12. Fordult a kocka

12. fejezet

Ne szomorkodj, ha valami szépet csinálsz, és senki sem veszi észre. A Nap is minden reggel csodálatos előadást tart, pedig a közönség nagy része alszik. John Lennon

Szöulitól való vészes távolodásom, egyre mélyebb gondolatokat ébreszt bennem. Talán mégsem vagyok olyan erős, mint, ahogy azt hittem... A fülemben a kedvenc agyonhallgatott zenéimmel, némán kibámulva az ablakon, mindig a lehető legfilozofikusabb gondolataim támadnak. Elhitettem magammal, hogy nem érdekel az emberek véleményével, (…) de a puszta nézésük is szorongatja a lelkemet, a szavaik, pedig tőrként hasítják a bőrömet, a mai napig is... Sokáig akartam megfelelni az ismereten és ismert embereknek, szemeimet lesütve jártam az utcákat, de belefáradva fedtem fel valódi énemet, ezzel nem csak zűrt hozva a fejemre, de a mondvacsinált barátok is elhagytak... Jobban tetszett nekik a megjátszott, aranyos, kihasználható lány, akit eléjük tálaltam. Nem tagadom, az én hibám volt... EunByul az agyad vezessen, ne a szíved, hajtogattam magamnak minden nap, de úgy érzem a főiskola mindent meg fog változtatni, igaz barátokat és örökre szóló kapcsolatokat hozva magával, azzal, hogy az igazi énemet tárom eléjük, s végre a szívem lehet az én egyetlen vezetőm...

Fejemet a hűvösödő ablaknak hajtva fürkészem a távolban lenyugvó napot, ám a szerelvény lassulása, és az utasok szedelőzködése, kelletlen lassú mozgásra késztet, s fáradtan lépdelek a félhomály ködösítette peronon. Fázok, sporttáskám nehéz, nyomja a vállam, ám megnyugvásként ér apám mosolya a parkolóba érve. Némán szedem a lábam, s szó nélkül fon magához, úgy, mintha évekkel ezelőtt, vagy talán még annál is régebben találkoztunk volna utoljára.

- Jól utaztál? – huppan a csomagtartó lecsukása után mellém édesapám.

- Túl világos volt. Nem tudtam aludni – nyúlok a rádióhoz, hogy halkan megszólaltathassam. – Azt hittem Kyung jön ki értem – bámulok ki a sötétedő állomásra, de apa nem válaszol. Nem beszélünk, talán érzékeli a fáradtságomat és nem akar faggatni… A lakótelepre érve kezdek a parkolón át sétálni, szemeimet a magas épületre emelve, szintünket megkeresve. A konyhában ég a villany, bizonyára anya már vár rám, s hiába vagyok fáradt és másnapos, muszáj lesz mosolyognom…

- Kicsim – omlik nyakamba az ajtóból édesanyám.

- Hiányoztál – súgom neki, mélyen beszippantva kellemes illatát.

- Ha lepakoltál gyere a konyhába, a kedvenc sütid van – mosolyog, kezeivel végigsimítva az arcomat. Bólintok, s elvéve apától a táskámat, a szobám felé iramodok. Kyung már aludna? Még csak hét óra, de nem ég nála a villany. Csomagomat ledobva a folyosóra, halkan nyitok be nővéremhez, óvatos léptekkel átlépve a küszöböt. Pár pillanatra ledermedek a képtől, ami a szobába lépve fogad, majd idegesen csapom be az ajtót, s gyorsan haladok az asztalánál görnyedő, apró lámpa fényében tevékenykedő lányhoz, aki hiába vesz észre, nem figyel rám.

- Unnie! Mi a francot csinálsz?! – ordítok, de hangom elcsuklik.

- Byul-ah, ne kiabálj már – mordul rám. – Azt akarod, hogy meghalljanak?

- Tudod mit? Igen! – ragadom meg csuklóját, hogy végre felém forduljon. - Állj le!

-  Így kell köszöntened a nővéredet? – húzza el száját kirántva kezeit a szorításomból. Sóhajtva ülök le mögé az ágyra, s azok a könnyek, amikre sosem számíthattam, egyre csak utat készülnek törni maguknak. – Byul-ah, ne gondolkodd megint túl – fújja ki levegőjét, majd az orrát érő portól bekönnyezett szemével ül le mellém.

- Anyáék tudják? Hogy megint ráálltál az anyagra – emelem rá harag és aggodalom vegyítette pillantásomat.

- Nem tudom. Talán... – válaszolja egyszerűen.

- Nem hiszem el, erre kell hazajöjjek? Mutasd a karod! – ugrok fel indulatosan, s elkapva a ficánkoló lányt, felhúzom kardigánja ujját. Minden hitem pár apró pötty hatására úszik el, olyan távolságokra, hogy a part szinte már nem is látszik, és talán sosem fog újra feltűnni a horizonton…

- Hagyj – húzza el zavartan végtagját Kyung.

- Nem bírom ezt tovább – fakadok újra ki túlcsordult érzelmeimtől. – Tiszta voltál!

- Az leszek újra – helyezi remegő kezeit a vállamra, de dühösen taszítom el magamtól. Szemei könnyesek és ködösek, egyszerűen nem bírom tovább nézni. Kirontva a szobájából sietek a konyhába, ahol apa negédesen beszélget anyával az ebédlőasztalnál. Talán nem játsszák most meg magukat a kedvemért és őszinte a mosolyuk, mely szélén apró ráncok jelzik, minden belém vetett boldogságukat és aggodalmukat.

- Baj van? Miért nem öltöztél át? - emeli fel teája mögül arcát anyu. Tudja… Annyira érzem, hogy tudja. Miért ilyen könnyelműek, ismét…

- Jól vagyok – festem fel műmosolyomat leülve a citromkockákkal szemben, s étvágytalanul veszek el egyet. Apa faggat, anya hallgat, én pedig mesélek… Felületesen, érintőlegesen taglalom, hogy van két fiú barátom, és a szobatársnőmet is megkedveltem, s a kollégium is élhető. Talán akkor romlott el minden, amikor a szüleim válása szélén állva, Kyung kórházba került drogtúladagolással. A család egyszerre lett újra összetartó a nővérem miatt, s ezzel egy időben hullott darabjaira mélyen belül a kötelékünk. Előtte minden más, volt, anya tudott minden titkomról, éjszakákat beszéltünk át, apa pedig mindig a legidétlenebb programjaival dobta fel a hangulatot. Kyung pasiról pasira járt, s elveszítve a kontrollt keveredett sorra olyan társaságokba, amik mentálisan és fizikailag is, szép lassan leépítették. Fordult a kocka, és már nem az a nővér volt, akire mindig számíthattam, aki mindig segített, akihez bármikor fordulhattam… Olyan aprónak és tehetetlennek érzem magam ismét... Azt hittem, hogy már kezdenek visszatérni a boldog percek a családunkba, hogy minden olyan lesz, mint régen, de reményvesztett arcommal indulok a szobám felé. 

- Holnap délben…

- Tudom, Kyung új pasija jön.

- Byul-ah – szól utánam anyu, de mondandóját nem fejezi be. Jó éjszakát kíván egy erőltetett vigyorral, majd elhagyva a konyhát, egyenesen a szobámba lépdelek. 
Másnap a ház zajongó népére ébredek, s ásítozva csoszogok a konyhába, ahol anya izgatottan készülődik, fel-alá járkálva.

- Ne sütit reggelizz – szól rám könyékig lisztes kezével elhessegetve a hűtőtől. Derűs mosolya arról árulkodik, hogy tényleg fel van dobva, talán csodát remél a híres új pasitól… Hogy majd kihúzza Kyung-ot a sötét, elveszett rengetegből...

- Jöhetek? – nyitok be válaszára nem várva nővérem szobájába.

- De jó, hogy jössz, segíts! – robban ki szekrényéből. – Nem tudom, mit vegyek fel – dobálja maga mögé sorban a ruhákat, mire fáradt mosollyal az arcomon dőlök az ágyára.

- Minden rendben?

- Persze! – vigyorog fesztelenül egy pillantást rám vetve. Izgatott, de talán tiszta… Az évek alatt szinte megkülönböztetni sem tudom már, mikor beszél belőle a nővérem, és mikor a kábítószer.

- Látom nagyon izgatott vagy – mosolygok rá, felkönyökölve a takarón az ablakon beszűrődő napsütés irányába fordítva fejemet.

- Byul-ah – guggol az ágy mellé hirtelen Kyung. – Sajnálom a tegnap estit – süti oldalra szemeit. - Ez volt az utolsó, megesküszöm! - Aprót bólintva lököm meg homlokát, majd elveszítve az egyensúlyát, a ruhái közé borul, mire mind a ketten egy jóízű nevetésben törünk ki.

- Nem is meséltél még rendesen a fiúdról – fordulok sértődötten a hátamra.

