10. A démonjaim

10. fejezet

Néha nem tudom, hogy az életem ennyire bonyolult-e, vagy csak túl sokat töprengek a dolgokon. /John Scalzi/

- Suga -

Leélt 22 évem után elmondhatom, hogy az élet szívás... Napok óta feszült és ideges vagyok, az agyam hol az iskolán, az elbaszott zárthelyi dolgozatokon, a kollégium ügyein, hol a semmit érő elcseszett életemen kattog. MinAh minden nap rám mászik berontva a szobámba, s már csak némán hagyom magam, mint egy élettelen test, mintha én lennék az ő kurvája és nem fordítva. Tavaly még minden nap más lány sétált be a szobámba, majd dolguk végeztével ki, de egyszerűen már nem erre vágyok… Magam sem tudom mire, de már nem elégít ki egy lelketlen test, már nincs ínyemre az érzelemmentesség, a gőg, a nemtörődömség. Min YoonGi mikor lettél te ilyen érzékeny, hol törődtél te valaha is olyan dolgokkal, mint az érzelem... Vagy ez is a fejemben motoszkáló agyrémeim újabb próbatétele lenne?

- Hát ez? – emeli rám tekintetét íróasztala mögül a Hwanam kollégium igazgatója.

- Két diák áthelyezése a koleszból – vetem elé a dokumentumokat.

- Mi az indok? – veszi kezébe a papírokat, s tanulmányozni kezdi.

- Az is kell? – gúnyolódok.

- Fiam… - sóhajtja.

- Inzultálják a kolesztársaikat. Ez megfelelő magyarázat? – vonom meg vállaimat. – Vagy kellenek az alperesek, és tanukat is szólítsak be?

- Fiam…

- Jajj, hagyjuk már ezt. Amúgy meg hétvégén hazautazok a nagyiékhoz, szóval ne várjatok rám a nőddel – vetek a férfire egy lekezelő pillantást, majd becsapva magam után az iroda ajtaját, hosszú léptekkel veszem az irányt az iskola főépületébe, hogy legalább a következő gyakorlati órát ne késsem le. Kurvára elegem volt már abból a két agy nélkül született ribancból, rohadt unalmas volt, a sok idiótaságukból állandóan kihúzni őket, majd Jin a másik koliban megoldja, én végeztem velük. Remélem, apám szó nélkül elfogadja a kérést, és repül a két tyúk. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy nekiesnek a Han lánynak, s hiába lepleztem, hihetetlenül dühített, amit aznap este tettek vele. Nem vagyok sem vak, sem hülye, jól láttam a sérülését, ahogy azzal is tejesen tisztában vagyok, hogy JiMin pont csak lekezelte a sebét, de egyszerűen ösztönöz a lány látványa, hogy szóval tartsam és baszogassam. Mint egy óvodás...

- Holnap este nyitóbuli a Globa-ban? – olvasom az orrom alatt motyogva HoSeok üzenetét. Akkor ezek szerint napoljuk a ma esti iszogatást… Végre, valami jó hír is feldobja a had- és technikatörténet órát, ami felér egy szellemi kínzással, s csoda, hogy az évek alatt nem épültem le teljesen, ez a tanár minimum úgy beszél, mintha vagy ő lenne fogyatékos, vagy engem meg ezt a maréknyi gyökeret gondolna annak… Délután ellógva az utolsó, fegyverismereti óránkat, unottan sétálok a HÖK gyűlés helyszínére, s útközben HoSeok is elkap, majd JiMin is hozzánk csalódik, s egyhangúan, szinte már félig aludva vetődök a terem közepén elhelyezkedő asztalhoz. NamJoon valamit magyaráz a lányokról, akikről persze már tudok, hogy jönnek, de nincs ingerenciám kommunikációra nyitni a számat. Nyakamat rá, hogy az elnök megőrült, vagy unatkozik, vagy valamelyik csak megtetszett neki, és ezért vette be kapásból. Három éve vagyok referens, ám még egy csajt se vett be senki, ha lenne affinitásom biztos utána járnék az új reform okának, de csak gyorsan le akarom tudni a gyűlést, és húzni a faszomba. A lányok hozzák a formájukat, ahogy Nam bemutat minket nekik. Nari mosolyog mindannyiunkra, mint ha kötelező volna, a Han lány meg erősen azon van, hogy ne kelljen rám néznie, ha még is erre téved tekintete, egy grimasszal jutalmazza kifejezéstelen pillantásaimat. Mondjuk miért lennék a szíve csücske, minden alkalmat kihasználok, hogy bosszantsam, és bevallom őszintén (...) kedvemre van…

