7. Megaláztatás

7. fejezet 

Van egy pillanat, amikor te döntesz! Beleszeretni valakibe egy "pillanat műve", de ebben a pillanatban te döntesz! És ugyanez van a megkívánásnál, a kísértéseknél, az első ciginél, narkónál, italnál, de még a dühbe gurulásnál is: belemenjek, vagy sem? Ez a másodperc a tied! Még szabad vagy. De ha már döntöttél: nem! Ha már "fészket vertek benned a vágyak s ott szaporodnak", azért már felelsz. És amilyen könnyű belemenni, annyira nehéz kijönni. /Müller Péter/

Fáradtan telepedek le egy szál törölközőben, víz áztatta nedves hajammal a laptopom el, hogy végre kicsit nyugalomban lehessek, az estig tartó bandázás után. Természetesen Nari még mindig pörög, az előszobai hűtőben kutakodik már jó ideje.

- Kérsz te is vacsit? – dugja ki a hűtő ajtaja mögül fejét szobatársam.

- Csinálsz?

- Aha, kimegyek a konyhába, sütök tojást.

- Na, ez tetszik – vigyorgok rá elégedetten, mire kikapva a hozzávalókat, alaposan körbenéz a folyosón, majd becsukja maga után az ajtót, megindulva a közös konyha felé. Végre egy kis csönd, és magány… Egy kicsit gyanús is ez a némaság, még YoonGi szobája felől sem jön semmilyen zaj. Halkan egy kis zenét kapcsolok be, majd valami film után kezdek kutakodni, hogy mire Nari visszaér, összetudjunk ülni egy kis csajos mozizásra. Kezdem amúgy is megkedvelni a lányt, szeretném, ha tényleg barátokká válnánk, amúgy is van egy sanda gyanúm, hogy szükségünk lesz még egymásra... A délután is nagyszerűen telt Tae és Kook társaságában, nagyon örülök, hogy a fiúk egymásra találtak, mármint… Mint barátok. Fogalmam sincs, hogy JungKook tud e Tae nemi identitásáról, de hát, ami késik, nem múlik, remélem nem lesz semmi gond, és nem bélyegzi meg. Az egy újabb felesleges feszültségre adna okot, amire pont semmi szükségünk, most, hogy kezdenek jobban telni a napjaink. Épp, hogy kimondom eme elszólást magamban, az bejárati ajtó nyílik ki.

- Veled meg mi a csuda történt? – kapom tekintetem a zaklatottan betoppanó szobatársamra. – Ez itt… tojás? – sietek azonnal hozzá, s arca előtt összegyűlt hosszú, ragacsos hajából, egy tojáshéjat bányászok ki. – Nari, a tojást a serpenyőbe szokás tenni – próbálom kiszedni belőle egy kis viccel az eseményeket, de a földre tapadt könnyes szemétől, azonnal idegessé válok.

- Semmi gond – szipogja, majd ellökve magát az ajtótól, a lehető leglassabban kezd a fürdő felé csoszogni.

- Az a kurva – sziszegem Nari felém forduló, ijedt szemeit elkapva. – Mosd meg a hajad.

- Hova akarsz menni? – tátja el a száját. Nem válaszolok, úgy, ahogy vagyok egy szál fenekem alá érő törölközőbe csavarva iramodok ki a dühtől elvakulva a folyosóra, ahol még is váratlanul ér a szembe jövő két nevetgélő női alak, holott, pont a magasabbikat készülök megtépni.

- Nocsak… - kezdi egy tenyérbe mászó, gusztustalan vigyorral MinAh, amint meglát.

- Mondj egy jó okot, hogy ne tépjelek meg itt és most – hörgöm fújtatva, kezeimet magam mellett leszorítva.

