38. Volt egyszer egy jókedv

38. fejezet

Amikor tinédzser vagy és szerelmes, azt mindenki tudja, csak te nem, és az, akibe szerelmes vagy. /John Scalzi/

Lényegében ez a kollégium sem más, mint a Hwanam kolesz. Ugyanolyan diákok, ugyanazok a színek, falak, és emeletek. Természetesen a portás rögtön kiszúr, látja, hogy elveszetten lébecolok az aulában, és egy kisebb magyarázkodás után, végül utamra enged, az első emeletre, ahol elvileg JungKook szobája van. Teljes nyugalommal indultam el korábban, most még is feszélyezve érzem magam, ahogy rohamosan a célállomás felé közeledek, s lábaim is mintha lassulnálak a szobák számát számlálgatva, míg nem elérve a 98-as ajtót, óvatosan kopogtatok be.

- Gyere! – hallom meg a potenciális személy hangját, mire vonakodva be is nyitok, s idegességemben, egy bárgyú vigyor is feléktelenkedik az arcomra. – Byul – hangoztatja nevem, ahogy meglát.

- Szia – lépem át a küszöböt, és azonnal beljebb slisszolok. – Nari mondta, hogy…

- Igen, köszi, hogy átjöttél. Egy portrén dolgozok beadandó gyanánt, elvagyok havazva – mosolyog, és beljebb vezet a szobába, ahol szinte rögtön felismerem, hogy melyik az ő térfele, ugyanis papírok, rajzok, festmények hevernek össze-vissza az ágya és az asztala körül. A másik oldal letisztult, rendezett, enciklopédiák, és anatómia könyvek díszelegnek a polcon. A szobatársa valamilyen orvosféle lehet…

- Ezeket te rajzoltad? – nyúlok egy mappához találomra, s a legfölső rajzot, azonnal tanulmányozni is kezdem.

- Ne, azt a mappát ne – robban mellém, s mire felocsúdhatnék, már el is zárja egy fiók mélyére. Oké, ez fura volt… - Figyelj, szeretnék kérdezni valamit, a bállal kapcsolatban… - kezdi sejtelmesen visszasétálni hozzám, szemeit félve hol rám, hol a padlóra vetve.

- IGEN – kiabálom el magam, s meghökkenése valószínűleg saját meglepettségem mellett, simán eltörpülhet. – Akarom mondani…

- Ezek szerint tudtad mit akartam kérdezni – szökik értetlenkedő arcvonásai helyére, egy szelíd mosoly.

- Reméltem…

- Ennek nagyon örülök, múltkor, az étterem előtt már megakartalak kérdezni… Sajnálom, hogy csak mostanra szedtem össze a bátorságom.

- Jobb később, mint soha - kacérkodok egy játékos szemöldök emelgetéssel. - Én azt sem tudom, mit fogok felhúzni – próbálom barátságosabbá változtatni a légkört, mire újabb ajtónyitásra leszünk figyelmesek.

- Sziasztok – sétál a látóterünkbe Jin, s látványától hatalmas szemekkel kezdek pillázni rá.

- Korai vagy – húzza el száját JungKook, s dzsekijét felvéve, mozgásra ösztönöz engem.

- Szia Jin – szedem össze magam egy kedves mosoly erejéig, s kielőzve az újonnan érkezőt, Kook után masírozok.

- Hé, a bátyád a szobatársad? Azt mondtad valami kiállhatatlan srác – sietek a folyosón felgyorsult tempót diktáló fiú után.

- Igen, és igen. Az utóbb időben még idegesítőbb, mint valaha – teszi fel kapucniját, s engem bevárva, kicsit lassít.

- De miért, vagy hogyan…- próbálok némi információhoz jutni.

- Hosszú történet, majd egyszer elmesélem – vigyorog rám, s maga elé enged a lépcsőház ajtajánál.

- Hova is megyünk, amúgy?

- Ahová csak szeretnél, remélem, rám érsz – veszi elő újra sejtelmes somolygását.

- Rád érek, csak nem is tudom… Talán éhes vagyok – gondolkozok el egy pillanatra.

- Kínai kaja?

- Jöhet – csapom össze tenyereimet, s keresztül szelve a kollégium auláját, egyenesen a hűvös külvilágba gyalogolunk, ahol a köd még mindig erőteljesen uralja a teret. Egy jóérzésű mosoly ragad meg az arcomon, és nagy lépésekkel a fiú mellett haladva, talán csak egy hajszálon múlik, hogy ne vegyem észre a velünk szemben közeledő Min YoonGi-t. Nem tudom, hogy a jókedvem, vagy a fiú megváltozott hajszíne az oka, de úgy érzem képes lettem volna elsétálni mellett, s most farkas szemet nézve vele, lassuló, vontatottá váló léptekkel haladok tovább, szememmel egy esetleges rejtekhely után kutakodva. Komoly, jéghideg tekintetét elvonva tekintetem vonalából, némán sétál el mellettünk, s JungKook hiába nyitja köszönésre száját, végül magába fojtja, látva YoonGi otromba viselkedését.

