46. Békés harcos

46. fejezet

Könyvtárakat írtak tele azzal, hogy mik a jogaid ezen a földön. Pedig csak egyetlen igazi jogod van: békében élni. De éppen erről feledkeznek meg leggyakrabban. /Wass Albert/

- Suga -

Hányszor hallottam másoktól, és szembesültem magam is a ténnyel, hogy milyen egy hűvös, érzéketlen jellem vagyok. A felületes kapcsolatok embere... Soha senki, egy percig sem feltételezte, hogy a lidércnyomától torzult képemtől, legszívesebben leokádtam volna saját párás tükörképemet. Min YoonGi, az önelégültség koronázatlan hercege, kinek elméje köd fedte rejtély, szíve könnyelmű harag dobogtatta.  Most mégis meleg, kellemes bizsergés jár át tetőtől talpig, elmém homályos zavara pedig kitisztulni látszik, ám mintha valami erőszakkal zavarná meg ezt az idilli lelki békét. Fájdalom... Hol tompán zsibbasztó, hol erőteljesen szúró kín hatol derekamba, s szemeimet egy homlokráncolással nyitom résnyire. Hát persze, a műtét, az az átkozott csontvelő átültetés... Ez minden bizonnyal a sors pofonjának szimbóluma. Visszajövök Szöulba, magamévá teszem ellenkezést nem tűrően a fiatalabbik Han-t, mire minden jóleső érzésemet földbe döngölve, közlik, hogy az a szerencsétlen Jeon gyerek egyetlen elérhető, potenciális donora én vagyok, amivel megmenthetem az Isten verte életét. Én a hős... Szar humora van az univerzumnak.

- Byul? - nyögöm oldalamra fordulva, mihelyt elém tárul az első tisztán kivehető lény az ágyam széléről. Furcsállóan pislogok elnyújtott másodpercekig, s egy halvány mosolyra húzva számat, a lány felé nyúlok. Hangosan szuszogva alszik, arcát kócos haja takarja, ahogy a hófehér lepedőn támaszkodó karjain pihen. Ártatlan, felfoghatatlan, szinte angyali... Óvatosan simítom végig puha frufruját, egy vacak, bűnös érzettel karöltve, mintha azt kérdezné elmém legmélye, szabad-e egyáltalán megérintenem őt... Mondhatom, jókor ötlik fel bennem is ez a kétely....

- Umm - húzódik el az ágyszélétől szemöldökét ráncolgatva, s egy hosszú sóhajjal, végül lassan pislogni kezd. - Y-YoonGi? - emeli rám még mindig kissé homályos tekintetét.

- Jó reggelt - húzom még szélesebbre korábban arcomra somfordáló mosolyomat.

- Mondd, hogy érzed magad? - hajol veszettül közelebb, kialvatlan szemeit rám meresztve.

- Semmi bajom, bár a vágás helye kicsit sajog.

- Hála az égnek - fújja ki benntartott levegőjét, és kihátrálva, visszaül ágyam mellett árválkodó székébe. - Menny az idő...? - nyúl kabátja zsebéhez.

- Reggel hét - sandítok a bejárati ajtó felett lógó órára. - Itt aludtál egész éjszaka?

- Dehogy! Csak...

- Na persze - gúnyolódok zavarba hozott reakcióján. - Gyere!

- Hova? - pillázik rám értetlenül.

- Ide - kúszok hátrább a matracon, takarómat kitárva. - Fázok - vigyorgok fesztelenül.

 

- Még mindig a fájdalomcsillapítók hatása alatt vagy - ránt vállat hűvösen, és vonakodva feláll ülőhelyéről.

- Most meg hova mész...? - pásztázok távolodó alakja után, kissé csalódottan.

- JungKook kórtermébe - veti hátra az ajtóból.

- Üzenem a kis pöcsnek, hogy kapja be - morgom cinikusan.

- Ezt meg sem hallottam - emeli rám rosszallóan szemöldökeit egy szúrós vigyorral, és ki is lép a kórház folyosójára.

Elmerengek hűlt helyén, a becsukott ajtó mozdulatlan kilincsén, majd hátamra fordulva a repedések fedte plafonra bámulok. Talán ennek a lánynak is köze volt a békés álmomhoz, nem csak a belém nyomott drogoknak... Itt aludt önszántából mellettem, és ennél ha tehetném sem kérhetek többet. Megint ez az idétlen vigyor tör utat magának arcomon, és kezdem tényleg azt gondolni, hogy túl sok volt belém a fájdalomcsillapító.

- Haver - robban be az ajtón HoSeok, mire rákapva tekintetemet, lassan feltápászkodok. - Élsz baszki? - vágódik ágyam végére, szokatlanul ijedt pillantásokkal megsorozva engem.

- Élek há' - somolygok fennhordott orrom alól.

- Benn akartam aludni, de Byul már beterpeszkedett melléd, így hazamentünk a srácokkal. Nem rég értünk be - darálja szavait Seok.

- Szóval valóban itt volt az éjszaka - mondom szinte magamnak, egy önelégült vigyorral. - Hogy van a Jeon gyerek?

- Jól, még kicsit kába - konstatálja. - Meddig lógatod itt a lábad? - néz futólag végig az üres kórtermen.

- Elvileg mehetek, amikor akarok - vezetem szemeim az ágyam mellett álló nyitott szekrényre, s a benne lógó dzsekimre. - Viszketek ebben a szar pizsamában - nézek végig idétlen ruházatomon. - Felöltözök és húzhatunk, még az öcsémet is felkellene hívnom - kászálódok matracom szélére, s óvatosan ránehézkedve lábaimra, ruháim felé kezdek vánszorogni.

- Nem korai ez még? - fordul utánam barátom.

- Nem szívátültetésem volt - ironizálok előre haladva. - Csak egy vágás a derekamon, nem is kellett volna altatniuk...

- Jól megleptél tegnap este mindenkit, a színpadias bevonulásoddal Byul oldalán - kuncogja el magát HoSeok. - Nem bírtad ki...

- Nem.

- A farkad után jöttél? - emeli fel egyik szemöldökét.

- Már közös nevezőn van az eszemmel meg a szívemmel - magyarázom farmeromba bújva.

- Neked vannak olyanjaid? - villantja rám fogait.

- Na, pofa alapállás - vetem felé bosszúsan, ami végül egy halk nevetésbe torkollik.