- Most már csak egy óra és megismerheted – sunnyog a fésülködő asztalához unnie, s ábrándos arcával kezdi hosszú, szőke haját kifésülni. Puha, selymes tincseire tapasztva némán szemeimet jut el a tudatomig, hogy végre egy nyugodt hétvége nem csak a kollégium zűrjétől, de a szomszéd YoonGi-tól is távol. Minden percét ki kell élveznem, bárhogy is alakul… Feltápászkodva az ágyról veszem meg kifele az irányt, majd az ajtóból visszafordulva, rámutatok egy csinos blúzra, ami még benn lóg unnie szekrényében.

- Az lesz az igazi – kacsintok rá, majd az ebédlő asztalra borulok, kissé nyűgösen. - Anya ki ez a srác?

- Milyen srác – állítja be a sütő hőfokát ide-oda kapkodva.

- Milyen srác…
- Kyung új pasija.

- Nem tudom, azt mondta ismerjük, de meglepetésnek szánja.

- Ismerjük? – gondolkozok el. Minden bizonnyal nem a drogos csürhéből van, eleve haza se hozná akkor, annyi esze még van...

- Azt mondta július óta találkozgatnak, a fodrászatban ismerte meg – fújja ki egy pillanatra levegőjét anya, majd mellé állva az apró konyhapultnál kezdem adogatni a hozzávalókat, amit csak egy kedves mosollyal nyugtáz.

- Anya! Most hívott, már itt van a lépcsőházban! – ront ki váratlanul a szobájából Kyung, a frászt ránk hozva.

- De, még kész sem vagyok semmivel, miért ilyen korai – pillant az órára anya.

- Byul-ah, öltözz már fel – ragad meg, s a szobámba tuszkol, ahol idegesen kapkodom magamra az első farmert és pulcsit ami a kezembe akad, majd a csengő hangos zúgására ki is ugrok a szobámból.

- Apátok még itthon sincs – sipákol anya tovább a konyhából.

- Nyissátok ki! – hallom meg nővérem zaklatott, kapkodó hangját a szobájából. Jó ég, mi ez az őrültek háza, nem a miniszterelnök jön át ebédre, csak valami suhanc, akit talán még megismerni is kár, tudva Kyung pasizásai szokásairól... Megfésülködni se volt időm, miért én nyitok ajtót, abszolút nem vagyok felkészülve, hogy akkor is mosolyogjak, ha egy bányarém, néger, vagy kancsal áll meg az ajtóban. Aztán megint én leszek a bunkó kisasszony, aki véletlen elfintorodok…

- Nyitom! – kezdek babrálni a zárral, s egy mély levegővétellel ki is tárom az ajtót, ám egy pillanatnyi hatásszünetet követően be is csapom, majd a legnagyobb nyugalommal visszasétálok a konyhába.

- Byul? Nem ajtót mentél nyitni? – kezdi megtörölgetni kezeit anyám, lisztes nadrágját leporolva.

- De – hülyének nézve, ha közölném, hogy valószínűleg még mindig másnapos vagyok, és hallucinálok..

- Akkor? – kerül ki anya, mire Kyung is kérdő tekintettel lép ki a folyosóra, s egyszerre kapják ijedt szemeiket a bejáratra, ami ismét a csengő zajától válik hangossá. Mind a ketten meglehetősen furcsálló tekintetükkel lépnek az ajtóhoz, amit gyors mozdulattal szélesre tárnak, én pedig távolabb megállva várom, hogy a takarásukból belépjen a kinn álló alak. Kezdek megbolondulni, lemerem fogadni, hogy korábban Min YoonGi állt az ajtó előtt, ami ugye bár lehetetlen, nem is értem milyen játékot űz velem az elmém…

- Annyeong haseyo! – lépi át a küszöböt a hang tulajdonosa, s a fejem akaratlan csóválásba kezd, mint, aki szellemet lát, s nem akarja elhinni… - Min YoonGi vagyok, örvendek – hajol meg édesanyámmal szemben, akinek elpirult arcára egy levakarhatatlan mosoly kúszik. Szemeim és egész testem megrökönyödve próbálják megtagadni a tényeket, amik, egyre csak a tudatomat bombázzák, hogy nem hülyültem meg, nem hallucinálok, a küszöbön valóban jelen állás legnemkívánatosabb alakja áll… Ez valami vicc, ugye? Kyung csak biccent, s a szőke beljebb sétál. Az ajtó még nyitva, s elfurcsállva az így is nonszensz helyzetet, megmozdítva merev lábaimat, a szőke mögé lesek, mire végleg összezavarodok... Nem áll össze a kép sehogy sem, felvilágosítana valaki mielőtt végérvényesen is egy hangos sikítással jelzem kiakadásomat?! Egy újabb férfi alak tűnik fel a bejáratban, akit egy hatalmas öleléssel fogad Kyung.
- Anya, ő itt Min YoonHo. A szerelmem - ecseteli vigyorogva, s a kissé megszeppent fiút magam mellé húzza az ajtóból.
- Nagyon örvendek asszonyom - hajol meg a fiú, kezét óvatosan nővérem derekára fonva. Anya arca egy érett paradicsomra hajaz, és somolyogva csukja be az ajtót, majd Kyung vezetésével felém kezd araszolni a társaság, de államat még mindig nem találom a szabadesése óta.- Te vagy EunByul igaz? - ér elém YoonHo és Kyung.
- Igen, a húgom - válaszol Kyung, észrevéve, hogy megnémultam, mire én csak egy felfestett bárgyú vigyor kísértében emelem integetésre kezemet, majd bevonszolva a még mindig zavarban lévő fiút, anyával a konyhába sétálnak.
- Remélem nem gond, hogy a bátyja is eljött - hallom unnie hangját, mire anya csak kezeit összeütve fejezi ki örömét, amivel már madarat lehetne fogatni...
- Byul-ah - lép elém nevemet ironizálva a szőke, mielőtt követhetné a többieket - Milyen kicsi a világ - támaszkodik meg a falnál, egy tenyérbe mászó, gúnyos vigyorral az arcán. Idegességemben még mindig egy szó sem jön ki a torkomon, egyre csak hitetlenkedve tátogok, mint egy jól megtermett ponty. Az emberek azt mondják, hogy a baj sosem kopogtat előre, azonban ezúttal a baj kétszer is tövig megnyomta a csengőt...

 

11. Indulás haza

11. fejezet

Ritkán kötök ott ki, ahová menni szándékoztam, de gyakran ott találom magam, ahol szükség van a jelenlétemre. /Douglas Adams/

- Byul -

Értetlen, összezavarodott, fájó fejemet ismét a mellettem hasán elterülő szőke felé fordítom, aki mozgolódásomra, egyre látványosabb mocorgásba kezd szemöldökét összeráncolva. Mi a jó élet folyik itt, mit keresek Min YoonGi ágyában? Byul, mi a fracba keveredtél...

Fejfájásig elmélkedhetnék a sötét ürességben tapogatózva, ami ez emlékeim helyén éktelenkedik, akkor sem jutna most semmi eszembe, egyszerűen el kell innen tűnnöm. Most azonnal… Még a lélegzetemet is visszafojtva takarom ki csupasz lábaimat, ám mielőtt lelógathatnám őket az ágy széléről, egy kéz húz erőteljesen vissza, s egy mozdulattal a takarója alá bújtat. Szemei csukva, kócos szőke fürtjei a szemébe lógva pihennek, s forró, kiáramló levegőjét az arcomon is megérzem, olyan közel fon magához. Nyilván még álmodik, de a szívem egy villanás alatt kezd a torkomba dobogni…

- Hova… mész – nyöszörgi, szempilláit lassan felemelve. Nem válaszolok, inkább egy nagyot nyelve szorítom össze szemeimet, s egy mozdulattal tolom el magamtól, így az ágyról amúgy is félig lelógó fiú, a földre zuhan a takaróval együtt. – Meghibbantál? – emeli fel magát a földről, kitágult szemeit, ijedt arcomba vájva, ahogy az ágy közepén ülve figyelem mozdulatait.

- Mi a francot csinálok itt? – fakadok ki szédülten, felé vetve az első kérdést, ami eszembe jut.

- Szerinted egy fiú meg egy lány, mit szokott éjszaka egy ágyban csinálni – húzza gúnyos görbületre száját, az ágy szélére könyökölve, kezeivel megborzolva haját.

- Te megerőszakoltál?

- Inkább te engem, szinte könyörögtél, hogy…

- Kinyírlak – szakítom félve, ahogy indulatosan megindulok felé, de hirtelen a gyomromhoz kapva, megérzem a tegnapi alkoholegyveleg morajló hullámát, s egy pillanat leforgása alatt kutatom fel a mosdót, majd a wc fölé hajolva adok utat a tegnapi vacsorámnak, és az azt áztatta italmennyiségnek.

