12. A játszma

12. fejezet

A világnak fogai vannak, és beléd marhat, amikor csak akar./Stephen King/

- Taehyung –

Tekintetének örvénylő morajában elúszva, szinte tisztán érzem minden zsigeremben, hogy az előttem álló lány belém vetett összes kételye egyre magasabb csúcsokra tör. Tökéletesen megvezethető, gyanakvó, s még, ha ebben a pillanatban jönne is rá kilétem valójára, feltehetően akkor is valamiféle elégedett, becsvágyó vigyor tarkítaná arcom minden vonását. Ügyelve kimértségemre, higgadtan sétálok ki a nappaliba, majd a kezemben tartott poharakat letéve újdonsült lakótársam, meg valami csitri elé, egy visszafojthatatlan gúnyos mosollyal baktatok vissza a konyhába, ahova elképzelésemhez hűen, Jeon Hyerin is kisvártatva követ. Ez a lány kiszámíthatóbb, mint, egy film, amit már százszor láttam, nem állítóm, hogy egyszerű is mivolta, de észre sem veszi, s úgy táncol, ahogy én fütyülök…

- Hyerin? – fordulok a lassú léptekkel konyhába lépő lány felé. Feszeng, szemeit csak lopva emeli rám, egyértelmű, hogy aggályok gyötrik. – Gond van? – lépek egy határozottat felé, hangomban egy undorító, álszent aggodalommal.

- A levél…  - kezdi halkan, oly gyámoltalanul, hogy kedvem lenne, egy mozdulattal a sárba tiporni a lelkivilágát.

- Ugye, nem olvastál el rajta semmit…? – sandítok rá. Gyűlölöm, hogy ostobának kell néznem saját magam, de a végeredmény egészen szórakoztató.

- Igazándiból… - hebegi, száját végül elharapva.

- Beszélj – kapom kissé mérges szemeim a lányra. Zavart minden porcikája… Legszívesebben arcon röhögném, és valljuk be, ha nem jön be a rendőr szakma, színész még lehetek. Egyszerűen tökéletesen hiszi el minden szavam, és még ha cselekedeteim össze is zavarják, legnagyobb elégedettségemre, kétségtelen, hogy már egy ideje engem próbál megfejteni. – Mit akarsz – szegezem neki valamiféle meglepett kijelentésbe hajló kérdésem, amint magabiztosan felé sétálok, s követve kihátráló mozdulatait, végül a hűtőnek simul háta. Az a bizonyos intim szféra, ahova egyesek még családtagjaikat is nehezen engedik be, nemhogy egy rámenős, gyanús idegent… Felkészületlenül éri, és zavarba sodródik, amit arcán megjelenő vöröses árnyalatok, és a rám meredő értetlen szemek, szavak nélkül is elmondják. Minden lépése előtt járok, és ismét úgy cselekszik, ahogy én kívánom… - Talán nyomoztál utánam? – förmedek rá, amitől halványan összerezzen. Telitalálat…

- Én is – ráncolja rám kétségbeesett, bizonytalan homlokát. – Én is újraélem – bólint kettőt biztatóan, majd félresütve szemeivel, egyértelműen a tudtomra adja, hogy ez a túlontúl közeli testkontaktus, ez a falhoz kényszerítettség, tulajdonképpen közel sincs ínyére. Szinte hallom a gyorsvonatokat megszégyenítően verő kis szívét… Talán izgalomba hoztam, fölényes közelségemmel? Nevetségesen kiszámítható reakció…

- Tessék? – értetlenkedek távolabb lépve Hyerin-től.

- A képességed, hogy újraélsz napokat, hogy a halottak segítséget kérnek tőled… - taglalja.

- Azt akarod mondani, hogy te is…

- Igen – vág szavamba, ahogy egy ijesztően vidám, egészen felvillanyozott mosoly oson arcára, amit egy ideig némán fürkészek, majd egy sóhajjal tarkómra simítok.