A srácokkal együtt indulok meg a jelentéktelen gyűlésről, majd a lifteknél eszembe jut, hogy elhozzam apámtól az ösztöndíjas lapokat, így intve JiMin-nek és Seok-nak, sarkon fordulok majd az iroda pótkulcsát elővéve nyitok be a szobába. Semmi kedvem se hozzá, sem ahhoz, amit esetleg csevegésnek nevez mostanában, így megnyugvásként ér, hogy már nincs itt. Gondolataimból kizökkentve pillantom meg a felvonóban ácsorgó Han lányt, akinek hiába szólok, direkt becsukatja a lift ajtót. Most ez komoly? Két opció között vacillálva állok értetlenül, egyik szerint várjam meg a következőt, a másik szerint, rohanjak le, mint egy félőrült, hogy a lány nehogy már megelégedve tettével távozzon… Utóbbira voksolva indulok meg a lépcsőkön lefelé, minden emeletnél visszahívva a liftet, hogy az összes szinten megálljon neki a lift. Mint egy kisiskolás csíny nyújtotta gyermekded öröm vigyorgok magamban, s egyre csak a légzésszámomat próbálom lecsökkenteni a normálisra, a lányra várva.

- Hát ez kurva vicces volt – fintorodok el egyik szemöldökömet bosszúsan felvonva a lift ajtó nyitódásakor.

- Nem poénnak szántam – kerül ki, megindulva az épület kijáratához egy halk kuncogással. Megint nem vesz számításba… Némán ugrok utána, és egészen a kollégiumig követem, egyre csak valami epés megjegyzésen agyalva.

- Ne kövess már – fordul a forgó ajtónál bosszúsan felém.

- Javíts ki, ha tévedek, de itt lakok – vigyorgok a lehető legcinikusabban kinyújtva kezemet, jelezve, hogy hölgyeké az elsőbbség, amit kihasználva be is sétál az épületbe előttem. Mellé araszolok és szótlanul kezdünk felsétálni a lépcsőkön, szemem sarkából kócos, szél fújta haját, és kipirult arcát vizslatva. Siet… Szinte fut, megint el akar kerülni, s eme elgondolását, már csak azért is megakadályozva tartom mellette a tempót.

- Hogyhogy nem a fiúkkal jöttél vissza? Együtt mentetek el – töri meg váratlanul a csendet, a folyosónkra fordulva.

- Egy pár iratért mentem a tanáriba – lebegtetem meg a már hosszú ideje kezemben szorongatott lapokat.

- Nem voltál valami meglepett, hogy bekerültünk a HÖK-be – folytatja. Mi ütött belé, hirtelen dumcsizni akar, pont velem?

- Nam mondta, hogy jöttök – nyúlok zsebembe rá sem nézve, majd kulcsomat a zárba helyezve be is nyitok a szobámba, ám őrült kapkodásba kezdő mozdulatait az ajtaja előtt megszakítva, egy jó tanáccsal még azért ellátom…

- Jól zárd be az ajtót, nehogy kihasználjam a könnyűvéredet – kacsintok rá egy kéjes vigyorral, de mielőtt elképedéséből felocsúdva kinyöghetne egy szót is, már el is tűnök, egyenesen a zuhany irányába. Percekig folyatom szemeimet lehunyva a tarkómra a forró vizet, ami már-már égeti a bőrömet. Cefetül érzem magam ismét, mint, akit a puszta létezés is untat és gyötör, s ezek a gondolatok az utóbbi pár évben, mint a kelletlen démonok vertek sátrat az elmémbe. Nem tudom, hogy ki vagyok, hogy mit akarok, hogy ez az ember, aki nap, mint nap játssza a nemtörődöm, gúnyos laza fiút, valóban én vagyok e, vagy csak a démonjaim vetülnek ki az emberek elé... Utálom az embereket, de ha egyedül vagyok, és a csend behinti a szobát, valójában félek... Félek a magánytól, félek a démonoktól a fejemből, és félem a tudatlanságot, a reményvesztett várakozást a holnapokra. 

