8. A naiv

8. fejezet

Háromféleképpen mehetnek itt a dolgok: jól, rosszul, és ahogy én akarom! /Casino c. film/

Zuhogó eső áztatja már két napja a Daegu melletti kis teleülést, ahol egy emeletes ház második emeletéről egy hét éves kislány leskelődik, vágyakozva a vizes játszótérre. Szemei egyre csak hunyorognak, majd a felismeréstől nagyra nyitja pilláit, s egy kis hezitálás után felkapva esernyőjét, leoson a lépcsőházon keresztül a hinták irányába. Útjába kerülő minden oszlop és fa mögött percekig megbújik, majd kíváncsian trappol bele a hinták körül elterülő lucskos homokba. Vár… Csendben ácsorog, majd remegő kezeivel a hintában bőrig ázott kisfiú fölé tartja esernyőjét, ezzel saját magát kitéve az esőnek. A kissé pufók, talán kilenc éves fiú, csodálkozva kapja tekintetét először az esernyőre, majd az előtte álló lányra, aki egy félénk mosolyt fest kipirosodott arcára.

- Mit akarsz? – fordítja el azonnal fejét az idősebbik, de a kislány számára teljesen egyértelművé válik a tény. A kisfiú sír…

- Miért pityeregsz? – pislog nagyokat az immár elázott kislány.

- Nem pityergek, menj el – ugrik fel a hintából a fiú, karjával kilökve a kislány kezéből az esernyőt, ami egyenesen a pocsolyába zuhan. Ijedten néznek össze, majd egy sóhaj kíséretében a pocsolyához araszol a fiú, majd felvéve az esernyőt, a kislány fölé tartja. – Meg fogsz fázni – süti le szemeit, várva, hogy a kisebbik elvegye a tárgyat.

- Byul! – szalad le egy nő, félig kabátjába bújva az épület lépcsőjén. – EunByul azonnal gyere ide! – kiabálja, mire a kislány azonnal szaladni kezd felé, ám egy pillanatra még is megtorpan, s lassan a kisfiú után fordul, aki még mindig ködösen néz maga elé, egyre csak az esernyőt szorongatva.

- A tiéd lehet – mosolyog önfeledten Byul. – Sietned kellene haza – ráncolja kicsit össze homlokát, mire az egyre idegesebb nőhöz fut, magára hagyva a fiút.

- Byul, miért csináltad ezt, tudod, hogy nem jöhetsz még le egyedül! – teríti saját kabátját a kislány elázott testére, ahogy a lépcsőházba tereli.

- Mama, YoonGi miért sír? – kérdi a kislány. A nő megtorpan a lépcsőházba lépve, s szemeit a távolodó, lassú léptekkel bicegő fiú után vezeti. Némán fürkészi szívből jövő aggódástól elhomályosult tekintetével. – Mama? – néz fel rá kérdően kislánya.

- Tudod, amikor most hazaér, a mamája már nem lesz otthon – keresi a megfelelő magyarázatot a nő.

- Hol lesz?

- Egy békés helyen, sajnos távol YoonGi-tól.

- És mikor megy haza?  

- Sajnos, már nem tér vissza hozzá – simogatja meg a kislány kipirosodott arcocskáját. - De én azt hittem nem vagytok jóban.

- Szomorúnak tűnt – válaszol egyszerűen Byul, majd kikukucskál az üvegajtón, ám a kisfiúnak már nyoma sincs a játszótéren. Ez volt az utolsó nap, ez az esős késő őszi nap, hogy az első osztályos Byul utoljára látta a pufók fiút, s talán csak sok évvel később értette meg, hogy édesanyja mit is mondott neki, miért sírt akkor egyedül, az esőben...

- Byul – lökdös valaki. – Byuuul – folytatja nevem szajkózását, kezével még nagyobbat lökve vállaimon, mire valami halandzsaszerű nyögés keretében, lassan kinyitom szemeimet.  Az üres termet megpillantva azonnal felkapom a fejem, s a mellettem pakolászóra nézek.

- A francba, pedig úgy figyeltem… - ásítok egy roppant nőieset.