- Éreztem – vándorolnak szemeim újra a lányra. – Furcsa voltál első perctől kezdve – folytatom tovább ezt az ostoba társalgást, s a bennem fortyogó szánakozó érzés indíttatta grimaszt visszafojtva, a lány mögé nyúlok. Ismét nem érti, lélegzete elakad, és hosszasan mereng el kiguvadt szemeivel mozdulatomban, majd kinyitva a mögötte ácsorgó hűtőszekrényt, megint elönt a cinizmus legádázabb érzete. Elpirul, feszeng, és az igazat megvallva, egészen élvezem…

- Hé, srácok – robban be a helységbe Jungkook. – Mi a rossebet csináltok, hol a sör? – siet közelebb, és a hűtőből imént kivett üvegeket kikapva kezemből, kérdő szemekkel mér végig bennünket. Kellett még ez a gyerek, pontosan oda, a hátam közepére…

- Megyünk – előz meg Hyerin arcán még mindig ezzel a szánalmas mosollyal, mire a fiatalabbik Jeon nyomába eredve, a nappali felé vesszük az irányt.

- Holnap… Beszélnünk kellene – súgom a lány mellé sétálva, aki beleegyezően bólint, s kavargó gondolatai között elmerülve huppan barátnője mellé.

Egy cseppet sem lepett meg, hogy végül kinyomozta az életunt patológussal, hogy mi közöm van az elmegyógyintézethez, ahogy az sem, hogy szinte tétovázás nélkül elém állt ezzel. A sorsomban van, ahogy én is az övében, elkerülhetetlen, felülírhatatlan, és erre ő is rá fog jönni, amit repesve, tárt karokkal várok; várom a pillanatot, és a momentummal együtt a bukást. Egy angyal bukását…

Nem tudom életem melyik mérföldkövénél lettem egy érzelmi selejt, esetleg szüleim halálakor, vagy már előtte? Talán mindig is ilyen ember voltam, megeshet, hogy ilyennek teremtettek, s kárhozat lenne az én sorsom?

A reggeli napsugarak fájóan érik el meztelen felsőtestem, és meglepetten ér, hogy pár sörtől is kissé kótyagosan botorkálok ki szobám falai közül, majd a nappaliba érve egy kelletlen vigyor téved arcomra a kanapén fetrengő fiú látványától. Haza mentek a lányok, én leléptem aludni, ez meg folytatta az ivást, vagy mi a bánat? Gyomorforgató alkoholszag terjeng, és alig beköltözve, már a kupleráj is bántóan hat kába szemeimre.

- Halló? – lépkedek komótosan vissza, szobámba zengő telefonom után.

- Gyere le – utasít egy mély, kellemetlenül elmémig hatoló hang.

- Dolgozni megyek – forgatom meg szemeim, ahogy lassan egyenruhámba bújtatom magam. – Mi van? – kérdem, de csak a kinyomott vonal zúgása köszön vissza mobilomból. Unottan magam után rángatva testem, a világ minden érdektelenségével arcomon lépcsőzök le, majd az utca retinaégető fényébe lépve, elhúzott szájjal sétálok a közelben parkoló, koromfekete, sötétített üvegezésű, általam már egészen jól ismert járműhöz.

- Jó reggelt! – ülök be a bőr kárpitra, rá sem pillantva a mellettem terpeszkedő férfira, aki intve sofőrjének, mozgásra bírja az autót.

- Megkaptam az üzeneted. A lányom rájött? – szegezi nekem kérdését Jeon úr.

- Részben – bámulok a makulátlan tisztaságú üvegen át a városra.

- Ezek szerint nem tud mindent.

- Még - konstatálom orrom alól, és pár percnyi szótlanság után, végül a mellettem ülő töri meg a csendet.

- Légy óvatos vele, van olyan talpraesett, mint az anyja volt.

- Megvannak a saját taktikáim – ecsetelem könnyelműen.

- Abban egy percig sem kételkedtem - gúnyolódik jóízűen. 

- Észrevétlenül másztam az agyába, miközben csak egyre jobban kiismerem.

- Azt hiszed, ha beléd szeret, akkor irányíthatod?

- Nem kell ahhoz belém szeretnie, így is mindig egy lépéssel előtte fogok járni.

- Magabiztos vagy – neveti el magát leheletnyi szarkazmusával a férfi, mire elérve a rendőrkapitányságot, ösztönösen nyitom ki a megálló autó ajtaját.