- Öcséddel mi van? - köszörüli meg torkát Seok, felállva az ágy végéből.

- Jól. Még a vártnál is jobban - veszem magamra pulóverem. – Pedig egy napja tért csak magához. Teljesen tiszta a tudata. Túl tiszta is…

- Ezt, hogy érted? – dől a bejárat menti falnak, karba tett kezeivel. Érzi, hogy ez vagy hosszú monológ lesz, vagy pusztán csak nagyon kell figyelnie. Még magam sem tudom, mit kellene mondanom, pedig annyiszor végig futtattam az agyamban…

- YoonHo állítja, hogy nem akart öngyilkos lenni – felelem, és a szavak hangos megformálásától, egy pillanatra magam is megrökönyödök. – Annyi az egész bírósági mizériának. Ejteni fogják a vádakat az öcsém vallomását követően - sóhajtom, felhúzva dzsekim cipzárját.

- Na, erre nem számítottam - pislog maga elé HoSeok.

- Ezzel nem vagy egyedül, és a leghihetetlenebb az egészben, hogy YoonHo szerint, Byul nővére, EunKyung szándékosan akarta elüldözni magától az öcsémet, mert nem akarta, hogy olyan züllött drogossá váljon, mint ő maga. Nem bírt leállni, és elmarta YoonHo-t, hogy végül ne rántsa magával - taglalom tovább, és tisztán látom, hogy Seok szóra nyitja száját, de végül egy hang sem jön ki a torkán. - Legszívesebben a falba verném a fejem - sziszegem, ahogy már-már fájdalmasan tör rám ismét, ezer meg egy gondolat.

- Byul már tudja a tényállást? - emeli rám tekintetét az előttem álló.

- Nem hiszem... 

- Akkor kezd el gyúrni a sajnálkozó szerelem vallós szöveged - húzza szánakozó mosolyra száját, ahogy kilépünk a folyosóra.

- Min YoonGi-ssi - hallom meg nevem valahonnan a hátam mögül.

- Igen? - fordulok meg, a felém loholó fehérruhás nővér felé. - Teljesen jól vagyok - fújok ki egy adag levegőt, ezzel meg is válaszolva a nő fel sem tett kérdését.

- Ha bármilyen panasza van, azonnal jöjjön vissza. A recepción kérem jelentkezzen ki - bólogat biztatóan, és már tovább is szelel a szomszédos kórterembe, melynek nyitott ajtajánál rögvest lecövekelünk. JungKook pislog vontatottan hol Byul-ra, hol a másik oldalán álldogáló Jin-re. Szánalmat kelt bennem a fiatal srác megviselt, falfehér arca, a feje felett csöpögő infúzió látványa, és az az erőltette vigyor a képen. De ez most más... A másodperc tört része alatt hasít keresztül szívemen egy szorító érzés... Ez lenne a híres sajnálat? A másokba vetett együttérzés? Hirtelen olyan fejletlennek látom az érzelmi intelligenciámat, hogy még magam is elképedek... JungKook természetes kiszúr engem, hála veszetten integető barátomnak, mire félrevonva szemeimet, kikerülve a távozó nővért, kelletlenül vonszolom magam után lábaimat. Ez kínos, kurvára kínos...

- HoSeok, de kedves tőled, pont egy teára vágyok - csattan fel hirtelen EunByul, székéből felpattanva.

- Hogy mi? - pislog értetlenül a megszólított.

- Köszi, hogy meghívsz engem és Jin-t - kacsint sejtelmesen a lány, és hiába hebeg-habog a mellettem ácsorgó fiú, hagyja, hogy Jin után legyen toloncolva. Hála ennek a dilis lánynak, a helyzet nem várt kellemetlenségbe fordul, mire egy kényes sóhajjal, kényszeredetten lépek közelebb a lesütött szemű Jeon gyerekhez. Nem szívesen néz rám, de hát tulajdonképpen mit várok...?

- Nem tudom mit mondhatnék - pillant rám félően, pilláit még mindig ide-oda jártatva. - Köszönöm.

- Nem kell, más is megtette volna - állok meg ágya végénél, íriszeimet mereven a párnák megtámasztotta fiún tartva.

- Tartozok.

- Ezt viszont jól látod - döntöm oldalra fejem, számat szánakozóan elhúzva. - Byul - közlöm röviden.

- Mi? - kapja rám értetlenül tekintetét, ám érzem, pontosan tudja mire célzok.

- Felejtsd el.

- Te azt gondolod, hogy beleszólhatsz kit szeressen?

- Azt - vágom rá tömören, rezzenéstelen tekintetemmel.

- Megnyugtatlak, sosem voltam a versenytársad, bármit tettél, visszafordíthatatlanul másztál bele az agyába - fordítja fejét keserűen az ablak irányába. - És a szívébe...

- Most minden bizonnyal azt gondolod, hasznot húztam az állapotodból, hogy tartozz nekem - konstatálom unottan.

- Nem így van? - kérdi hűvösen, szemeit az ablakon túli épületeken tartva.

- Azt gondolsz, amit akarsz - vonok vállat. Nem, ez most nem az őszinte vallomások ideje, eszem ágában sincs a képébe tolni, hogy tulajdonképpen magam sem tudtam soha megmagyarázni az ellenséges érzéseimet felé. Talán a kedvességét, a kitartását gyűlölöm, azt, hogy mindig úgy éreztem, hogy sokkal több és jobb, mint, amilyen én vagyok, vagy valaha is leszek? Hogy Byul őt érdemli, és nem engem? Talán ha humoromnál leszek, ha sokat iszok, vagy megszáll az ihlet ezt egyszer, egy szép napon megtudja... - He? - zökkenek ki merengésemből az elém kerülő mozzanat, szemeimet a fiú elszántság csillogtatta íriszeibe fúrva, majd a felém nyújtott jobb kezébe. Ez most valami békeajánlat? Hol vagyok, a csatamezőn? Mik vagyunk mi, valami ádáz ellenségek? Vonakodva viszonzom cselekedetét, majd megtartva a szemkontaktust, erővel ragadom meg a fiú kezét, megszorítom, s egy rövid fel-le mozgatás után, hirtelen kapom vissza testem mellé végtagomat. Sosem hittem volna, hogy ennyire túl kellene komplikálni egy kézfogást...

