12. Fordult a kocka

12. fejezet

Ne szomorkodj, ha valami szépet csinálsz, és senki sem veszi észre. A Nap is minden reggel csodálatos előadást tart, pedig a közönség nagy része alszik. John Lennon

Szöulitól való vészes távolodásom, egyre mélyebb gondolatokat ébreszt bennem. Talán mégsem vagyok olyan erős, mint, ahogy azt hittem... A fülemben a kedvenc agyonhallgatott zenéimmel, némán kibámulva az ablakon, mindig a lehető legfilozofikusabb gondolataim támadnak. Elhitettem magammal, hogy nem érdekel az emberek véleményével, (…) de a puszta nézésük is szorongatja a lelkemet, a szavaik, pedig tőrként hasítják a bőrömet, a mai napig is... Sokáig akartam megfelelni az ismereten és ismert embereknek, szemeimet lesütve jártam az utcákat, de belefáradva fedtem fel valódi énemet, ezzel nem csak zűrt hozva a fejemre, de a mondvacsinált barátok is elhagytak... Jobban tetszett nekik a megjátszott, aranyos, kihasználható lány, akit eléjük tálaltam. Nem tagadom, az én hibám volt... EunByul az agyad vezessen, ne a szíved, hajtogattam magamnak minden nap, de úgy érzem a főiskola mindent meg fog változtatni, igaz barátokat és örökre szóló kapcsolatokat hozva magával, azzal, hogy az igazi énemet tárom eléjük, s végre a szívem lehet az én egyetlen vezetőm...

Fejemet a hűvösödő ablaknak hajtva fürkészem a távolban lenyugvó napot, ám a szerelvény lassulása, és az utasok szedelőzködése, kelletlen lassú mozgásra késztet, s fáradtan lépdelek a félhomály ködösítette peronon. Fázok, sporttáskám nehéz, nyomja a vállam, ám megnyugvásként ér apám mosolya a parkolóba érve. Némán szedem a lábam, s szó nélkül fon magához, úgy, mintha évekkel ezelőtt, vagy talán még annál is régebben találkoztunk volna utoljára.

- Jól utaztál? – huppan a csomagtartó lecsukása után mellém édesapám.

- Túl világos volt. Nem tudtam aludni – nyúlok a rádióhoz, hogy halkan megszólaltathassam. – Azt hittem Kyung jön ki értem – bámulok ki a sötétedő állomásra, de apa nem válaszol. Nem beszélünk, talán érzékeli a fáradtságomat és nem akar faggatni… A lakótelepre érve kezdek a parkolón át sétálni, szemeimet a magas épületre emelve, szintünket megkeresve. A konyhában ég a villany, bizonyára anya már vár rám, s hiába vagyok fáradt és másnapos, muszáj lesz mosolyognom…

- Kicsim – omlik nyakamba az ajtóból édesanyám.

- Hiányoztál – súgom neki, mélyen beszippantva kellemes illatát.

- Ha lepakoltál gyere a konyhába, a kedvenc sütid van – mosolyog, kezeivel végigsimítva az arcomat. Bólintok, s elvéve apától a táskámat, a szobám felé iramodok. Kyung már aludna? Még csak hét óra, de nem ég nála a villany. Csomagomat ledobva a folyosóra, halkan nyitok be nővéremhez, óvatos léptekkel átlépve a küszöböt. Pár pillanatra ledermedek a képtől, ami a szobába lépve fogad, majd idegesen csapom be az ajtót, s gyorsan haladok az asztalánál görnyedő, apró lámpa fényében tevékenykedő lányhoz, aki hiába vesz észre, nem figyel rám.

- Unnie! Mi a francot csinálsz?! – ordítok, de hangom elcsuklik.

- Byul-ah, ne kiabálj már – mordul rám. – Azt akarod, hogy meghalljanak?

- Tudod mit? Igen! – ragadom meg csuklóját, hogy végre felém forduljon. - Állj le!

-  Így kell köszöntened a nővéredet? – húzza el száját kirántva kezeit a szorításomból. Sóhajtva ülök le mögé az ágyra, s azok a könnyek, amikre sosem számíthattam, egyre csak utat készülnek törni maguknak. – Byul-ah, ne gondolkodd megint túl – fújja ki levegőjét, majd az orrát érő portól bekönnyezett szemével ül le mellém.

- Anyáék tudják? Hogy megint ráálltál az anyagra – emelem rá harag és aggodalom vegyítette pillantásomat.

- Nem tudom. Talán... – válaszolja egyszerűen.

- Nem hiszem el, erre kell hazajöjjek? Mutasd a karod! – ugrok fel indulatosan, s elkapva a ficánkoló lányt, felhúzom kardigánja ujját. Minden hitem pár apró pötty hatására úszik el, olyan távolságokra, hogy a part szinte már nem is látszik, és talán sosem fog újra feltűnni a horizonton…

- Hagyj – húzza el zavartan végtagját Kyung.

- Nem bírom ezt tovább – fakadok újra ki túlcsordult érzelmeimtől. – Tiszta voltál!