- Rémes vagy – dől az ajtófélfának, ahogy megnyugtatva szervezetemet az arcomat kezdem mosni a lehető leghidegebb vízzel, hátha magamhoz térek és velem együtt az emlékeim is előjönnek. Csak morgok a fiú irányába, de egyértelmű, hogy nem érti…- Nem történt semmi, de ha összeszedted magad felnyalhatod a szobámat. Ez a minimum, amiért nem hagytalak meghalni – löki el magát az ajtófélfától, majd visszamegy a szobájába, ahol visszadől a szedett-vetett ágyára. Nem mintha egy percig is elhittem volna, hogy lefeküdtünk, még is nagy kő esik le a szívemről, s az esés zaját hallgatva lépek az előszobába, ahol a gondosan összerendezett, kicsit gyűrött, és nyirkos ruháimba bújok némán. Ő öltöztetett át… Ha nem lennék ilyen pocsékul, és lenne bennem egy kis stabilitás, minden bizonnyal számon kérném ez miatt is.

- Elárulod mi történt? – állok meg ruhámat igazgatva a még mindig kissé forgó szoba küszöbén.

- Leittad a sárga földig magad.

- Nem ittam sokat… azt hiszem – nézek zavartan az üres falra, mire kelletlenül elneveti magát a hátára fordulva.

- Két indokolatlan ürgével készültél elfurikáztatni magad, amikor rád találtam enyhén euforikus állapotban – vigyorog az emlékeit felidézve hangjában egy marék cinizmussal. Menten elsüllyedek szégyenemben, főleg, ha kiderül, hogy ez igaz... – Mivel voltam olyan nagylelkű faszagyerek, és kihúztalak a szarból, és még a dzsekimet is lehánytad, jöhetsz takarítani. Nem vicceltem – vet rám egy pillantást.

- Nem hiszek neked – teszem karba kezeimet, nagyot sóhajtó alakján tartva tekintetemet, ahogy lehunyja szemeit.

- Akkor mehetnél is – ösztönöz bosszantó hangjával, hogy menjek végre a farncba. A lendületes megindult lábaim a folyosóra lépve újra kicsit megremegnek, és szédült, sajgó fejemhez nyúlva lépdelek a szobánk felé, egyre csak a pár másodperce lezajlott történéseket emésztve. Igaz lenne, amit mondott? Aish, mi a csuda történt, nem hiszem el, hogy ez megtörtént, miért pont ő, miért pont YoonGi…

A kilincs engedelmesen téve a dolgát engedett beljebb a szobába, ahol az elém táruló látványtól, muszáj volt a közeli asztalnál megtámaszkodnom. Nem hiszek a szememnek, ezekkel is, mi a fene történt… Nari az ágyáról félig lelógva a felmosó vödröt ölelgetve szuszog, az ágyam mellett, a takarómba csavarva pedig TaeHyung alszik száját kitátva. Zsebemből elővett, még életképes telefonommal lefotózom őket, majd kuncogva vergődök a kuplerájon át, az erkélyig ahol az ajtót kitárva próbálok egy kis friss levegőt bejuttatni a helységbe. Olyan pia szag terjeng, hogy menten berúgok megint, és ez szerintem már beitta magát a falakba is. Tae kezd mocorogni, vacog, mint aki fázik, Nari haja meg belelóg a vödörbe, amibe még belenézni is félek, de a világért se kelteném fel...

- Szia! – kapom fülemhez a telefonomat, egy fél csörgést követően. JungKook az…

- Hála az égnek, élsz – sóhajtja a vonal túloldaláról.

- Miért ne élnék? – kezdem levenni a ruháimat a fürdőbe lépve, vállam segítségével fülemhez nyomva a készüléket.

- Mennyire vagy életképes?

- Lefürdök, szerintem utána már az leszek. Úgy is képtelenség aludni a szobánkban, még mindig kavarog a gyomrom a szagoktól – vigyorgok kócos hajamat kifésülve.

- Ha kész vagy gyere le, elkísérhetnél boltba. Gondolom nem terveztek bemenni a délutáni órákra.

- Oké, egy negyed óra – nyomom ki, s gyorsan a zuhany alá állva igyekszek lemosni magamról a tegnapi szennyet, majd megérezve a hányás szagú hajamat, gyors samponozásba kezdek. Első hét és már is offulunk egy teljes napot a suliból. Még a szorgalmas Nari is, jó ég nagyon szétcsapta magát ős is… Na, majd talán JungKook beavat, hogy mi is történt, mert még mindig hiába töröm a fejem, az utolsó emlékem, hogy visszaér egy kis keserűlikőrrel a kezében, amit le is húzok azzal a lendülettel. Bár mintha két egyenruhás figura is rémlene, de ezt már minden bizonnyal beképzelem…

- De friss vagy – áll fel a padról JungKook, ahogy leszaladok a lépcsőn az udvarra. Kellemes, hűvös idő van, a nap is néha-néha elődugja orrát a felhők mögül, és itt a levegő is tiszta végre…

- Ez csak a látszat, belül haldoklok – vigyorgok rá, majd a lézengő diákok között indulunk meg a kisbolt felé a nyüzsgő utcára kilépve.

- Emlékszel az estére? – kérdi, kicsit félénken lépteinket vizslatva.

- Nem nagyon… Az utolsó tiszta emlékképem a likőr, amit a kezembe nyomsz.

- Szóval szerinted is leitattalak – húzza el a száját, változatlan tekintettel.

- Ezt egy szóval sem mondtam, amúgy meg ki állítja ezt? – kapom rá szemeimet.

- YoonGi. Ő vitt haza – válaszolja egyszerűen.

- Ezek szerint volt igazság abban, amit mondott… Fogalmam sem volt, mit kerestem reggel az ágyában.

- Hogy micsoda? – torpan meg hirtelen leesett állával.

- Nari-nál volt a kulcs, gondolom nem bírt bevinni a szobámba – vonom meg a vállaimat és magam mögött hagyva a fiút battyogok tovább.

- De ugye nem… - tapasztja újra a földre szemeit, pár lépésnyire lemaradva tőlem.

- Még is mit gondolsz te rólam? – förmedek egy kissé megemelt hangon JungKook-ra. Bátran és nagy szájjal vonom kérdőre, holott, félholt testemet, akár könnyűszerrel ki is használhatta volna YoonGi, semmi sem rajtam vagy a fene nagy becsületem múlt. Egy szégyen vagyok, komolyan...

- Megnyugodtam… azt hiszem. Örülök, hogy jól vagy – erőltet egy mosolyt arcára, ahogy beéri felgyorsult tempómat.

- Te jössz! Beavatsz, hogy mi történt? – nyitom ki magam előtt a bolt ajtaját, ahol a sorok között bámészkodva, Kook el is kezdi taglalni az este eseményeit.

- Szóval a likőr lehúzása után újra táncolni mentünk, de meglátva Nari-t és NamJoon önfeledt szórakozását pufogva fordultál a DJ pult felé, útközben kikapva egy srác kezéből a sörét, amit ugyancsak nagy kortyokkal le is nyeltél. Addig-addig szenvedtél, míg a srác felengedett maga mellé a színpadra, ahol a Sexy and I Know it című LMFAO remixére kezdtél énekelni és táncolni. Félig leesve onnan, kaptalak el, de meglátva a felettébb rosszul festő TaeHyung-ot, egy pillanatra ott hagytalak a kanapéknál. Követtem Tae-t a mosdóba, ahol egy kicsit rendbe pofoztam, közben egyre csak az életét átkozta. Elvileg valami sráccal iszogatott, de nem tudta elmondani pontosan mi történt. Vért izzadva vezettem vissza a kanapékhoz, ahonnan te, őnagyságos pörgő Byul, már sehol sem volt. Szitkozódva kerestem meg Nari-t és NamJoon-t, akik vigyáztak Tea-ra, én meg mentem utánad, mint egy hülye, hogy hol vagy. A klub előtt ácsorgó két rendőr segítségét kértem már kínomban, így velük kezdtünk megkeresni, s a nyomok a parkolóba vezettek, ahol két furcsa alakkal vetekedett YoonGi, az oldalán veled. Döbbenetemből felocsúdva siettünk oda, majd a két gyanús alak kereket is oldott, de YoonGi nem hagyta, hogy én vigyelek haza, mondván minden baj okozója én vagyok.

- Ez nem igaz! – szakítom váratlanul félbe a pénztárt elhagyva.

- Na mindegy, reméltem, hogy nem mászik rád, vagy hasonló, így végül egy ideig még utánatok néztem, ahogy a járdán támogatva téged eltűntök, majd visszamentem a Global-ba. Tae kiütve, NamJoon bosszankodott Nari meg a világáról sem tudott, pedig Nam állította, hogy egy kortyot sem ivott, amíg vele volt. Felkaparva kettejüket indultunk meg vissza a koliba, ahol a szobátokban hagytuk őket, bár úgy érzem valamelyikünknek ott kellett volna maradni felügyelni rájuk, de állításod szerint élnek, szóval…

- Még emésztem az elhangzottakat, de folytasd csak – pislogok magam elé lelassult lépteimmel.

- Ennyi. Amikor nem voltál a szobátokban, gondolhattam volna, hogy YoonGi-nál vagy… Nem is tudom mit hittem… - emészti tovább magát Kook, mire oldalba lököm vigyorogva.

- JungKook köszönöm, hogy nem hagytál megdögleni.

- Az inkább a szőke bunkó érdeme – vonja meg a vállát a két kollégium közti fákhoz érve.

- Hülye vagy – vigyorgok fesztelenül tovább.

