9. Régen történt...

9. fejezet

Csak azok érezhetik meg szívünk titkait, akiknek a szíve úgyszintén titkokat rejt magában. /Kahlil Gibran/

- Valaki áldásnak nevezné, mások átoknak. Szerintem ez inkább… Egy hívás – kerüli meg a lány testét, csak lopott pillantásokat véve rólam.

- J-Jimin – bámulom az asztal túloldalán, előttem megálló alakját, már-már zsibbasztóan ráncolva homlokomat. 

- Többet tudok, mint hiszed Hyerin – komolyodik el végletekig tekintete. - A képességedről… Hogy segítesz a halottaknak, hogy új esélyt adsz nekik az életre – taglalja, barna íriszeit mélyen, szinte lelkemig fúrva, mire szavaitól szívem egy dobbanást kihagyva, testem végérvényesen is kővé dermed. Megannyi gyanakvó tekintet, elhintett félmondat, Jimin te meg mi a... – Ülj le, ideje beszélnünk.

- Eh, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – rázom meg fejem, s szemeimet oldalra sütve lendületesen kerülöm ki az előttem állót.

- Figyeltelek, láttam, hogyan viselkedsz – szól higgadtan utánam.

- De hát… - fordulok vissza, számat elharapva, szemeimet elkeseredetten a fiúra futtatva.

- Nekem elmondhatod – ráncolja rám szemöldökeit, egészen parancsolóan, s elszánt, magabiztos hangszínén megenyhülve, egy hatalmas sóhajjal nyitom végül szóra számat.

- Azt… Azt kérik, hogy mentsem meg őket – kezdem, oly bátortalanul, mintha saját magamnak sem hinném el szavaimat. – A nap újraindul és…

- És megmented őket – fejezi be gondolatmenetem Jimin, az íróasztalánál megtámaszkodva.

- Próbálom, de… Ma, az a lány, Nara – hunyom le szemeimet egy mély levegő erejéig, ahogy óvatosan helyet foglalok egy közeli széken. – Minden rendben volt, én lebeszéltem, de mintha… Valaki keresztbe tett volna az egésznek – folytatom kissé zavartan. – És már nem kérte a segítségem többé – bámulom el saját cipőm orrát, s a szokatlan szótlanságot elfurcsállva, újra a fiúra pillantok. – Szerinted őrült vagyok?

- Szerinted? – kérdi változatlan higgadtsággal, mint, akit a hallottak egy cseppet sem rémisztik meg.

- Néha azt gondolom, igen – bólintok egy csepp cinizmussal.

- Nem vagy őrült - rázza meg szelíden fejét, pillantásával még mindig mereven ölelve.

- Hogy lehetséges, hogy te ezt az egészet elhiszed? Honnan tudsz ennyit?

- Hé, ez a lány nem fog magtól a tárolókba sétálni – kopogtat be a nyitott iroda ajtón váratlanul Yoongi, a nem sokkal mögötte fekvő holttestre mutatva. – Legalábbis remélem… Az elég para lenne, nem? – vigyorodik el, de elnézve elkomorodott arcunkat, az ő vonásai is hasonlóképp változnak meg. – Megzavartam valamit?

- Intézzétek el, én most… - lép el íróasztala támaszától Jimin. – Haza megyek.

- Szoktál pihenni? – folytatja Yoongi vigyorogva az ajtóból.

- Fogd be és dolgozz – sandít a szőkére, egy halovány félmosollyal, ahogy nemes egyszerűséggel távozik. Én ezt nem értem, tényleg elmondtam volna Jimin-nek minden engem körüllengő agyrémemet, és mi több, ezt egy percig sem kérdőjelezte meg...? Mi a fene folyik itt... Jimin!

- Ücsörögsz még itt szívem, vagy segítesz? – legyezi meg előttem kezeit Yoongi, s rákapva szemeim, tátott számat becsukva, rögvest utána sietek, magam után cibálva minden elnehezedő elképzelésemet.

Bonyolult, és meglehetősen szokatlan megbarátkoznom a ténnyel, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű megmenteni egy vadidegen életét, mint, ahogy azt gondolná az ember. Túl könnyű elsiklani az apró mozzanatokon, és túl nehéz a versenyfutás az idővel… Agyam legmélyén motoszkáló apró eszme, mely szerint, a sorsot nem irányíthatom egyedül, folyton folyvást eltereli gondolataim, és újra azon kapom magam, hogy elkalandozva elmélkedek a megfejthetetlennek tűnő részleteken. 

