24. Hidegzuhany

24. fejezet

Nem úgy történik minden, ahogy mi szeretnénk. Hiába akarunk eljutni valahová, hiába akarunk túlélni, ha a mindenség másként akarja. Elfuthatunk, de nem menekülhetünk. /Holdfény c. film/

Azt mondják, ha eleget töprengünk egy elénk keveredett probléma megoldásán, előbb utóbb megoldhatatlanná válik, és feladjuk; új célt tűzünk ki, más ösvényt taposunk ki, és járhatóbb útra lépünk. Ez talán azzal magyarázható, hogy minél tovább őrlődünk egy-egy akadályon, végül újabb és újabb szerencsétlen végkimenet ötlik fel, és azon kapjuk magunkat, hogy fikarcnyi bátorságunk is odavész a morajló, baljós elméletek felsorakoztatásával.

Bágyadtan bambulok már bődületesen hosszú ideje a felettem éktelenkedő barna tetőgerendákon, egy ágynak csúfolt kifeküdt bútordarabon, ahogy az ezer meg egy zsibbasztó gondolat megfékezhetetlenül járják körbe elmém. Jimin szavai, a felállított elméletek, Taehyung kifürkészhetetlensége, mind-mind arra eszméltetnek fel, hogy mennyire tudatlan is vagyok, és hiába próbálom mélyen elnyomni magamban, valójában rettenetesen félek.... Hogy mitől? Magam sem tudom körvonalazni, talán az ismeretlentől, a váratlan fordulatoktól, és attól, hogy olyan információ birtokába kerülök, amiről sosem akartam tudni, vagy egészen egyszerűen ezektől a kétes ambivalens érzésektől... Meglehet, hogy a tudás ténylegesen átok, és én boldog tudatlan akarok maradni…? Miért nem maradhat minden úgy, ahogy a kezdetekkor, hogy a halottak a segítségemet kérik, én pedig mindent beleadva, visszaadom az életüket? Mikor lettem ennyire sajnálatra méltó...

- Hyerin – robban be a faház ajtaján Yujin, kissé aggodalmas arccal. – Baj van? Egy ideje el vagy tűnve – sandít rám, ahogy közelebb sétál feltápászkodó alakomhoz.

- Leültem – dünnyögöm, – Mint az iszap – konstatálom egy fáradt vigyorral, mire nyugodt mosollyá enyhülnek Yujin vonásai is.

- Besötétedett – sóhajt, és lehuppan mellém az ágyra, melynek hatalmas nyikkanása összenézésünkből ítélve, mindkettőnket meghökkent egy pillanatra. – A fiúk valami tűzfélét akartak gyújtani, de valahogy kiszagolta a zsémbes úr, és ellehetetlenítette a tervet – biggyeszti le szája szélét a kissé sörszagú lány.

- Talán jobb is – jegyzem meg halkan, szinte csupán saját magamnak. – Elmentek aludni?

- Szerintem éppen elvonulnak – áll talpra, és kinyújtóztatva karjait, nemes egyszerűséggel kezd vetkőzésbe, meg sem állva a fürdőszobáig. – Te Hyerin – fordul vissza, felsőjétől könnyed mozdulattal megszabadulva. – Mi van közted és Taehyung között? – dönti furcsállóan oldalra fejét, s a hirtelen mellbevágó kérdésétől, egyszeriben nyelem félre saját nyálam.

- E- Ezt meg hogy érted – veszek fel egy esetlen, védekező pozitúrát. Ez meg hogy jött neki ilyen hirtelenséggel? És mégis mitől ugrott fel ennyire a pulzusom...?

- Furcsák vagytok – gondolkodik el, s elhúzva szája szélét hevesen csóváló fejem látványától, átlépi a küszöböt. – Figyelni foglak – jegyzi meg hunyorogva, majd magára húzva az ajtajót, egy feszült sóhajt engedek el. Mi az, hogy furcsák vagyunk, és, hogy mi van köztünk…? Bár a kérdés roppantmód helytálló, hiszen én magam sem tudom, hogy valóban ellenségek vagyunk, vagy valami egészen más erő köt össze bennünket, valamiféle láthatatlan, szúrós szögesdróttal... Lehunyt szemekkel, ernyedten dőlök ismét hátamra, s két hatalmas, mély levegőt véve terítem homlokomra alkarom. Rosszul vagyok…

-

Hangos, egészen haragos kopogtatásra nyílnak ki ráérősen szemeim, ám a rejtélyes módon rám került takaró alól kifülelve, egyhangúan nyugtázom: odakinn esik… Kábán fordulok az oldalamra, a sötét, kopott függöny takarta külvilág felé, s pár percig némán elmerengve az ablakot verő ezeregy megtelt esőcseppen, kótyagosan ülök fel. Barátnőm hangosan szuszog félig lelógva az ágyról, s csupasz lábait elnézve, a libabőr akaratlanul is végigszántja bőröm. Hűvös van…

Lomha, eleinte halk kopogtatás csapja meg fülem ismét, ám ezúttal a bejárat felől érkezik a nesz forrása, így sebesen kipattanva az ágyból, az ajtóhoz kapkodom fázó lábaim, majd résnyire nyitva azt, óvatosan kukucskálok ki.

- Hali – köszön rám halkan, talán a legkellemesebb látvány, ami egy reggelen fogadhat.

- Jin – fordulok el, hogy az esetleges szemem sarkában ragadt csipát kipiszkálhassam.

- Még mindig alszotok? – pillant a sötétségbe öltözött szobánkba, felmérve ezzel Yujin állapotát.

- Hány óra? – kérdem.

- Fél tizenegy - feleli, s hátrább lép, hogy a repedt műanyagtető alól, szemügyre vehesse az eget. – Ez nem most fog elállni – állapítja meg, s újra felém fordul.

- Jól elaludtunk – nyúlok zsibbadt tarkómhoz. - Mikor indulunk? – érdeklődök, kicsit vacogva.

- Jungkook az előbb ment előre a recepcióra – kezdi leaggatni magáról vastag, kötött pulóverét. – Gondolom, megérdeklődi mi a helyzet az aksival, meg, hogy mennénk – lép elém egy kedves, szelíd mosollyal. – Neked meg nem kellene megfáznod – teríti vállamra, s, hogy le ne csússzon, reflexszerűen kapom kezeim közé a ruhadarabot, meglepett szemeimmel, áttanulmányozva azt, majd Seokjin felé emelem elpirult arcom, de hiába a kellemes megjelenése, figyelmem viszonylag hamar a mögötte, távolból rohanó öcsém vonja el.

- Srácok – üvölti a zuhogó esőben felénk rohanva, és hiába okoz látványa minden alkalommal rejtett örömet bennem, rémült arcát elnézve, most mégis aggódó homlok ráncolással állok meg a korlát előtt. – Srácok – lihegi, s az időközben kiérkező szomszéd faházat lakó fiúk előtt nem sokkal, zihálva támaszkodik meg térdén.

- Jungkook, menj már be az esőről – kiabálom rosszallóan, de vonásai mindannyiunkban látható zavart keltenek.

- Mi van? – szól le a verandáról a szomszéd oldalon ácsorgó Hoseok. – Nyögd már ki!

- Az a n- nő – dadogja hitetlenkedve, ahogy felemelt tekintetét hol rám és Jinre, hol a többiekre futtatja. - M- Meghalt – hebegi tovább, mint, aki saját magában sem biztos. 