- Szép napot Uram! – ironizálom Jeon úrnak, majd ellépve a járdára, zsebre vágott kezekkel indulok meg az őrs irányába. Jeon Hyerin, ha tudnád, mennyire várom a mai találkát, csak aztán győzzem kivárni, míg magad eszmélsz rá, hogy a világ nem olyan egyszerű, barátságos hely, mint, ahogy azt talán hiszed…

Pusztán vágjam az arcába a kőkemény tényeket, oly egyszerűen, hogy a legnagyobb összpontosítással tanulmányozhassam át a felismerés, minden képére futó rezdülését? Hol maradna akkor a móka, és a kacagás? Számomra nem lenne szórakoztató, bár, előbb utóbb szintet kell, hogy lépjen a játék… 

Póker arcom mögé láncolt gondolataimmal sétálok keresztül a rendőrkapitányságon, a szokottnál is jobban átgondolva bebetonozott céljaimat, amiket, mint egy vallás tartok szemem előtt, magabiztosan állítva, hogy eltéríthetetlen vagyok az utamról, amit járok.

- Igen, tessék? – szól bele a vonal túl végéről Jeon Hyerin, miután komótosan előkerestem telefonszámát.

- Taehyung vagyok.

- H-Honnan van meg a telefonszámom? – lepődik meg.

- Az öcsédtől – válaszolom közönyösen. – Tudnánk találkozni?

- Még a hullaházban vagyok – próbál mentegetőzni.

- Nem gond odamegyek, úgy is járőrszolgálatban leszek. Melyik hullaház?

- Gonam, de… - folytatná értetlenkedését, mire elvéve telefonomat fülemtől, lassan nyomom rá a vonalat. Váratlanság, kiszámíthatatlanság, agyalj csak drága Hyerin, fogsz még te ennél többet is, ideje megedzeni elmédet…

Szolgálati autómmal megkeresve az említett halottasház legközelebbi parkolóját, kissé fennhordott orral gyalogolok be az épületbe, ügyet sem véve, a portás felém vetett kérdésére; egyszerűen tanulmányozom át az útbaigazító táblákat, és tempós, ám egyenletes lépésekkel, meg sem állok a célfolyosóig.

- Hé – kopogtatok be az első boncterem nyitott üvegajtóján, amin át már messziről kiszúrom Jeon Hyerin-t, és egy másik alakot. A patológus, minden bizonnyal…

- T-Taehyung – pördül meg a lány, valamiféle meghökkent vigyorral.

- Bocs, hogy csak így betörök – veszem ki másik kezem is egyenruhám zsebéből. – Kim Taehyung – kerülöm meg a lányt, egyenesen a fehér köpenyes alak elé állva, jobb kezemet egy sunyi mosollyal elé tolva.

- Park Jimin – nyúl vontatottan kezemhez, de arca a vártnál is hidegebb. Szúr, egyre csak vájkál szemeimben, mintha bármit is képes lenne kiszűrni…

- Megbízhatsz Jimin-ben, ő tud egyedül a képességemről. Vagyis, a képességünkről – mosolyog irányomba a lány, az üres boncasztalnak támaszkodva. Felém intézett pillantásaiban, valamiféle érdeklődő izgalom költözik, a megszokott bosszúság helyett, ám főnöke egyre méregetőbb, fenntartásokkal teli tekintete egyre csak eltereli figyelmem. Gyanakvóbb a kelleténél, és ez szinte tapintható a közénk férkőző feszültségfelhőn át…

- Kijössz egy kicsit a folyosóra? – húzom gyengéd mosolyra számat, szemeimet megjátszóan a lányra kúsztatva.

- Persze – bólint, majd Jimin-re pillant, s végül engedelmesen követ.

- Hihetetlen – állok meg egy párkánynak könyökölve, és újra végigmérem a lányt. – El sem hiszem, hogy végre szabadon beszélhetek erről valakivel.

- Te nem mondtad el senkinek?

- Senkinek. Látod mi lett belőle, az orvosok szerint hallucinálok.

- Mennyire unom, hogy… - kezdi meg mondandóját, valószínűleg rám reflektálva.

- Ugyanazokat a beszélgetéseket…

- Újra és újra lejátsszuk – neveti el magát, amihez magam is derűsen csatlakozok. – Szóval, a halottak tőled is segítséget kérnek? – érdeklődik hatalmasra élénkbarna íriszivel.

