11. Indulás haza

11. fejezet

Ritkán kötök ott ki, ahová menni szándékoztam, de gyakran ott találom magam, ahol szükség van a jelenlétemre. /Douglas Adams/

- Byul -

Értetlen, összezavarodott, fájó fejemet ismét a mellettem hasán elterülő szőke felé fordítom, aki mozgolódásomra, egyre látványosabb mocorgásba kezd szemöldökét összeráncolva. Mi a jó élet folyik itt, mit keresek Min YoonGi ágyában? Byul, mi a fracba keveredtél...

Fejfájásig elmélkedhetnék a sötét ürességben tapogatózva, ami ez emlékeim helyén éktelenkedik, akkor sem jutna most semmi eszembe, egyszerűen el kell innen tűnnöm. Most azonnal… Még a lélegzetemet is visszafojtva takarom ki csupasz lábaimat, ám mielőtt lelógathatnám őket az ágy széléről, egy kéz húz erőteljesen vissza, s egy mozdulattal a takarója alá bújtat. Szemei csukva, kócos szőke fürtjei a szemébe lógva pihennek, s forró, kiáramló levegőjét az arcomon is megérzem, olyan közel fon magához. Nyilván még álmodik, de a szívem egy villanás alatt kezd a torkomba dobogni…

- Hova… mész – nyöszörgi, szempilláit lassan felemelve. Nem válaszolok, inkább egy nagyot nyelve szorítom össze szemeimet, s egy mozdulattal tolom el magamtól, így az ágyról amúgy is félig lelógó fiú, a földre zuhan a takaróval együtt. – Meghibbantál? – emeli fel magát a földről, kitágult szemeit, ijedt arcomba vájva, ahogy az ágy közepén ülve figyelem mozdulatait.

- Mi a francot csinálok itt? – fakadok ki szédülten, felé vetve az első kérdést, ami eszembe jut.

- Szerinted egy fiú meg egy lány, mit szokott éjszaka egy ágyban csinálni – húzza gúnyos görbületre száját, az ágy szélére könyökölve, kezeivel megborzolva haját.

- Te megerőszakoltál?

- Inkább te engem, szinte könyörögtél, hogy…

- Kinyírlak – szakítom félve, ahogy indulatosan megindulok felé, de hirtelen a gyomromhoz kapva, megérzem a tegnapi alkoholegyveleg morajló hullámát, s egy pillanat leforgása alatt kutatom fel a mosdót, majd a wc fölé hajolva adok utat a tegnapi vacsorámnak, és az azt áztatta italmennyiségnek.

- Rémes vagy – dől az ajtófélfának, ahogy megnyugtatva szervezetemet az arcomat kezdem mosni a lehető leghidegebb vízzel, hátha magamhoz térek és velem együtt az emlékeim is előjönnek. Csak morgok a fiú irányába, de egyértelmű, hogy nem érti…- Nem történt semmi, de ha összeszedted magad felnyalhatod a szobámat. Ez a minimum, amiért nem hagytalak meghalni – löki el magát az ajtófélfától, majd visszamegy a szobájába, ahol visszadől a szedett-vetett ágyára. Nem mintha egy percig is elhittem volna, hogy lefeküdtünk, még is nagy kő esik le a szívemről, s az esés zaját hallgatva lépek az előszobába, ahol a gondosan összerendezett, kicsit gyűrött, és nyirkos ruháimba bújok némán. Ő öltöztetett át… Ha nem lennék ilyen pocsékul, és lenne bennem egy kis stabilitás, minden bizonnyal számon kérném ez miatt is.

- Elárulod mi történt? – állok meg ruhámat igazgatva a még mindig kissé forgó szoba küszöbén.

- Leittad a sárga földig magad.

- Nem ittam sokat… azt hiszem – nézek zavartan az üres falra, mire kelletlenül elneveti magát a hátára fordulva.

- Két indokolatlan ürgével készültél elfurikáztatni magad, amikor rád találtam enyhén euforikus állapotban – vigyorog az emlékeit felidézve hangjában egy marék cinizmussal. Menten elsüllyedek szégyenemben, főleg, ha kiderül, hogy ez igaz... – Mivel voltam olyan nagylelkű faszagyerek, és kihúztalak a szarból, és még a dzsekimet is lehánytad, jöhetsz takarítani. Nem vicceltem – vet rám egy pillantást.