- Na, pihend ki magad, majd beszélünk – lép közelebb hozzám összeborzolva frufrumat, s kezembe nyomja a szatyromat. Rosszul érzem magam, nem csak azért, amiért Kook-ot ilyen helyzetbe hoztam, de azért is, mert ezzel beigazolódott, hogy YoonGi állítása igaz, s valóban jóformán megmentett azoktól az alakoktól. Nem tetszik a gondolat, egyáltalán nem, de még is úgy érzem, hogy legalább egy köszönömöt odavethetnék neki. Egy pillanatra lecövekelek a szobája előtt, de rövid gondolatmenet után fejemet megrázva tovább is haladok egyenesen a saját szobánkba.

- Szép jó reggelt hétalvók – kiáltok a két kelletlenül mocorgó, félig nyitott szemű jómadárra. – Ki mit kér enni? – pakolom le a szatyrot az asztalra, de válaszul csak egy felpattanó Nari-t kapok, aki félig fellökve engem rohan be a fürdőbe.

- Hány óra? – nyöszörgi félig felülve TaeHyung.

- Dél múlott – kezdek bepakolászni a hűtőbe, fejemet a reggeli gondolatán törve.

- Mint a mosott szar, úgy érzem magam – kezdi tornáztatni nyakát a fiú, majd feltápászkodva a földről ágyamra dobja a takarómat, és leül mellém egy székre. – Veled mi történt? Hol aludtál?

- Ez hosszú… Jól vagyok, nem hagytak elveszni az éjszakában – kacsintok rá, mire száját törölgetve Nari is kilép, majd felkapva a felmosó vödröt és annak tartalmát, újra eltűnik a fürdőszobában. Nevetgélve a lány zombi mivoltán kezdem feltörni a tojásokat, nem mintha lenne étvágyam bármihez is, de nem akarok éhgyomorral elindulni haza.

- Eszel velünk?

- Igen, köszi – támasztja meg fejét az asztalon Tea, szemeit újra lecsukva, s megkockáztatom, hogy újra elaludni készül. A tojásrántotta elkészítése után szobatársnőm, mihelyt életet lehel magába leül közénk enni, s egyre csak NamJoon-ról kérdezem, de hol tereli a témát, hol arra hivatkozik, hogy nem emlékszik. Jah persze, és a tojás miatt lett hirtelen ilyen vörös az arca, na mindegy ezt ma már úgy sem tudom meg, ahogy azt sem, hogy Tae miért itta le ennyire magát, de lehet, hogy ő is csak olyan balek, mint én, aki nem ismeri a mértéket... Furcsa nekem a viselkedése, bár lehet, hogy még mindig a másnapossága miatt ilyen nyomorultul letört. Nari hiába kérdezi, állom a sarat és én sem árulom el, hogy YoonGi-nál aludtam. Remélem Kook sem kotyogja el, fogalmam sincs hányadán áll vele, remélem kezd lemondani róla, talán Nam megváltoztat benne valamit...

 A délután folyamán megnézve a buszok és vonatok menetrendjét, egy sporttáskába pakolva pár dolgomat, majd elköszönve a még mindig kissé bódult Nari-tól indulok meg a közeli pályaudvar irányába. Nagyokat szippantok a levegőből, s egyre csak abban reménykedek, hogy a megnyugodott gyomromat nem fogja a vonat sebessége újra felbolygatni, mert akkor kiugrok a mozgó szerelvény ablakán, az már egyszer biztos… Írok Kyung-nak, hogy jöjjön ki értem az állomásra... Ez meg mi? Jajj ne, el is felejtettem, hogy tegnap indulás előtt szelfiztünk az aulában Nari-val. Szerintem már itt sem volt túl tiszta a tekintetünk, pedig csak egy üveg pezsgőn voltunk túl... Bárgyú mosollyal az arcomon lépek a jegypénztárhoz, majd jegyem kézbevétele után, fel is szállok a megfelelő vonat legközelebb eső vagonjába, elfoglalva egy ablak melletti üres helyet. Számításaim szerint két és fél órás vonatút után, már otthon leszek Goryeong-ban, ami pár kilométerre fekszik Daegu hatalmas városától. Jó utat nekem!

10. A démonjaim

10. fejezet

Néha nem tudom, hogy az életem ennyire bonyolult-e, vagy csak túl sokat töprengek a dolgokon. /John Scalzi/

- Suga -

Leélt 22 évem után elmondhatom, hogy az élet szívás... Napok óta feszült és ideges vagyok, az agyam hol az iskolán, az elbaszott zárthelyi dolgozatokon, a kollégium ügyein, hol a semmit érő elcseszett életemen kattog. MinAh minden nap rám mászik berontva a szobámba, s már csak némán hagyom magam, mint egy élettelen test, mintha én lennék az ő kurvája és nem fordítva. Tavaly még minden nap más lány sétált be a szobámba, majd dolguk végeztével ki, de egyszerűen már nem erre vágyok… Magam sem tudom mire, de már nem elégít ki egy lelketlen test, már nincs ínyemre az érzelemmentesség, a gőg, a nemtörődömség. Min YoonGi mikor lettél te ilyen érzékeny, hol törődtél te valaha is olyan dolgokkal, mint az érzelem... Vagy ez is a fejemben motoszkáló agyrémeim újabb próbatétele lenne?

- Hát ez? – emeli rám tekintetét íróasztala mögül a Hwanam kollégium igazgatója.

- Két diák áthelyezése a koleszból – vetem elé a dokumentumokat.

- Mi az indok? – veszi kezébe a papírokat, s tanulmányozni kezdi.

- Az is kell? – gúnyolódok.

- Fiam… - sóhajtja.

- Inzultálják a kolesztársaikat. Ez megfelelő magyarázat? – vonom meg vállaimat. – Vagy kellenek az alperesek, és tanukat is szólítsak be?

- Fiam…

- Jajj, hagyjuk már ezt. Amúgy meg hétvégén hazautazok a nagyiékhoz, szóval ne várjatok rám a nőddel – vetek a férfire egy lekezelő pillantást, majd becsapva magam után az iroda ajtaját, hosszú léptekkel veszem az irányt az iskola főépületébe, hogy legalább a következő gyakorlati órát ne késsem le. Kurvára elegem volt már abból a két agy nélkül született ribancból, rohadt unalmas volt, a sok idiótaságukból állandóan kihúzni őket, majd Jin a másik koliban megoldja, én végeztem velük. Remélem, apám szó nélkül elfogadja a kérést, és repül a két tyúk. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy nekiesnek a Han lánynak, s hiába lepleztem, hihetetlenül dühített, amit aznap este tettek vele. Nem vagyok sem vak, sem hülye, jól láttam a sérülését, ahogy azzal is tejesen tisztában vagyok, hogy JiMin pont csak lekezelte a sebét, de egyszerűen ösztönöz a lány látványa, hogy szóval tartsam és baszogassam. Mint egy óvodás...

- Holnap este nyitóbuli a Globa-ban? – olvasom az orrom alatt motyogva HoSeok üzenetét. Akkor ezek szerint napoljuk a ma esti iszogatást… Végre, valami jó hír is feldobja a had- és technikatörténet órát, ami felér egy szellemi kínzással, s csoda, hogy az évek alatt nem épültem le teljesen, ez a tanár minimum úgy beszél, mintha vagy ő lenne fogyatékos, vagy engem meg ezt a maréknyi gyökeret gondolna annak… Délután ellógva az utolsó, fegyverismereti óránkat, unottan sétálok a HÖK gyűlés helyszínére, s útközben HoSeok is elkap, majd JiMin is hozzánk csalódik, s egyhangúan, szinte már félig aludva vetődök a terem közepén elhelyezkedő asztalhoz. NamJoon valamit magyaráz a lányokról, akikről persze már tudok, hogy jönnek, de nincs ingerenciám kommunikációra nyitni a számat. Nyakamat rá, hogy az elnök megőrült, vagy unatkozik, vagy valamelyik csak megtetszett neki, és ezért vette be kapásból. Három éve vagyok referens, ám még egy csajt se vett be senki, ha lenne affinitásom biztos utána járnék az új reform okának, de csak gyorsan le akarom tudni a gyűlést, és húzni a faszomba. A lányok hozzák a formájukat, ahogy Nam bemutat minket nekik. Nari mosolyog mindannyiunkra, mint ha kötelező volna, a Han lány meg erősen azon van, hogy ne kelljen rám néznie, ha még is erre téved tekintete, egy grimasszal jutalmazza kifejezéstelen pillantásaimat. Mondjuk miért lennék a szíve csücske, minden alkalmat kihasználok, hogy bosszantsam, és bevallom őszintén (...) kedvemre van…

A srácokkal együtt indulok meg a jelentéktelen gyűlésről, majd a lifteknél eszembe jut, hogy elhozzam apámtól az ösztöndíjas lapokat, így intve JiMin-nek és Seok-nak, sarkon fordulok majd az iroda pótkulcsát elővéve nyitok be a szobába. Semmi kedvem se hozzá, sem ahhoz, amit esetleg csevegésnek nevez mostanában, így megnyugvásként ér, hogy már nincs itt. Gondolataimból kizökkentve pillantom meg a felvonóban ácsorgó Han lányt, akinek hiába szólok, direkt becsukatja a lift ajtót. Most ez komoly? Két opció között vacillálva állok értetlenül, egyik szerint várjam meg a következőt, a másik szerint, rohanjak le, mint egy félőrült, hogy a lány nehogy már megelégedve tettével távozzon… Utóbbira voksolva indulok meg a lépcsőkön lefelé, minden emeletnél visszahívva a liftet, hogy az összes szinten megálljon neki a lift. Mint egy kisiskolás csíny nyújtotta gyermekded öröm vigyorgok magamban, s egyre csak a légzésszámomat próbálom lecsökkenteni a normálisra, a lányra várva.