Ismétlem, nem vagyok se süket, sem hülye. Teljesen jól hallom, hogy MinAh az ajtómat veri és közben úgy vonyít, mint akit nyúznak. Leszarom nagy ívben, majd elmegy… Na jó, nem fog, ezt én sem gondoltam komolyan (...), így inkább az ajtóhoz vonszolom magam, majd a bejáratot kivágva, bosszús, vizes hajam alól kikandikáló szemeimmel szúrom homlokon a lányt. Vitatkozik, de legalább kiderül, hogy apám bizony eleget tett a kérésemnek, és eltávolította az épületből ezt a ribancot, a szutyok barátnőjével együtt… Na ez még kellett. Byul, mint mindig, vonzza a bajt, s számat elhúzva állok a tény előtt, hogy konkrétan éppen megtépi MinAh, mihelyt kiszúrja, hogy leskelődik a szomszéd ajtó mögül. Szánalom tapsot majd később megkapja, szerencsére időben toloncoljuk ki JiMin-nel a két kapálózó elmebeteg nőt, majd a liftbe tolva őket, egy mély sóhajjal fordulunk vissza a folyosóra, ahonnan azonnal elkotródik a sok kíváncsiskodó, már csak Byul áll értetlenül a falnál.

- Minden oké? – előzöm meg kérdésemmel JiMin-t, aki gondolom, pont ugyanezt akarta kérdezni.

- Igen – süti le zavartan szemeit a lány, gondolom épp olyan váratlanul érte őt is egy ilyenfajta kérdés tőlem, mint, ahogy saját magamat.

- Ezek tényleg megőrültek - méregeti JiMin a szobám előtt hagyott bőröndöket.

- Sosem voltak épp elméjűek – nevetem el magamat kényszeredetten. 

- Kössz srácok – húzza el a száját sajnálkozva Byul, szemeit lassan ránk emelve, majd gyors mozdulattal némán magukra zárja szobájuk ajtaját. Eléggé sokkolhatták a történtek, s némán meredek a sötétbarna, kopott ajtóra, szemeimet a 112-es számra futtatva.

- Ezt a lányt árnyékként követi a baj – kezd a szobája felé sétálni JiMin.

- Magának köszönheti, mit kíváncsiskodik, meg hősködik állandóan – fintorodok el.

- Na igen, egészen… Különleges – kacsint rám barátom, majd intve, saját szobája felé indul a félhomályos folyosón, majd követve példáját, sajgó homlokomat dörzsölve lépek a szobámba én is, ahol ernyedten az ágyamra dőlök. Különleges, huh?

Másnap reggel, álmatlanul vánszorgok ki az erkélyre már hajnalok hajnalán. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, pedig leírhatatlanul fáradt voltam, és vagyok még mindig. Valami gyógyszert kellene szednem, hogy az agyam ne kattogjon felesleges dolgokon, és a démonjaim is végre eltűnjenek, hogy kitudjam aludni magam, mert ez így kurva szar… A szomszéd ajtó nyílásával egyidejűleg egy hatalmasakat ásító lány lép az erkélyre, a szikrázó, kora őszi napsütésbe, szemeit még mindig csak résnyire nyitva.

- Be ne kapj – szólok rá rövid nevetésemmel nyugtázva ásítását.