- Te meg… - kezdi értetlenül Jin. – Miről beszélsz? – indul meg vontatottan, s nyomába eredve, kisvártatva mindannyian a szakadó esőn találjuk magunkat, kisöcsémet körbeállva.

- Az épületben – rázza meg elkábult fejét Jungkook, s kiegyenesedve, szaporán veszi az irányt hátraarcba.

- Hívom a mentőket – ötlik fejembe a sor végén rekedve.

- Egy halotthoz? – sandít hátra, az észrevétlenül elém kerülő Kim Taehyung, kinek valója talán csak ebben a percben tudatosul bennem. Tudom, mire gondol…

- Akkor a rendőrséget - folytatom meglepő bátorsággal az előttem lépdelő szakmabélinek, ki egy fintorral nyugtázza jelenlétem, és ezzel együtt okafogyott megjegyzésem.

- Jungkook nem lehet, hogy pusztán másnapos vagy? – kezdi Hoseok egy erőltetett vigyorral. – Vagy még mindig részeg.

- Bár úgy lenne – dünnyögi öcsém legelőről, ám sebes vágtatása, hamar lassulni kezd a kietlenség körbekerítette főépület legalsó lépcsőfokához érve. Megfordult a fejemben, hogy valami ócska tréfát űz velünk; viccelni akar, hiszen ez korántsem áll távol a jellemétől, de megvallom őszintén ezek az eltorzult vonások, amik arcán ragadtak, vénámig rémítenek.

Óvatosan lépünk a nyitott bejáraton, a szerencsétlenül ténfergő csapat élén Kim Taehyung-gal, aki meglehetősen érdektelenül szúrja ki már messziről, a hall közepén, magatehetetlenül földön fekvő alakot. Hatalmasat nyelek, s megállva a recepciós pult oldalán, elködösült szemmel bámulom el, ahogy a fiúk körbeállják az elterült testet; diskurálnak, majd valamilyen szervnek intéznek hívást... Hogy lehetséges ez, pont most, pont, itt? Ez valamiféle ócska rémálom lenne, vagy mindössze hallucinálok, képzelgek, és mindez csak a fejemben történik...?

- M- Mi történt vele? – kezdem halkan. 

- Három lövés érte – állapítja meg egyszerűen Taehyung.

- Hogy nem hallottunk, mi a franc történt itt? – rezzen össze öcsém.

- Meggyilkolták – sziszegem, s egyre csak azt várom a távolban hol jobb, hol bal lábamra nehézkedve, hogy Oh Minjae végre valahára felnyissa elnyűtt szemeit, és…

- KÉRLEK – csap szinte fájóan arcon a fejemben motoszkáló név mozdulatlan tulajdonosának hangja. – Mentsd meg őket! – zengi körbe elmém segélykérése, s kitágult, elmerevedett szemeim, egy villanással később, újra a szobánk rozoga mennyezetét tálalják elém. Légzésem gyorsvonatokkal kel birokra, mellkasom dübörög, s ösztönösen telefonomhoz nyúlva, megnyugvásként ér a tény, hogy csupán reggel hetet mutat a telefonom vakító, retinaégető fénye. Yujin alszik, talán most készül átfordulni a másik oldalára, én pedig megsürgetett, óvatos mozdulattal, szinte szellemként veszem a kopottas verandán át, a főépület felé az irányt. Esik, én pedig újfent megfagyok; ezúttal Jin nem ébreszt, nem melegít át a pulóverével...

Összébb húzva magamon átnedvesedett kardigánom, felrohanva a főépület vizes lépcsőin, a recepciót elérő elém táruló nem várt látvány, úgy vág mellbe, hogy talán magam sem vagyok képes hinni szemeimnek. Megtántorodok, s talán csak a mahagóni pult az egyetlen, mely megóv a szédült összerogyástól. Lehetetlen...

- Hajnalban ölhették meg – szólal fel mögülem egy váratlannak közel sem mondható, mély tónusú, közönyös hang.

- Nem értem – remeg meg hangom, tekintetemet egy pillanatra sem elvéve az előtér közepén élettelenül heverő, Oh Minjae-ről.

- Meggondolatlan vagy, bátor semmiképp – sóhajt nyúzottan Taehyung eltávolodva a bejárat tövétől, s visszasétál a zuhogó eső zajától hangos verandához. – Idejönni egy gyilkosság helyszínére… 

- Nem szokásom gondolkodni – ismerem el ironikusan vehemens lépésem okát.

- Ez nem újdonság – hányja zsebre kezeit a lépcsők legtetején megállva, arcát a borús ég felé emelve. Kiráz a hideg ettől a közönyös ridegségtől…

Tévúton jártam, talán a megszokás vezérelt, és most újra kell gondolnom az egészet, hiszen Minjae a segítséget nem saját magának kérte ezek szerint, mintha... „Mentsd meg… őket?” Ezt mondta, igaz? – Most meg hova mész? – pillant ágyúból kilőtt mivoltomra kissé meghökkenve Taehyung.

- Tudod jól, mi folyik itt, hiszen láttad… Láttad Minjae emlékképeit, abban a pillanatban, amikor a segítségemet kérte – lassítok le az utolsó lépcsőról leugorva. – Csak, hogy tudd, a tudatlanságom nem tántorít el, meg fogom menteni azt, akinek szüksége van rám! – szűrőm át csikorgó fogaim között szúrósan, a homlokát ráncoló alaknak, s rögvest a lakóépületnek elképzelt házhoz futok, csuromvizes hajtincseimet ellapátolva kipirosodott arcomból. Nem hívhatok ide rendőröket, hivatalos személyeket, esélyem sem lenne, bárkin is segíteni, ha kihallgatnak, bevisznek, vagy még meg is gyanúsítanak közülünk bárkit is… Ki tehette ezt, miért, és mit kellene tennem; egyszerűen túl sok kérdés, túl kevés idő!

Bátortalanul nyitok be a tulajdonosok házának ajtaján, amit előbb csak centikre, majd egy mély levegőt követve teljes szélességére tárok. Rémisztő némaság csap meg, csupán az épület oromzatán függő zászló zaja lüktet, ahogy a nedves, hűvös szél odakinn vagdalja. Félhomály járja át a helységeket, s zsigeri félelmemet magamba tuszkolva, figyelő szemekkel vizslatom át a folyosó falain lógó, meghitt családi képeket, Oh Minjae-ről, a férjéről, és két kisgyermekről. Elszorul a szívem, amint egy komódra támasztott fotóhoz érek, s mintha egy villanás alatt körvonalazódni is kezdene, hogy a nő segélykérése minden kétséget kizáróan a szeretteire, és nem saját magára irányult… Hatalmasat nyelek, ahogy fürge mozdulatokkal forgolódni kezdek, cikázó gondolataimban, felötlő villanásszerű elméleteimben némi rendszert varázsolva, de hiába rohanó légzésem, és megannyi elgondolásom, egy ajtófélfa képes csak támaszt nyújtani megtántorodott testemnek. Mitől szédülök ennyire... Lehajtott homlokomhoz nyúlok, s talán csak ebben a pillanatban eszmélek fel tehetetlen tudatlanságom valós súlyára, ez annyira…

- Talán fel kellene adnod – szakítja félbe eszmefuttatásom, s hatol elmémbe egy már megszokott, mély hang, ám összezavarodott mivoltom elsőre saját belső hangjának tulajdonítja a lesajnáló javaslatot. – Ez már nem olyasmi, amit irányíthatsz.