- Hát ez kurva vicces volt – fintorodok el egyik szemöldökömet bosszúsan felvonva a lift ajtó nyitódásakor.

- Nem poénnak szántam – kerül ki, megindulva az épület kijáratához egy halk kuncogással. Megint nem vesz számításba… Némán ugrok utána, és egészen a kollégiumig követem, egyre csak valami epés megjegyzésen agyalva.

- Ne kövess már – fordul a forgó ajtónál bosszúsan felém.

- Javíts ki, ha tévedek, de itt lakok – vigyorgok a lehető legcinikusabban kinyújtva kezemet, jelezve, hogy hölgyeké az elsőbbség, amit kihasználva be is sétál az épületbe előttem. Mellé araszolok és szótlanul kezdünk felsétálni a lépcsőkön, szemem sarkából kócos, szél fújta haját, és kipirult arcát vizslatva. Siet… Szinte fut, megint el akar kerülni, s eme elgondolását, már csak azért is megakadályozva tartom mellette a tempót.

- Hogyhogy nem a fiúkkal jöttél vissza? Együtt mentetek el – töri meg váratlanul a csendet, a folyosónkra fordulva.

- Egy pár iratért mentem a tanáriba – lebegtetem meg a már hosszú ideje kezemben szorongatott lapokat.

- Nem voltál valami meglepett, hogy bekerültünk a HÖK-be – folytatja. Mi ütött belé, hirtelen dumcsizni akar, pont velem?

- Nam mondta, hogy jöttök – nyúlok zsebembe rá sem nézve, majd kulcsomat a zárba helyezve be is nyitok a szobámba, ám őrült kapkodásba kezdő mozdulatait az ajtaja előtt megszakítva, egy jó tanáccsal még azért ellátom…

- Jól zárd be az ajtót, nehogy kihasználjam a könnyűvéredet – kacsintok rá egy kéjes vigyorral, de mielőtt elképedéséből felocsúdva kinyöghetne egy szót is, már el is tűnök, egyenesen a zuhany irányába. Percekig folyatom szemeimet lehunyva a tarkómra a forró vizet, ami már-már égeti a bőrömet. Cefetül érzem magam ismét, mint, akit a puszta létezés is untat és gyötör, s ezek a gondolatok az utóbbi pár évben, mint a kelletlen démonok vertek sátrat az elmémbe. Nem tudom, hogy ki vagyok, hogy mit akarok, hogy ez az ember, aki nap, mint nap játssza a nemtörődöm, gúnyos laza fiút, valóban én vagyok e, vagy csak a démonjaim vetülnek ki az emberek elé... Utálom az embereket, de ha egyedül vagyok, és a csend behinti a szobát, valójában félek... Félek a magánytól, félek a démonoktól a fejemből, és félem a tudatlanságot, a reményvesztett várakozást a holnapokra. 

Ismétlem, nem vagyok se süket, sem hülye. Teljesen jól hallom, hogy MinAh az ajtómat veri és közben úgy vonyít, mint akit nyúznak. Leszarom nagy ívben, majd elmegy… Na jó, nem fog, ezt én sem gondoltam komolyan (...), így inkább az ajtóhoz vonszolom magam, majd a bejáratot kivágva, bosszús, vizes hajam alól kikandikáló szemeimmel szúrom homlokon a lányt. Vitatkozik, de legalább kiderül, hogy apám bizony eleget tett a kérésemnek, és eltávolította az épületből ezt a ribancot, a szutyok barátnőjével együtt… Na ez még kellett. Byul, mint mindig, vonzza a bajt, s számat elhúzva állok a tény előtt, hogy konkrétan éppen megtépi MinAh, mihelyt kiszúrja, hogy leskelődik a szomszéd ajtó mögül. Szánalom tapsot majd később megkapja, szerencsére időben toloncoljuk ki JiMin-nel a két kapálózó elmebeteg nőt, majd a liftbe tolva őket, egy mély sóhajjal fordulunk vissza a folyosóra, ahonnan azonnal elkotródik a sok kíváncsiskodó, már csak Byul áll értetlenül a falnál.

- Minden oké? – előzöm meg kérdésemmel JiMin-t, aki gondolom, pont ugyanezt akarta kérdezni.

- Igen – süti le zavartan szemeit a lány, gondolom épp olyan váratlanul érte őt is egy ilyenfajta kérdés tőlem, mint, ahogy saját magamat.

- Ezek tényleg megőrültek - méregeti JiMin a szobám előtt hagyott bőröndöket.

- Sosem voltak épp elméjűek – nevetem el magamat kényszeredetten. 

- Kössz srácok – húzza el a száját sajnálkozva Byul, szemeit lassan ránk emelve, majd gyors mozdulattal némán magukra zárja szobájuk ajtaját. Eléggé sokkolhatták a történtek, s némán meredek a sötétbarna, kopott ajtóra, szemeimet a 112-es számra futtatva.

- Ezt a lányt árnyékként követi a baj – kezd a szobája felé sétálni JiMin.

- Magának köszönheti, mit kíváncsiskodik, meg hősködik állandóan – fintorodok el.

- Na igen, egészen… Különleges – kacsint rám barátom, majd intve, saját szobája felé indul a félhomályos folyosón, majd követve példáját, sajgó homlokomat dörzsölve lépek a szobámba én is, ahol ernyedten az ágyamra dőlök. Különleges, huh?

Másnap reggel, álmatlanul vánszorgok ki az erkélyre már hajnalok hajnalán. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, pedig leírhatatlanul fáradt voltam, és vagyok még mindig. Valami gyógyszert kellene szednem, hogy az agyam ne kattogjon felesleges dolgokon, és a démonjaim is végre eltűnjenek, hogy kitudjam aludni magam, mert ez így kurva szar… A szomszéd ajtó nyílásával egyidejűleg egy hatalmasakat ásító lány lép az erkélyre, a szikrázó, kora őszi napsütésbe, szemeit még mindig csak résnyire nyitva.

- Be ne kapj – szólok rá rövid nevetésemmel nyugtázva ásítását.

- Neked is jó reggelt – grimaszolja felém sem fordulva, egyre közelebb csoszogva a korláthoz, aminek nekidőlve kezdi az udvaron lézengő pár diákot fürkészni, pont úgy, ahogy szemem sarkából én is őt, ám megérezve felém sandító pillantását, azonnal tapasztom vissza a szomszéd épületre tekintetemet. Egem néz… Nem mondanám véletlennek, ugyanis lábaimtól, fejem tetejéig végigmér, ami egy elégedett vigyort eredményez az arcomon. 

- Máskor kevésbé feltűnően stírölj – lököm el magam a korláttól, majd értetlen, meglepett arca felé vetve egy kéjenc kacsintást, visszamegyek a szobámba, hogy valami élhetőbb ruhába bújjak. Sosem volt ellenemre, ha megbámulnak a lányok, de ettől a forrófejű grimaszkirálynőtől, azért meglep a dolog. Levakarhatatlan vigyorommal indulok meg az első órám helyszínére, a közeli lőtérre, ahol sikeresen elcsövezni készülök hat teljes, elátkozott, és megkínzott órát. Valaki inkább lőjön le…

- Bazdmeg mi ez a füst – lépek valahol az esti órákban HoSeok szobájába, amit valami névtelen gyerekkel oszt meg, akit előszeretettel csicskáztat. Most sincs itt, gondolom csak, ha nagyon muszáj van a szobában és inkább elkerüli a baszogatásokat.

- Odaégettem az olajat – veti háta mögé szavait Seok, az apró konyhának elkeresztelt helységből. – Meghoztad a piát? – törli meg kezeit felém indulva.

- JiMin-nél van minden.

- Akkor induljunk, mert megfulladok – veszi magára kabátját HoSeok.

- Felénk ilyenkor ablakot nyitnak, te nagyon gyökér – lépek ki az ajtón, kikerülve barátom felém lendülő indulatos kézmozdulatát. Megalapozva az este hangulatát, bizonytalan mozdulatainkkal, lelassult reakcióink kíséretében érkezünk meg a hozzánk vetődött társasággal együtt a szórakozó helyre, ahol kikerülve a sort, mint bennfentesek lépünk az épületbe. A cigaretta, parfüm és alkohol elegyének szagától egy pillanatra felmordul a gyomrom, de túllendülve pillanatnyi zavaromon sétálok beljebb. NamJoon félig fellökve iramodik meg a kanapék irányába, ahol egy ismerős meglepően sokat villantó ruhában helyet foglaló lány mellé vetődik JiMin-nel együtt, majd megállva előttük, nagyot kortyolok az italomból újra, szemem sarkából egy formás fenekű, sötétvörös bigét stírölve, a pultnál.