- Neked is jó reggelt – grimaszolja felém sem fordulva, egyre közelebb csoszogva a korláthoz, aminek nekidőlve kezdi az udvaron lézengő pár diákot fürkészni, pont úgy, ahogy szemem sarkából én is őt, ám megérezve felém sandító pillantását, azonnal tapasztom vissza a szomszéd épületre tekintetemet. Egem néz… Nem mondanám véletlennek, ugyanis lábaimtól, fejem tetejéig végigmér, ami egy elégedett vigyort eredményez az arcomon. 

- Máskor kevésbé feltűnően stírölj – lököm el magam a korláttól, majd értetlen, meglepett arca felé vetve egy kéjenc kacsintást, visszamegyek a szobámba, hogy valami élhetőbb ruhába bújjak. Sosem volt ellenemre, ha megbámulnak a lányok, de ettől a forrófejű grimaszkirálynőtől, azért meglep a dolog. Levakarhatatlan vigyorommal indulok meg az első órám helyszínére, a közeli lőtérre, ahol sikeresen elcsövezni készülök hat teljes, elátkozott, és megkínzott órát. Valaki inkább lőjön le…

- Bazdmeg mi ez a füst – lépek valahol az esti órákban HoSeok szobájába, amit valami névtelen gyerekkel oszt meg, akit előszeretettel csicskáztat. Most sincs itt, gondolom csak, ha nagyon muszáj van a szobában és inkább elkerüli a baszogatásokat.

- Odaégettem az olajat – veti háta mögé szavait Seok, az apró konyhának elkeresztelt helységből. – Meghoztad a piát? – törli meg kezeit felém indulva.

- JiMin-nél van minden.

- Akkor induljunk, mert megfulladok – veszi magára kabátját HoSeok.

- Felénk ilyenkor ablakot nyitnak, te nagyon gyökér – lépek ki az ajtón, kikerülve barátom felém lendülő indulatos kézmozdulatát. Megalapozva az este hangulatát, bizonytalan mozdulatainkkal, lelassult reakcióink kíséretében érkezünk meg a hozzánk vetődött társasággal együtt a szórakozó helyre, ahol kikerülve a sort, mint bennfentesek lépünk az épületbe. A cigaretta, parfüm és alkohol elegyének szagától egy pillanatra felmordul a gyomrom, de túllendülve pillanatnyi zavaromon sétálok beljebb. NamJoon félig fellökve iramodik meg a kanapék irányába, ahol egy ismerős meglepően sokat villantó ruhában helyet foglaló lány mellé vetődik JiMin-nel együtt, majd megállva előttük, nagyot kortyolok az italomból újra, szemem sarkából egy formás fenekű, sötétvörös bigét stírölve, a pultnál.

- Szabad? – húzza el száját a mögém lépő JungKook, kezében két poharat szorongatva. Egyik szemöldökömet lenézően emelgetve lépek arrébb, ahogy talán egy fél pohár keserűlikőrt ad Byul-nak, aki kisvártatva le is húzza szinte egyben. Na ezt a csajt sem kell hánytatni ma, ezt most borítékolom… Intve a fiúknak vegyülünk újra a tömegbe, majd elhagyva társaságukat, magabiztosan lépek a korábban kiszemelt nőhöz, aki elnyalva szája szélét incselkedik, míg mellé nem érek.

- Mit iszik a hölgy? – támaszkodok meg a pultnál, a lányra pillantva.

- Amit az úr  – veszi elő legcsábosabb pillantását.

- Két vodkamartinit – intek a pulton áthajoló srácnak, aki bólintva már keverni is kezdi italunkat. A következő stabil, és jól átlátható emlékem az, hogy a férfi mosdó egyik fülkéjében ül az ölemben a lány, akinek még a neve sem dereng, s egyre csak a nyakamat szívogatja, mint egy ipari porszívó. Egy lelketlen, semmit érő, eldobható ipari porszívó...

- Tégy magadévá – súgja fülembe, egyre csak a nadrágom gombjával babrálva, mire óvatosan letessékelve magamról, felállok a buditól.