Óvatosan emelem fel dühös, kételyektől torz arcomat Kim Taehyung egyhangú, rideg arcához, amin most helye sincs a gúnynak, mégis tudom jól, élvezi mindenkori fölényét velem szemben.

- Hagyj békén – sziszegem, ellökve magam a fal támaszából.

- Nem tehetem – előz ki, s az emeletre vezetők lépcsők előtt, tőlem csupán kartávolságnyira, karba fonva kezeit, a folyosó falának dönti vállát. Agyamat a másodperc töredéke alatt, menten önti el az ideg, s a morajló terveket szövő elmém fölé, rögvest frusztrált lepel hull. Hogy merészel ismét fogást keresni rajtam...

- Engedj – folytatom, s megpróbálva megkerülni pöffeszkedő, érdektelen alakját, vehemens léptekkel indulok meg az emelet felé, egy kósza pillantást véve a falon kattogó óráról. Ki kell derítenem, hol vannak a gyerekek, talán ők lesznek a kulcs Minjae segélykérésének okához!

- Nem akarsz leállni? – rivall utánam Taehyung, ezzel akaratlanul is, ismét önmagához szorítva figyelmem. – Gőzöd sincs, mit csinálsz – konstatálja a kemény valóságot.

- Szánalma vagy – köpöm vállam felett, ami szemlátomást váratlanul éri. – Veled ellentétben én megpróbálok megmenteni egy családot! – folytatom merészen. – Szóval ne hátráltass – úsztatom méregtől csillogó szemeimet a fiúra.

- Vitatkozhatnánk jelenleg ki a szánalmasabb – keveredik egy gusztustalan félmosoly arcára, és ellépve a fal támaszából, közelebb sétál hozzám.

- Hányingerem van tőled! – förmedek rá, a bennem fokozódó feszültségtől, szinte megállíthatatlanul szabadjára elengedve szavaim. – Az a két gyerek... – mutatok a komódra, ám Taehyung pillantást sem vesz az önfeledt családi fotóról. – Ma elvesztette az édesanyját, és feltehetően most veszélyben vannak! – üvöltöm, a belőlem kiáramló, nem várt hangerőtől mégis elszégyellve magam. – Gusztustalan, lelketlen ember vagy! Van fogalmad arról, mit jelent szeretni, mi az a család? – folytatom immáron kicsit halkabban.

- Ne pofázz olyanról, amiről nem tudsz – hunyorítja össze szemeit, amint közelebb araszol hozzám, kezét ingerülten ökölbe beszorítva. Nem ijeszt meg, egyszerűen nem ijeszthet meg!

- Akkor avass be – folytatom, nagy hangomban a kelleténél is több provokációval. Nem lesz ez így jó, Hyerin hagyd abba! – Ha tudnák a szüleid milyen ember vagy, inkább… - akad el bennem indulatom, ám hiába fojtom önként magamba, Taehyung csuklómért nyúl, megszorítja azt, és minden kihátrálásom ellenére, felfele kezd húzni a lépcsőkön. Kiáltozok, vagdalkozok; szívem rémülten a torkomban, s hiábavalóan rángatózok, mint egy döglődő hal a forró betonon, ám a fiú haragosan berugdalt ajtókat elhagyva, végül egy csempézett helységbe vonszol, ahol erőszakkal ránt be a zuhanytálcába. Értetlenül kapkodok levegő után, de fel sem ocsúdva a körülöttem zajló események váratlanságából, jéghideg víz zúdul a nyakamba, mire keservesen szisszenek fel. Mi ez az egész…?

- Kim Taehyung! – hőzöngöm nevét, ám tébolyultakat megszégyenítően tart testével a langyossá enyhült zuhanyrózsa csobogó vize alatt, s magát is átáztatva, ellentmondást nem tűrve hajol arcomhoz, kezét vállam felett, a hófehér csempén megpihentetve. Mereven bámul bele sűrűn pislogó, vízcseppek szegélyezte szemeimbe, mire egy szemhunyásra sem félrevonva tekintetét, könnyedén húzza le pulóverével együtt, minden felsőtestét borító ruhadarabját. Torkomban rekedt gombócommal küzdve, szótlanul fürkészem át a fiú rendellenes vonásait, s fölém tornyosuló csupasz testét, ahogy elvétve megrezzenő térdeimen egyre csak egyensúlyt keresek.

- Én ne tudnám, mi az a család? – töri meg rekedtes hangjával a zuhany zsongását, egy határozott lépéssel eltávolodva tőlem; lesajnálóan rám meredő arcán egy lopott, megvető grimasszal. Felemelem fejem, kiegyenesítem hátam, és erőt lehelve lelkembe, számat elharapva vizsgálom át a fiút, aki vontatottan fordul meg, ezzel széles, meztelen hátát fedetlenül elém tárva. A látványtól, hátamat a hideg csempének passzírozva dermedek meg , attól a képtől, amit villanásnyira már láttam, s csak képzelgésnek hittem, most mégis kegyetlenül vágódik arcomba a vérfagyasztó felismerés. Sérült, világos bőr, hegek, égések nyomai, s mintha egy élet fájdalma összpontosulna egyetlen, most végtelennek tűnő felületen...

23. Káoszelmélet

23. fejezet

„… egy rossz lépés is katasztrófához vezethet. De történjék bármi, tartanod kell az irányt, s ki kell kövezned a saját utadat.” /A pletykafészek c. film/

- De mit tudhat, és miért… Miért nem árulja el Taehyung – mélyesztem homlokom térdeimnek, kezemben tartott telefonomat kócos, hosszú hajam alá dugva.

- Mert a tudás átok – érkezik fülembe az említett mély hangja, s felpillantva, váratlan hidegzuhanyként ér a fának támaszkodó, talán már a hívás eleje óta engem figyelő fiú látványa. Kezem megremeg, ám pillanatnyi ijedt meglepettségem, hamar elkomorodik, s összeráncolva szemöldököm, rövidre zárom Jimin-nel való beszélgetésem. A felettem álló, elnézve szedett-vetett telefonomat zsebre csúsztató mozdulataimat, rejtélyes okoktól vezérelve, tőlem kissé távolabb, hátát a fának tartva, leül mellém; s mélyet szippantva a tiszta levegőből, könyökét térdére támasztja. Most meg mi az ördögöt akar, talán újra rám támad, itt, a többiekhez ennyire közel? Vagy nekem kellene újra szóra kerekedve válaszokat követelnem...? Már megint ez a figyelmeztetés; egyáltalán nincs jó előérzetem…

A lassan feltűnő borongós égbolt sötét felhői, csípős szellő kíséretében érkezik fölénk, s elsöpörve szemembe fújt tincseimet, óvatosan köszörülöm meg torkom, mintha ez a mellettem ülő fiú és közöttem rekedt szótlanságon bármit is változtatna...

- A tudás átok – piszmogok halkan, csupán saját magamnak elmotyogva Taehyung szavait.

- Emlékszel arra a lányra, aki a vonat elé akarta vetni magát? – kezdi kimérten a fiú, meglehetősen egyszerűen megformálva szavait, szemeit az égboltra emelve, fejét a mögöttünk magasló fa törzsének támasztva.

- Lee Marin – ötlik elmémbe az öngyilkos lány neve.