- Az leszek újra – helyezi remegő kezeit a vállamra, de dühösen taszítom el magamtól. Szemei könnyesek és ködösek, egyszerűen nem bírom tovább nézni. Kirontva a szobájából sietek a konyhába, ahol apa negédesen beszélget anyával az ebédlőasztalnál. Talán nem játsszák most meg magukat a kedvemért és őszinte a mosolyuk, mely szélén apró ráncok jelzik, minden belém vetett boldogságukat és aggodalmukat.

- Baj van? Miért nem öltöztél át? - emeli fel teája mögül arcát anyu. Tudja… Annyira érzem, hogy tudja. Miért ilyen könnyelműek, ismét…

- Jól vagyok – festem fel műmosolyomat leülve a citromkockákkal szemben, s étvágytalanul veszek el egyet. Apa faggat, anya hallgat, én pedig mesélek… Felületesen, érintőlegesen taglalom, hogy van két fiú barátom, és a szobatársnőmet is megkedveltem, s a kollégium is élhető. Talán akkor romlott el minden, amikor a szüleim válása szélén állva, Kyung kórházba került drogtúladagolással. A család egyszerre lett újra összetartó a nővérem miatt, s ezzel egy időben hullott darabjaira mélyen belül a kötelékünk. Előtte minden más, volt, anya tudott minden titkomról, éjszakákat beszéltünk át, apa pedig mindig a legidétlenebb programjaival dobta fel a hangulatot. Kyung pasiról pasira járt, s elveszítve a kontrollt keveredett sorra olyan társaságokba, amik mentálisan és fizikailag is, szép lassan leépítették. Fordult a kocka, és már nem az a nővér volt, akire mindig számíthattam, aki mindig segített, akihez bármikor fordulhattam… Olyan aprónak és tehetetlennek érzem magam ismét... Azt hittem, hogy már kezdenek visszatérni a boldog percek a családunkba, hogy minden olyan lesz, mint régen, de reményvesztett arcommal indulok a szobám felé. 

- Holnap délben…

- Tudom, Kyung új pasija jön.

- Byul-ah – szól utánam anyu, de mondandóját nem fejezi be. Jó éjszakát kíván egy erőltetett vigyorral, majd elhagyva a konyhát, egyenesen a szobámba lépdelek. 
Másnap a ház zajongó népére ébredek, s ásítozva csoszogok a konyhába, ahol anya izgatottan készülődik, fel-alá járkálva.

- Ne sütit reggelizz – szól rám könyékig lisztes kezével elhessegetve a hűtőtől. Derűs mosolya arról árulkodik, hogy tényleg fel van dobva, talán csodát remél a híres új pasitól… Hogy majd kihúzza Kyung-ot a sötét, elveszett rengetegből...

- Jöhetek? – nyitok be válaszára nem várva nővérem szobájába.

- De jó, hogy jössz, segíts! – robban ki szekrényéből. – Nem tudom, mit vegyek fel – dobálja maga mögé sorban a ruhákat, mire fáradt mosollyal az arcomon dőlök az ágyára.

- Minden rendben?

- Persze! – vigyorog fesztelenül egy pillantást rám vetve. Izgatott, de talán tiszta… Az évek alatt szinte megkülönböztetni sem tudom már, mikor beszél belőle a nővérem, és mikor a kábítószer.

- Látom nagyon izgatott vagy – mosolygok rá, felkönyökölve a takarón az ablakon beszűrődő napsütés irányába fordítva fejemet.

- Byul-ah – guggol az ágy mellé hirtelen Kyung. – Sajnálom a tegnap estit – süti oldalra szemeit. - Ez volt az utolsó, megesküszöm! - Aprót bólintva lököm meg homlokát, majd elveszítve az egyensúlyát, a ruhái közé borul, mire mind a ketten egy jóízű nevetésben törünk ki.

- Nem is meséltél még rendesen a fiúdról – fordulok sértődötten a hátamra.

- Most már csak egy óra és megismerheted – sunnyog a fésülködő asztalához unnie, s ábrándos arcával kezdi hosszú, szőke haját kifésülni. Puha, selymes tincseire tapasztva némán szemeimet jut el a tudatomig, hogy végre egy nyugodt hétvége nem csak a kollégium zűrjétől, de a szomszéd YoonGi-tól is távol. Minden percét ki kell élveznem, bárhogy is alakul… Feltápászkodva az ágyról veszem meg kifele az irányt, majd az ajtóból visszafordulva, rámutatok egy csinos blúzra, ami még benn lóg unnie szekrényében.

- Az lesz az igazi – kacsintok rá, majd az ebédlő asztalra borulok, kissé nyűgösen. - Anya ki ez a srác?

- Milyen srác – állítja be a sütő hőfokát ide-oda kapkodva.

- Milyen srác…
- Kyung új pasija.

- Nem tudom, azt mondta ismerjük, de meglepetésnek szánja.

- Ismerjük? – gondolkozok el. Minden bizonnyal nem a drogos csürhéből van, eleve haza se hozná akkor, annyi esze még van...

- Azt mondta július óta találkozgatnak, a fodrászatban ismerte meg – fújja ki egy pillanatra levegőjét anya, majd mellé állva az apró konyhapultnál kezdem adogatni a hozzávalókat, amit csak egy kedves mosollyal nyugtáz.

