22. Sebhely

22. fejezet

A férfiuralommal nem az a baj, hogy rosszul bánik a nőkkel, hanem az, hogy tönkreteszi az egész földi életet. Megrontja, és végül el is pusztítja. /Müller Péter/

Fogalmam sincs, hogy az út pora, a szomjúságom vagy a bennem gyülemlő feszültség torkom kaparásának az oka, de egyre csak azon kapom magam, hogy nyelek, nyelek és nyelek... A szó szoros, és átvitt értelmében is. Elnyelem a bennem kavargó heveny érzéseket, a kitörni vágyó szónoklataimat, és a valós véleményemet is mélyre suvasztom magamban, Kim Taehyung közelsége okozta fullasztó légszomjammal együtt. Zavar, egyszerűen csak zavar…

Utunk valamiféle hűvös fuvallatok kerülgette, keskeny kavicsos járáson vezet keresztül, ahogy bátran szétszóródva a kellemes szakaszon, egy hófehér kerítéshez érünk; s megérintve festett, érdes felületét, egy grimasszal törlöm saját felsőmbe maszatos ujjam.

- Én vagyok az egyetlen, akinek nincs jó előérzete? – dünnyög közelebb osonva hozzám Yujin, kérdését félően halkra véve.

- Még szerencse, hogy nem éjszaka járunk erre – konstatálom, ahogy a gondolattól még a hideg is kiráz.

- Itt vagyunk – jegyzi meg az élen haladó, önmagát vezetőnek kitüntetett Hoseok, megtorpanva a patyolat kapu előtt, melynek lécein túllesve, valamiféle vendégházzal találjuk szemben magunkat. – Legalábbis azt hiszem – hátrál ki, s tekintetét a kapu felett lógó, motel feliratra vezeti. Végigkúsztatva szemeim a kissé meggyötört ábrázatú társaságon, akaratlanul is elmosolyodok kényelmetlen, egészen lehetetlen helyzetünkön. Ki a száját húzogatja, ki elzsibbadt vállait tornáztatja, barátnőm pedig sokadszorra is kisöcsémet szidja; az én figyelmemet azonban mégiscsak egy közeledő autó kelti fel, mely hatalmas robajjal, a kavicsokon csörtet egyenesen a kapu előtti feljáróig. Fapofával, meghökkenve mérjük végig a hirtelen berobbanó fekete járművet, és annak ugyancsak meglepett, középkorú sofőrjét.

- Hát maguk? – szegezi nekünk kérdését a férfi, alig kitárva a kocsi ajtaját.

- Jó napot! – lép előre Jin, átvéve esetlenségünktől a szónok szerepét. – Történt velünk egy kis baleset és…

- Az egy akkumulátor? – sandít a lábunk előtt heverő ezeréves alkatrészre, mire hevesen szinkronbólogatásba kezdünk.

- Felszeretnénk tölteni, illetve… - folytatja Jin, vállai fölött áttanulmányozva az elfáradt brancsot. – Egy kicsit pihenni.

- Júniustól vagyunk nyitva, a nyári szezontól – jegyzi meg egyszerűen és ellépve autójától, keresztül nézve rajtunk, egyenesen sétál köztünk végig a kapuig. Ez aztán a mogorvaság… Inkább elfordulok, hogy ne rontsak az arcomra szökő grimaszommal, ennél is jobban a helyzetünkön.

- Szívem, kik ezek? – hallok meg egy lágyabb, női hangot a kerítés túl feléről, mire megpördülve, egy érdeklődő tekintettel találom szembe a társaságot. Szélesre nyitott, kerek szemekkel pásztáz véging minket, s korábbi megszólításától, rögvest Yoongi, s kollégám révén Jimin jut eszembe. Vajon mit csinálhatnak most?

- Asszonyom – előzi meg az úr szóra nyílt száját Jin. – Ezt az akkumulátort szeretnénk feltölteni, és pihenni, de már tudjuk, hogy ez nem lehetséges – formálja meg színészeket megszégyenítő habitussal szavait a fiú, száját szomorúan lebiggyesztve, szemével ösztönözve bennünket, hogy az idétlen pofák helyett, hasonló bánkódó képet fessünk fel.

- Júnistól nyitunk – jegyzi meg a nő, de hangja mégis biztatóan hat, s egy lépést kihátrálva a kapun benyitó férjétől, nagyobbra tárja előttünk a bejáratot; a mogorva férfi szúrós tekintetére ügyet sem vetve. – De nem hagyunk senkit szállás nélkül, gyertek csak be – szelídül végérvényesen is el mosolya, amint felvillanyozva, hasonló vidámsággal nézünk össze a srácokkal.