- Bevitted a kórházba, és még aznap éjszaka súlyosan rátámadt egy ápolóra, akit, ha nem látnak el azonnal, akkor elvérzik. – Hogy micsoda? Ezt egy szóval sem mondták, hogy életveszélyes állapotba került a nővér, csupán annyit, hogy nekiesett Marin, aztán… Kínomban csak bólintok, térdeimet közelebb húzva magamhoz, bár reakciómból aligha nem leszűrhető, hogy teljes váratlansággal ért az információ. - Tudod mi az a káoszelmélet? – folytatja, s szavajárása akaratlanul is magához invitálja pillantásom, s megérezve tudatlanságom, újra szóra kerekedik. – Ha egy pillangó egy káoszponton meglibbenti a szárnyát, a világ túloldalát óriási vihar kerekedik – taglalja mondatát, s egy percre sem elvéve tekintetem lehunyt szemeiről, önkénytelen merevséggel kezdek csüngni minden száját elhagyó szaván. - Egy nagyon bonyolult rendszernél, például egy számítógép, vagy a földi légkör vonatkozásában, egy egészen kicsi elem megváltoztatásával is egészen más végeredményt kapunk produktumként. Amikor a segítségedet kéri egy halott, az is egy káoszpont, és az élet megmentése, a sors rendszerébe való beavatkozás. A sors pedig nem hagy elvarratlanul szálakat, én már csak tudom…

- Tudod? – firtatom.

- Hagyjuk, kétlem, hogy megértetted - dönti előre fejét, lassan megcsóválva azt.

- Ezek matematikai találgatások, spekulációk, függvények lennének? – vonom fel tudálékosan szemöldököm, a kelleténél is gyorsabban kielemezve az elhangzottakat. - Úgy gondolom, holmi teóriák felsorakoztatása édeskevés, ahhoz, hogy a sötét oldalra csábíts – mélyesztem felbátorodott íriszeimet meglepett, felém leső tekintetébe, mire meghunyászkodva, egyszerűen elmosolyodik. Nem hátrálok ki, megkövülten ráncolom rá szemöldököm, holott fogalmam sincs pontosan miről is beszélt, és, hogy helytállóak-e egyáltalán esetlen következtetéseim. Nincs ez rendjén, nagyon nincs…

Újabb, immáron erősebb fuvallat csap arcon, mire kijózanodva értelmetlen merengésemből, egyre kényelmetlenebbül érezve magam, és okafogyott társalgásomat Kim Taehyung-gal, vigyázva feltápászkodok a kopott, eltűnő árnyék sötétítette fűből.

- Hyerin – szól rám barátnőm, mihelyt horizontjába sétálok, a fa rejtekéből, majd felvillanyozva mosolyodok el, s megszaporázva lépteimet, a hangoskodó társaság rögvest magába szippant. – Igyál valamit – javasolja a lány, amit egy fintorral nyugtázok. Szemem sarkából érzékelem, ahogy Taehyung a faházakhoz csoszog, de elhessegetve a fiú puszta gondolatát is elmémből, az asztal sarkához lépek.

- Nem szereti – legyint Jungkook, és elvéve az asztal közepén tündöklő, sötét színű keserű likőrt, feles poharát csurig tölti.

- Pedig, úgy emlékszek nem vetetted meg az alkoholt a gimnáziumi évek alatt – vigyorog rám Jin, ahogy lehuppanok a pad végébe. Jó hogy nem azt mondja, elzüllött voltam...

- Úgy itta, mint a vizet – neveti el magát Yujin, a kezében markolászott borszerű italt kissé ki is lötykölve. Remek, Jeon Hyerin a címeres alkoholista...

- Az alkesz – röhög fel Hoseok, és vele együtt az egész asztalt körülfogó brancs, ahogy felém gurít egy ízesített, alacsony alkoholtartalmú sörös fémdobozt.

- Ez való nekem – emelem fel a nedűt. – Kiöregedtem már az ivászatból – vigyorodok el, s felnyitva a sört, le is húzom az első kortyot.

- Azért még tegezhetlek? – húzza epés megjegyzésétől igencsak széles, a szeszes italtól pedig már egészen mámoros mosolyra száját Yujin, s kiöltve nyelvem egy grimasszal iszok sörömbe, a nevetgélő társaság szélén. Nyúzottan, mégis valamelyest megnyugodva sóhajtok fel, amint letéve magam elé a fémdobozt, és annak félig teli tartalmát, üvegesen merengek el a címke feliratain. A segélykérés lenne a káoszpont? Nem merek, nem akarok, és nem is fogok belegondolni, mi van, ha ez igaz, hiszen… A sors védelme egyenlő a halállal, és a megoldás képtelenség, hogy csak és kizárólag ennyire sötét kimenetű lehessen, az nem létezik! Kim Taehyung egyszerűen a készen kapott tényeknek behódolva, holmi teóriák mögé menekülve győzi meg saját magát, az elveknek csúfolt képzeteivel; ő a gyáva, nem pedig én az ostoba! Még ha foggal körömmel is küzdenék, feltehetően akkor sem lehetnék ennél is zavartabb és bizonytalanabb...

- Hyerin, hahó! – legyezi meg kézfejét arcom előtt Jin. - Hol jársz? – érdeklődik kedvesen. Hogy hol járok? Szeretném én is tudni…

- Elkalandoztam – somolygok szelíden felé. – Van víz? – hajolok előrébb, hogy áttanulmányozhassam a kupleráj uralta faasztal felületét.

- Víz? Az minek? – pislog rám elkerekedett szemekkel Jungkook nem sokkal mellőlem, ahol az előbb még Hoseok ücsörgött, ám most éktelen lyuk tátong helyén.

- Van a faházban az ajtó mellett két üveg – áll fel Jin, de szándékát megfékezve, sebesen ugrok el az asztaltól, kezemmel leheletnyi ütést mérve kisöcsém fejére, majd némán jelezve, hogy majd én megszerzem az ásványvizet, amire egészen hirtelen szomjazni kezdtem. Eltávolodva a zajongó, még mindig egészen furcsa összetételű csapat viháncolásától, egyre lassuló léptekkel battyogok fel a fiúk lakrészének rozoga pallóin. Arcom bágyadt, levakarhatatlan megviseltség tükröződik rajta, tisztán érzem, ehhez még tükör sem kell; és hiába próbálom magamra erőltetni nyomokban fellángoló jókedvem vonásait, végül elmosódva, csak a kellemetlenség ráncai kapnak helyet bőrömön. Kezem lendül az ajtó kilincsére, ám megtorpanva a küszöb tövénél, furcsa, emelt hangerejű, valamiféle vita kelti fel kétkedő figyelmem, s félve közelebb dőlve a bejáratnak, Hoseok, csupán elvétve tiszta félmondatai ütik meg fülem.

- Kár a gőzért, erről szerintem sürgősen tegyél le – dohogja.

- Ez aztán motiváló volt – zsörtölődik Taehyung, a távolabbi hang tulajdonosa. – Magam is rájöttem.

- És mit tud?

- Semmit, ami számítana.

- És azt tudja, hogy, ha ne adj Isten, megmentesz valakit, egészen egyszerűen meghalsz? – csap homlokon Hoseok nyugtalan hangja, és szinte fel sem ocsúdva a hallottakból, az előttem szótlanul álló ajtó, könnyed mozdulattal tárul ki tágra nyílt szemeim előtt. Hangosat nyelek, és apránként kiegyenesítve görnyedt hátam, finoman emelem fel tekintetem vonalát, a velem együtt, ugyancsak meglepett két fiúra.

- Te? – vonja fel szemöldökét Hoseok, s engedve a kilincs szorításából, egy lépést tesz a küszöbhöz.