Éjszakába nyúlóan építgettem fel teóriáimat, de a gondolat, hogy újra rákérdezzek Jimin-nél a történtekre, az elhangzottakra, az egész őrületre, azonnal kihátrálásra ösztönzött akaratlanul is, így végül megmaradva önmarcangoló eszmefuttatásaimnál, türelmesen várom a megfelelő pillanatot....

- Hyerin – dörzsöli tegnapi sminkmaradványos szemét Yujin, a konyhába csoszogva rózsaszín szőrös mamuszában. – Te reggelit csinálsz? – próbál egyre nagyobbakat kamillázni felém. – Még álmodnék?

- Úgy csinálsz, mintha sosem csinálnék reggelit - dünnyögöm orrom alatt.

- Mert nem szoktál – kacagja el magát, s helyet foglal a konyhapultnál.

- Ez fájt – vigyorgok hol a lányra, hol a megkent szendvicsekre. – Figyelj, sajnálom, hogy tegnap csak úgy leléptem.

- Nem gond, bár korábban azt hittem furcsább, már aligha lehetsz – sandít rám még egy vicces grimasszal.

- Mikor találkoztok azzal a sráccal? – tolom elé tányérját. - Ah, mi is a neve…

- Seokjin – mosolyodik el kissé elpirulva. – Ma este – fogja kezei közé szendvicsét. - Neked mi a mai program?

- Délutáni hullaház – hümmögöm elkedvtelenedve. – Te suliba?

- Ne is mondd, de legalább végre péntek... Csinálhatnánk valamit a hétvégén - javasolja tele szájjal.

- Jó lenne, de ilyen főnök mellett, lehetetlen tervezni – harapok végül bele én is kenyerembe, tovább hallgatva egyik Yujin féle élménybeszámolót.

Még mindig aggaszt Jimin viselkedése, szavai, az egész groteszk tudat, hogy ennyire nyíltan a szemem elé vetette, hogy mindent tud, és meg se próbáljam eltitkolni előle, úgy is hasztalan. Lehetetlen kiigazodni a gondolatmenetén, és ha törik, ha szakad, ma végre szemtől szembe kiszedem belőle, azt, amit valószínűleg önként is elmondana…, de akkor mégis miért félek az elkerülhetetlentől?

- Jó légy – intek a zebrát átszelő Yujin után, a belvárosi forgatagban péntek délelőtt, majd megpördülve saját tengelyem körül, egy méltán népszerű, amolyan sznob kávézó felé veszem az irányt. Ilyenkor kicsit elhiszem, hogy én is tehetős vagyok, ám a pultnál így is mindig a legkisebb, legolcsóbb italt kérem, hogy aztán magányosan elszürcsöljem egy félreeső, ablak melletti helyen. Egy magányos, antiszociális, és anyagilag nulla ember látszatát még véletlenül sem keltve... Hát persze. Ezeket a szavakat felsorakoztatva, elég szánalmat keltőnek tűnök, most saját szememben, ha ez eddig nem így lett volna amúgy is pontosan így...

A kávézó zsúfolásig megtelt, neveket pingálnak a poharakra a pultnál, mire számat ide oda elhúzogatva, végül közelebb slattyogok, s terveim szerint, magabiztosan kikérem a legkisebb tejeskávét. Le kellene szoknom erről a helyről... Még más néven futott, amikor anya minden hétvégén elhozott az öcsémmel ide, emlékszem milyen izgatottság fogott el, ahányszor beléptem a csilingelő üvegajtón...

- Hyerin – hangzik el nevem, de ügyet sem vetve rá, úgy teszek, mintha meg sem hallanám… Ezer másik Hyerin lehet, ki szólongatna engem pont itt. – Hyerin – érkezik meg közelebbről a hang, így félig hátrafordulva, magam mögé lesek. – Így hívnak nem? – vigyorog telibe egy ismerős egyenruhás alak, s a meglepettségtől, a pult oldalának passzírozom magam.

- Taehyung? – meresztem rá pilláim, s tetőtől talpig végigmérem, szemem nem csalnak-e.

- Talált – mosolyog, szemeit szinte teljesen becsukva, mint, aki kicsit… illuminált.  Mi ütött ebbe az emberbe?