- Nem hiszek neked – teszem karba kezeimet, nagyot sóhajtó alakján tartva tekintetemet, ahogy lehunyja szemeit.

- Akkor mehetnél is – ösztönöz bosszantó hangjával, hogy menjek végre a farncba. A lendületes megindult lábaim a folyosóra lépve újra kicsit megremegnek, és szédült, sajgó fejemhez nyúlva lépdelek a szobánk felé, egyre csak a pár másodperce lezajlott történéseket emésztve. Igaz lenne, amit mondott? Aish, mi a csuda történt, nem hiszem el, hogy ez megtörtént, miért pont ő, miért pont YoonGi…

A kilincs engedelmesen téve a dolgát engedett beljebb a szobába, ahol az elém táruló látványtól, muszáj volt a közeli asztalnál megtámaszkodnom. Nem hiszek a szememnek, ezekkel is, mi a fene történt… Nari az ágyáról félig lelógva a felmosó vödröt ölelgetve szuszog, az ágyam mellett, a takarómba csavarva pedig TaeHyung alszik száját kitátva. Zsebemből elővett, még életképes telefonommal lefotózom őket, majd kuncogva vergődök a kuplerájon át, az erkélyig ahol az ajtót kitárva próbálok egy kis friss levegőt bejuttatni a helységbe. Olyan pia szag terjeng, hogy menten berúgok megint, és ez szerintem már beitta magát a falakba is. Tae kezd mocorogni, vacog, mint aki fázik, Nari haja meg belelóg a vödörbe, amibe még belenézni is félek, de a világért se kelteném fel...

- Szia! – kapom fülemhez a telefonomat, egy fél csörgést követően. JungKook az…

- Hála az égnek, élsz – sóhajtja a vonal túloldaláról.

- Miért ne élnék? – kezdem levenni a ruháimat a fürdőbe lépve, vállam segítségével fülemhez nyomva a készüléket.

- Mennyire vagy életképes?

- Lefürdök, szerintem utána már az leszek. Úgy is képtelenség aludni a szobánkban, még mindig kavarog a gyomrom a szagoktól – vigyorgok kócos hajamat kifésülve.

- Ha kész vagy gyere le, elkísérhetnél boltba. Gondolom nem terveztek bemenni a délutáni órákra.

- Oké, egy negyed óra – nyomom ki, s gyorsan a zuhany alá állva igyekszek lemosni magamról a tegnapi szennyet, majd megérezve a hányás szagú hajamat, gyors samponozásba kezdek. Első hét és már is offulunk egy teljes napot a suliból. Még a szorgalmas Nari is, jó ég nagyon szétcsapta magát ős is… Na, majd talán JungKook beavat, hogy mi is történt, mert még mindig hiába töröm a fejem, az utolsó emlékem, hogy visszaér egy kis keserűlikőrrel a kezében, amit le is húzok azzal a lendülettel. Bár mintha két egyenruhás figura is rémlene, de ezt már minden bizonnyal beképzelem…

- De friss vagy – áll fel a padról JungKook, ahogy leszaladok a lépcsőn az udvarra. Kellemes, hűvös idő van, a nap is néha-néha elődugja orrát a felhők mögül, és itt a levegő is tiszta végre…

- Ez csak a látszat, belül haldoklok – vigyorgok rá, majd a lézengő diákok között indulunk meg a kisbolt felé a nyüzsgő utcára kilépve.

- Emlékszel az estére? – kérdi, kicsit félénken lépteinket vizslatva.

- Nem nagyon… Az utolsó tiszta emlékképem a likőr, amit a kezembe nyomsz.

- Szóval szerinted is leitattalak – húzza el a száját, változatlan tekintettel.

- Ezt egy szóval sem mondtam, amúgy meg ki állítja ezt? – kapom rá szemeimet.

- YoonGi. Ő vitt haza – válaszolja egyszerűen.