- Hálásan köszönjük – előz ki mindannyiinkat Jin, szemlátomást máris beférkőzve a középkorú, kedves nő kegyeibe.

- Szívem, segíts a fiúknak – mutat a földön heverő akkumulátorra a nő, mire elhúzva száját, egymaga emeli fel az olajos dobozt, és leplezve kínlódását, sebes léptekkel tűnik el a ház irányába. – Mi szél fújt erre titeket? – lépcsőz fel a mesés előkertből kilépve, minket lassú, kimért léptekkel vezetve az épület bejárata felé.

- Mondjuk úgy, hogy nem alakult túl szerencsésen az utunk – folytatja töretlen, hercegi nemességű szónoklatát Jin, míg a többiek csak piszmognak, és Yujin is egyre nyűgösebben vánszorog fel a nyikorgó lépcsőkön.

- Csak két szabad lakrészünk van odakinn, a többi festés alatt van – ecseteli sajnálkozva a nő, mintha egyenesen rosszul érezné magát, holott mi tévedtünk ide a semmiből. – Hátul, a park mögött vannak a faházak – nyúl a fellógatott kulcsokért, a recepciós pult mögé lépve a nő. – Én, Oh Minjae vagyok, a Vörösfenyő Motel vezetője, a korábbi morcos alak a férjem. Legyetek üdvözölve nálunk! – nyújtja át az elől ácsorgó, mindannyiunk nevében is hajolgató Seokjin-nek a kulcscsomókat. – Írjatok itt alá, és jelöljétek be, meddig maradnátok, fizetni utólag tudtok.

- Köszönjük szépen – végzünk már-már törzsdöntéseket megfélemlítő hajlást újra, s sorban aláírjuk a szükséges papírokat, melyet követve és mély, egészen könnyed levegőt véve, a potenciális lakrészeink után hirdetünk keresőhadjáratot.

- A lányoké az egyik – lép Jin mellé Yujin. – A fiúké a másik – kapja ki kérdés nélkül kezéből egy találomra választott kulcsot.

- Vagy te és én az egyikbe – húzza kajánul el szája szélét Jungkook. – A többiek a másikba.

- Szólj, ha keltselek fel az álomvilágból – kuncogja el magát lesajnálóan Yujin, mire kisöcsém teátrálisan nyúl a szívéhez, jelezve fájdalmát a nyelvét kiötlő lánynak.

- Könnyebben ment, mint hittem – dönti kissé oldalra fejét az előttem sétáló Jin büszkeség zengte hangját, mindenki számára megfelelően hallatva.

- Vagy most lenyúlták az aksit, a szerveinket meg eladják – morfondírozik mögülem öcsém.

- Eleve nem is kellene itt maradnunk – dünnyög valahol elölről Hoseok.

- Hulla vagyok, éhes és csíp a kosz – vágja rá élcesen barátnőm, amint mellém szegődve belém karol, s sűrű lombok árnyékolta faházak egyike felé húz.

- Akkor belőled jön ez a szag? – lassít léptein az utánunk szóló Hoseok, majd jóízűt nevetve epés megjegyzésén, a fiúkkal együtt az egyes sorszámmal ellátott bungalow irányába masíroz, a sor végén, a még mindig kelletlenül vánszorgó Taehyung-gal. 
Barátnőm vehemens léptekkel dobog végig a házikó bejáratához vezető keskeny lépcsőfokokon, s dühösen vágja ki maga előtt a bejárati ajtót.

- Annyira… - hörgi indulattal berobogva az ismeretlen helységbe. – Mérges vagyok - torpan meg a szoba közepén, és óvatosan körbetekintő alakomhoz fordul, mire halkan elkuncogom magam. 

- Udvarlók – jelentem ki egyszerűen. – A rosszabbik fajtából – somolygok, s lassan körbenézve, az egyik ágyhoz lépek.

- Az idegeimmel játszik Hoseok, Jungkook pedig az agyamra megy – pufogja, amint az egyetlen, szobánkból nyíló ajtón benyit. – Ah, ez a fürdő – fújja ki elégedetten levegőjét. – Rongyosra áztatom magam.

- Van a táskádban valami élhető ruha? – csoszogok az ágyára dobott oldaltáskához.