- Itt szoktál kávézni? Még nem láttalak itt – kúszik egy nyúzott vigyor arcomra, ahogy mélyen belül éppen hátam közepére kívánom nem csak a helyzetet, de ezt a folyton véletlenül megjelenő alakot is.

- Hoseok mondta, hogy jó itt a kávé – nyúl el mellettem egy barnás zacskóba csomagolt kávépakkért, mire én is eleszem az elkészült italomat. – Mi ez a fancsali arc – neveti el magát rám pillantva, amint kitárja előttem az üvegajtót.

- Mi ez a hirtelen kedvesség? – sandítok oly bosszús villámokkal támadva a mellém szegődő fiút, ahogy azt csak tettekbe tudom önteni.

- Ah, szóval ez a gond – mosolyodik el saját, előre lépdelő lábaiba merengve. – Bocs, ha tahó voltam legutóbb – villantja rám fogkrém reklámokat megszégyenítő, egészen lehengerlőnek ható mosolyát Taehyung.

- És megint véletlen összefutunk – vonom fel szemöldökeimet, a rendületlenül sarkamban lépkedő, magas alakra.

- Ez a sors lehet, nem gondolod? – mászik aurámba egy kaján vigyorral. – Van, hogy nem mindig tudunk rendelkezni felette – fordítja előre fejét egy halvány sóhajjal. – Amúgy meg, még mindig ebben a kerületben dolgozok – emeli rám egyik szemöldökét, az ostobának nézés teljes erejével.

- Szerintem mi határozzuk meg a döntéseinket, a tetteinket és az irányítás csakis a mi kezünkben van – oson egy ellágyult, büszke mosoly arcomra, megérkezve a járda mellett parkoló rendőrautóhoz, s Taehyung hiába áll meg nem sokkal mögöttem, tekintete még mindig rám szegeződik. – A sors akadályok elé állít minket, kihívásokat és kalandokat sorakoztat fel nekünk, és csak rajtunk múlik, hogy elég bátrak vagyunk-e kiállni a próbákat – hangoztatom, s lassan a megtorpant fiú felé fordulok, de reakciója meglep. Nevet? Mégis mi vicceset mondtam, amin ennyire jóízűt derül...? - Az embereknek nem beletörődniük kell a sorsukba, hanem választaniuk azt – folytatom, vigyorgásán felbuzdulva, szokatlan vehemenciával.

- Sokan hiszik, hogy képesek a sorssal babrálni, hogy képesek felülírni azt, de végső soron ez mind csak ócska önámítás – konstatálja lesajnáló tekintetét egy pillanatra sem levéve mivoltomról. – Nem érthetünk mindenben egyet, de tudod mit…?

- Na, mit – fonom karba kezeim.

- Legyünk barátok – dönti kissé oldalra fejét, majd fokozatosan kihátrálva, a parkoló autójához lép. – Remélem, összefutunk máskor is – folytatja, mire gyanakvó tekintetemmel, egy lépését sem hagyom figyelmen kívül. - Minden jót Hyerin, legyen szép napod! – mosolyog ismét telibe, s mire meghökkenésemből felocsúdhatnék, magára csapja a kocsi ajtaját, és nemes egyszerűséggel elhajt. Legyük barátok? Előadást tart az emberi sorsról? Mégis mit képzel magáról, azon felül, hogy ismét ő élt az utolsó szó jogával? Én viszont remélem, hogy nem, ismétlem, nem futunk össze legközelebb… Azt gondolja, a gyönyörű mosolyával és a kellemes vonásaival levesz a lábamról, vagy pusztán nincs kit bosszantania a szabadidejében? Tessék, a kávém meg ihatatlan hőmérsékletűre hűlt, remek… 

Kézen fogva vacak reményeim körülfonta eltökéltségemet, fejemben kavargó teóriáimtól kissé megfáradva érek a hullaház lépcsőihez, amiket ütemesen legyűrve, széles mosollyal üdvözlöm a portást.

- Hahó – lépek óvatosan, egészen halkan, a fehér lepel fedte holttesteket kikerülve patológiai terembe. – Jimin? – állok meg üvegablakok szegélyezte irodájának, nyitott ajtajában. Ennek a fickónak tényleg nincs élete, csodálkozom, hogy éjszaka nincs itt, kitelne tőle, hogy konkrétan itt lakjon. Nem is csodálom, hogy ilyen megkeseredett, halálfájdalmas tekintete van, ha éjt nappallá téve csak dolgozik, és hullákat elemez...