- Igen, kemény tíz percig, aztán kiesett a kezedből a fejed, és többet nem emelted fel – röhög Nari, füzetét a táskájába csúsztatva. Szóval sikerült az utolsó óránkat átaludnom… - JungKook írt neked, aztán inkább nekem - mivel nem válaszoltál - hogy fél órával előrébb hozták a gyűlést. Azaz… Van 5 percünk odaérni – vigyorog a legnagyobb nyugalommal mellettem, majd, mint az őrültek iramodunk meg az aulán keresztül, egészen a liftekig, ami a legfelső emeletig visz minket, benne alaposan kifújva magunkat.

- Elkéstünk – nevetem, az órámra pillantva.

- Siess már – rohan ki a liftből, tutyi mutyi mivoltom után fordulva.

- Várj már, átgondoltuk mi ezt? – vakarom meg a fejemet, idegesen toporzékoló barátnőm előtt, akinek szemei sosem látott szurkálódásba kezdenek, s egy mély levegőt véve megadóan követem a kiszemelt ajtóig. Nari azonnal benyit, mire kétkedően, óvatosan lépem át én is a küszöböt. Kérdésemre a válasz, nem, nem gondoltuk ezt át…

- Nari! – ugrik fel helyéről NamJoon, s vigyorogva kerüli ki a hatalmas asztalt, ahogy elénk siet. – Te pedig EunByul vagy igaz? – kérdi még mindig levakarhatatlan mosolyával.

- Igen. Tudod, akivel csak félszer beszéltél eddig – húzom el gúnyosan a számat, mire Nari oldalba lök.

- Gyertek beljebb – nyújtja előre kezét, majd mellénk helyezkedik, szemben a szobában tartózkodó, asztalnál ücsörgő egyénekkel. Szemeimet villámként futtatom végig a fiúkon, majd megnyugvást találva JungKook és JiMin kedves mosolya között, hol egyikre, hol másikra pislogok.

 – JungKook, első éves tervezőgrafikus – kezdi balról haladva bemutatni, a már hellyel, közzel ismert fiúkat Nam. – Mellette SeokJin, negyedikes orvostanhallgató, az a vigyorgó középen JiMin, másodéves agrármérnök. Tőle jobbra HoSeok, harmadikos sportmenedzser, végül a szélén YoonGi, harmadéves had és… Milyen szakon is vagy? – néz kérdően a szőkére.

- Anyád – röhögi el magát YoonGi, amihez NamJoon is csatlakozik.

- Harmadéves had- és biztonságtechnikai mérnök – köszörüli meg a torkát. Elnézve a reakciókat, itt mindenki jóban van mindenkivel… Legalábbis elsőre elég békés a fiúk között a hangulat, a szurkálódós viccelődések ellenére is.

- Én Nari vagyok, és Byul-lal együtt pedagógiás gólyák vagyunk – húzza vonakodó testemet magához barátnőm, majd egy idétlen vigyor társaságában meghajolok előttük. Ez rohadt kellemetlen, az egész társaság furcsa, kapásból ketten az előttünk ülőkből egyenesen utálnak minket, én meg itt jópofizok. Szuper…

- YoonGi és Jin a két kollégiumi referens, HoSeok a harmadévfolyam felelőse, JiMin a másodévfolyamé, JungKook meg csak lógatja itt a lábát – neveti ismét el mondandója végén magát NamJoon. - Ti lennétek az új évfolyam felelősei. Itt mindenki kiveszi a részét mindenből a tanárokkal együtt. Tanulmányi ügyek, ösztöndíjak satöbbi, de nyugalom, havonta egy alkalommal ülünk össze és egy délután alatt meg is van minden. Kivéve, ha valamit szervezünk... - taglalja tovább az elnök.

- Ez megnyugtató – motyogom magam elé, majd elfoglalva JungKook melletti két szabad helyet le is telepedünk mellé, alaposan ügyelve rá, hogy szemeim még véletlenül se keveredjenek az asztal túl végére, ahonnan, ha jól érzem, a szőke még mindig minket vizslat, néha összesúgva HoSeok-kal.

- Na, srácok – áll elénk NamJoon kezeit jelzés értékűen összecsapva. – Nem is húznám tovább a szót, gyorsan a lényegre térek: jövőhétvégén a közeli nemzeti parkban töltünk el két napot, amolyan csapatépítő tréning néven. Az utóbbi időben alaposan szétestünk a szervezések terén, amit a tanárok meg a dékán már észrevettek, és ha nem akarunk piapénz nélkül maradni, bele kellene húznunk. Arról nem is beszélve, hogy a három új tagunknak még be kell mutatnunk, hogy mi is a feladatunk. Azon kívül, hogy kocsmatúrákat szervezünk…

- Csapatépítő tréning a bebaszás álneve? – elmélkedik JiMin.