- Gyere velem – lököm a falnak egy szenvedélyes csók társaságában, majd kéjenc szemeimet végigfuttatva testén, magam után hívom, egészen a klub parkolóján keresztül vezető útra, ahol egy ismerős női alakra leszek figyelmes. Megtorpanva kezdek hunyorogni az alak után, ami két, számomra ismeretlen férfi társaságában nevetgél egy autónak támaszkodva.

- Nem megyünk? – sipákol mellőlem a vörös, s kihúzva kezeimet a szorításából, gondolkodás nélkül indulok meg az autók irányába.

- Hé! – kiáltok a társaságra már messziről, mire mindannyian rám kapják tekintetüket. Ahogy sejtettem… Byul volt az, két korosabb férfi társaságában, akik kihasználva a lány bódult állapotát, simogatják olyan helyeken is, ahol kurvára nem kellene… - Mi a faszomat csinálsz? – förmedek a didergő lányra, aki egy szál kisruhában ácsorog a két alak között.

- Mi a gond kishaver? – lép indulatosan a lány elé az egyik, nálam talán fél fejjel magasabb fickó.

- Tehh… Mit akarsz? – pislog rám, amúgy is csak résnyire nyitott szemeivel a lány, meglehetősen lassan megformálva szavait.

- Hol vannak az állítólagos barátaid? Miért vagy ezekkel az emberekkel? – hadarom el kérdéseimet, de az előttem álló alak, erővel visszább lök, hogy ne kerülhessek közelebb a szédült lányhoz, aki csak vállát vonogatja, míg a másik fószer, az ajtót kinyitva készül beültetni. A másodperc tört része alatt hasít belém a józanság…

- Ha be mersz ülni kinyírlak te idióta – ordítok rá, majd ijedt szemeit tágra nyitva hátrál el az ajtótól, hol rám, hol a két férfira nézve. Talán kicsit magára talált dühös szavaimtól...

- Húzz már el – lök még egyet vállamba az előttem feszengő, mire végérvényesen is elvakulva ütöm gyomorszájon, majd az egyre ijedtebb lány csuklóját megmarkolva, magamhoz húzom, pár méter kihátrálva.

- Byul! – hallok meg magunk mögül egy ismerős hangot, s szemembe sarkából egyértelművé is válik, hogy a drága kis Kookie az pár erre siető figura társaságában.

- Te kis… - egyenesedik ki a megütött férfi, s társával együtt, indulatosan indulnak meg irányunkba, mire még szorosabban fogva a lányt, egyre csak hátrálunk.

- Valami gond van? – lép mellénk két rendőr, akiket JungKook követ, meglehetősen aggódó tekintetével. Nem tudom ki nézett nagyobbat, én vagy a két senkiházi, akik szájukat elhúzva fordulnak vissza autójukhoz, amivel azonnal el is tűnnek.

- Byul az ég szerelmére, már mindenhol kerestünk! – fakad ki JungKook a lányhoz sietve, ám a szorításomból nem engedek, hiába motyogja a lány Kook nevét. – Köszönöm biztos urak, meglett a lány – néz zaklatottan a két egyenruhásra Kook, akik biccentve tovább is állnak.

- Engedd el – ragadja meg karomat a fiú.

- És majd te vigyázol rá? Ha rajtad múlt volna, már az a két gyökér erőszakolná valamelyik erdő szélén – köpködöm szavaimat, amitől teljesen elhűl az előttem ácsorgó, s kezei szorításából engedve, maga mellé engedi kezeit.

- Ha bármi baja történik… - sziszegi szemeit a lányon tartva, akit ha nem tartanék, valószínűleg már rég a földön heverne.

- Visszaviszem a koleszba. Szépen leitattad, gratulálok – fordulok ki előle, magabiztos lépéseimmel terelve az esetlen lányt, aki valószínűleg egyáltalán nincs tisztában sem a külvilággal, sem a körülötte zajló eseményekkel. Farmerdzsekimbe bújtatva engedem egyre szabadabban mozogni, ahogy megérzem magabiztosabb mozgását a kietlen, sötét utcán botorkálva.