- Hyerin – pillant fel papírjai közül a szemüveges.  – Korán van – ellenőrzi sebes mozdulattal karóráján az időt. – Mit csinálsz itt? – áll fel helyéről, és izgatottan közelebb sétál. – Ez egy… újraélt nap? – pásztáz végig, mire rögvest felvonom szemöldökeim. 

- Tessék? - tátom el számat, szemeimet kétszeresre tárva.

- Tudod... 

- T-Te most tényleg hiszel nekem? – fordítom hitetlenkedve lassan jobbra-balra fejem.

- Nem kellene? – kerül ki, s átlépve a küszöböt, a letakart holttestek felé veszi az irányt, kezében egy tollat kattogtatva.

- Tegnap… Nem válaszoltál – kezdem enyhe bátortalanság itatta hanggal, ahogy Jimin után sétálok.

- Mire?

- Hogy honnan tudsz ennyit – vágom rá. 

- Ez miért fontos – dünnyögi közönyösen, felvéve az egyik asztal mellett heverő kórlapot. – Életeket mentesz, ez egy ajándék… - folytatja, még mindig meredten, egyszerű mozdulatokkal kitöltve a karton rubrikáit. Miért akar kitérni a válaszadás elől, egyszerűen csak mondja el, mit gondol, hogy nem tudom megemészteni a mondanivalóját? Téved!

- Egy gyertyatartó ajándék. Egy képeslap, egy sál egy torta igen. De ez? Nem is tudom mi ez egyáltalán… - veszem egyre zaklatottabban levegőmet, mire tekintetem újra megtelepszik az előttem állón. – Te tudod?

- Figyelj, amit most elmondok, nem biztos, hogy válasz a kérdéseidre, de…

- Jimin – sürgetem tovább, s felsóhajtva, végül szóra kerekedik.

- Tizenhárom éve, a tizenegyedik születésnapomon, a szüleim a kedvenc éttermünkbe akartak elvinni engem – kezdi egy szánakozó mosollyal Jimin, de tisztán látható, ahogy szemei úsznak a keserűség maró hullámai között. - Édesanyám ebben a hullaházban volt törvényszéki patológus, és gyakran magával hozott ide. Ez aznap este sem volt máshogy. A szüleim azt beszélték meg, hogy a nagymamámnál találkozunk édesapámmal, és onnan ő visz minket az étteremhez, de, a parkolókba érve anyám autóját megrongálták, kiszúrták a kerekeket, és kifolyt a benzin – sóhajt fel szemeit lehunyva. - Volt ott egy őrült nő, aki azt mondta anya hívja fel apát, hogy ne menjen nélkülünk el az étterembe, ne engedje, hogy az autópályára hajtson, de anya tudta, hogy ha késünk, ott találkozunk így…

- Nem hívta fel – forgatom lassan jobbra balra fejem, tekintetemet egy pillanatra sem levéve az előttem álló, egy asztal szélén támaszt kereső fiúról.

- Hogy elmondja, hogy egy őrült nő szerint meg fog halni aznap? – emeli rám tekintetét Jimin. – Kiáltozott, hogy a halálába rohan, de anyám elhajtotta a nőt, és taxit hívott magunknak. Útközben ért minket a hír…

- Mi történt?

- A jegyzőkönyv szerint apám rosszul lett útban az étterem felé, áthajtott a korláton a szemközti sávba, ahol egy kamion maga alá gyűrte. Azonnal meghalt – dönti mélybe fejét a fiú, kezével vontatottan végigsimítva tarkóján.

- Vagyis az első napon… - dermedek meg rémisztő gondolataimtól.

- Mind a hárman meghaltunk – pillant rám egyenesen

- Jimin, én... - próbálok valamiféle együttérzést statuálni, de a szavak gócként rekednek egyszerre bennem, és hiába küzdök, hiába nyelek hatalmasat, nem törnek felszínre.

- Kisfiú voltam, még nem értettem mi folyik körülöttem, de az eset után az az őrült nő többször feltűnt a hullaházban, és visszanézve a statisztikákat, feltűnésétől, haláláig visszaestek a halálozások - mélyeszti ismét lelkemig pillantását.

- Az a nő – kezdem halkan, egészen bátortalanul, mintha félnék a választól, de szívem mélyén pontosan tudom a feleletet, annak minden súlyát, s annak minden erejét…

- Az édesanyád volt.