- Mi kéne – fonja karba kezeit a szoba komódjának támaszkodó Taehyung.

- Á- Ásványvíz – nyúlok lassan az ajtófélfa mögé, szemeimet a két alak között idegesen jártatva, és felvéve egy üveg vizet, ócska vigyoromat megragadva, sarkon fordulok. Akarom mondani, sarkon fordulnék, de Hoseok olyan vehemens léptekkel suhan el mellettem a többiek irányába, hogy újabb meglepettségem, ismét a földbe gyökerezteti lábam.

- Furcsa – jegyzi meg mögülem Taehyung. – Nem is kérdezel semmit? – kérdi cinikusan, közelebb araszolva hozzám, kezeit lassan zsebébe csúsztatva.

- I- Igaz lenne? – intézem felé, lassan újra a szoba felé fordulva a verandáról. – Amit Hoseok mondott…

- Mit mondott – vonja fel jobb szemöldökét, vállával támaszt keresve az ajtófélfán. 

- Tudod te jól, vagy félsz, hogy meghallanak? Eleve, Hoseok tud rólad, rólam, meg az erőnkről? – fakadok ki villanásszerűen érkezett merészséggel, egyre szorosabban markolászva a kezemben tartott műanyagflakont. – Mit jelent az, hogy, ha megmentesz valakit, meghalsz?

- Nyugodj le – taszít félre útjából, s engedelmesen arrébb állva, magára húzva az ajtót, kimért tempóban hagyja figyelmen kívül kibukott, erőlködő toporzékolásomat.

- Van ennek valami köze ahhoz, amit a múltban tettél? – emelem fel rekedtessé vált hangom, mely oly vizekre készül evezni, melyről talán már nincs visszaút. – Vagy a szüleidhez? – élcelődök szemeimet összeszűkítve, egy ismeretlen, találgatások szegélyezte ködös útra térve, s alig kimondva tapintatlan meggondolatlanságomat, legszívesebben szájon csapnám saját magam. Taehyung megáll a lépcsők alján, s vontatottan hátrafordulva a veranda szélén ácsorgó mivoltom felé, szinte szíven döf feketés árnyalatokba fordult, gyűlölet homályosította szemeivel.

- Fogd be – hörgi. Beletapostam oda, ahova a legjobban fáj, oda, amit távolról sem ismerek… Ugyanez a reakció, mint legutóbb, amikor a családját említettem teljesen véletlenül, ugyanez a megvetés és undor. Bűnösséget kellene éreznem...?

- Nem te vagy az áldozat – köpöm szavaim, ám teljes testével felém forduló, vállaival felém hajoló alakja, még a vártnál is jobban megrémíti, tetetett bátor, provokatív felszólalásom, s vele együtt egész lényem.

- Jeon Hyerin, azt ajánlom, húzd meg magad – sziszegi, s fölényesen felemelve állát, egy futólagos pillantást vesz az égről. – A viharfelhők, még csak most gyülekeznek - szökik lesajnáló szája szélére egy félmosoly, azzal megadva magának az utolsó szó jogát, felöltve higgadt fapofáját, az egyre szélesebb körben szétszóródó társasághoz sétál. 

Ennyi elég... Egy rosszkor időzített döfés, és újra megmutatja a foga fehérjét; ám rettenetes tévedésben van, ha azt gondolja, hogy egy percig is megfordul a fejemben a megalkuvás, magam mögött hagyva minden szilárdan hitt elvem…

- Halo, Jimin? – emelem fülemhez a telefont, amint elernyedve helyet foglalok a rozoga falépcsők első fokán, az ásványvizes palackomat gondosan magam mellé ültetve.

- Hyerin, leraktál az előbb – válaszol a vonal túl feléről főnököm, s meghallva kissé aggódó hangját, egy sóhajt engedek el.

- Taehyung beszélt nekem valami katasztrófapontról, sorsról, változó végkifejlettről…

- Hé, lassabban! – int le egy lélegzetvételnyi szünet erejéig. – Katasztrófaelmélet?

- Rébuszokban beszél, vagy éppen olyan teóriákat vág elém, amikről azt hiszi, számomra teljesen egyértelműek lehetnek – morgom, ám érzem, beszédpartnerem már rég máson mereng, ezt mi sem magyarázza jobban, mint, a háttérből kiszűrődő, Jimin-féle csapkodások ölelte keresgélés; feltételezhetően az irodájában van.

- Végül is, ez közel sem badarság – gondolkozik el, mintha saját magával társalogna, amolyan önmegvitatás szintjén. – Atroposz, sorsistenség, katasztrófaelmélet… - morfondírozik tovább, mire egyre gyanakvóbban ráncolom össze homlokom.

- Jimin? – próbálom felhívni magamra a figyelmet, ahogy szinte hallom a fiú agytekervényeinek eszeveszett pörgésének ricsaját. Egy porhintés, és ez az alak azonnal egy másik, számomra ismeretlen univerzumban lapozza agyának hatalmas enciklopédiáit...

- Moirák – jelenti ki, most már minden bizonnyal nekem szánva megjegyzését. – Olvastam régebben róluk, és számba véve a körülményeket…

- Jimin, úgy, hogy a csekély értelmű Hyerin is értse – orrolom meg.

- Meg is van – Ért célt keresése, valószínűleg valamilyen internetes portálon, vagy végeláthatatlan oldalszámú lexikonjában. – Moriák, vagyis a sors istenségei; ők felügyelték, szőtték fonták a végzet fonalát a görög mitológiában. Klóthó szőtte az emberi élet fonalát, Lakheszisz kimérte a hosszúságát, és Atroposz ollójával kíméletlenül elmetszette azt. Nem szólhattak bele a végzet vezetésébe, ők csupán a rendet tartották fenn, ám hatalmuk minden Isten felett állt – taglalja végletekig menő komolysággal, felolvasásszerűen hirtelen eszébe ötlő képzetének feltételes magyarázat. – Egyes feljegyzések szerint, Lakheszisz megszegte az isteni törvényeket; visszaadta egy ember életét, s Atroposz megkérve apját, Zeuszt, hogy állítsa helyre a sors összekuszálódott fonalát, megbüntettette Lakhesziszt tettéért – viszi le hangsúlyát, s feleszmélve meredt bámulásomból, hirtelen egyetlen egy épkézláb szösszenet sem távozik kissé kiszáradt érzetű torkomból.

- Mi lett Lakheszisszel, és Atroposszal? – hadarom el.

- Nem találok róluk semmit, viszont… Van egy történész ismerősöm, Kim Namjoon, ő talán választ adhat a kérdésre.

- Nem térek magamhoz – hebegek, még mindig az információáradat zavaros örvényében elmerülve.

- Hogy a fenében nem jutott eddig eszembe a mitológiához nyúlni... – zsörtölődik Jimin. - Innen a káoszelmélet, innen a pillangó effektus, minden innen ered!

- Jimin, gondolod, hogy…

- Hogy te testesíted meg Lakhesziszt? Talán... Még nem tudom – lassul le szavajárása. - Viszont, ha te vagy ő, Kim Taehyung Atroposz, akkor ki a harmadik sorsfigyelő?