- Jajj, a kis Nari bepanaszolt az újdonsült barátnőjének? – biggyeszti le grimaszolva száját, kicsit közelebb hajolva hozzám. – Felajánlottam, hogy segítek neki főzni, de… elutasított – pöcköli meg váratlanul homlokomat, amire végérvényesen is betelik a cérna, és végleg elszakad a pohár. Már csak a csattanás az, amire feleszmélek…

- Hogy merted – nyúl fájdalmasan arcához MinAh, majd kihasználva, hogy legalább egy fejjel magasabb, fölém tornyosul, s a földre lök, mire barátnője csupasz combomba tapos tűsarkújával. A morajra, egy jó páran a folyosóra lépnek, s dermedten kezdik az eseményeket figyelni, és egy közeli szoba tulajdonosa, azonnal lefogja izmos karjaival MinAh szuka barátnőjét, így a következő támadása, már messziről elkerül engem. Engem, aki, mint egy esetlen senki próbál felülni, egyre csak magát takargatva. Ha tudnék gondolkodni, mielőtt cselekszek, talán felöltözhettem volna rendesen, mielőtt a nyilvánosság elé tárulkozok egy szál törölközőben. 

- Mi a fasz – áll meg fölöttem, a már jól ismert, mély hangú szomszédunk, egyenesen MinAh toporzékoló alakjába szúrva szemeit.

- Ez a büdös ribanc megpo… MEGPOFOZOTT – fakad ki megkerülve engem, YoonGi nyaka köré fonva karjait.

- Alig vagy itt pár napja, és már verekszel? Mit képzelsz hol vagy? – vet rám egy lenéző tekintetet a szőke, s újra elakad a szavam, ahogy kelletlenül feltápászkodok a földről. Meg sem érdemli, hogy szóra nyissam a számat… A sérülésem okozója, kirántva magát a megmentő srác karjaiból, idegesen MinAh mögé áll, majd YoonGi társaságában, mind a hárman eltűnnek, s az ajtók mögül kileskelődők is visszahúzódnak a szobáikba.

- Minden rendben? – vonja fel aggódóan a szemeit a még mindig szobája ajtaja előtt álló, hős fiú.

- Persze, köszönöm – hajolok meg, majd indulásra izzítom lábaimat.

- Vérzel – mutat fedetlen combomon éktelenkedő sebre. – Gyere, lekezelem. – mosolyog, s mielőtt bármit is mondhatnék, megragadja kezemet, majd a szobájába húz, aminek ajtajában meg is torpanok.

- Ez azért elég… hogy is mondjam – próbálom előkeresni a megfelelő szavakat, a fiú ide-oda járkáló alakját figyelve.

- Gyere nyugodtan, nem szoktam lányokat erőszakolni – neveti el magát, egy dobozt elővéve a szekrénye mélyéről.

- Én már láttalak téged – ülök le az ajtóhoz legközelebb eső székre, szememet az elém térdelő alakon tartva.

- Igen, tegnap talán… Amikor SeokJin-nel mentünk a kollégium felé.

- Park JooMin – kiáltom el magam, a kelleténél egy kicsit hangosabban.

- JiMin – neveti, mire az én arcomra egy fájdalmas fintor ül ki, megérezve a fertőtlenítő marását.

- Ugye tudod, hogy ezt én is, vagy a szobatársam is megtudtuk volna… AÚ… csinálni – húzom el fájdalmasan a végtagomat.

- De akkor hol maradt volna a lovagiasság – ragaszt egy ragtapaszt a sebre, majd kedves mosolyával az arcán kiegyenesedik, felsegítve engem is.

- Te... Byul vagy igaz?

- De bunkó vagyok, be sem mutatkoztam. Honnan…

- Jin említette, hogy az öccse többek között barátkozni kezdett pár gólyával - vág bele szavamba, majd a kilincshez nyúl, amit ki is nyit előttem. – Remélem még összefutunk.

- Minden bizonnyal. Csak pár ajtóra laksz – mosolygok, majd megvárva, hogy becsukja az ajtót, már is a szobánk felé fordulok a látszólag újra néma, és elég sötét folyosón.

