nari, most egy szánalom tapssal illetném meg magamat, úgy érzem ilyen rövid idő alatt ki is érdemeltem. Újra...

Holnapután legalább kezdődik az iskola, remélem a hétfő egy könnyed kezdet lesz, és elcsitulnak a kedélyek, lehet, hogy holnapra már el is felejtenek engem is, meg Nari-t is...

Másnap reggel valaki a lehető leghangosabban tárja szét a függönyt, s az őszi napsugarak kínzó égetése elől menekülve húzom magamra a takarómat. Talán ezt utálom a világon a legjobban: kikelni az ágyból.

- Byul! Eljössz velem kaját venni? – hajol fölém Nari.

- Nem – nyöszörgök és a fal felé fordulok.

- Légyszí, már délelőtt tíz. Nem szeretnék egyedül végigmenni a kollégiumon – guggol le mellém, s könyörgő pillantásait, még a tarkómon át is érzékelem. Lassan felé fordulok, fáradt szemeimet résnyire kinyitva.

- Legyen – hunyom le szemeimet bosszúsan, majd, mint egy hulla feltápászkodok az ágyból. Velem aztán sokra megy az utálkozókkal szemben… Szerencsénkre az egész kolesz némaságba burkolózva alszik, s csak pár ismeretlen arc lézeng erre-arra, így Nari-val együtt fellélegezve lépünk ki a kollégiumok közti utcára, amit kellemesen átjárt az őszi napsütés. Jobb szeretem, ha az ég borult, de ez a napsütés most valahogy reményekkel telinek tűnik...

- Szólj, ha idegesítelek – szól mondandója közbe Nari, miután már indulásunk óta be nem áll a szája.

- Ne nézz már ennyire bunkónak, csak korán van még – vigyorgok rá. Nem akarom, hogy félre ismerjen a viselkedésem miatt, viszont azt sem akarom, hogy furcsának tartson, amiért úgy teszek, mintha nem érdekelne a világ.

- Honnan is jöttél?

- Daegu mellől, egy kis településről. Elég furcsa még nekem ez a nagyváros – mosolygok, pedig nem nagyon szeretem, ha rólam kérdezősködnek. Olyankor úgy érzem meg kell nyílnom, a kitárulkozás pedig könnyen balul sülhet el.

- Én közel lakok Szöulhoz, így nélkülem telnek majd a hétvégéid, mert akkor haza fogok menni – mosolyog, s szemeit a tiszta égboltra szegezi, majd újra mesélni kezd magáról, és a családjáról. Valamiért úgy érzem, a mosolya nem mindig őszinte, s gyanakodásomat csak tetézi, hogy míg én a lehető legszénhidrátdúsabb ételeket pakolom a kosárban, ő mindennek megnézi a kalóriatartalmát, és túlnyomó részt, cukormentes ételeket, és zöldségeket pakolászik le a polcokról. Hosszas bámulás után, a kosárra dőlve, azon kezdek gondolkodni, hogy rosszul fogja-e érezni magát mellettem, ha rájön, hogy ha nem alszok, akkor evéssel foglalom el magamat… Aish! Még egy gond, amin agyalhatok, hurrá… Még csak az kellene, hogy kiderüljön, hogy valami evési zavara van, és előszeretettel sanyargatja magát… Hazaérve persze beigazolódott... Nem evett jóformán semmit, amitől az én étvágyam is kezd elmenni. A tükör elé sétál, majd úgy téve, mintha nem figyelnék rá, a szemem sarkából figyelem, ahogy a fürdőbe megy. Nem tetszik ez az egész, az előbb kérdezte van e dolgom, mintha el akarna küldeni a szobából… Még mindig nem jött ki a fürdőből, pedig már az összes értesítésemet, és üzenetemet megnéztem, ám mire komolyabban belegondolhatnék, kilép az említett helységből. Elkapva pillantásomat egy kedves mosollyal huppan az ágyára, majd telefonjának képernyőjére tapasztja szemeit. Nem szólok hozzá, ő sem hozzám, s némán felállva a teraszra lépek, gondosan becsukva magam után az ajtót, hogy felhívhassam szeretett nővéremet.

- Kyung, én vagyok – szólok bele telefonomba, megtámaszkodva az első emeleti erkélyünk korlátján.

- Byul, azt hittem már sosem adsz életjelet magadról – válaszol nővérem, mint aki tényleg örül nekem.

- Minden rendben, mondd meg anyáéknak is – mosolygok a szemközti emeletes házat fürkészve.

- Ezt jó hallani. Jut is eszembe, már akartalak hívni. Hétvégén hazajössz?

- Nem hiszem.

- Pedig jó lenne, az új pasim jön hozzánk ebédre.

- Új pasi?

- Igen, de érzem, hogy ő az igazi. Fiatalabb nálam, de már úgy várom, hogy megismerhesd – nevetgél a vonal túloldaláról.

- Rendben, péntek este haza megyek – simul az arcomra egy hívatlan mosoly, majd elköszönve a még mindig viháncoló Kyung-tól, a zsebembe csúsztatom a mobilomat. Rengeteg fiúja volt már, de nem nagyon hozta ezelőtt haza őket, nagyon kíváncsi leszek miben más ez a srác, mint az előzők.

Nagyon különbözünk a nővéremmel, de akármilyen tékozló életet is él, mindig segített rajtam, bármilyen bajba is keveredtem. Nagyon szeretem őt, és elfogadom olyannak amilyen, ahogy azt az emberek többségével teszem, minden hibájukkal együtt, hiszen semmivel sem vagyok jobb senkinél én sem…

- Min ábrándozol? – szólal meg egy hang valahonnan balra tőlem, és a rémülettő egy halk sikollyal ugrok el a korláttól.

- YoonGi! – nézek a kócos srácra, aki egy sörösdobozt szorongatva támaszkodik a szomszéd erkélyen, rám sem nézve. Megforgatva szemeimet fordulok az ajtó felé, hogy minél hamarabb bemehessek. Az, hogy elfogadom az embereket, nem azt jelenti, hogy szeretnem is kell őket... Miért pont ez az ember van a szomszédban?

- Nem vagy valami jó modorú – szegezi az utcai történésekre szemét, majd a pillanatok alatt dühössé vált arcom felé emeli tekintetét.

- Hagyj békén – emelem fel szemöldökeimet, hogy rávilágítsak, mennyire nincs hozzá kedvem.

- Mint, már említettem, semmit sem változtál – neveti el magát, mire elengedve az ajtó kilincsét, egész testemmel felé fordulok.

- Nem is ismersz! – rivallok rá, de még mindig csak nevetgél, majd egy hatalmas korty sör után, felém kezd araszolni, egészen a két erkélyt elválasztó magas korlátig.

- Nézz meg jobban. Mond neked valamit az, hogy Namsan? – hajol át a korlát fölött. Homlokomat ráncolva meredek az előttem álló alakra, és újra elgondolkodva nevén és szavain, mint derült égből villámcsapás hatol belém a felismerés. 

Szemeim tágra nyílnak, számat eltátom, s akaratlanul is bosszantóan mosolygó arca felé emelem rászegeződő mutató ujjamat. Ez nem lehet igaz, ez a rohadt világ miért ilyen kicsi?

- MIN YOONGI! – kiabálom el nevét, mire mosolya még elégedettebbé és gúnyosabbá változik.