- Menten elbőgöm magam - hallom meg hátam mögül HoSeok teátrális hangját, s hátrább lépve JungKook-tól, bosszúsan pillantok a három, leskelődő egyénre. - Ez egy csodás barátság kezdete - somolyog Byul és Jin mellől, mire a forróság azon nyomban el is önti az arcomat. Pont, mint egy zavarba jött kislány, hát én menten felrúgok valakit! 

- Na, húzzunk - iramodok meg a folyosó felé, s kijjebb lökve vigyorgó barátomat, Byul szelíd mosolya felé fordulok. - Khmm - köszörülöm meg zavartan torkomat, óvatosan a lány felé lépve. - Este beszéljünk.

- Hm? - pislog rám, ám érzem, ez nem értetlenség, csupán az agyam húzza.

- Hétkor a kolesz előtt - vetem felé legnyugodtabb hangommal, ám szívem eszeveszett dobogásának zaja, fülsüketítően zsongja körbe elmém izgalmát. Egészségtelen, ha az embert ennyi érzelem keríti hatalmába, bizton állíthatom, cseppet sem tesz jót, sem az ép észnek, sem az ép testnek. Mondom ezt sajgó vágással a derekamon, s lidércnyomás vagdalta tudatommal...

2. A tegnap lesz a ma

2. rész

 „Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó és az elmúlt nap.”/Daumer/.

Megőrülök, alig vagyok itt pár órája, és már rémek zaja cseng a fülemben? Félek, nem fogom ezt sokáig bírni, a hideg ráz ki a helytől…

- Nem vicces Yoongi! – lépdelek a félhomály átjárta folyosóra, gyanakodó, óvatos mozdulatokkal. – Ez a szokás itt? – indulok meg lassan a hangok irányába. – Megszívatjuk az új lányt…? – idegeskedek, ám ez a bosszúság inkább valami rémületre hajaz, ahogy az erősödő morajok vissza, a hűtőtárolók irányába hívogatnak. Téboly az egész, most már teljesen világos, hogy az itteniek mitől tűnnek ennyire flúgosnak… A suttogás nem szűnik, egyre csak erősödik, s célt érve a hullák átmeneti helyéig, a hangok fülsüketítő mértékig erősödnek. Megmerevedik az egész testem, ahogy minden éltet fenntartó ösztönöm arra késztet, hogy húzzak el, és soha a büdös életbe, még csak, ne is keveredjek ennek a hullaháznak a környékére, de mire újra pislogásra késztetem kiszáradt szemeimet, a kezem egy tároló kilincshez nyúl. Csend tépi szét a morajt, mintha minden egy villanás alatt nyugodna meg, s lassan kihúzva, a korábban behozott Kim Taeyeon holttestét, a szótlanság még mindig vérfagyasztóan süvíti át légteret. Képtelen vagyok levenni a lány kihűlt arcáról a szemeimet, s talán pillanatok telnek el a bámulásával, mígnem minden józan ész által írott szabályokat felrúgva, szeme kinyílik, feje felém fordul, szára pedig egyetlen rövid szóra nyílik.

- Segíts!

- Huh? – pattannak ki szemeim, s zihálva ülök fel hófehér lepedő fedte ágyamon. Ágyamon…? Mintha egy másodperc alatt pörgött volna végig egy egész nap a szemeim előtt, szívem pedig legalább úgy dobog, mintha több emeletnyit zuhantam volna. Őszintén megmondva, kissé olyan érzésem is van… - Rohadt rémálmom... - tornáztatom ki nyakam jobbra-balra. Hogy kerültem haza? Olyan homályos minden, s hiába járnak ide-oda szemeim, homlokomat ráncolgatva, semmi sem jut eszembe, csak az a halott lány tegnap estéről, aki mintha…

- Haló? – kapom eszeveszettül rezgő telefonomat fülemhez.

- Noona – hallom meg a vonal túloldalán öcsém mézesmázos hangját.

- Jungkook, minden rendben? – húzódok ágyam szélére, hosszú kócos hajamat hátam mögé dobva.

- Miért ne lenne…? – kérdi furcsállóan.

- Mi ez a ricsaj, hol vagy?

- A városban, és találd ki hova megyek...!

- Már ki is engedtek a kórházból? – kapcsolom be a reggeli híreket taglaló televíziót szabad kezemmel, csak egy futó pillantást véve a jólfésült bemondóról, aki mintha tegnap is erről beszélt volna, ugyanebben az öltönyben.

- Másnapos vagy? Mi a fenéről beszélsz? – húzza el szavait. – Kölcsön kellene.

- Már tegnap megmondtam, nincs pénzem! És ha még egyszer pókerezni mész…

- Összevissza beszélsz – neveti el magát, ám kacaja hamar flegmaságba torkollik. - Kösz a semmit… Noona - puffog lekezelően, és mielőtt bármit is reagálhatnék, rám is nyomja a telefont. Vissza kellene hívnom, ha nem tér észhez, legalább ne engem okoljon, hogy összeverik az uzsorások, akikek állandóan pénzzel lóg. Inkább tőlem kunyeráljon, mint a nagyszüleinktől... Elnyűtten térülök, fordulok a szobámban, a kinti ködös időt szemlélve az erkélyajtón át, egyre csak a tegnap estén agyalva, de hiába minden igyekezetem, semmi sem jut eszembe. Talán percek telhetnek el céltalan kóborlásommal, hanyag öltözékemben, ráadásul valamiért a telefonom sem mentette el a hullaház számát. Talán ők tudnak valamit arról, hogyan keveredtem haza az éjjel... Nem mintha számítana, elvégre a tegnapi volt az első és egyben az utolsó ott töltött munkanapom. Még szerencse, hogy nem írtam alá semmit...

- Yujin-ah? – nyújtom el barátnőm nevét, mobilom ismételt csörgését követően.

- Hyerin! Nem felejtettél el valamit?

- De, konkrétan a tegnap estémet – sóhajtok a konyhapultnak dőlve.

- Szóval ittál…

- Nem, dehogy! Tudod, a hullaházas meló…

- Milyen meló? – hallom meg hasonlóan értetlen, furcsálló hangját, ahogy ma már egyszer az öcsém is hülyének nézett. - Fél órája ott kellene lenned a kórházban. Hívott a nagybátyám, hogy nem mentél. Heechul, rémlik?

- Mi? De hát tegnap, Dr. Kim azt mondta nem tud munkát adni.