- Mint elsőben? – röhögi el magát HoSeok. – Abból két napos ereszd el a hajad lesz.

- Na, le lehet állni gyerekek. Sört csak mértékkel viszünk – komolyodik el Nam, de szája szélén még mindig ott ül levakarhatatlan vigyora. – Elvégre most lányok is jönnek – néz óvatosan ránk, illetve inkább rám, ahogy a hallottakat próbálom kigúvadt szemeimmel megemészteni.

- Jut is eszembe, más csajok is jöhetnek? – emeli magasba HoSeok kezét, mint egy kisiskolás.

- Nem, abból már megjöttünk… - válaszol NamJoon azonnal, mint egy jó tanár, bár a válasz mintha nem dobná fel a társaságot. Atyavilág hova a fenébe kerültünk? JungKook csak némán vigyorog a fiúk hülyeségein, és Nari felé fordulva sem tapasztalok mást, csak elvörösödött somolygást.

- Ez tök jó, nagyon jófejek – suttogja Nari egy széles mosollyal, szemeit még mindig a fiúkon tartva.

- Ennyit szerettem volna, mehettek Isten hírével – csapja újra össze kezeit NamJoon ismét középre állva, s a fiúk azonnal fel is ugranak az asztaltól, folytatva a hülyéskedést. Észrevétlenül várom meg, Nari-t kicsit lefogva, hogy a fiúk előttünk kimenjenek, majd miután az elnök kivételével mindenki távozott, mi is az ajtóhoz lépünk.

- Nari, van még pár perced? – szól utánunk NamJoon egy félénk mosollyal.

- P-Persze – hebegi a meglepettségtől barátnőm, majd intve nekem, becsukja előttem az ajtót. Most, amúgy… mi is van? Térülök, fordulok a kiüresedett folyosón, aminek végéből már csak halkan hallatszik a fiúk hangja, majd feladva barátnőmre való várakozást, egyedül kezdek végigcsoszogni a metlakin, egészen a liftekig. Kinn már teljesen besötétedett, s kicsit félve lépek az éppen kinyíló liftbe, majd szemeimet lehunyva dőlök a falnak, várva, hogy az ajtó végre becsukódjon.

- Tartsd! – hallok meg egy ismerős hangot, aki zajos lépteivel siet egyenesen szemben velem. Ösztönösen nyúlok a gombokhoz, ahol kikeresve az ajtó becsukását, fesztelen nyomkodásba kezdek, amitől az ajtó be is zárul, pont a szőke megérkezésének pillanatában. Szívemhez kapok, s egy hatalmas benntartott levegőt fújok ki. Remélem ő sem gondolta komolyan, hogy majd pont vele fogok öt emeletnyit liftezni… Telefonomat kezdem nyomkodni egészen a legalsó emeletig, hogy Nari-nak szóljak, nem tervezem megvárni, és majd a koliban megtalál, majd gyanútlanul indulok meg az éppen kinyíló felvonó ajtónak, ám lábaim azonnal lefagynak a hirtelen elém tárulkozó látványtól.

- Hát ez kurva vicces volt – fintorog egyik szemöldökét bosszúsan felvonva YoonGi.

- Nem poénnak szántam – kerülöm ki, megindulva az épület kijáratához egy halk kuncogással. Komolyan azért futott le a lépcsőkön, hogy ezt közölje? Némán ugrik utánam, s halványan lemaradva egy sóhaj kíséretében kezd követni, egészen a kollégium bejáratáig, ami minimum hat perc sétát jelentett.

- Ne kövess már – fordulok a forgó ajtónál bosszúsan a szőke irányába.

- Javíts ki, ha tévedek, de itt lakok – vigyorodik el, cinikusan kinyújtva kezét, jelezve, hogy hölgyeké az elsőbbség, amit kihasználva be is sétálok az épületbe. Mellém araszol és szótlanul kezd mellettem sétálni a kollégium felvonójáig, ahol látszólag mind a ketten ugyanazt a lépést tesszük meg, s a lépcsőkön igyekszünk felsietni. Igen, én meglehetősen sietek, mert egyre jobban frusztrál a közelsége, az meg még jobban, hogy egy szót se szól…

- Hogyhogy nem a fiúkkal jöttél vissza? Együtt mentetek el – töröm meg a folyosónkra fordulva a kínos csöndet. Kérdésem látszólag meglepte, mert furcsállóan néz le rám, a mellettem sétáló.