- Mekkora paraszt – morogja Kook, s kicsit felrázva még mindig dermedt mivoltomat, maga után húz. 

- Az – konstatálom lesütött szemekkel, egy utolsó pillantást vetve a Hwanam kollégium irányába távoldó fiú alakjára. Gyorsvonatként elzúgó torkom dobogása szépen lassan visszatér ütemes, nyugodt verésre, ám jókedvem nem igen akar visszatérni, JungKook hiába próbálkozik. Bárgyú vigyorom aligha őszinte most… Nem tudom, mi a fene baja van, vagy egyszerűen tényleg csak ilyen tahó tényleg az alaptermészete, ám hiába győzködöm magam, hogy kár rajta vesződnöm, ismét rajta kattogok, mint egy idegesítő falióra. 

- Rágondolsz igaz? – töri meg elmélázásomat JungKook, és nem vagyok benne biztos, hogy most szól rám először az elmúlt pár percben.

- Mi? Rá? Dehogy – legyintek, ám teátrális nevetésem, aligha meggyőző a fiú számára.

- Nem tudom, mi van most köztetek, de, ha nem teszel le róla, csak saját magadat fogod egyre jobban bántani – bölcselkedik maga elé, az ő megszokott, szelíd hangján. Nem tudok mit reagálni, nem vagyok képes megszólalni sem, csak letargikusan követem JungKook lépteit, és újabb sóhajt engedek meg magamnak. – Nem érdemel meg téged – hadarja el szinte saját magának, s kissé bosszúsan, kinyitja előttem a kínai gyorsétterem ajtaját. Muszáj észhez térnem, Kook nem érdemli meg egyáltalán, hogy így viselkedjek vele, viszont hitegetni sem akarom… Tudom jól, már világosan látom, hogy nem akar megragadni nálam a barátság zónában, és hiába érzem, hogy eme biztos helye a szívemben nem fog változni, semmi jogom megbántani őt.

- Mit eszel? – lépek mellé, a falra függesztet kínálatot fürkészve.

- Valami tésztát – elmélkedik a sorok között bogarászva.

- Nem hiszem el – fordulok kicsit oldalra, ahogy két ismerős alak tűnik fel tekintetem horizontján.

- Hm? – pislog rám, majd az ismerősökre. – Nari és NamJoon – vigyorogja a mellettem álló.

- Nem tudom eldönteni, hogy most az lenne a bunkóság, ha odamennénk, vagy, ha nem – nevetem el magam.

- Kikérem a kaját, köszönj oda – somolyog rám. – Illatos csirke, ugye?

- Ismersz ám – csapom gyengéden vállba a vigyorgó Kook-ot, s megkerülve őt, bizonytalanul indulok el a negédesen eszegető szerelmesek felé sétálni, akik viszonylag hamar fel is ismerve engem, buzgón kezdenek integetni. – Sziasztok! – festek egy mosolyt arcomra, mire NamJoon biccent is.

- Byul – kezdi vidáman Nari. – JungKook-kal vagy? – néz a hátam mögé.

- I-Igen – próbálom rövidre fogni. – De csak, mint barátok!

- Miért gondolnék mást... – kuncog a lány.

- Hé – komorodik el ijedtében NamJoon arca, ahogy kissé felállva az asztaltól, mögém les.

- Mi az? – pillant Nari a fiúra.

- Kook! – hadarja el, s feleszmélve riadtságának forrására, egyszerre indulunk meg a pultok irányába.

- JungKook! – kiabálom, ahogy a fiú köré állt emberek között átverekedve magam, fulladozó mivoltához görnyedek. – Mi van veled? Hallasz?

- Hívom a mentőket – áll meg NamJoon barátnőmmel együtt fölöttünk.

- Nhem khell – próbál levegőhöz jutni, kissé kiegyenesedve. Mi az ördög folyik itt, borzasztóan fest, mit kellene tennünk...? Az asztmája lenne? Egy roham...?

- Ez nem vicces, JungKook a szívbajt hozod ránk – duzzogok, a fiú megnyugvó lélegzetszámát figyelve.

- Sajnálom. Megesik – erőltet magára egy kedves mosolyt, s NamJoon segítségével, feltápászkodik a földről.

- Minden rendben? – érdeklődik aggódó arccal Nari.

- Jól vagyok – próbál egyre mélyebb levegőket venni, de tisztán érzékelhető, hogy nehezére esik, és arca is teljesen kivörösödött.

- Beteg vagy, vagy mi volt ez a félig megfulladás? Az asztmád? – mélyesztem még mindig rémült szemeimet a fiú pillantásába, s megfogva karját, egyenesen követem a kielégítő választ.

- Talán kicsit megfáztam – s furcsálló arcunktól menekülve felveszi a pultról a tálcáját, és követve példáját, egy asztalhoz ülünk, útközben intve a gerlepárnak.

- Biztos jól vagy? – foglalok helyet a fiúval szemben.