- Tegnap vasárnap volt. Nagyon másnapos lehetsz… - közli lesajnálóan, s szavaitól egy pillanat leforgása alatt tántorodok meg. Hogy micsoda? - De ezek szerint beszéltetek már. Tényleg nem tud melót adni, de elküldtem neki a számod. Azt mondta írni fog egy másik munkával kapcsolatban.

- A hullaház – motyogom elképedten orrom alatt.

- Mondtál valamit?

- Rohannom kell, majd beszélünk! – iramodok ki a konyhából.

- Hé, áll a mai temetőlátogatás?

- Azt hiszem, napolnunk kell… Majd hívlak! – vágom zsebre telefonomat, s kicsapva magam előtt apró lakásom ajtaját, őrült sebességgel szelem keresztül a lépcsőházat. Sem Jungkook, sem Yujin nem hazudott. Valóban hétfő van, a telefonom, a hírek, a világ… Mind a tudtomra akarja adni, hogy rohadtul hétfő van, én pedig vagy látnok lettem, vagy egy komplett idióta. Az is meglehet, hogy egészen egyszerűen csak egy túlontúl erős emlékezeti csalódáson megyek keresztül. Kezd rohadtul nem vicces lenni ez az egész, bedrogoztak volna...?

- Gonam Hullaház – dünnyögöm orrom alatt, a célépülethez érve. Nyakamat rá, hogy jártam már itt, nekem aztán senki ne mondja, hogy nem. Nem őrültem meg! Remélem...

- Elnézést – kopogtatok be egy iroda feliratú üvegajtón, immáron teljes öntudattal felbattyogva az első emeletre, a portát teljesen ignorálva.

- Miben segíthetek? – vág rögtön mondandómba az íróasztala mögött ülő, halálismerős férfi.

- Dr. Park Jimin? – kérdem az ajtóból, mint, aki még véletlenül sem élte már ezt át.

- Én vagyok, milyen ügyben keres? 

- A munka miatt jöttem, és...

- Voltál már hullaházban? – szól mondatom közbe. Hogy voltam-e már hullaházban? Jó vicc!

- Még soha - közlöm hűvösen, s kissé unottan. - A hűtőházak... Erre, igaz? - indulok meg lendületesen a folyosón, ezzel is felgyorsítva a mozzanatok folyamát.

- Először egy törvényszéki orvos veszi kézbe a holttestet...– magyarázza a fiú, egy bonctermet átszelve, sietősen kielőzve előrecsörtető alakomat.

- Ezután előkészítik tárolásra - fejezem be mondandóját, s szinte vállvonogató habitusomra, csak egy szemöldökemeléssel reagál.

- Biztos nem jártál még ilyen helyen...? - dönti oldalra értetlenül fejét, de mire észbe kap, ismét csak sietős hátamat fürkészheti. - Hé, mit csinálsz?! - kiabál utánam a tároló helyiség küszöbéről, ahogy ellentmondást nem tűrően, magabiztosan tárom ki a tizenkettes sorszámmal ellátott hűtőt.

- Tegnap... - meredek az üres tároló szekrénybe. - Behoztak egy lányt. A neve Kim Taeyeon, és lelőtték - vázolom rezzenéstelenül. Esküdni mertem volna, hogy itt volt az a lány,ebben a tárolóban, eszményében minden maradék ép emlékemmel.

- Kim Taeyeon...? - fordul a falra lógatott táblához Dr. Park, szemét sebesen végigfuttatva a felírt neveken. - Nem, ilyen nevű nőt nem hoztak be. A barátod?

- Nem igazán... - sóhajtom, s becsukom magam előtt a hűtőajtót.

- Minden bizonnyal egy másik hullaházba vitték.

- A nyakát érte a lövés, súrolva az ütőeret. Csak egy bemeneti nyílás volt, feltehetően a golyó bennrekedt. - merengek el a falon lógó tábla felett kattogó órán.

- Kivégzésszerű gyilkosság, kis kaliberű fegyverrel.

- Kis kaliber?

- Talán ez magyarázza, hogy nincs kimeneti seb - magyarázza tovább, ám hangja egyre bosszúsabb. - A munkával kapcsolatban... - köszörüli meg torkát Dr. Park.

- Elvállalom! Este kezdek – robbannak ki lábaim, s a fiúra sem pillantva, mint egy komplett elmebeteg, ismét futásnak eredek. A gyenge bokaszalagjaim ezt minden bizonnyal díjazzák, ahogy a zakatoló elmém is, hogy jóformán gőzöm sincs arról, mit tervezek tenni. Nem halt meg, az a lány még életben van, és talán ez az egész, ami körülöttem zajlik több, mint egy elmezavar. Ha képes vagyok ennél jobban beleőrülni, akkor mindenképp bekövetkezne, ha nem loholnék gyanúm kiderítése után! Tudnom kell mi folyik itt, szinte fojtogat az érzés... Kipréselve agyam legmélyéről, Yoongi szavait, ahogy tegnap este a lány halálának helyszínét említi futólag, végül villamosra szállva, Songpa kerület lakótelepére utazok, egyre csak az éttermek és kávézók sokaságát bámulva az elsuhanó utcaképben. Az út nem hosszú, ám gondolataim zavarában ficánkolva, újra elkap a halvány, ám annál számottevőbb gondolat, miszerint tényleg pszichésen kezdek tönkremenni... Feleslegesen próbálkozok némi összpontosítást összehozni, újra és újra meginog a magamba vetett stabil hitem. Talán most válna ismét érzékelhetővé cselekedeteimben édesanyám elvesztése? Ilyen öntudatlanul verne át minden ép gondolatom? Egyszer már megmondták, hogy bolond vagyok, nem sokkal anyu halála után, most újra ezzel állnék szembe? Az eszem azt suttogja, hogy irány haza kijózanodni, a szívem viszont mindenképpen a dolgok végére akar járni, s elsöprő győzelmet aratva dobogó szervem, megadóan battyogok le a szerelvényről, a kerület szélén fekvő panelházak közé. Csípős hűvös szél borzolja meg hajam, s tágra gúvasztott szemeimmel pásztázva a főutca kávézóit, sietősen vágok át a szembejövő tömegen, tekintetemet minden hely ablakán beszöktetve. Songpai kávézó, az ég szerelmére, Yoongi miért nem tudott pontosabban fogalmazni? Yoongi... Azt sem tudja, hogy a világon vagyok, elviekben még nem is találkoztunk, nemde? Ennél nagyobb katyvasz aligha...