- Nálam ne lenne? – feleli dölyfösen. – Válassz valamit, én megyek és belefojtom magam a tusolóba – Azzal magára zárva a fürdőt, arcomon ragadt vigyorommal együtt hagy egyedül, a csendes, némi vízcsobogás zsongta helységben. Karjaimat fellendítve, elzsibbadt tagjaimat kitornáztatva, egy mély sóhajjal battyogok kis szobánk előtt húzódó emelt verandára, s megtámaszkodva a fakorláton, a fiúk átmeneti lakrésze felé fordítom fejem. Nesztelenség járja át a környéket, ami elsőre is meglehetősen szokatlannak hat, és hiába fülelek tovább, egy árva zaj sem szökik ki a faházukból. Vagy alszanak, vagy leléptek, más oka nem lehet ennek a némaságnak; majd közelebb settenkedve a kiszemelt bungalow-hoz, a szótlanságtól felbátorodva, könnyedén nyitok be szobájukba. Sehol senki, csupán szanaszét dobált hátizsákok, cipők, és egyetlen egy, máris összedöncölt franciaágy köszön vissza rám, amint valamiféle kíváncsi sugallattól vezérelve, lassan a fürdőbe is benyitok. Nincs bezárva, ezek szerint mindenkinek sürgős dolga akadt, és a nyűg lányoknak, valahogy elfelejtettek...

- Huh? – akad el még gondolatmenetem is, a váratlan elém táruló látványtól, lélegzetemről, és torkomban rekedt felszólalásomról már nem is beszélve. – S- Sajnálom - nyúlok az elvándorolt kilincs után, ám mielőtt reflexszerűen visszahúzhatnám, a benn tartózkodó félmeztelen Kim Taehyung egyik kezével megtámaszkodva az ajtófélfán, könnyedén akadályozza meg tettem.

- Perverz vagy? – sandít rám gúnyosan felvont szemöldökével, de elmém még mindig az előbb, csupán villanásra elkapott, sebhelyekkel borított háton mereng.

- Csak a többieket kerestem – sütöm félre szemeim, kihátrálva a fürdőszoba küszöbétől.

- Vagy csak remélted, hogy Seokjin tusol éppen benn – emeli fel immáron mindkét szemöldökét cinikusan, s teljes szélességére tárja a bejáratot, ezzel teljes képet adva kicsatolt övétől kissé lógó farmerjától, és teljesen csupasz mellkasáról. Szemmel látható, leplezhetetlen elvörösödésem, a másodperc tört része alatt adná, még egy vak tudtára is, hogy lányos kínomban, a vérnyomásom se perc alatt szökött fel.

- Gondolj, amit akarsz – köszörülöm meg felbátorodva torkom. – Bár, most, hogy említed… - keresem meg merészen tekintetének vonalát. – Nem bántam volna, ha Jin van bent – vonom fel haloványan számszélét, mire az előttem álló, lesajnálóan neveti el magát. Most ez miért kellett...? Mégis miért provokálom? Tudatnám, hogy ezen csak felbőszül...

- És az ő látványa is ennyire lázba hozna? – lép egy határozottat közelebb. – A füled pirosabb, mint egy paradicsom – hangoztatja magabiztosan az egyértelműt.

- Rosszul látod – söpröm minden kusza tincsem fülem fölé. – Most ha megbocsátasz – fordulok el, ám hiába indulok meg a kijárat irányába, pár lépésből kielőzve, Taehyung egy mozdulattal csapja be előttem a szoba ajtaját, ezzel nem csak rám hozva a frászt, de minden esetlen bátorságomat is a földbe döngölve. – Van még valami mondani valód? – nyelek egy hatalmasat, a fiúra ráncolva homlokom.

- Mondani valóm? Az nincs – mosolyodik el gyanúsan, és vontatottan közelembe araszolva, a szoba közepén meghúzódó ágy sarkáig hátrálok előle. – Hagyj békén – köpöm, félre szegezve szemeimet, ám szándékom, hogy kikerülöm magas alakját, rögvest kudarcba fullad, ahogy vállaimat meglökve, a bútorra zuhanó testem fölé kerekedik. Természetellenesen tárom hatalmasra pilláim, s harca kelve minden megmerevedett végtagommal, mozdulatlanul, egyenesen lélegzetvisszafojtva felejtem pillantásom az elégedetten somolygó, engem pásztázó fiú arcán. – Ócska trükk – szökik ki számon egy meggondolatlan megállapítás.

- Trükk?

- Hogy fizikai erőszakkal állíts félre - szűröm fogaim között, de szemeimet, képtelen vagyok íriszeihez emelni.