- Ezek szerint volt igazság abban, amit mondott… Fogalmam sem volt, mit kerestem reggel az ágyában.

- Hogy micsoda? – torpan meg hirtelen leesett állával.

- Nari-nál volt a kulcs, gondolom nem bírt bevinni a szobámba – vonom meg a vállaimat és magam mögött hagyva a fiút battyogok tovább.

- De ugye nem… - tapasztja újra a földre szemeit, pár lépésnyire lemaradva tőlem.

- Még is mit gondolsz te rólam? – förmedek egy kissé megemelt hangon JungKook-ra. Bátran és nagy szájjal vonom kérdőre, holott, félholt testemet, akár könnyűszerrel ki is használhatta volna YoonGi, semmi sem rajtam vagy a fene nagy becsületem múlt. Egy szégyen vagyok, komolyan...

- Megnyugodtam… azt hiszem. Örülök, hogy jól vagy – erőltet egy mosolyt arcára, ahogy beéri felgyorsult tempómat.

- Te jössz! Beavatsz, hogy mi történt? – nyitom ki magam előtt a bolt ajtaját, ahol a sorok között bámészkodva, Kook el is kezdi taglalni az este eseményeit.

- Szóval a likőr lehúzása után újra táncolni mentünk, de meglátva Nari-t és NamJoon önfeledt szórakozását pufogva fordultál a DJ pult felé, útközben kikapva egy srác kezéből a sörét, amit ugyancsak nagy kortyokkal le is nyeltél. Addig-addig szenvedtél, míg a srác felengedett maga mellé a színpadra, ahol a Sexy and I Know it című LMFAO remixére kezdtél énekelni és táncolni. Félig leesve onnan, kaptalak el, de meglátva a felettébb rosszul festő TaeHyung-ot, egy pillanatra ott hagytalak a kanapéknál. Követtem Tae-t a mosdóba, ahol egy kicsit rendbe pofoztam, közben egyre csak az életét átkozta. Elvileg valami sráccal iszogatott, de nem tudta elmondani pontosan mi történt. Vért izzadva vezettem vissza a kanapékhoz, ahonnan te, őnagyságos pörgő Byul, már sehol sem volt. Szitkozódva kerestem meg Nari-t és NamJoon-t, akik vigyáztak Tea-ra, én meg mentem utánad, mint egy hülye, hogy hol vagy. A klub előtt ácsorgó két rendőr segítségét kértem már kínomban, így velük kezdtünk megkeresni, s a nyomok a parkolóba vezettek, ahol két furcsa alakkal vetekedett YoonGi, az oldalán veled. Döbbenetemből felocsúdva siettünk oda, majd a két gyanús alak kereket is oldott, de YoonGi nem hagyta, hogy én vigyelek haza, mondván minden baj okozója én vagyok.

- Ez nem igaz! – szakítom váratlanul félbe a pénztárt elhagyva.

- Na mindegy, reméltem, hogy nem mászik rád, vagy hasonló, így végül egy ideig még utánatok néztem, ahogy a járdán támogatva téged eltűntök, majd visszamentem a Global-ba. Tae kiütve, NamJoon bosszankodott Nari meg a világáról sem tudott, pedig Nam állította, hogy egy kortyot sem ivott, amíg vele volt. Felkaparva kettejüket indultunk meg vissza a koliba, ahol a szobátokban hagytuk őket, bár úgy érzem valamelyikünknek ott kellett volna maradni felügyelni rájuk, de állításod szerint élnek, szóval…

- Még emésztem az elhangzottakat, de folytasd csak – pislogok magam elé lelassult lépteimmel.

- Ennyi. Amikor nem voltál a szobátokban, gondolhattam volna, hogy YoonGi-nál vagy… Nem is tudom mit hittem… - emészti tovább magát Kook, mire oldalba lököm vigyorogva.

- JungKook köszönöm, hogy nem hagytál megdögleni.

- Az inkább a szőke bunkó érdeme – vonja meg a vállát a két kollégium közti fákhoz érve.

- Hülye vagy – vigyorgok fesztelenül tovább.