- Taeyeon! - cövekelek le egy nyüzsgő kocsma terasza előtt, szemeimmel akaratlanul is kiszúrva a szőkére festett hajú, hamvas bőrű fiatal lányt. Mint ma már sokadszorra, idegesen tépem fel a csilingelő ajtó kilincsét, és mit sem törődve a rám szegeződő szemekkel, egyenesen az üres tálcát szorongató pincérnőhöz rongyolok. - Életben vagy! - ugrok elé széles mosolyommal, ám rémült, köpni-nyelni sem tudó arcától, somolygásom egy idétlen vigyorba fordul.

- Ismerjük egymást? - próbálja feljebb húzni ijedt szája szélét.

- A sors vezetett hozzád, úgy örülök, hogy jól vagy!

- Mi bajom lenne, ki vagy te? - sandít rám, és egy arasznyit hátrább lép.

- S-sajnálom - nevetem el magam kínosan. - A nevem Jeon Hyerin. És... - nyúlok zavartan tarkómhoz, szememet kissé oldalra sütve. - Tudnánk beszélni valahol négyszemközt? - pillantok kérlelően a lányra, aki furcsállóan pásztázza végig alakomat, majd egy mély levegővel, maga után invitál. Hogy a fenébe tálaljam neki, hogy, ha minden agybajom igaz, akkor egészen egyszerűen valaki ma megfogja ölni...?

- Ma meg fognak ölni - jelentem ki, olyan egyszerűen, mintha csak a pontos időt közölném. Nem vagyok hajlandó ezt elhinni, képes voltam...? Hagyjuk....

- Tessék? - nyitja tágra szemeit, s meglepettsége kisvártatva egy könnyes nevetésbe fullad. - Te megőrültél - kacag a képembe rendületlenül. - Ah, ne haragudj - nyújtja kezét egy asztalon heverő táskához, s kikapva belőle zajos telefonját, kicsit hátrább lép a helységben. - Megint te vagy az? Megmondtam, hogy ne keress többet! - kiabál szinte azonnal a készülékbe, mire akaratlanul is figyelni kezdem szavait. - Ne merészelj még egyszer keresni, és fejezd be a zaklatást! - vágja bele erővel dolgai közé a mobilt, és egy haragos sóhajjal, újra rám veti szemeit. - Bocs, valaki képtelen felfogni, ha valaminek vége van - vonja futólag félre szemeit flegmán. - Elárulod végre mit akarsz tőlem?

- Figyelj, tudom, hogy őrülten hangzik, de az az ember, akivel az előbb beszéltél... - harapom el számat. - Szerintem bántani akar téged.

- Byun Baekhyun? Ugyan már... - legyint, s újra táskájában kezd matatni, hátat fordítva nekem.

- Kérlek hallgass meg! - lépek közelebb alakjához aggódóan. 

- Menj el légyszíves, ez már egyáltalán nem vicces! - emeli fel ingerülten hangját a lány, mire még a szavam is elakad. Most mi a fenét tegyek, teljesen hibbantnak néz, és egészen egyértelmű, hogy a zaklatója az, aki az életére akar törni! Mi a fenét beszélek, mi a francot csinálok...? Hogy várhatnám el, hogy higgyen nekem, ha még saját tetteimben és gondolataimban sem vagyok biztos? Az egész egy lidérces képzelgés lehet, semmi több...

- Valami gond van? Taeyeon, miért nem dolgozol? - toppan be a szobába, egy magas férfi, s futólag végignéz rajtunk.

- Ez a lány teljesen megőrült, azt mondja meg fogok ma halni.

- Fenyeget? - hökken meg a srác. - Hívom a zsarukat - kapja ki telefonját farzsebéből, s elállva utamat, megtámaszkodik az ajtófélfán.

- Kérlek csak hallgass meg, jót akarok neked! - fordulok rémületemben újra a karba tett kézzel falnak dőlő, bosszús tekintetű lányhoz. - Az a fiú, akivel beszéltél bántani fog ma este!

- Elég! Hagyd ezt abba! - förmed rám szúrós szemekkel. Ennyi, végleg elvágtam magam, nincs kiút... Mit is képzeltem...

- Hogy közveszélyes-e? - mereszti rám szánakozva szemeit a küszöbön ácsorgó férfi, nyilván valóan a rendőrséggel kommunikálva. - Minden bizonnyal. Elég hibbantnak tűnik - tartja rajtam szemeit, és hiába próbálom elnyomni az útból, végül valóban egy közveszélyt jelentő erőszakhoz folyamodva, kilökve kezéből telefonját, erővel taszítom félre az útból. Szemem sarkából egy pillanatra hátravetem tekintetem vonalát, ám hiába indulok meg a kijárat irányába, az első szembejövő pincérnőt fellökve, egy komplett vacsorába hasalok el. Kész, végem, ne a rendőrséget hívják, hanem az elmeosztályt!  Ez egy rossz álom, egy indokolatlan ostoba képzelgés, és hiába furcsa, hogy ettől a hatalmas elvágódástól nem ébredek fel, egyre csak csipkedem saját arcomat, valamilyen vernyákoló hangot kiszűrve fogaim közül. Elhűlve állnak körülöttem percekig, mire feltérdelve a majonézes szósz sűrítette húslevesből, egy kényszeredett sóhajjal bányászok ki egy sült krumplit frufrum közül.

- Azt hiszem nincs szükség megkérdeznem, elég nyilván való a bejelentés tárgya - jelenik meg előttem egy pár koromfekete cipő, ezzel legmélyebb hitetlenkedő letargiámból is kizökkentve. - Állj fel - utasít a lábbeli tulajdonosa, mire lomhán felnézek az előttem ácsorgó, egyenruhás alakra. Arca szánakozó, s szemeink találkozásakor, végül egy lesújtó fintorra húzza száját.

- Beront ide, és fenyegeti az alkalmazottamat! - lép mellém a korábbi, utamat elálló férfi, ártatlan, egyenesen sértett képével karöltve, kezével Taeyeon-ra mutatva.

- Ez igaz? - sétál közelebb egy újabb rendőr, hasonlóan fiatal, ám arca kedvesebb, mint az előttem kelletlenül álló társáé.