22. Sebhely

22. fejezet

A férfiuralommal nem az a baj, hogy rosszul bánik a nőkkel, hanem az, hogy tönkreteszi az egész földi életet. Megrontja, és végül el is pusztítja. /Müller Péter/

Fogalmam sincs, hogy az út pora, a szomjúságom vagy a bennem gyülemlő feszültség torkom kaparásának az oka, de egyre csak azon kapom magam, hogy nyelek, nyelek és nyelek... A szó szoros, és átvitt értelmében is. Elnyelem a bennem kavargó heveny érzéseket, a kitörni vágyó szónoklataimat, és a valós véleményemet is mélyre suvasztom magamban, Kim Taehyung közelsége okozta fullasztó légszomjammal együtt. Zavar, egyszerűen csak zavar…

Utunk valamiféle hűvös fuvallatok kerülgette, keskeny kavicsos járáson vezet keresztül, ahogy bátran szétszóródva a kellemes szakaszon, egy hófehér kerítéshez érünk; s megérintve festett, érdes felületét, egy grimasszal törlöm saját felsőmbe maszatos ujjam.

- Én vagyok az egyetlen, akinek nincs jó előérzete? – dünnyög közelebb osonva hozzám Yujin, kérdését félően halkra véve.

- Még szerencse, hogy nem éjszaka járunk erre – konstatálom, ahogy a gondolattól még a hideg is kiráz.

- Itt vagyunk – jegyzi meg az élen haladó, önmagát vezetőnek kitüntetett Hoseok, megtorpanva a patyolat kapu előtt, melynek lécein túllesve, valamiféle vendégházzal találjuk szemben magunkat. – Legalábbis azt hiszem – hátrál ki, s tekintetét a kapu felett lógó, motel feliratra vezeti. Végigkúsztatva szemeim a kissé meggyötört ábrázatú társaságon, akaratlanul is elmosolyodok kényelmetlen, egészen lehetetlen helyzetünkön. Ki a száját húzogatja, ki elzsibbadt vállait tornáztatja, barátnőm pedig sokadszorra is kisöcsémet szidja; az én figyelmemet azonban mégiscsak egy közeledő autó kelti fel, mely hatalmas robajjal, a kavicsokon csörtet egyenesen a kapu előtti feljáróig. Fapofával, meghökkenve mérjük végig a hirtelen berobbanó fekete járművet, és annak ugyancsak meglepett, középkorú sofőrjét.

- Hát maguk? – szegezi nekünk kérdését a férfi, alig kitárva a kocsi ajtaját.

- Jó napot! – lép előre Jin, átvéve esetlenségünktől a szónok szerepét. – Történt velünk egy kis baleset és…

- Az egy akkumulátor? – sandít a lábunk előtt heverő ezeréves alkatrészre, mire hevesen szinkronbólogatásba kezdünk.

- Felszeretnénk tölteni, illetve… - folytatja Jin, vállai fölött áttanulmányozva az elfáradt brancsot. – Egy kicsit pihenni.

- Júniustól vagyunk nyitva, a nyári szezontól – jegyzi meg egyszerűen és ellépve autójától, keresztül nézve rajtunk, egyenesen sétál köztünk végig a kapuig. Ez aztán a mogorvaság… Inkább elfordulok, hogy ne rontsak az arcomra szökő grimaszommal, ennél is jobban a helyzetünkön.

- Szívem, kik ezek? – hallok meg egy lágyabb, női hangot a kerítés túl feléről, mire megpördülve, egy érdeklődő tekintettel találom szembe a társaságot. Szélesre nyitott, kerek szemekkel pásztáz véging minket, s korábbi megszólításától, rögvest Yoongi, s kollégám révén Jimin jut eszembe. Vajon mit csinálhatnak most?

- Asszonyom – előzi meg az úr szóra nyílt száját Jin. – Ezt az akkumulátort szeretnénk feltölteni, és pihenni, de már tudjuk, hogy ez nem lehetséges – formálja meg színészeket megszégyenítő habitussal szavait a fiú, száját szomorúan lebiggyesztve, szemével ösztönözve bennünket, hogy az idétlen pofák helyett, hasonló bánkódó képet fessünk fel.

- Júnistól nyitunk – jegyzi meg a nő, de hangja mégis biztatóan hat, s egy lépést kihátrálva a kapun benyitó férjétől, nagyobbra tárja előttünk a bejáratot; a mogorva férfi szúrós tekintetére ügyet sem vetve. – De nem hagyunk senkit szállás nélkül, gyertek csak be – szelídül végérvényesen is el mosolya, amint felvillanyozva, hasonló vidámsággal nézünk össze a srácokkal.

- Hálásan köszönjük – előz ki mindannyiinkat Jin, szemlátomást máris beférkőzve a középkorú, kedves nő kegyeibe.

- Szívem, segíts a fiúknak – mutat a földön heverő akkumulátorra a nő, mire elhúzva száját, egymaga emeli fel az olajos dobozt, és leplezve kínlódását, sebes léptekkel tűnik el a ház irányába. – Mi szél fújt erre titeket? – lépcsőz fel a mesés előkertből kilépve, minket lassú, kimért léptekkel vezetve az épület bejárata felé.

- Mondjuk úgy, hogy nem alakult túl szerencsésen az utunk – folytatja töretlen, hercegi nemességű szónoklatát Jin, míg a többiek csak piszmognak, és Yujin is egyre nyűgösebben vánszorog fel a nyikorgó lépcsőkön.

- Csak két szabad lakrészünk van odakinn, a többi festés alatt van – ecseteli sajnálkozva a nő, mintha egyenesen rosszul érezné magát, holott mi tévedtünk ide a semmiből. – Hátul, a park mögött vannak a faházak – nyúl a fellógatott kulcsokért, a recepciós pult mögé lépve a nő. – Én, Oh Minjae vagyok, a Vörösfenyő Motel vezetője, a korábbi morcos alak a férjem. Legyetek üdvözölve nálunk! – nyújtja át az elől ácsorgó, mindannyiunk nevében is hajolgató Seokjin-nek a kulcscsomókat. – Írjatok itt alá, és jelöljétek be, meddig maradnátok, fizetni utólag tudtok.

- Köszönjük szépen – végzünk már-már törzsdöntéseket megfélemlítő hajlást újra, s sorban aláírjuk a szükséges papírokat, melyet követve és mély, egészen könnyed levegőt véve, a potenciális lakrészeink után hirdetünk keresőhadjáratot.

- A lányoké az egyik – lép Jin mellé Yujin. – A fiúké a másik – kapja ki kérdés nélkül kezéből egy találomra választott kulcsot.

- Vagy te és én az egyikbe – húzza kajánul el szája szélét Jungkook. – A többiek a másikba.

- Szólj, ha keltselek fel az álomvilágból – kuncogja el magát lesajnálóan Yujin, mire kisöcsém teátrálisan nyúl a szívéhez, jelezve fájdalmát a nyelvét kiötlő lánynak.

- Könnyebben ment, mint hittem – dönti kissé oldalra fejét az előttem sétáló Jin büszkeség zengte hangját, mindenki számára megfelelően hallatva.

- Vagy most lenyúlták az aksit, a szerveinket meg eladják – morfondírozik mögülem öcsém.

- Eleve nem is kellene itt maradnunk – dünnyög valahol elölről Hoseok.

- Hulla vagyok, éhes és csíp a kosz – vágja rá élcesen barátnőm, amint mellém szegődve belém karol, s sűrű lombok árnyékolta faházak egyike felé húz.

- Akkor belőled jön ez a szag? – lassít léptein az utánunk szóló Hoseok, majd jóízűt nevetve epés megjegyzésén, a fiúkkal együtt az egyes sorszámmal ellátott bungalow irányába masíroz, a sor végén, a még mindig kelletlenül vánszorgó Taehyung-gal. 
Barátnőm vehemens léptekkel dobog végig a házikó bejáratához vezető keskeny lépcsőfokokon, s dühösen vágja ki maga előtt a bejárati ajtót.