- Szabad? – húzza el száját a mögém lépő JungKook, kezében két poharat szorongatva. Egyik szemöldökömet lenézően emelgetve lépek arrébb, ahogy talán egy fél pohár keserűlikőrt ad Byul-nak, aki kisvártatva le is húzza szinte egyben. Na ezt a csajt sem kell hánytatni ma, ezt most borítékolom… Intve a fiúknak vegyülünk újra a tömegbe, majd elhagyva társaságukat, magabiztosan lépek a korábban kiszemelt nőhöz, aki elnyalva szája szélét incselkedik, míg mellé nem érek.

- Mit iszik a hölgy? – támaszkodok meg a pultnál, a lányra pillantva.

- Amit az úr  – veszi elő legcsábosabb pillantását.

- Két vodkamartinit – intek a pulton áthajoló srácnak, aki bólintva már keverni is kezdi italunkat. A következő stabil, és jól átlátható emlékem az, hogy a férfi mosdó egyik fülkéjében ül az ölemben a lány, akinek még a neve sem dereng, s egyre csak a nyakamat szívogatja, mint egy ipari porszívó. Egy lelketlen, semmit érő, eldobható ipari porszívó...

- Tégy magadévá – súgja fülembe, egyre csak a nadrágom gombjával babrálva, mire óvatosan letessékelve magamról, felállok a buditól.

- Gyere velem – lököm a falnak egy szenvedélyes csók társaságában, majd kéjenc szemeimet végigfuttatva testén, magam után hívom, egészen a klub parkolóján keresztül vezető útra, ahol egy ismerős női alakra leszek figyelmes. Megtorpanva kezdek hunyorogni az alak után, ami két, számomra ismeretlen férfi társaságában nevetgél egy autónak támaszkodva.

- Nem megyünk? – sipákol mellőlem a vörös, s kihúzva kezeimet a szorításából, gondolkodás nélkül indulok meg az autók irányába.

- Hé! – kiáltok a társaságra már messziről, mire mindannyian rám kapják tekintetüket. Ahogy sejtettem… Byul volt az, két korosabb férfi társaságában, akik kihasználva a lány bódult állapotát, simogatják olyan helyeken is, ahol kurvára nem kellene… - Mi a faszomat csinálsz? – förmedek a didergő lányra, aki egy szál kisruhában ácsorog a két alak között.

- Mi a gond kishaver? – lép indulatosan a lány elé az egyik, nálam talán fél fejjel magasabb fickó.

- Tehh… Mit akarsz? – pislog rám, amúgy is csak résnyire nyitott szemeivel a lány, meglehetősen lassan megformálva szavait.

- Hol vannak az állítólagos barátaid? Miért vagy ezekkel az emberekkel? – hadarom el kérdéseimet, de az előttem álló alak, erővel visszább lök, hogy ne kerülhessek közelebb a szédült lányhoz, aki csak vállát vonogatja, míg a másik fószer, az ajtót kinyitva készül beültetni. A másodperc tört része alatt hasít belém a józanság…

- Ha be mersz ülni kinyírlak te idióta – ordítok rá, majd ijedt szemeit tágra nyitva hátrál el az ajtótól, hol rám, hol a két férfira nézve. Talán kicsit magára talált dühös szavaimtól...

- Húzz már el – lök még egyet vállamba az előttem feszengő, mire végérvényesen is elvakulva ütöm gyomorszájon, majd az egyre ijedtebb lány csuklóját megmarkolva, magamhoz húzom, pár méter kihátrálva.

- Byul! – hallok meg magunk mögül egy ismerős hangot, s szemembe sarkából egyértelművé is válik, hogy a drága kis Kookie az pár erre siető figura társaságában.

- Te kis… - egyenesedik ki a megütött férfi, s társával együtt, indulatosan indulnak meg irányunkba, mire még szorosabban fogva a lányt, egyre csak hátrálunk.

- Valami gond van? – lép mellénk két rendőr, akiket JungKook követ, meglehetősen aggódó tekintetével. Nem tudom ki nézett nagyobbat, én vagy a két senkiházi, akik szájukat elhúzva fordulnak vissza autójukhoz, amivel azonnal el is tűnnek.

- Byul az ég szerelmére, már mindenhol kerestünk! – fakad ki JungKook a lányhoz sietve, ám a szorításomból nem engedek, hiába motyogja a lány Kook nevét. – Köszönöm biztos urak, meglett a lány – néz zaklatottan a két egyenruhásra Kook, akik biccentve tovább is állnak.

- Engedd el – ragadja meg karomat a fiú.

- És majd te vigyázol rá? Ha rajtad múlt volna, már az a két gyökér erőszakolná valamelyik erdő szélén – köpködöm szavaimat, amitől teljesen elhűl az előttem ácsorgó, s kezei szorításából engedve, maga mellé engedi kezeit.

- Ha bármi baja történik… - sziszegi szemeit a lányon tartva, akit ha nem tartanék, valószínűleg már rég a földön heverne.

- Visszaviszem a koleszba. Szépen leitattad, gratulálok – fordulok ki előle, magabiztos lépéseimmel terelve az esetlen lányt, aki valószínűleg egyáltalán nincs tisztában sem a külvilággal, sem a körülötte zajló eseményekkel. Farmerdzsekimbe bújtatva engedem egyre szabadabban mozogni, ahogy megérzem magabiztosabb mozgását a kietlen, sötét utcán botorkálva.

- Hogy is van… - torpan meg szemeit a betonjárdára tapasztva. Most meg miről beszél… - Ahh igen! I'm sexy and I know it! I'm sexy and I know it! – csapja össze kezeit, és mint, aki újult előre kel, az üres úttestre szaladva kezd énekelni. Mi a…

- Gyere már vissza, elfognak ütni! – nyúlok utána, ám felém fordulva kezd hátrálva sietni, szemeit bátran enyéimen tartva.

- Miért te jössz most itt velem? – teszi fel értelmetlenségtől üvöltő kérdését, mire egy bosszús sóhajjal ragadom meg, ám váratlanul guggol le fejét lehajtva. Már megint mi… Aztakurva! Még csak ez kellett... egy hányó öntudatlan hülye. Istenem, mért hagytam ott azt a vörös csajt, már rég az ágyamban dolgozna rajtam, de nem… Nekem ezt a szerencsétlent kell istápolnom, még is csak JungKook-ra kellett volna bíznom, mi a francért mondtam, hogy majd én hazacipelem… Valószínűleg nem józanodtam még ki teljesen. Menten elsírom magam, ez lehányta a dzsekim ujját, és tetézi ezt azzal, hogy a másik, még tiszta ujjával, a száját törli meg.

- Na, gyere te szerencsétlen – húzom fel dolga végeztével a lányt, aki újra támaszra szorulva engedi, hogy az kollégiumi épületen keresztül, a folyosóra hurcoljam.

- Hol a kulcsod? – érünk a 112-es szoba elé.

- Kulcs? – pislog nagy szemeivel rám, ahogy a falnak döntöm, megtámasztás céljából.

- A szobátok kulcsa. Zárva az ajtó.

- Nem tudom – hajtja le fejét, majd még mielőtt eldőlhetne, mint egy kivágott bükkfa, utánakapok, s idegesen a szobámba vonszolom, majd fürdőbe lökdösöm.

- Fürödj le – vetem neki, mire ruhástól a zuhanytálcába lép és magára zúdítja a leghidegebb vizet, ami csak a csapból távozni tud. – Megőrjítesz, komolyan – sziszegem, majd kiráncigálva a zuhany alól a szobámba vezetem, ahol készségesen ül az ágyam szélére, félénk, néha teljesen becsukódó szemeivel ügyködésemet figyelve, ahogy bakancsától megszabadítom.

- Tetszik a hajad – nyitja váratlanul szóra száját Byul, s mit sem törődve szavaival, lehúzom meglehetősen apró lábairól a cipőit, mire, mint egy zsák dől hanyatt az ágyon. Na nem, ezt nem játszunk…

- Te nem itt alszol kisszívem – nyúlok élettelen kezei után, ami azt eredményezi, hogy egy rántással kizökkentve egyensúlyomból ránt maga mellé. Megérezve testemet az oldalán, mint egy kisgyerek kuporodik össze, arcát mellkasomba fúrva. Szuszogni kezd, mint aki már el is aludt, s elhúzódva tőle, mérgesen, szinte már fújtatva pattanok fel az ágyról. Groteszk nyomoromon kattogva kezdek fel alá járkálni, egyre csak átkozva a pillanatot, amikor magamra vállaltam, hogy haza hozom, s kezeimmel összeborzolt hajam alól, az öntudatlan Han lányt fürkészem tovább. Mint egy hős lovag bújtatom ki vizes ruhájából, s egy találomra előbányászott pólót aggatok szenvedő, szuszogó testére, gondosan ügyelve, hogy még véletlenül se tévedjenek szemeim fehérneműjére. Oké, vicceltem, minden porcikáját alaposan áttanulmányozom, elvégre úgy sem fog emlékezni rá, legalább ennyi örömöm legyen már… Otthon érezve magát húzza testére takarómat, és egy bájos, ám bódult mosollyal az arcán fordul az ajtó irányába, majd ruháimtól megszabadulva, egy takarót elővéve a szekrényből keresek magamnak is helyet a széles ágyon.