- Egy pár iratért mentem a tanáriba – lebegteti meg a már hosszú ideje kezében szorongatott lapokat.

- Nem voltál valami meglepett, hogy bekerültünk a HÖK-be – folytatom. Mi ütött belém, miért nyitom egyáltalán ki a számat, hogy szóra méltassam?

- Nam mondta, hogy jöttök – nyúl zsebébe rám sem nézve, majd kulcsát kivéve, a zárba helyezi azt, s be is nyit a lakrészébe. Kapkodva utánzom le mozdulataimat, ám mielőtt kinyithatnám az ajtómat, YoonGi utánam szól.

- Jól zárd be az ajtót, nehogy kihasználjam a könnyűvéredet – kacsint rám az ajtajából egy kéjes vigyorral, ám mielőtt elképedésemből felocsúdva kinyöghetnék egy szót is, már el is tűnik. Dühösen csapom be magam után az ajtót, s hangos, dobbantó léptekkel kezdem átkozni még a nevét is annak az idiótának. Komolyan elhittem fél percig, hogy egy nap úgy telik el, hogy ne piszkálódjon… Meglehetősen meggyötört arcomat végigmérve a fürdőszobai tükörben kezdek vetkőzésbe, majd kellemes hőfokra állítva a zuhanyt, hosszú percekig csak folyatom a vizet a tarkómra. Sorra véve a korábbi eseményeket, egyre csak NamJoon szavait idézgetem magamban, és a gondolattal próbálok megbarátkozni, hogy két teljes napot kell együtttöltenem ezzel a csapat sráccal, akiket még magam sem tudok hova tenni, de talán Nari és JungKook gondoskodnak majd a jó kedvemről… Legalábbis remélem, bár addig még sok víz lefolyik a Han folyón, s még az is lehet, hogy NamJoon éppen… Mint egy villámcsapás ugrok ki a zuhany alól, egy törölközőt magamra tekerve.

- Nari? – vinnyogom a hirtelen belém hatoló adrenalintól, ahogy a szekrénye előtt ruhát válogató lányt megpillantom, a fürdőszobából kiugorva.

- Baj van? – mosolyodik el aprón megemelt szemöldökeivel.

- Hála az égnek… Hirtelen olyan gondolataim támadtak, hogy NamJoon meg te… - kezdenek halkulni szavaim, megérezve Nari furcsálló pillantásait.

- Nyugi, csak megkérdezte, hogy segítenék-e neki egy projektben – mosolyog rám, majd frissen megszáradt ruháit tovább hajtogatja.

- Vagy úgy… Manapság projekt néven fut? – dőlök mellé a falnak karba tett kezeimmel.

- Miről beszélsz? – folytatja a kis naiv, még mindig mosolyogva a ruhák rendezgetését.

- Semmi, semmi - sunnyogok a szekrényemig, ahonnan a szedett-vetett kupacokból kibányászok egy pizsamának elkeresztelt férfi pólót, majd bedőlve az ágyamra, ismét belém hatol egy újabb felismerés. – NARI! – kiáltom el magam.

- Hm?

- Nem vettünk kaját – ragad az arcomra a rémület.

- Nyugi, beugrottam a kisboltba. Azért voltam eddig – vigyorog elégedetten, mutató ujját a hűtő felé emelve.

- Te egy Istennő vagy – ugrok a frigóhoz, ahol a bőség zavarában azt sem tudom mihez nyúljak, ám mielőtt bármibe is beleharaphatnék, a kollégiumon uralkodó kellemes csendet egy vernyákoláshoz hasonlító zaj zavarja meg. Először nem is foglalkozunk vele, de, amikor a zaj, egy női hanggá módosul, már igencsak furcsállóan nézünk össze, hiszen mintha a mi folyosónk felől jönne. Óvatosan settenkedünk Nari-val az ajtóhoz, amit lassan kinyitva ki is dugjuk a fejünket, rögtön meglátva két lányt, bőröndökkel körbevéve, egészen pontosan YoonGi szobájával szemben. Nem tűnnek boldognak, és egyre csak a fiú nevét ordibálják, aki szemlátomást nem szívesen jön ki a szobájából. Miért ilyen ideges MinAh, meg az a szuka barátnője? Mi a fene folyik itt?