- Annyira… - hörgi indulattal berobogva az ismeretlen helységbe. – Mérges vagyok - torpan meg a szoba közepén, és óvatosan körbetekintő alakomhoz fordul, mire halkan elkuncogom magam. 

- Udvarlók – jelentem ki egyszerűen. – A rosszabbik fajtából – somolygok, s lassan körbenézve, az egyik ágyhoz lépek.

- Az idegeimmel játszik Hoseok, Jungkook pedig az agyamra megy – pufogja, amint az egyetlen, szobánkból nyíló ajtón benyit. – Ah, ez a fürdő – fújja ki elégedetten levegőjét. – Rongyosra áztatom magam.

- Van a táskádban valami élhető ruha? – csoszogok az ágyára dobott oldaltáskához.

- Nálam ne lenne? – feleli dölyfösen. – Válassz valamit, én megyek és belefojtom magam a tusolóba – Azzal magára zárva a fürdőt, arcomon ragadt vigyorommal együtt hagy egyedül, a csendes, némi vízcsobogás zsongta helységben. Karjaimat fellendítve, elzsibbadt tagjaimat kitornáztatva, egy mély sóhajjal battyogok kis szobánk előtt húzódó emelt verandára, s megtámaszkodva a fakorláton, a fiúk átmeneti lakrésze felé fordítom fejem. Nesztelenség járja át a környéket, ami elsőre is meglehetősen szokatlannak hat, és hiába fülelek tovább, egy árva zaj sem szökik ki a faházukból. Vagy alszanak, vagy leléptek, más oka nem lehet ennek a némaságnak; majd közelebb settenkedve a kiszemelt bungalow-hoz, a szótlanságtól felbátorodva, könnyedén nyitok be szobájukba. Sehol senki, csupán szanaszét dobált hátizsákok, cipők, és egyetlen egy, máris összedöncölt franciaágy köszön vissza rám, amint valamiféle kíváncsi sugallattól vezérelve, lassan a fürdőbe is benyitok. Nincs bezárva, ezek szerint mindenkinek sürgős dolga akadt, és a nyűg lányoknak, valahogy elfelejtettek...

- Huh? – akad el még gondolatmenetem is, a váratlan elém táruló látványtól, lélegzetemről, és torkomban rekedt felszólalásomról már nem is beszélve. – S- Sajnálom - nyúlok az elvándorolt kilincs után, ám mielőtt reflexszerűen visszahúzhatnám, a benn tartózkodó félmeztelen Kim Taehyung egyik kezével megtámaszkodva az ajtófélfán, könnyedén akadályozza meg tettem.

- Perverz vagy? – sandít rám gúnyosan felvont szemöldökével, de elmém még mindig az előbb, csupán villanásra elkapott, sebhelyekkel borított háton mereng.

- Csak a többieket kerestem – sütöm félre szemeim, kihátrálva a fürdőszoba küszöbétől.

- Vagy csak remélted, hogy Seokjin tusol éppen benn – emeli fel immáron mindkét szemöldökét cinikusan, s teljes szélességére tárja a bejáratot, ezzel teljes képet adva kicsatolt övétől kissé lógó farmerjától, és teljesen csupasz mellkasáról. Szemmel látható, leplezhetetlen elvörösödésem, a másodperc tört része alatt adná, még egy vak tudtára is, hogy lányos kínomban, a vérnyomásom se perc alatt szökött fel.

- Gondolj, amit akarsz – köszörülöm meg felbátorodva torkom. – Bár, most, hogy említed… - keresem meg merészen tekintetének vonalát. – Nem bántam volna, ha Jin van bent – vonom fel haloványan számszélét, mire az előttem álló, lesajnálóan neveti el magát. Most ez miért kellett...? Mégis miért provokálom? Tudatnám, hogy ezen csak felbőszül...

- És az ő látványa is ennyire lázba hozna? – lép egy határozottat közelebb. – A füled pirosabb, mint egy paradicsom – hangoztatja magabiztosan az egyértelműt.

- Rosszul látod – söpröm minden kusza tincsem fülem fölé. – Most ha megbocsátasz – fordulok el, ám hiába indulok meg a kijárat irányába, pár lépésből kielőzve, Taehyung egy mozdulattal csapja be előttem a szoba ajtaját, ezzel nem csak rám hozva a frászt, de minden esetlen bátorságomat is a földbe döngölve. – Van még valami mondani valód? – nyelek egy hatalmasat, a fiúra ráncolva homlokom.

- Mondani valóm? Az nincs – mosolyodik el gyanúsan, és vontatottan közelembe araszolva, a szoba közepén meghúzódó ágy sarkáig hátrálok előle. – Hagyj békén – köpöm, félre szegezve szemeimet, ám szándékom, hogy kikerülöm magas alakját, rögvest kudarcba fullad, ahogy vállaimat meglökve, a bútorra zuhanó testem fölé kerekedik. Természetellenesen tárom hatalmasra pilláim, s harca kelve minden megmerevedett végtagommal, mozdulatlanul, egyenesen lélegzetvisszafojtva felejtem pillantásom az elégedetten somolygó, engem pásztázó fiú arcán. – Ócska trükk – szökik ki számon egy meggondolatlan megállapítás.

- Trükk?

- Hogy fizikai erőszakkal állíts félre - szűröm fogaim között, de szemeimet, képtelen vagyok íriszeihez emelni.

- Fizikai erőszak? – nevet fel. – Hiszen úgy remeg minden felforrósodott porcikád, mintha minimum vágyat keltene egy puszta érintésem is benned – simít végig vállamon, melytől minden szavát beigazolva, önkéntelenül rázkódok meg. – Ez nem erőszak – vezeti ujjait derekamra, mire kezeim erőteljesen kötnek ki a fölöttem tornyosuló mellkasán, ám hiába tolom el..., mintha egy fallal próbálkoznék. Korábbi lassú, megfontolt mozdulatai, villámcsapásszerűen, oly hirtelenséggel vadulnak el, hogy látásommal együtt, dobhártyámra is fátyolos köd ül, amint tolakodóan nyúl olyan porcikáimhoz, ahova férfi ezelőtt sosem. Megrémít…

- Fejezd be – rivallok rá, de minél erősebben próbálok impulzust lehelni testembe, a fiú annál fölényesebben tart csapdában, míg végül ajkait, ellentmondást nem tűrve, nyakam vékony, a vártnál is fényévekkel érzékenyebb bőrömre tapasztja. Felsikoltok, de szabad kezét azonnal számra tapasztja. Ez már nem játék, ez már nem vicces…! Mégis mi történik, miért csinálja ezt, hagyja abba, hát nem hallja, nem látja? - Eressz! – törnek szavaim utat, de a felismerés, hogy mennyire gyenge is tud valójában lenni egy nő, zsigerig rémít... Mozgása lassul, érintései enyhülnek, míg végül eltávolodva vacakul vergődő testemtől, az ágy szélére húzódik, megvető, gúnytól sötétült szemeit egy pillanatra sem elvéve feltápászkodó alakomról. Mi volt ez az egész, most mégis mi a franc történt? Vénámig tölt meg a félelem, ám mielőtt menekülőre foghatnám zsibbadt lábaim, a kintről beszűrődő hangoskodás vonja el figyelmem.