- Elég könnyűvérű vagy – köpi felém kellemetlen szavait a néhány méterre falnak dőlő, ismerős alak. Ne állj le vele, ne szólj hozzá, kerüld ki, s menj tovább. Hajtogatom magamban, ügyelve rá, hogy mozdulataim elé távolságtartóak és sietősek legyenek, szemeim, pedig csak a célt fürkésszék, ami a nagyjából 5 ajtónyira elhelyezkedő 112-es szoba volt, ahol Nari már minden bizonnyal aggódik értem.

- Tudtam, hogy a szopás süketít – sóhajtja, majd ellökve magát a faltól, utánam ered a szőke.

- Gusztustalan – morgom az orrom alatt, megtartva a céltudatos tempómat, már csak lépésekre elválasztva magamat a szobánktól.

- Hozzád beszélek – ragadja meg helyettem a kilincset, s testével eltorlaszolja a bejáratot. 

- Leszállnál rólam? Tudtommal várnak rád a szobádban – intek fejemmel a lakrésze felé egy gúnyos grimasszal.

- A ribancok szeretnek ott időzni, gondolom evégett szólok neked is – hajol közelebb kissé hunyorogva. Ma már pofozkodtam, egyel több vagy kevesebb… Lendületbe lépő kezemet azonban könnyű szerrel hárítja a szőke, s cinikus arckifejezése azonnal elkomorodik, egészen közel hajolva meglepett arcomhoz. Hiába rángatom a végtagomat, magasabbra húzza azt, s erősen kezdi markolni, ami már-már fájdalmas.

- Vissza kellene venned – hajol még közelebb, ám hiába hátrálnék, csuklómat erősen tartja. Szemeiből semmit sem tudok kiszűrni, s szinte teljes sötétségbe burkolózó arcán kezdem akaratlanul is futtatni a szemeimet. Nekem kellene visszavennem? Ő az aki ok nélkül inzultál... Egyáltalán, miért jött utánam?

- Akkor állítsd le a barátnődet, hogy hagyja békén a szobatársamat, különben… – köpöm szinte a szeme közé szavaimat. Hiába remegnek a lábaim, hiába reszket minden tagom, nem mutathatom, hogy tartok tőle…

- Különben? Nagy szavak ezek egy remegő lábú kis törpétől, aki épp az imént hentergett egy vadidegennel – lép egy arasznyit hátrább, hogy szemeit végigfuttathassa testemen, ami a kelleténél, még mindig többet mutatott.

- OPPA – hallatszódik egy vékony, idegesítően csengő hang YooGi szobája felől, mire azonnal elengedi kezemet, s ezzel együtt el is taszít magától, szemeit idegesen az ajtaja felé kapva. Kihasználva ezt a momentumot, rögtön megkerülöm, és egyenesen a szobánkba sietek, amit, mintha épp akkor akart volna Nari is kinyitni.

- Na végre – lép elém a lány. – Hol a fenében voltál, tudod, hogy aggódtam? Eddig győzködtem magam, hogy nekilendüljek megkeresni téged – hadarja a szavakat, ahogy a szekrényemhez vonszolt testemet bújtatom egy kényelmes pizsamába.  – Mi történt? – ül Nari ernyedt alakom mellé, ami épp az imént vetődött az ágyamra.

- Túlerőben voltak – nevetem el magam, majd a vigyor amilyen hirtelen az arcomra osont, olyan hirtelen tűnt el, s hogy ne lássa zavart, zaklatott szemeimet, a fal felé fordulok. – Remélem te rendben vagy.

- Igen – sóhajt. – Nem kell megvédened, ezzel csak saját magad teszed ki ennek az egésznek.

- Abba fogják hagyni, bízz bennem – lehelem a falvédő tapétának, majd erőt véve magamon felülök, hogy Nari felé fordulhassak. – Erősebbek vagyunk, mint azok a ribancok – kacsintok rá, ezzel nem csak őt, de kicsit magamat is megnyugtatva a történtek után. – Akkor ma nem eszünk – biggyesztem le számat pár pillanatnyi csönd után.