- Olyan dolgokat vágott a fejemhez, hogy ma bántani fognak, és meghalok. Először azt hittem viccel, de nem hagyta abba - teszi magát méltatlankodva a lány. Na remek, jól helyben vagyunk! Bár, ami azt illeti, teljesen igaza van, ezen nincs semmi szépíteni való...

- Agresszív, vigyázzanak - gúnyolódik rajtam a szőke lány főnöke.

- Hajlandó vagy önszántadból velünk jönni...? - veti felém kérdését hasonló közönnyel az egyenruhás, ahogy legelőször hozzám szólt.

- Nem. És mi ez a tegezés? - egyenesedek ki, ruhámat vontatottan igazgatva, pár láthatatlan villámot szórva szemeimből.

- Akkor megfoglak bilincselni - sandít rám.

- Csak tessék - húzom el cinikusan a számat, mint, akit már tényleg semmi sem érdekel ezek után, szememet a fiú mellkasára vezetve, s annak névtáblájára. Kim Taehyung. Tipikus flegma, beképzelt rendőr, semmi több...

- Te akartad... - ragadja meg alkaromat, s egy könnyed mozdulattal megfordítva testemet, már csak a bilincszár kattanására eszmélek fel. - Mi a neved? Vagy azt sem vagy hajlandó elmondani?

- Jeon Hyerin - puffogom, ami szemlátomást közel sincs ínyére, engem, a vártnál is durvábban kivezető rendőrnek. Talán észhez kellene térnem, és még most mentenem a menthetőt, elnézést kérni mindenkitől, s hagyni az agybajomat...? Még is mi a fenét gondoltam, hogy majd elfogadva segítségemet, önként és dalolva dől be nekem Taeyeon? Teljesen elment az eszem, és, ha most nem egy rendőrautó hátsó ülésén robognék egyenesen a Örsre, talán még olyan dolgok is eszembe jutnának zűrős napom újragondolását követően, hogy esetleg, ezt a napot már egyszer megéltem. A szőke lányt valóban megölték, és a halál tornácáról, mint egy utolsó mentsvár fordult felém egy kéréssel, ezzel egy új esélyt adva magának, és önmagával együtt nekem...? Képtelenség! A következő teóriám az lesz, hogy valamiféle médium lennék, aki újraél napokat? Hyerin szedd már össze magad, térj észhez! Minden józan ésszel megáldott ember tudja, hogy három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó és az elmúlt nap. Hazugság lenne? Jeon Hyerin mi a francba keverted magad, te szerencsétlen...?

45. Hétköznapi hős

45. fejezet

A hős egy olyan egyszerű emberi lény, aki a legjobbat választja a legnehezebb időkben. /Leon Leyson/

- Kész vagy már? Siess – hallom meg YoonGi türelmetlen hangját, mire megpördülve, JungKook ágyával találom magam szembe, rajta egy korábban már látott, ismerős dossziéval. Nyitva van, és egy rajz kandikál ki belőle, s közelebb araszolva, a felismerés lélekig hatoló villáma hatol belém. Csigákat megszégyenítő lassúsággal nyúlok a mappához, és hanyagul felemelve, azonnal kihullnak a benne lapuló lapok, rajtuk ugyanannak a személynek a mivoltát ábrázoló rajzokkal. Azonnal összeszedem a papírsokaságot, s elolvasva a legfelső grafika szövegét, hosszú másodpercekig képtelen vagyok mást tenni, mint elüvegesedett tekintettel bámulni a grafit portréra, bámulni saját arcomba... 

- Byul, mit bámészkodsz? – caflat be a szobába kissé bosszúsan YoonGi. – Hallasz? - lép elém, mire a kezemben szorongatott rajzra pillant, ám tekintete végül eltorzult arcomon állapodik meg. – Te sírsz? – ráncolja rám szemöldökét, mire azonnal, magam is szembesülök a borzalmas ténnyel, miszerint a szívemet furkáló érzések, sós folyadékként materializálódnak szemem sarkában.

- Menjünk – köszörülöm meg torkom, s vissza hajtva a dosszié borítóját, ugyanoda helyezem vissza a műveket, ahol találtam őket.

- Gyere – ragadja meg magabiztosan egyik kezemet a fiú, s felkapva vállára a kikészített táskát, irdatlan tempót diktálva rángat maga után a parkolókig. Szó nélkül hagyom,  hogy rongybabaként beültessen az anyósülésre, s magatehetetlen, mihaszna testem segítségére sietve, bekapcsolja a biztonsági övemet. 
Tudom, hogy nem lát, szemei már rég csak az utat pásztázzák feszülten, de érzi, hogy a könnyek megállíthatatlanul zubognak le kipirosodott arcomon, így lankadatlanul szorítja kézfejemet. Talán kicsit fáj, zsibbad, ahogy elszorul a vérkeringésem, de már ez sem érdekel, egyszerűen csak érjünk oda, és győződjünk meg, hogy JungKook-kal semmi komoly baj nincsen, és minden baljós előérzetem, csak egy rémálom szüleménye…

- Nari! – fordulok egy kisebb nézelődés után a megfelelő osztály folyosójára, s barátnőmet megpillantva, azonnal a sokasodott tömeg közé rontok.

- Byul – szorít magához barátnőm, s egy hangyányit kifújva magam, egy mély lélegzetvétellel fordulok a többiek felé.

- Hol van? Mi történt…? – kérdezem, vöröses, sírástól duzzadt szemeimet ijedten kapkodva.

- Odabenn van. Elájult – konstatálja halkan TaeHyung, s egy sóhajjal feláll a pad széléről.

- Jin! – pördül szinte egyszerre a társaság, a kórterem ajtaján kilépő fiúhoz, oldalán egy orvossal, aki előtt azonnal meghajolunk egy villanás erejéig.

- Jin, mi ez az egész!? – ugrok elé, mire biccentve a távozó doktornak, közelebb sétál a csapathoz. YoonGi a falnak dől, nem sokkal NamJoon és TaeHyung mellett, JiMin, HoSeok és Nari a padon figyelnek mozdulatlanul Jin szavaira. A magas fiú szemit lesüti, mintha egyáltalán nem akarna semmilyen információval szolgálni nekünk, ám végül szóra nyitja száját, s érzem, ehhez minden maradék lélekjelenlétére szüksége van.