- Itt a pizza – hangzik immáron érthetően a verandáról, s a hang tulajdonosa benyitva az egészen párásnak ható helységbe, újra elismétli. – Itt a pizza – vigyorog telibe minket Jungkook, sarkában a másik két fiúval, ám arcáról, látványomtól, azonnal lehervad a mosoly. – Noona – hadarja el furcsállóan megnevezésem.

- Ti meg mit csináltok? – érdeklődik Jin meglepetten, ahogy rögvest felugrok, az ágy szélén fapofával ücsörgőt, a lehető legtávolabbra elkerülve.

- S- Semmit – hebegem el, hajamat és felsőmet megigazgatva, ám megállva értetlen tekintetű öcsém előtt, minden erőmet segítségül kell hívnom, hogy ne bőgjem el magam.

- Na persze – lép beljebb Hoseok, lehunyt szemeivel felsóhajtva. - Tae meg viccből van póló nélkül - sandít az elhúzott szájú támadómra. - Mindenesetre hoztunk kaját, szólj a kisasszonynak, hogy jöhet. Eddig panaszkodott, hogy milyen kajás.

Bólintok, és sebesen kilibbenve az elkomorodott felhők elfedte ég alá, számhoz szorított kézfejjel, meg sem állok saját lakrészünkig, ahova benyitva, öltözködő barátnőmmel találom szemben magam. Nem szólok, nem gondolkodok, egyszerűen lépek a lányhoz, s félbeszakítva pulóverének igazgatását, torkomban dobogó szívem enyhítése érdekében, ernyedten borulok vállára.

- Hyerin – szólít meg aggódóan. – Baj van? – inog meg súlyomtól.

- Csak… - kezdem halkan. – Maradjunk így – csuklik el hangom, könnyeimet erőszakkal visszanyelve. Nem firtatja kiborulásom okát, nem kérdez, csendesen hagyja, hogy nekidőlve nyugtassam magam, s hátamra simított érintésétől, talán légzésem is visszatér a normál kerékvágásba. Ez valamiféle rémálom, ugye? Vagy ez a valóság lenne…? Kiszolgáltatott, ostoba emberi lény vagyok, aki saját, összezavart érzésein sem képes kiigazodni és hiába üvölt elmém bosszúvágy öltöztette gyűlöletért, túl soknak bizonyultak az imént történtek, és már magamat sem bírom ép ésszel kiismerni. Igaza van Kim Taehyung-nak, szerencsétlen vagyok, és szeretném minden energiámmal őt okolni, őt átkozni, de mindenekfelett, magamban kell megkeresnem a megoldást mindarra, amire most még azt hiszem, talán nem is létezik helytálló válasz. 
Yujin kedves gesztusai hamar megnyugtatnak, és az utóbbi időben bekövetkezett eltávolodásunk ellenére is, mintha megérezni, hogy az egyik fiú tehet feldúltságomról. Az egész férfi nemet szidni kezdi, élükön öcsémmel, és hiába testvérem a szóban forgó egyén, a lány teátrális előadásától, hangos nevetésekbe enyhül feszültségem. Ó Yujin, bár elmondhatnám, bár megérthetnél...

Késődélutánra jár már, s összeszedve magam Yujin oldalán, némelyest felbátorodva lépdelek ki a faházak előtt ücsörgő fiúkhoz, akik meglátva közeledésünket, vegyes érzelmekkel megbombázva minket, fennhangon szólongatnak neveinket. Taehyung kelletlenül markolász valamiféle üdítőt, felénk sem nézve, Jin kedvesen próbál maga mellé invitálni, Hoseok és Jungkook pedig azonnal barátnőmet kezdik valamiféle mondvacsinált indokkal piszkálni.

- Hagyjátok már békén – durcásodnak el vonásaim, a körbeült kerti asztalhoz érve. – Ezért nincs soha barátnőd öcsi – hunyorgok Jungkookra. – Nem értesz a lányokhoz.

- Huhú, oltás! – röhög fel Hoseok, és pár másodpercig öcsém méltatlankodó kiáltásait figyelve, szemeim végül Kim Taehyung felálló, s némán elballagó alakján ragadnak meg. Telefonjához nyúl, és ügyet sem véve a hevesen hangoskodó brancsról, a faházak mögött tűnik el. Nyilvánvalóan a „Hogyan legyünk mocskos tahók” forróvonalat hívja, egy újabb piszkos trükk kiterveléséhez kérve némi segítséget… De legalább a tény nyugtat, hogy újra a bosszankodó utálkozás fog el vele kapcsolatban, mintsem kelletlen katyvaszos félelem, legalábbis eddig úgy érzem, megfelelően tudom ezek után kezelni a helyzetem. Legalábbis nagyon remélem...

Egy kihűlt pizza után nyúlok, s eltávolodva a hangosan diskuráló srácoktól, egy közeli, hatalmas fa mögé bújva ér örömteljesen a tény, hogy rendbe jött a térerőnk, s Jimin is üzenetet hagyott nekem otthonról. Hiányzik… Biztos vagyok benne, hogy mostanra is lenne pár bölcs, bátorító, idézetes könyveket megszégyenítő szava. És Yoongi? A morbid megszólalásai, az elborult elméje; mennyire jó lenne, ha ők is itt lenének most velem. Velünk…

- Hyerin? – lép életbe főnökömmel a vonal. – Próbáltalak hívni, minden rendben?

- Nem volt térerőnk, ne haragudj – fújom ki levegőmet szelíd, komoly hangja hallatán. – Az túlzás, hogy minden rendben, de élek. Eltévedtünk, és most valahol Gwangyang közelében vagyunk egy szállóban.

- Kim Taehyung?

- Itt van ő is. Sajnos… - csúszok le görnyedten lassan a fa tövébe. – Zavaros minden – lehelem, s fejemet térdeimre hajtom.

- Tett valamit? – kérdi egyenesen, és hiába van meg mélyen bennem az indíttatás, hogy beszámoljak neki a valóságról, végül magamba fojtom a tényeket.

- Nem, nem csinált velem semmit – felelem halkan, alig hallhatóan. – Jimin, szerinted is vajnyi keveset tudunk?

- Miről?

- Erről az egészről… Az erőmről, az újraélt napokról, a sorsról – hadarom el kételyeim.

- Úgy gondolom igen, és ő, pontosan tud minden apró részletet – válaszol szinte gondolkodás nélkül, ellenségemre utalva.

- De mit tudhat, és miért… Miért nem árulja el Taehyung – mélyesztem homlokom térdeimnek, kezemben tartott telefonomat kócos, hosszú hajam alá dugva.

- Mert a tudás átok – érkezik fülembe az említett mély hangja, s felpillantva, váratlan hidegzuhanyként ér a fának támaszkodó, talán már a hívás eleje óta engem figyelő fiú látványa. Kezem megremeg, ám pillanatnyi ijedt meglepettségem, hamar elkomorodik, s összeráncolva szemöldököm, rövidre zárom Jimin-nel való beszélgetésem. A felettem álló, elnézve szedett-vetett telefonomat zsebre csúsztató mozdulataimat, rejtélyes okoktól vezérelve, tőlem kissé távolabb, hátát a fának tartva, leül mellém; s mélyet szippantva a tiszta levegőből, könyökét térdére támasztja. Most meg mi az ördögöt akar, talán újra rám támad, itt, a többiekhez ennyire közel? Vagy nekem kellene újra szóra kerekedve válaszokat követelnem...? Már megint ez a figyelmeztetés; egyáltalán nincs jó előérzetem...