- Hogy is van… - torpan meg szemeit a betonjárdára tapasztva. Most meg miről beszél… - Ahh igen! I'm sexy and I know it! I'm sexy and I know it! – csapja össze kezeit, és mint, aki újult előre kel, az üres úttestre szaladva kezd énekelni. Mi a…

- Gyere már vissza, elfognak ütni! – nyúlok utána, ám felém fordulva kezd hátrálva sietni, szemeit bátran enyéimen tartva.

- Miért te jössz most itt velem? – teszi fel értelmetlenségtől üvöltő kérdését, mire egy bosszús sóhajjal ragadom meg, ám váratlanul guggol le fejét lehajtva. Már megint mi… Aztakurva! Még csak ez kellett... egy hányó öntudatlan hülye. Istenem, mért hagytam ott azt a vörös csajt, már rég az ágyamban dolgozna rajtam, de nem… Nekem ezt a szerencsétlent kell istápolnom, még is csak JungKook-ra kellett volna bíznom, mi a francért mondtam, hogy majd én hazacipelem… Valószínűleg nem józanodtam még ki teljesen. Menten elsírom magam, ez lehányta a dzsekim ujját, és tetézi ezt azzal, hogy a másik, még tiszta ujjával, a száját törli meg.

- Na, gyere te szerencsétlen – húzom fel dolga végeztével a lányt, aki újra támaszra szorulva engedi, hogy az kollégiumi épületen keresztül, a folyosóra hurcoljam.

- Hol a kulcsod? – érünk a 112-es szoba elé.

- Kulcs? – pislog nagy szemeivel rám, ahogy a falnak döntöm, megtámasztás céljából.

- A szobátok kulcsa. Zárva az ajtó.

- Nem tudom – hajtja le fejét, majd még mielőtt eldőlhetne, mint egy kivágott bükkfa, utánakapok, s idegesen a szobámba vonszolom, majd fürdőbe lökdösöm.

- Fürödj le – vetem neki, mire ruhástól a zuhanytálcába lép és magára zúdítja a leghidegebb vizet, ami csak a csapból távozni tud. – Megőrjítesz, komolyan – sziszegem, majd kiráncigálva a zuhany alól a szobámba vezetem, ahol készségesen ül az ágyam szélére, félénk, néha teljesen becsukódó szemeivel ügyködésemet figyelve, ahogy bakancsától megszabadítom.

- Tetszik a hajad – nyitja váratlanul szóra száját Byul, s mit sem törődve szavaival, lehúzom meglehetősen apró lábairól a cipőit, mire, mint egy zsák dől hanyatt az ágyon. Na nem, ezt nem játszunk…

- Te nem itt alszol kisszívem – nyúlok élettelen kezei után, ami azt eredményezi, hogy egy rántással kizökkentve egyensúlyomból ránt maga mellé. Megérezve testemet az oldalán, mint egy kisgyerek kuporodik össze, arcát mellkasomba fúrva. Szuszogni kezd, mint aki már el is aludt, s elhúzódva tőle, mérgesen, szinte már fújtatva pattanok fel az ágyról. Groteszk nyomoromon kattogva kezdek fel alá járkálni, egyre csak átkozva a pillanatot, amikor magamra vállaltam, hogy haza hozom, s kezeimmel összeborzolt hajam alól, az öntudatlan Han lányt fürkészem tovább. Mint egy hős lovag bújtatom ki vizes ruhájából, s egy találomra előbányászott pólót aggatok szenvedő, szuszogó testére, gondosan ügyelve, hogy még véletlenül se tévedjenek szemeim fehérneműjére. Oké, vicceltem, minden porcikáját alaposan áttanulmányozom, elvégre úgy sem fog emlékezni rá, legalább ennyi örömöm legyen már… Otthon érezve magát húzza testére takarómat, és egy bájos, ám bódult mosollyal az arcán fordul az ajtó irányába, majd ruháimtól megszabadulva, egy takarót elővéve a szekrényből keresek magamnak is helyet a széles ágyon.

Így történt, hogy életemben először aludtam át az éjszakát egy lánnyal, megszegve ezzel szobám alapvető szabályát: lánnyal csak szexelünk, nem alszunk…