- Köszönöm srácok – pillant rám, majd a nem sokkal mögöttem támaszkodó, a sporttáskát vállán pihentető YoonGi-ra. – Köszönöm, hogy itt vagytok, sokat jelent ez JungKook-nak – szegezi le újra pilláit a járólapra, s egy hangos nyelés követően, végül újra erőt vesz magán, s minden addigi rémálmomat beigazoló történetbe kezd.

- JungKook leukémiás – nyúl vonakodva tarkójához Jin, s fejét lehajtva, tarkóját kezdi zavartan dörzsölni. - Krónikus mieloid leukémiában szenved.

- Lehetetlen – szűröm alig hallhatóan fogaim között, és szemeimet pislogás nélkül tágra nyitva, halványan tántorodok meg, mire Tae egy mozdulattal ültet JiMin mellé.

- A szüleink nem akarták, hogy egyetemre menjen, mert az állapota egyre rosszabbodott, de hajthatatlan volt, el akart szabadulni otthonról. A kezeléseket megtagadta, és magát is egyre jobban kezdte elhagyni, zavart volt és csapongott. A  kollégiumi beköltözésének napján, azonban mintha megváltozott volna. Azt mondta, hogy megtalálta a reményét, aki egy pillantással arra késztette, hogy ne adja fel a küzdelmet. – vet rám egy futó pillantást Jin. – Újra élni akart, de irdatlan fájdalmai lettek, a gyógyszerektől pedig rengeteg mellékhatással kellett együtt élnie, így nem szedte tovább őket. A szívelégtelenség, a nehezített légzés, a fulladások… Nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen az állapotáról. Elviselte a fizikai fájdalmat és a lelkit, hogy megfelelő csontvelő donor nélkül nem fogja megélni a következő évet.

- Megfelelő donor? – kérdez közbe mellőlem JiMin.

- Ezernél is több sikertelen próbálkozáson túl, senki sem válhatott a donorjává, sem a családja sem senki… - csuklik el Jin hangja.

- Mit ülünk még itt a kurva életbe? – ugrik fel az ülőhelyek végéből HoSeok. – Hol a faszomba kell jelentkezni donornak? A kis pöcs nem dobhatja fel a talpát...

Feszült, már-már vágható csend keríti hatalmába a társaságot előbb Jin, majd HoSeok szavaitól. Elüvegesedett tekintettel merengek el millió meg egy, elmémbe furakodó fájdalmas eszmével. Igaz volna mindez…? Ennyi lenne egy élet, ennyi lenne a lét JungKook számára? A halál tornácán táncolva, egy fájdalom keserítette mosoly mögé rejtőzve élt, és nézett nap, mint nap a szemeinkbe? Miért nem láttam, miért kellett így alakulnia, miért…? Nem voltam vele, hogy tehettem ezt… Halál. Mit jelent ez a szó? Olyan távoli, idegen fogalom, és ez a rettegés, ami hatalmába kezd keríteni, ez lehet az elmúlás félelmének tünete? Mintha megannyi kín átjárta hullám csapna össze a fejem felett, s az örvényben elveszve, magam sem tudok már semmilyen boldog perc reményébe kapaszkodni...

Két órája vagyunk a kórházban, és szerencsénkre az ügyeletes ápolók készségesen felveszik az adatainkat, s vesznek vért tőlünk, egy halvány hittel minden egyes mozdulatukban. YoonGi fárad be a vizsgálóba utolsóként, arca közömbös, nem visszakozik, nem húzza a száját, úgy viselkedik, mint az a haditechnikai mérnök, akivé elviekben válni szeretne, aki teszi, amit megkövetelnek tőle, minden ellenkezés nélkül. Szemeimet végig rajta tartom, míg el nem tűnik, ám minden igyekezetemmel csakis Kook-ra koncentrálok. Megint ez a gyötrelmes önmarcangolás kerít hatalmába, ismét ez bűnös érzet jár át... 

- Minden rendben lesz – mosolyog mellőlem Nari, alkaromhoz tartott vattára pillantva. – Annyira sajnálom, hogy a vérszegénységem miatt nem lehetek potenciális adományozó.

- Ne butáskodj. JiMin szívritmus zavara sem engedte, ő sincs valami fényesen – húzom el sajnálkozva számszélét, az előttünk ülő szótlan fiúkra pillantva. Jin feldúltan fel-le járkál száját harapdálva, homlokát zsibbasztóan ráncolva, és egyáltalán nem hinném, hogy reménykedik bármiben is, annyi csalódás után, amit ez az egész tortúra okozhatott. Miért pont mi lennénk a hétköznapi hősök, akik JungKook számára megfelelő őssejtekkel rendelkeznek… A szüleik is valami ostobának elkeresztelt üzleti úton vannak a tengeren túl, mi van, ha… Nem, erre még csak nem is gondolatok, az állapota stabil, nem? Nem érheti baj, minden rendben lesz! Csak erre gondolhatok!

- Doktor úr! – kapja fel fejét Jin, s rögvest a felénk közeledő orvoshoz siet.

- Sajnos nincsenek jó híreim. Kim TaeHyung, Jung HoSeok, Kim NamJoon, és Han EunByul, sajnálom, de sajnos nem rendelkeznek megfelelő őssejtekkel.

- Istenem… - túr erőteljesen hajába Jin, s a teljes kiborulás széléről, Nam karjai lökdösik vissza. – Mit is képzeltem… -csóválja meg tébolyultan fejét.

Újra lesütött szemmel, szinte megszólalni sem mer senki az éterben. Mit mondhatnánk? Mi lenne ilyenkor a megfelelő szó, mondat, biztatás, vagy vigasz...? Minden olyan okafogyott, az egész olyan lehetetlen és tehetetlen…  

- Igen? – fordul el tőlünk a doktor, telefonját sietősen füléhez nyomva. – Hogy micsoda? Adjanak neki 5 ml retacritot! Azonnal ott vagyok.

- Doktor úr…? – iramodik meg Jin az ellépni készülő férfihez, torkából erőnek erejével kipréselve halk szavait.