Így történt, hogy életemben először aludtam át az éjszakát egy lánnyal, megszegve ezzel szobám alapvető szabályát: lánnyal csak szexelünk, nem alszunk… 

9. Képszakadás

9. fejezet

Lehet, hogy az alkohol az ember legnagyobb ellensége, de a Biblia azt mondja, szeresd az ellenségeidet. /Frank Sinatra/

- Te egy Istennő vagy – ugrok a frigóhoz, ahol a bőség zavarában azt sem tudom mihez nyúljak, ám mielőtt bármibe is beleharaphatnék, a kollégiumon uralkodó kellemes csendet egy vernyákoláshoz hasonlító zaj zavarja meg. Először nem is foglalkozunk vele, de, amikor a zaj, egy női hanggá módosul, már igencsak furcsállóan nézünk össze, hiszen mintha a mi folyosónk felől jönne. Óvatosan settenkedünk Nari-val az ajtóhoz, amit lassan kinyitva ki is dugjuk a fejünket, rögtön meglátva két lányt, bőröndökkel körbevéve, egészen pontosan YoonGi szobájával szemben. Nem tűnnek boldognak, és egyre csak a fiú nevét ordibálják, aki szemlátomást nem szívesen jön ki a szobájából. Mi a fene folyik itt?

- Mi van már? – tárja nagyra az ajtót hirtelen a szőke srác, s az ijedtségtől még inkább az ajtófélfához simulunk Nari-val.

- Oppa, ez még is mit jelentsen? – toporzékol MinAh az idegességtől még zavaróbb hangján.

- Áhh, már össze is pakoltatok. Remek. Na tipli – támaszkodik meg az ajtónál, kezeit karba téve YoonGi.

- Nem dobhatsz csak úgy ki minket! – lép a fiúhoz még közelebb, az idegtől már-már botladozva.

- Háromféleképpen mehetnek itt a dolgok: jól, rosszul, és ahogy én akarom.

- Akkor ez most azt jelenti, hogy szakítasz velem?

- Jártunk? – emeli fel szarkasztikusan szemöldökét YoonGi, amitől az amúgy is hisztérikusan viselkedő lány, még ijesztőbbé változva, egy pofonra lendíti kezét, ám a fiú számolva ilyen végkimenetelre, könnyedén ragadja meg a lány csuklóját, s erővel visszább löki. – Tűnés – sziszegi egyre indulatosabban a szőke, mire akaratlanul is kijjebb hajolok, ezzel elintézve, hogy a lányok azonnal kiszúrjanak. Ekkor már több ajtó mögül is bosszúsan kileskelődő egyének tűnnek fel, nyilván valóan a lány vonyító hangján feldühödve.

- Te! Lefogadom, közöd van hozzá – kiált rám MinAh, s hiába ugrok hátrább, csak annyit érek el, hogy Nari-t alaposan fellököm. Könnyes, méreg áztatta szemeivel trappol egyre közelebb, s mielőtt becsukhatnám az ajtót, a hajamat elkapva a folyosóra húz, majd erőnek erejével a falnak lök. Felocsúdni sincs időm, egyszerűen már követni sem tudom az eseményeket, s egy perce meginog minden porcikám, ahogy a falnak dőlve próbálok kiegyenesedni… Nari ijedten hátrál a nyitott szobánkban, mire MinAh szuka barátnője azonnal célba veszi, ám mielőtt átléphetné a küszöböt egy ismerős alak fogja le, s ezzel együtt az előttem dühöngő lány felkarját is elkapja valaki. Szemem kitisztul, s elképedve bámulom tovább az eseményeket, ahogy YoonGi, MinAh kapálózó testét vonszolja, nyomában JiMin-nel, aki azt a másik agyamentet toloncolja, egészen a liftig, ahonnan nagy levegőjüket kifújva lépdelnek vissza hozzánk.

- Byul, jó ég, minden rendben? – rohan ki Nari, még mindig remegő térdeivel.

- I-Igen, csak… - hebegem. – Kicsit ledermedtem, ezeknek tényleg elment az eszük – ráncolom össze homlokomat, majd ellökve magam a faltól a két érkező fiú felé nézek.

- Minden oké? – előzi meg kérdésével JiMin-t a szőke.

- Igen – sütöm le szemeimet. Kicsit váratlanul ért tőle ez a kérdés…

- Ezek tényleg megőrültek - méregeti JiMin a szőke szobája előtt heverő bőröndöket.

- Sosem voltak épp elméjűek – neveti el magát kelletlenül a pár centivel magasabb szőke.

- Kössz srácok – húzom el a számat, szemeimet lassan a fiúkra emelve, Nari-val együtt, aki még mindig a küszöbünkön bólogat, majd, amilyen gyorsan csak tudom, némán magunkra zárom az ajtót. Pont elég sokk volt ez estére, nem várom meg amíg JooGi beszól valamit...

- Remélem, tudod, hogy már nem élne a két csaj, ha a fiúk nem lépnek közbe?! – sétálok az ágyamhoz.

- Hát persze – mosolyogja el magát Nari, majd lekapcsolva a villanyt, a sötétbe burkolózó szobában emésztjük tovább az alig pár perce történteket.

- Szerinted miért tette ki őket YoonGi? – elmélkedik szobatársnőm.

- Fogalmam sincs, engem csak az érdekel, hogy végre eltakarodnak ebből a koleszból – bámulom tovább a koromfekete plafont.

- MinAh világ életében egy olcsó ribanc volt, aki átgázolt mindenkin, bevallom őszintén… nagyon örülök a pofára ejtésének – taglalja tovább egy halvány gonosz hanglejtéssel Nari.

- Remélem, hogy többet nem lesz vele dolgunk – sóhajtok, s a fal felé fordulva, saját gondolataimba merülök. Vegyesek az érzelmeim, egyrészről kárörvendő vagyok, hogy az a két ribanc végre eltakarodott innen, másrészről nem hagy nyugodni a tény, hogy YoonGi így bánt két nővel… Mármint, örülnöm kellene ennek, megérdemlik, de az a srác valóban ilyen ember lenne? Kihasználja a nőit, aztán, mint egy olcsó tárgyat, kihajítja őket? Ki tud egy ilyen alakon kiigazodni... Fogalmam sincs mi rejtőzik a cselekedetei mögött. Még a gondolatától is kiráz a hideg… Meg amúgy sincs valami meleg a szobában, és ahogy hallom kinn még mindig esik az eső, ami a másnap megérkeztével gyönyörű napsütéssé válik, apró pocsolyákat hagyva maga után. Félálomban kecmergek ki az ágyamból, csodával határos módon jóval Nari ébredése előtt, s egyenesen a nap melegítette erkélyre csoszogok.

- Be ne kapj – szól rám valaki két ásítás között a szomszéd erkélyről.

- Neked is jó reggelt – fintorodok felé sem fordulva, majd némán kezdjük mind a ketten az utcán gyülekező diákokat méregetni. Talán még túl korán van, hogy zavarjon YoonGi közelsége, és így, hogy valószínűleg még ő is fáradt piszkálódni, nyugodtan követem a fiú példáját, s a korlátra könyökölök. Elég hűvös van a napsütés ellenére is, de kellemesen szívom be a friss levegőt, álmos szemeimet egyre nagyobbra nyitva, nyakamat ide-oda tornáztatva. Hosszas néma percek elteltével, akaratlanul vándorol szemem, a korláton átugorva, lábaitól felfutva egészen szőke, borzos hajától árnyékolt arcáig, majd elidőzve vonásain, távolba mélázó pilláit kezdem fürkészni. 

 

A nap erőteljes sugarai, megfelelően világítja be nyugodt arcát, ami még mindig az udvart bámulja, s pillantásom megzabolázhatatlanul halad minden porcikáját végigmérve, egészen kulcscsontjáig, majd felismerve, hogy már nem csak szemem sarkából lesem, hanem egész arcomat felfordítom, minden vér egyszerre fut az arcomba. Zavartan fordulok vissza a nap vakítása felé, hogy véletlenül se lássa meg, hogy percekig őt vájkálták szemeim.