- Ó igen, bár mostanában nem túl gyakori, úgy vélem inkább egy csinosabb megmentőhöz fordulnak – somolygok kajánul, szemrebbenés nélkül halmozva hazugságokat hazugságokra.

- Annyira döbbenetes érzés, hogy képes az ember megmenteni mások életét – ábrándozik el, mintha minden korábbi velem szemben felállított kételye, mind köddé válna.

- Hyerin – töri meg az egészen rózsaszín köd úsztatta csevejt egy közeledő, alacsony, szőkés srác, maga előtt tolva egy hordágyat, és feltehetően egy friss hullát. – Nyisd, kérlek szélesebbre az ajtót – utasítja, mire a lány rögvest ugrik is. – Ó, helló – biccent fejével felém, mire intek, és közelebb sétálok a boncterem küszöbe előtt megálló lányhoz.

- Látom sok a dolgot, bocsánat, hogy zavartalak. Nem bírtam várni – dünnyögöm bűnbánóan, de Hyerin csak mosolyogva legyint.

- Örülök, hogy eljöttél – vigyorog, már-már zavarba ejtő őszinteséggel. – Ki az áldozat? – szól be a két srácnak.

- Lee Marin - közli a szőke könnyelműen, valamiféle idétlen grimasz társaságában. - Vonat gázolta el alig fél órája, vizsgálják még az idegenkezűséget. Szép lány lehetett, most inkább ne akarjátok látni – neveti el magát, de Hyerin újra csak legyint kezével, mondván ne rágódjak túl sokat kollégája habitusán.

- Lassan mennem kell, még a végén búcsút inthetek az állásomnak – húzom el szám, óvatosan hátrább lépve a boncterem ajtajából.

- Kérlek – töri meg a zsivajt egy ismeretlen hang.

- Igen? – fürkészi át a lány két kollégáját, de azok csak értetlenül bámulnak ránk.

- Kérlek, segíts – hangzik, mire összenézve a tőlem jócskán alacsonyabb lánnyal, a felismerés mindkettőnket azonnal eltorzít. Segélykérés? 

A vártnál is zaklatottabb légzéssel, levegő után sóvárogva tűzöm tekintetem szobám plafonjának, és zsigeri mozdulattal, azonnal telefonom után nyúlok… A sötét valóság úgy fog elérni drága Hyerin, hogy úgy érzed, minden addig irányíthatónak vélt mozzanat, egy csapásra csúszik ki biztosnak vélt kezeid közül, én pedig élvezettel, páholyból nézhetem végig a megtörésed minden pillanatát... A játszma elkezdődött!

11. Úgy, mint én?

11. fejezet

Sosem megfelelő a hely és az időpont az igaz szerelemre. Véletlenül történik, egy szívdobbanás alatt, egyetlen felvillanással, egy lüktető pillanatban. /Sarah Dessen/

Valamiféle elégedett, megnyugvó mosollyal az arcomon érek lakásunk épülete elé, ami meglehetősen furcsa, hiszen a világutálat vonásai szoktak dominálni általában ezekben a késődélutáni órákban, alig hazaesve a hullaházból, és, ha jól látom a levélkihordó is éppen elviharzik előttem...

- Várjon ezt… - kapok fel a földről egy elejtett borítékot, okafogyottan a távolodó postás után kapva. – Elejtette – tanulmányozom át egyre furcsállóbban a kezemben tartott levelet, lecövekelve az épület kapuja előtt. Hiszen ez Kim Taehyung névre jött… Gonjiam Elmegyógyintézet?

- Az ott... - szólal fel egy ismerős hang közvetlenül mögülem, a résnyire tárt kapun egy határozott lépéssel kijjebb lépve. - Nem az enyém? - szűri ki fogai közt kérdését a levél tulajdonosa, mire belém fagyott véremtől nehézkesen mozogva, óvatosan fordulok, a szokásosnál is nagyobb rémületet gerjesztő, tekintetét törékeny lelkemig belém döfő alak felé. Arca legalább oly kiismerhetetlenné torzul, mint egész léte, mire hirtelen mozdulattal kapja el alkarom, és berántva az épület bejáratán, a félhomály ködösítette lépcsőház postaládáinak tol, kezeivel minden lehetséges menekülési útvonaltól megfosztva engem. - Nem vagy te egy kicsit túlontúl kíváncsi? – sziszegi megilletődött, már-már félő vonások ellepte arcomba.