- Anya! Most hívott, már itt van a lépcsőházban! – ront ki váratlanul a szobájából Kyung, a frászt ránk hozva.

- De, még kész sem vagyok semmivel, miért ilyen korai – pillant az órára anya.

- Byul-ah, öltözz már fel – ragad meg, s a szobámba tuszkol, ahol idegesen kapkodom magamra az első farmert és pulcsit ami a kezembe akad, majd a csengő hangos zúgására ki is ugrok a szobámból.

- Apátok még itthon sincs – sipákol anya tovább a konyhából.

- Nyissátok ki! – hallom meg nővérem zaklatott, kapkodó hangját a szobájából. Jó ég, mi ez az őrültek háza, nem a miniszterelnök jön át ebédre, csak valami suhanc, akit talán még megismerni is kár, tudva Kyung pasizásai szokásairól... Megfésülködni se volt időm, miért én nyitok ajtót, abszolút nem vagyok felkészülve, hogy akkor is mosolyogjak, ha egy bányarém, néger, vagy kancsal áll meg az ajtóban. Aztán megint én leszek a bunkó kisasszony, aki véletlen elfintorodok…

- Nyitom! – kezdek babrálni a zárral, s egy mély levegővétellel ki is tárom az ajtót, ám egy pillanatnyi hatásszünetet követően be is csapom, majd a legnagyobb nyugalommal visszasétálok a konyhába.

- Byul? Nem ajtót mentél nyitni? – kezdi megtörölgetni kezeit anyám, lisztes nadrágját leporolva.

- De – hülyének nézve, ha közölném, hogy valószínűleg még mindig másnapos vagyok, és hallucinálok..

- Akkor? – kerül ki anya, mire Kyung is kérdő tekintettel lép ki a folyosóra, s egyszerre kapják ijedt szemeiket a bejáratra, ami ismét a csengő zajától válik hangossá. Mind a ketten meglehetősen furcsálló tekintetükkel lépnek az ajtóhoz, amit gyors mozdulattal szélesre tárnak, én pedig távolabb megállva várom, hogy a takarásukból belépjen a kinn álló alak. Kezdek megbolondulni, lemerem fogadni, hogy korábban Min YoonGi állt az ajtó előtt, ami ugye bár lehetetlen, nem is értem milyen játékot űz velem az elmém…

- Annyeong haseyo! – lépi át a küszöböt a hang tulajdonosa, s a fejem akaratlan csóválásba kezd, mint, aki szellemet lát, s nem akarja elhinni… - Min YoonGi vagyok, örvendek – hajol meg édesanyámmal szemben, akinek elpirult arcára egy levakarhatatlan mosoly kúszik. Szemeim és egész testem megrökönyödve próbálják megtagadni a tényeket, amik, egyre csak a tudatomat bombázzák, hogy nem hülyültem meg, nem hallucinálok, a küszöbön valóban jelen állás legnemkívánatosabb alakja áll… Ez valami vicc, ugye? Kyung csak biccent, s a szőke beljebb sétál. Az ajtó még nyitva, s elfurcsállva az így is nonszensz helyzetet, megmozdítva merev lábaimat, a szőke mögé lesek, mire végleg összezavarodok... Nem áll össze a kép sehogy sem, felvilágosítana valaki mielőtt végérvényesen is egy hangos sikítással jelzem kiakadásomat?! Egy újabb férfi alak tűnik fel a bejáratban, akit egy hatalmas öleléssel fogad Kyung.
- Anya, ő itt Min YoonHo. A szerelmem - ecseteli vigyorogva, s a kissé megszeppent fiút magam mellé húzza az ajtóból.
- Nagyon örvendek asszonyom - hajol meg a fiú, kezét óvatosan nővérem derekára fonva. Anya arca egy érett paradicsomra hajaz, és somolyogva csukja be az ajtót, majd Kyung vezetésével felém kezd araszolni a társaság, de államat még mindig nem találom a szabadesése óta.- Te vagy EunByul igaz? - ér elém YoonHo és Kyung.
- Igen, a húgom - válaszol Kyung, észrevéve, hogy megnémultam, mire én csak egy felfestett bárgyú vigyor kísértében emelem integetésre kezemet, majd bevonszolva a még mindig zavarban lévő fiút, anyával a konyhába sétálnak.
- Remélem nem gond, hogy a bátyja is eljött - hallom unnie hangját, mire anya csak kezeit összeütve fejezi ki örömét, amivel már madarat lehetne fogatni...
- Byul-ah - lép elém nevemet ironizálva a szőke, mielőtt követhetné a többieket - Milyen kicsi a világ - támaszkodik meg a falnál, egy tenyérbe mászó, gúnyos vigyorral az arcán. Idegességemben még mindig egy szó sem jön ki a torkomon, egyre csak hitetlenkedve tátogok, mint egy jól megtermett ponty. Az emberek azt mondják, hogy a baj sosem kopogtat előre, azonban ezúttal a baj kétszer is tövig megnyomta a csengőt...