- Máskor kevésbé feltűnően stírölj – löki el magát a korláttól YoonGi, majd értetlen, meglepett arcom felé vetve egy kéjenc kacsintást, visszamegy a szobájába. Hogy az a…

- Byul? – nyitja ki Nari az erkély ajtót álmos, még félig csukott szemeivel, s államat összekaparva a földről, belépek a lányhoz. – Korai vagy ma – követi álmos tekintetével mozdulataimat a szekrényemig, ahol idegesen a ruháim között kezdek kutakodni. Mi a fene ütött belém, semmi különleges nincs a szőke vonásaiban, miért égettem le ennyire magamat, ahh EunByul olyan hülye vagy… A nap nagy része a tantermek órájának bámulásával telik, s a tananyag, egyik fülemen be, a másikon ki zúg egyfolytában. Valamit kezdenem kellene magammal, mert ez nem állapot, hogy ennyire rövid ideig tudok koncentrálni, Nari füzete meg már füstöl a jegyzeteléstől. Legalább lesz miből tanulnom...

- Lányok! – ugrik mögénk két ismerős, kellemes hangú fiú, ahogy az utolsó óránk végeztével a tömegbe vegyülve igyekszünk az udvar felé.

- Hé – fordulok Tae és Kook felé, akik fülig érő szájjal mosolyognak. – Hogy tudtok egy ilyen nap után így vigyorogni?

- Téged mindig öröm látni – oson mellém Kook, hogy udvariasan megtartsa az ajtót, amit egy csapat diák, épp előttünk csapott be.

- Menj már – lököm oldalba, majd mind a négyen a szokásos helyünkre telepedünk a kollégium elé, ahol nagyokat sóhajtva dőlök a faasztalra.

- Úgy csinálsz, mint aki nem egész nap aludt volna az órákon – telepedik le velem szemben, gúnyolódva Nari.

- Este mit csináltok?

- Eszünk végre, napok óta csak falatokon, meg almán élek – fordítom a mellettem ülő JungKook felé fejemet.

- Lesz egy buli ma, eljöhetnétek.

- A Global-ba? – elmélkedik TaeHyung.

- Jaja, valami szezon nyitó buli. Nincs messze innen.

- Menjünk! – derül ki arca a szemben ülőnek, egyre csak szemeivel engem kérlelve.

- Azt hiszem ott a helyünk – emelem fel fejemet az asztalról egy elszánt vigyor kíséretében, majd kitornáztatva nyakamat az egész napos görnyedés után, a fákon átszűrődő erőteljes napsütés felé fordulok, kivonva magamat egy időre a három jómadár diskurzusából. Egy buli... Talán ez jó sül el, és bevallom őszintén, már nagyon rám fér egy kis ereszd el a hajam. Vagy fogd meg a hajam, ha éppen úgy alakul...

- Mi a fenét húzzak? – toporog már legalább fél órája a szekrénye előtt Nari, míg én minden felkiáltásánál félrehúzom a tusvonalat a szemhéjamon. Újra letörlöm, s a lányt figyelmen kívül hagyva, újrapróbálkozok. Már legalább háromszor rámutattam a megfelelő ruhára, most már nem érdekel, oldja meg. Ha nekem nem hiszi el, hogy az kék koktélruha jól áll rajta, akkor bárki bármit mondhat... Az előre megbeszélt tíz órási találkozóról pár percet késve, talpig csinosban, egymásba karolva érkezünk meg a két várakozó fiúhoz, akiket végigmérve, még a szavunk is eláll. TaeHyung illedelmesen Nari felé nyújtja kezét, mire széles mosolyával beleegyezően karol bele a fiúba, s példájukat követve, nevetgélve eredünk utánunk JungKook-kal a hűvös éjszaka, halvány fényeibe. A hely kívülről egyáltalán nem tűnik nagynak, és türelmetlenül végigkínlódva a sort, az épületbe lépve, egyenesen a pultok felé veszem az irányt, hogy az első kört állva, négy rövidet kikérjek, a többiek legnagyobb örömére. Felfedezve a zsúfolásig megtelt hely rejtett zugait, egy-egy rozéfröccs társaságában sétálunk, az illuminált fiatalok között, egészen a táncérig, ahol azonnal megtorpanok.

- Táncoljunk – kiabálja a fülembe Tae, majd italomat lerakva egy közeli asztalra, azonnal követem, Nari-val és JungKook-kal együtt, akik ha jól látom, már le is hörpintették az italt. A zene hangos és vibráló hatást kelt felforrósodott testemben, ahogy a villódzó fények alatt kezdek ráhangolódni a ritmusra, majd hosszas vonaglás után, megérezve az otthon megivott Nari féle pezsgő, a feles és a rozéfröccs egyvelegét a gyomromban, egy kis szédülés társaságában keresek helyet magamnak a közeli kanapék körül.

- Minden oké? – siet utánam JungKook, mihelyt a kanapéra terülök.

- Persze, csak innék még valamit – húzom össze szemeimet. – Valamit, ami üt.

- Nem kellene…

- Légyszí – veszem elő alig használt, de általában hatásos boci szemeimet. Kook sóhajtva bólint, és eltűnik a tömegben, magamban remélve, hogy valami magas alkoholtartalmú itallal tér vissza. Muszáj kicsit elengednem magam…

- EunByul – vágódik le mellém, egy ismerős, sötétszőke hajú fiú a semmiből. – Hát te itt?

- NamJoon? – vonom fel szemöldökömet a felismeréstől, ám mielőtt újabb kérdéseket tehetnék fel, hogy mit keres itt, három újabb alak tűnik fel körülöttünk. Amúgy meg mit keresne itt, nyilván azt, amit itt mindenki más...

- Áhh, a babaarcú – huppan le mellém JiMin. Babaarcú? Mennyit ivott ez… Valami mondatszerűt kezdek magamban megformálni, ahogy az előttem álló HoSeok-ra, majd YoonGi-ra vezetem kissé már kába szemeimet, akik valami barnás italt kortyolgatnak.

- Ha csajozni jöttetek, rossz helyen ültök – vigyorgok rájuk meglehetősen erőltetetten.

- Nari is veled van? – hajol a fülemhez NamJoon.

- Valahol táncol – emelem fel hangom, hogy megiramodó alakját elérjék szavaim, de amilyen hirtelen tűnt fel, olyan váratlanul vegyül újra el. Ő sincs már formában...

- Szabad? – húzza el száját a két előttem álló mögé érkező JungKook, kezében két poharat szorongatva. YoonGi szúrós és igencsak gúnyos, már-már lenéző pillantásokkal áll odébb, majd szemével kezdi némán követni a fiút, aki mellém ülve, kezembe nyomja italomat. Szőke fejével int JiMin-nek, aki kéretve magát tápászkodik fel mellőlem, majd követi a két kellemetlen alakot a tömegbe, s szerencsére az este folyamán már nem is futok össze YoonGi-val. Legalább is úgy dereng, vagyis rémlene, ha lenne emlékem, ugyanis lehúzva a pohár tartalmát, elmémet egy képszakadás ködösíti be, egy pezsgő euforikus érzést keltve bennem. Pedig még csak fél tizenkettő lehet…

Úgy érzem magam, mint, aki egész este egy körhintában aludt volna, ami megállás nélkül forgott, és, ahogy érzékelem a külvilágot, még mindig forog. Nyöszörögve kezdem felmérni, hogy végtagjaim mozognak e, s minden testrészem sikeres megmozdítása után, megnyugvással fordulok az egyik oldalamra, hátha, így lassul a környezetem indokolatlan mozgása. Szemem még mindig csak résnyire van nyitva, de valami belső hang egyre csak arra ösztönöz, hogy életjelet adjak magamról a külvilág felé. Lassan nyitom fel pilláimat, és újabb megnyugvásként ér, hogy egy szobában vagyok, és szerencsére nem az utcán, sem egy kórházban. Mi a fene történt tegnap este, úgy fáj a fejem, és az elém táruló kép is csak vontatottan akar lelassulni, ám minél jobban koncentrálok annál furcsállóbban ráncolom homlokomat. Meggyőződésem, hogy már reggel van, hiába van besötétítve a szobában, ahogy azt is megmerem kockáztatni, hogy nincs éjjeliszekrényem. De akármennyire is hunyorgok, ez bizony egy éjjeliszekrény itt előttem… Egy óra van rajta, aminek erősen vibráló számai egyre csak azt próbálják megmagyarázni nekem, hogy délelőtt tíz lesz pár perc múlva. Indokok után kutakodva a fejemben fordulok meg az egészen furcsa, ismeretlennek titulált ágyon, ám a kitisztult kép nem várt eredményt hoz. Erőseket pislogok, hogy az álomkép eltűnjön, de mindhiába, a mellettem fekvő alak, sehogy sem akar a semmivé válni, s tovább alussza az igazak álmát. Kiáltásra nyíló szám elé kapva kezeimet ülök fel az ágyon, kiguvadt szemeimmel egyre csak a helyszínt vizslatva, majd fel-alá járkáló pillantásomat magamra vezetve jut el tudatomig, hogy valaki más pólójában vagyok, egy szál bugyiban. Értetlen, összezavarodott, fájó fejemet ismét a mellettem hasán elterülő szőke felé fordítom, aki mozgolódásomra, egyre látványosabb mocorgásba kezd szemöldökét összeráncolva. Mi a jó élet folyik itt, mit keresek Min YoonGi ágyában? Byul, mi a fracba keveredtél...