- Találtam konzervkukoricát - neveti el magát Nari. – De nyitó nincs hozzá – pukkadunk ki a nevetésbe most már mind a ketten, s kicsit meglökdösve a lányt a korábbi események mielőbbi elfelejtésére ösztönzöm.

- Majd órák után veszünk kaját holnap – nyújtóztatom ki karjaimat egy hatalmas ásítással.

- Este meg Hök gyűlés – énekli egy almát az ölembe dobva.

- Na, egy pillanatra vártam a holnapot… - harapok bele egy grimasszal a vacsorának elnevezett gyümölcsbe. Úgy érzem, át kell gondolnunk a vásárlási szokásainkat… A falnak dőlve kezdem Nari-t fürkészni, aki az éjjeli lámpája fényében lapoz fel egy könyvet némán. Hiába tesz úgy, mint aki már túl is van a megaláztatáson, tudom jól, hogy nem az a fajta, akinek a sebei ilyen könnyen begyógyulnak. Mondhatom remek zárása ennek a napnak… Megalázzák szegényt, aztán engem megtaposnak, és még az a szőke is ismét rajtam éli ki az unalmát… Úgy néz ki MinAh telebeszélte a fejét, és most már én is potenciális célpontjukká váltam. Remek… Már csak abban reménykedek, hogy Nari nem YoonGi miatt várja a gyűlést, mert akkor komolyan kiugrok az erkélyről... Egyáltalán nem értem azt az embert, fogalmam sincs mi járhat a fejében, vagy mi rejtőzik a cselekedetei mögött, és minél jobban ezen kezdem kattogtatni az agyam, annál jobban kezd zavarni, és dühíteni... Mennyivel jobb lenne a főiskolás életünk nélküle, meg a hülye nőcskéi nélkül...

Másnap reggel a gyomrom korgása ébreszt, majd ellenőrizve, hogy a szemeim nyitva vannak e már, szobatársam kitárja a függönyöket. Amilyen reményteli, és erőteljes volt, a mozdulata, úgy képedt el, a zuhogó eső megpillantásától. Lenne erőm így kora reggel, most kinevetném, de örülök, hogy a fürdőig el tudom magam rángatni. Rá kellene szoknom a kávéra, vagy valami, úgy kelnék egyszer olyan fitten, ahogy a reklámokban a szupermodellek… Osztozva Nari esernyőjén kezdjük először lassan, kimérten, majd óránkra pillantva egyre gyorsabban kerülgetni a pocsolyákat és a bámészkodó diákokat, egészen a főépületig, ahol térképnek titulált órarendünket elővéve, a megnevezett teremig navigáljuk magunkat.
- Mi is ennek az órának a neve? – súgom Narinak, miután a tegnapról igencsak ismerős férfi már vagy tíz perce, a legnagyobb átéléssel mesél, valami személyes élményéről.

- Integrált nevelést igénylő csoportok. Tegnap délután is volt ilyen óránk – mosolyog rám Nari, felismerve arcomon az elveszettséget.

- Vagy úgy – kúszok vissza a helyemre, és akaratlan grimaszokkal az arcomon kezdem a férfi érces, nem túl élvezetes hangját hallgatni. Nari gépies jegyzetelésének látványától elfáradva fordulok az ablak felé, ahol az eső még mindig zajosan veri az ablak üvegét. Akaratlanul is a HÖK tudata köszön be elmémbe, mintha pont valami agyalni való után kutakodott volna, s szememet a falon lógó órára vezetve, számlálni kezdem, vajon hány óra, majd hány perc választ el, a nap valószínűleg legkellemetlenebb élményétől. Gyere HÖK gyűlés, nem félek tőled! Na jó, talán egy kicsit... De minden ami nem öl meg, az megerősít, nem? Kezdem tapasztalni...