- Veszélyben a fiú keringése, a vörösvértestek pusztulnak, a retikulocitaszám szinte egyenlő a nullával – közli, és hátrahagyva értetlenkedő, a döbbentségtől szinte lélegezni is képtelen mivoltunkat, JungKook kórtermének irányába szeli keresztül a folyosót. HoSeok marad egyedül a vizsgálónál, ahonnan YoonGi még mindig nem jött ki, mi pedig eszelős tempóban futunk át a kórház másik szárnyába, úton útfélen utolérve a megsokasodott ápoló sereget, ami a főorvost zsongja körbe.

- JungKook! – üvöltjük el egyszerre a szembe zakatoló, öntudatlanul a hordágyon fekvő fiú nevét, ahogy kikerülve minket, eltolják.

- Dr. Kwon! Dr. Kwon! – taszít félre minket egy fiatal nővér. – Megvan! Beigazolódott a sejtése - nyújt át egy papírt az orvosnak.

- Mit válaszolt? – fordul a nő felé, csak egy rövid pillantást véve a kezébe nyomott leletről.

- Készen áll, éppen előkészítik. Közvetlenül a csontból lesz csontvelő vétel?

- Igen, az eset speciális. Vigyék tovább a fiút a műtőbe - húzódik egy elégedett mosoly az középkorú férfi arcára.

- Mi ez az egész? – próbál lépést tartani az őrjítő eseményekkel Jin, a kétségbeeséstől csillámló szemeivel, az előtte loholó orvos mozdulatait fürkészve.

- Száz százalékos egyezést találtunk az egyik fiú vizsgálatakor. Talán az egyetlen donor, az egyetlen esély, nem várhatunk tovább! – gyalogol tovább a műtő felé a doktor úr, pillantást sem vetve a nyomába eredő magas fiúról. – Figyelj, én nem szoktam ilyen balgaságokat beszélni, de talán a sors keze van a dologban, hogy az a barna hajú gyerek ma idetévedt, és kész megmenteni az öcséd életét – torpan meg, hogy szemügyre vehesse Jin sápadt, elhűlt arcát, s egy hátba veregetés után, újra keresztül szeli az egyre tompábbnak tűnő fények úsztatta osztályt.

Megdermedve állunk mind a hatan az egyszerre kihalt folyosón, pont úgy, mint, akik képtelenek lépést tartani a történésekkel, és lehetetlennek érzik megemészteni a rájuk zúdított információzivatart. Nem értek semmit, mi a franc folyik itt…? Csak nem…

- Srácok! – fut be hátunk mögül HoSeok, bagós tüdejét félig kiköpve. – Suga…

- Mi van vele? – érdeklődök ösztönösen, mire az öccse után indulni készülő Jin is hátra fordul felénk.

- Kijött egy nővér kíséretében a laboroktól, és közölte, hogy műteni fogják. A nő meg helyeselt, hogy száz százalékig megfelelő donornak bizonyult a vérvizsgálata alapján – darálja a szavakat, egyre csak levegő után szuszogva, térdein megtámaszkodva. – Mi a lófasz folyik itt? - egyenesedik ki.

- Valaki adjon egy felest – támolyog meg NamJoon, hasonló elképedéssel arcán, amilyen az egész bagázs képére éppen kiül. 
- Ezek szerint... - leheli JiMin, s lassan mindannyian a ledermedt Jin felé fordulunk.
- YoonGi a donor - konstatálja TaeHyung vontatottan, ezzel nyomatékosítva a nyilván valóvá vált tényt.
Azt gondoltuk talán, hogy ez az este nem tartogathat már váratlan fordulatokat, meglepetéseket, mély megdöbbenéseket, erre tessék… Min YoonGi lenne az a bizonyos hétköznapi hős? Min YoonGi, aki jött, látott, győzött, és most képes minden előjel nélkül önzetlenül életet menteni? Képtelenség ez az egész, egy rossz álom, valaki ébresszen fel! Ott akarok újra lenni, ahol JungKook negédesen mosolyog, és viccelődnek TaeHyung-gal rajtam, vagy éppen Nari-n. Letaglózva állunk immáron heten a törtfehér metlakin, a második emelet folyosójának kellős közepén, egyre csak arra várva, hogy valaki mondjon valamit,  vagy hogy egyikünk megtegye az első lépést. Jin legelöl ácsorog földbegyökerezett lábaival, s hiába megfagyott tekintete, érzem, hogy az elhangzott szavak, s események megemésztésével vív harcot, és talán csak arra vár, hogy valaki meglökje, és közölje, hogy itt az idő, most vagy soha! Hogy valaki tudassa vele, ez nem álom, a csodák léteznek, valahol, valaki így rendezte el ezt az egészet, hogy Kook életének forgatókönyve tovább íródhasson… Újra könnyek szöknek a szemembe, s végül a csapat legidősebb tagja is lomhán elindul, mire ösztönösen, szótlanul kezdjük követni. Már nem futunk, már kicsit sem sietünk, és talán pontosan Jin az, aki feladta a történések megértésének küzdelmét. Már nem akarja érteni, csak átélni, úgy, ahogy mi is. Sodródni az árral, bólogatni, helyeselni, és várni, hogy a csoda magától teljesedjen be, és ehhez talán pontosan csak JungKook kitartása, és maga Min YoonGi kell... Sem több, sem kevesebb.

Elnyűtten, hullák élettelenségével vonszolom magam után lábaimat, s még a bennem tomboló, emberi léptékkel felfoghatatlan aggodalom, félelem és bizakodás sem képes gyorsabb mozgásra ösztönözni. Most mi lesz, mi a következő lépés...? Van létjogosultsága bárminek is, amit mondani szeretnék, vagy kérdezni? Miről is beszélek, képtelen lennék, akár egy értelmes szót is kinyögni… Elfáradtam… Testileg, s lelkileg egyaránt, és egyszerűen csak sírni akarok, törni-zúzni, kiabálni, magamba zuhanni, sikítani és szótlanul ölelni valakit, míg csak el nem múlik a fájdalom… Szeretnék megszűnni a világról, de félek, én lennék, akkor a legönzőbb. Felemészt a várakozás, ez a sínylődő aggodalom, de nem tehetem meg, hogy gyengének mutatkozzak, mert az az ember sem tette, akire jelenleg a legjobban felnézek. JungKook sem hátrált ki, neki is csak egyetlen apró jelre, egy reménységre volt szüksége, s ez a váratlan reménység most nem más, mint Min YoonGi. Félek előre nézni, rettegek remélni, de, amíg az a fiatal fiú a műtőasztalon küzd, addig mi sem adhatjuk fel...!