- Na, pihend ki magad, majd beszélünk – lép közelebb hozzám összeborzolva frufrumat, s kezembe nyomja a szatyromat. Rosszul érzem magam, nem csak azért, amiért Kook-ot ilyen helyzetbe hoztam, de azért is, mert ezzel beigazolódott, hogy YoonGi állítása igaz, s valóban jóformán megmentett azoktól az alakoktól. Nem tetszik a gondolat, egyáltalán nem, de még is úgy érzem, hogy legalább egy köszönömöt odavethetnék neki. Egy pillanatra lecövekelek a szobája előtt, de rövid gondolatmenet után fejemet megrázva tovább is haladok egyenesen a saját szobánkba.

- Szép jó reggelt hétalvók – kiáltok a két kelletlenül mocorgó, félig nyitott szemű jómadárra. – Ki mit kér enni? – pakolom le a szatyrot az asztalra, de válaszul csak egy felpattanó Nari-t kapok, aki félig fellökve engem rohan be a fürdőbe.

- Hány óra? – nyöszörgi félig felülve TaeHyung.

- Dél múlott – kezdek bepakolászni a hűtőbe, fejemet a reggeli gondolatán törve.

- Mint a mosott szar, úgy érzem magam – kezdi tornáztatni nyakát a fiú, majd feltápászkodva a földről ágyamra dobja a takarómat, és leül mellém egy székre. – Veled mi történt? Hol aludtál?

- Ez hosszú… Jól vagyok, nem hagytak elveszni az éjszakában – kacsintok rá, mire száját törölgetve Nari is kilép, majd felkapva a felmosó vödröt és annak tartalmát, újra eltűnik a fürdőszobában. Nevetgélve a lány zombi mivoltán kezdem feltörni a tojásokat, nem mintha lenne étvágyam bármihez is, de nem akarok éhgyomorral elindulni haza.

- Eszel velünk?

- Igen, köszi – támasztja meg fejét az asztalon Tea, szemeit újra lecsukva, s megkockáztatom, hogy újra elaludni készül. A tojásrántotta elkészítése után szobatársnőm, mihelyt életet lehel magába leül közénk enni, s egyre csak NamJoon-ról kérdezem, de hol tereli a témát, hol arra hivatkozik, hogy nem emlékszik. Jah persze, és a tojás miatt lett hirtelen ilyen vörös az arca, na mindegy ezt ma már úgy sem tudom meg, ahogy azt sem, hogy Tae miért itta le ennyire magát, de lehet, hogy ő is csak olyan balek, mint én, aki nem ismeri a mértéket... Furcsa nekem a viselkedése, bár lehet, hogy még mindig a másnapossága miatt ilyen nyomorultul letört. Nari hiába kérdezi, állom a sarat és én sem árulom el, hogy YoonGi-nál aludtam. Remélem Kook sem kotyogja el, fogalmam sincs hányadán áll vele, remélem kezd lemondani róla, talán Nam megváltoztat benne valamit...

 A délután folyamán megnézve a buszok és vonatok menetrendjét, egy sporttáskába pakolva pár dolgomat, majd elköszönve a még mindig kissé bódult Nari-tól indulok meg a közeli pályaudvar irányába. Nagyokat szippantok a levegőből, s egyre csak abban reménykedek, hogy a megnyugodott gyomromat nem fogja a vonat sebessége újra felbolygatni, mert akkor kiugrok a mozgó szerelvény ablakán, az már egyszer biztos… Írok Kyung-nak, hogy jöjjön ki értem az állomásra... Ez meg mi? Jajj ne, el is felejtettem, hogy tegnap indulás előtt szelfiztünk az aulában Nari-val. Szerintem már itt sem volt túl tiszta a tekintetünk, pedig csak egy üveg pezsgőn voltunk túl... Bárgyú mosollyal az arcomon lépek a jegypénztárhoz, majd jegyem kézbevétele után, fel is szállok a megfelelő vonat legközelebb eső vagonjába, elfoglalva egy ablak melletti üres helyet. Számításaim szerint két és fél órás vonatút után, már otthon leszek Goryeong-ban, ami pár kilométerre fekszik Daegu hatalmas városától. Jó utat nekem!