- Fizikai erőszak? – nevet fel. – Hiszen úgy remeg minden felforrósodott porcikád, mintha minimum vágyat keltene egy puszta érintésem is benned – simít végig vállamon, melytől minden szavát beigazolva, önkéntelenül rázkódok meg. – Ez nem erőszak – vezeti ujjait derekamra, mire kezeim erőteljesen kötnek ki a fölöttem tornyosuló mellkasán, ám hiába tolom el..., mintha egy fallal próbálkoznék. Korábbi lassú, megfontolt mozdulatai, villámcsapásszerűen, oly hirtelenséggel vadulnak el, hogy látásommal együtt, dobhártyámra is fátyolos köd ül, amint tolakodóan nyúl olyan porcikáimhoz, ahova férfi ezelőtt sosem. Megrémít…

- Fejezd be – rivallok rá, de minél erősebben próbálok impulzust lehelni testembe, a fiú annál fölényesebben tart csapdában, míg végül ajkait, ellentmondást nem tűrve, nyakam vékony, a vártnál is fényévekkel érzékenyebb bőrömre tapasztja. Felsikoltok, de szabad kezét azonnal számra tapasztja. Ez már nem játék, ez már nem vicces…! Mégis mi történik, miért csinálja ezt, hagyja abba, hát nem hallja, nem látja? - Eressz! – törnek szavaim utat, de a felismerés, hogy mennyire gyenge is tud valójában lenni egy nő, zsigerig rémít... Mozgása lassul, érintései enyhülnek, míg végül eltávolodva vacakul vergődő testemtől, az ágy szélére húzódik, megvető, gúnytól sötétült szemeit egy pillanatra sem elvéve feltápászkodó alakomról. Mi volt ez az egész, most mégis mi a franc történt? Vénámig tölt meg a félelem, ám mielőtt menekülőre foghatnám zsibbadt lábaim, a kintről beszűrődő hangoskodás vonja el figyelmem.

- Itt a pizza – hangzik immáron érthetően a verandáról, s a hang tulajdonosa benyitva az egészen párásnak ható helységbe, újra elismétli. – Itt a pizza – vigyorog telibe minket Jungkook, sarkában a másik két fiúval, ám arcáról, látványomtól, azonnal lehervad a mosoly. – Noona – hadarja el furcsállóan megnevezésem.

- Ti meg mit csináltok? – érdeklődik Jin meglepetten, ahogy rögvest felugrok, az ágy szélén fapofával ücsörgőt, a lehető legtávolabbra elkerülve.

- S- Semmit – hebegem el, hajamat és felsőmet megigazgatva, ám megállva értetlen tekintetű öcsém előtt, minden erőmet segítségül kell hívnom, hogy ne bőgjem el magam.

- Na persze – lép beljebb Hoseok, lehunyt szemeivel felsóhajtva. - Tae meg viccből van póló nélkül - sandít az elhúzott szájú támadómra. - Mindenesetre hoztunk kaját, szólj a kisasszonynak, hogy jöhet. Eddig panaszkodott, hogy milyen kajás.

Bólintok, és sebesen kilibbenve az elkomorodott felhők elfedte ég alá, számhoz szorított kézfejjel, meg sem állok saját lakrészünkig, ahova benyitva, öltözködő barátnőmmel találom szemben magam. Nem szólok, nem gondolkodok, egyszerűen lépek a lányhoz, s félbeszakítva pulóverének igazgatását, torkomban dobogó szívem enyhítése érdekében, ernyedten borulok vállára.

- Hyerin – szólít meg aggódóan. – Baj van? – inog meg súlyomtól.

- Csak… - kezdem halkan. – Maradjunk így – csuklik el hangom, könnyeimet erőszakkal visszanyelve. Nem firtatja kiborulásom okát, nem kérdez, csendesen hagyja, hogy nekidőlve nyugtassam magam, s hátamra simított érintésétől, talán légzésem is visszatér a normál kerékvágásba. Ez valamiféle rémálom, ugye? Vagy ez a valóság lenne…? Kiszolgáltatott, ostoba emberi lény vagyok, aki saját, összezavart érzésein sem képes kiigazodni és hiába üvölt elmém bosszúvágy öltöztette gyűlöletért, túl soknak bizonyultak az imént történtek, és már magamat sem bírom ép ésszel kiismerni. Igaza van Kim Taehyung-nak, szerencsétlen vagyok, és szeretném minden energiámmal őt okolni, őt átkozni, de mindenekfelett, magamban kell megkeresnem a megoldást mindarra, amire most még azt hiszem, talán nem is létezik helytálló válasz. 
Yujin kedves gesztusai hamar megnyugtatnak, és az utóbbi időben bekövetkezett eltávolodásunk ellenére is, mintha megérezni, hogy az egyik fiú tehet feldúltságomról. Az egész férfi nemet szidni kezdi, élükön öcsémmel, és hiába testvérem a szóban forgó egyén, a lány teátrális előadásától, hangos nevetésekbe enyhül feszültségem. Ó Yujin, bár elmondhatnám, bár megérthetnél...