- JÓL VAGYOK – förmed rám, s észrevételezve saját, meglepően ideges hangját, azonnal elkapja tőlem tekintetét. – Együnk – leheli, s belém fojtva egy újabb kérdést, vagy megjegyzést, enni kezd. Szótlanul vágok fel egy falatot, és meglehetősen feszélyezve kapom be azt, végig a fiú szokatlan viselkedésén elmélkedve, aki szemlátomást észreveszi, hogy zavart vagyok, ugyanis egy sóhaj kíséretében végül szóra nyitja ajkait.

- Sajnálom, nem akartam kiabálni – húzza el sajnálkozva szája szélét.

- Én sajnálom, hogy piszkáltalak. Csak nagyon megijesztettél – gondolok vissza, a fájdalom gyötörte arcára, ahogy a földön térdepelve egyre csak levegő után kapkod, kezét erősen mellkasának szorítva.

- Ne aggódj miattam, gyorsan jött, gyorsan ment. Megesik – ismétli meg korábbi kijelentését, s újra vigyorogni kezd rám. Szavai meggyőznek. Ha azt mondja minden rendben, az úgy is van, és ki szereti, ha aggódnak érte, főleg, ha ezek szerint semmi sem indokolja ezt… Viszonzom mosolyát, s a témát elterelve, a szomszédos asztalnál ülő pénzes pasast, és annak nőjét kezdjük kibeszélni, amin meglepően jót derülünk, talán túl jót is, ugyanis rendesen félre nyelem az egyik vicces beszólásnál a falatomat. Később pedig ez válik poénos hangulatunk tárgyává, s a végére valószínűleg már mi sem tudjuk min, de nagyon nevetünk.

- Este jössz a díszletek előkészítésére? – kérdezi JungKook, magunk mögött hagyva az éttermet.

- Persze, kifele jövet valami olyasmit kiabált nekünk NamJoon, hogy ne késsünk. Csak nem figyeltél – vigyorgok a fiúra, s megnyugtató közelségét, egészen a két kollégium közötti tágas utcáig élvezem. Nincs már bennem félelem, feszengés, egyszerűen élvezem JungKook társaságát, talán még jobban is, mint korábban, de nem hazudok önmagamnak, ez minden bizonnyal a barátaim utáni vágyódásom következménye, és semmi több sincs a dologban. Mi más lenne, Kook az egyik legjobb barátom jelenleg, és úgy érzem, rá bármikor számíthatok, s egy ilyen támasz, egy ilyen biztos pont, nagyon jól jön jelenleg az érzelmi váram romhalmaza alatt evickélve.
Egy arcomon ragadt korábbi mosoly maradványaival, fáradtan sétálok végig kollégiumunk folyosóján, talán nyúzottságom mostanra nyilvánul meg fizikailag is rajtam. Fél szemmel körbenézek a matt, barnás színű járólapok fedte padlón, a hófehérbe öltözött falakon, s a számomra csak látásból ismert emberek lakta szobák sorszámain.

- Na? – hallok meg magam mögül egy sejtelmes mély hangot, szobánk zárával bíbelődve.

- Hagyj békén – sziszegem, egy lopott pillantást véve a szomszéd ajtófélfának dőlő, engem vizslató YoonGi-ról. Mostanában arra van ráállva, hogy mikor tűnök fel, hogy valamilyen epés megjegyzéssel az őrületbe kergethessen? Legutóbb még köszönni sem köszönt...

- Gyors volt a randi – gúnyolódik, s legnagyobb megnyugvásomra, ebben a pillanatban célt is érek a kulcsommal. Mit sem törődve a folyosón ácsorgó fiúval, céltudatosan nyitok be a szobába, s alig átlépve a küszöböt, egy alak gátol meg az ajtó becsukásában. Nem hiszem el… - Erre vártál nem? Hogy végre kikerüljek a képből és rámehess a Kook gyerekre – fintorodik el egy csipetnyi undorral az arcán.

- Nem vagy eszednél. Talán részeg vagy? – szúrom keresztül szememmel lenéző pillantását. A hideg ráz ki ettől az arctól, ezektől a szavaktól, e hangnemtől…
- Hallom át is költöznél a Gonam koliba. Ennyire dúl már a szerelem?
- Nem is ismered ennek a szónak a jelentését - flegmázok, egyre csak az ajtó becsukására koncentrálva, amit erővel tart a fiú. 
- Pimaszkodsz kicsi Byul...?
- Hagyj békén, már mondtam! – emelem fel egy haragosabban a hangomat. – Nincs szükségem az ocsmány megjegyzéseidre.
- Szerintem még maradnék egy kicsit – húzza el száját egy cinikus félmosolyra, s erőteljesen kitaszítva az ajtót, egy laza mozdulattal, magunkra csukja azt. A zár kattanásával a szívem kihagy egy dobbanást, levegőm tüdőmben reked, s egy óvatosat hátralépve, félve mérem végig az előttem állót. Haja barnás színben pompázik, szemei hidegek, rezzenéstelen arcán, csak egy halvány, alig látható, gúnyos mosoly éktelenkedik, alakja pedig még magasabbnak tűnik számomra, mint valaha... Elönt a pánik, a forróság, s agyamat egy homályos ködszerű képződmény keríti hatalmába. A félelem társulhat izgalommal? Mit akarhat tőlem...?