Késődélutánra jár már, s összeszedve magam Yujin oldalán, némelyest felbátorodva lépdelek ki a faházak előtt ücsörgő fiúkhoz, akik meglátva közeledésünket, vegyes érzelmekkel megbombázva minket, fennhangon szólongatnak neveinket. Taehyung kelletlenül markolász valamiféle üdítőt, felénk sem nézve, Jin kedvesen próbál maga mellé invitálni, Hoseok és Jungkook pedig azonnal barátnőmet kezdik valamiféle mondvacsinált indokkal piszkálni.

- Hagyjátok már békén – durcásodnak el vonásaim, a körbeült kerti asztalhoz érve. – Ezért nincs soha barátnőd öcsi – hunyorgok Jungkookra. – Nem értesz a lányokhoz.

- Huhú, oltás! – röhög fel Hoseok, és pár másodpercig öcsém méltatlankodó kiáltásait figyelve, szemeim végül Kim Taehyung felálló, s némán elballagó alakján ragadnak meg. Telefonjához nyúl, és ügyet sem véve a hevesen hangoskodó brancsról, a faházak mögött tűnik el. Nyilvánvalóan a „Hogyan legyünk mocskos tahók” forróvonalat hívja, egy újabb piszkos trükk kiterveléséhez kérve némi segítséget… De legalább a tény nyugtat, hogy újra a bosszankodó utálkozás fog el vele kapcsolatban, mintsem kelletlen katyvaszos félelem, legalábbis eddig úgy érzem, megfelelően tudom ezek után kezelni a helyzetem. Legalábbis nagyon remélem...

Egy kihűlt pizza után nyúlok, s eltávolodva a hangosan diskuráló srácoktól, egy közeli, hatalmas fa mögé bújva ér örömteljesen a tény, hogy rendbe jött a térerőnk, s Jimin is üzenetet hagyott nekem otthonról. Hiányzik… Biztos vagyok benne, hogy mostanra is lenne pár bölcs, bátorító, idézetes könyveket megszégyenítő szava. És Yoongi? A morbid megszólalásai, az elborult elméje; mennyire jó lenne, ha ők is itt lenének most velem. Velünk…

- Hyerin? – lép életbe főnökömmel a vonal. – Próbáltalak hívni, minden rendben?

- Nem volt térerőnk, ne haragudj – fújom ki levegőmet szelíd, komoly hangja hallatán. – Az túlzás, hogy minden rendben, de élek. Eltévedtünk, és most valahol Gwangyang közelében vagyunk egy szállóban.

- Kim Taehyung?

- Itt van ő is. Sajnos… - csúszok le görnyedten lassan a fa tövébe. – Zavaros minden – lehelem, s fejemet térdeimre hajtom.

- Tett valamit? – kérdi egyenesen, és hiába van meg mélyen bennem az indíttatás, hogy beszámoljak neki a valóságról, végül magamba fojtom a tényeket.

- Nem, nem csinált velem semmit – felelem halkan, alig hallhatóan. – Jimin, szerinted is vajnyi keveset tudunk?

- Miről?

- Erről az egészről… Az erőmről, az újraélt napokról, a sorsról – hadarom el kételyeim.

- Úgy gondolom igen, és ő, pontosan tud minden apró részletet – válaszol szinte gondolkodás nélkül, ellenségemre utalva.

- De mit tudhat, és miért… Miért nem árulja el Taehyung – mélyesztem homlokom térdeimnek, kezemben tartott telefonomat kócos, hosszú hajam alá dugva.

- Mert a tudás átok – érkezik fülembe az említett mély hangja, s felpillantva, váratlan hidegzuhanyként ér a fának támaszkodó, talán már a hívás eleje óta engem figyelő fiú látványa. Kezem megremeg, ám pillanatnyi ijedt meglepettségem, hamar elkomorodik, s összeráncolva szemöldököm, rövidre zárom Jimin-nel való beszélgetésem. A felettem álló, elnézve szedett-vetett telefonomat zsebre csúsztató mozdulataimat, rejtélyes okoktól vezérelve, tőlem kissé távolabb, hátát a fának tartva, leül mellém; s mélyet szippantva a tiszta levegőből, könyökét térdére támasztja. Most meg mi az ördögöt akar, talán újra rám támad, itt, a többiekhez ennyire közel? Vagy nekem kellene újra szóra kerekedve válaszokat követelnem...? Már megint ez a figyelmeztetés; egyáltalán nincs jó előérzetem...