- Én csak… - kezdeném a történtek objektív vázolását, de ügyet sem véve erőtlen próbálkozásomra, könnyedén tépi ki kezemből a levelet. – Nem akartam rosszat, egyszerűen csak megtaláltam a… - kapom rá szemeim, de váratlan közelsége, s démoni sötétségben úszó íriszei, egyszerre rekesztik belém még a lélegzetemet is.

- Tegyük fel, hogy igazat mondasz – húzza el száját egy gúnyos, cinizmusban tocsogó grimaszra, s elveszve rajtam merészen vándorló szemei fürkészésében, a másodperc tört része alatt érinti meg jéghideg kezeivel megcsupaszított derekamat.

Kényes, libabőrös másodpercek peregnek le elködösült szemeim előtt, míg végül egy határozott mozdulattal, erővel lököm meg mellkasát, mire haloványan hátrább lép.

- Noona – fojtja belém dühös, kitörni készülő, nyakig elvörösödő szavaimat, a lépcsőkön felbukkanó kisöcsém.

- Jungkook – kapom pillantásom a lépcsőfokokon lassan lebaktató fiúra, ahogy idegesen eltávolodunk egymástól Taehyung-gal.

- Hívtalak, de basztad felvenni – fintorog mellénk érve Jungkook.

- Kell egy pofon? – csattanok fel.

- Viccelek, tudod – neveti el magát kisöcsém. – Ismeritek egymást? – futtatja hol rá, hol a nem sokkal előttem pillázó Taehyung-ra szemét, aki ettől a kérdéstől szemlátomást egész jót derül.

- Kilakoltattak, mi? – sandítok Kook-ra.

- Ennyire átlátszó vagyok? – tettet némi meglepettséget. – Ne aggódj, szinte be se jöttem a lépcsőházba, már találtam is szabad szobát Tae-nál – vigyorog tele szájjal, én meg ismét azon kapom magam, hogy az államat seperhetem a hideg kőről.

- Tae? – dünnyögöm értetlenül, az egyik szemöldökét felsőbbrendűen felhúzó Taehyung-ra pillantva.

- Jó fej srác, rögtön segített. Van még kinn pár dobozom, majd gyertek át Noona – int és ki is viharzik a lépcsőházból. Még mindig nem értem, amikor előző nap Jungkook feljött hozzám lakhatásért, Taehyung még be sem költözött, mi a jó fene van itt… Pusztán én komplikálom túl, csak mert ezúttal a részletek rabjává próbálok válni?

- Hallottad az öcséd, valamikor átjöhetnél – somolyog orra alatt az előlem ellépő fiú, ahogy a kapuhoz lépve, szemtelenül rám kacsint, majd utoljára végigmérve eltorzult fapofámat, egy gyenge kacaj társaságában sétál kisöcsém után az utcára. Úgy érzem egy halvány, átszakadni készülő fóliaszerű képződmény választ el a teljes kiborulástól, és kedvem lenne akkorát ordítani, hogy az egész lépcsőház, vulgáris szavak kíséretében küldene el melegebb éghajlatra…

Hiába egy hatalmas, délelőttbe nyúló alvás, és az üres lakás nyugalma, agyam még mindig szüntelen a groteszk események sorozatán kattog, s egyre csak azon kapom magam, hogy képtelen vagyok követni a mozzanatokat. Folydogálok az árral, le-le bukva a víz alá, és, ha nem vigyázok egy örvény úgy ránt be magával, hogy onnan már csak erőnek erejével úszhatok ki...

- Kim Taehyung – morgom el újdonsült szomszédom nevét. - Egyszerűen megőrjít! – fakadok ki újra, fel-alá trappolva a boncterem pepita járólapjain. – Feltűnik a semmiből, egyszer bunkó, lekezelő, másszor egészen kedves, aztán perverz vigyorral az arcán megkörnyékez – fújtatok tovább. – Megtaláltam a levelét és olyan erőszakossá vált, hogy komolyan megijedtem.

- Bántott? – szegezi rám elkomolyodott pillantását Jimin, íróasztalánál ülve.

- Azt nem mondanám – vörösödök el saját pajzán gondolatomtól, a szóban forgó alak hűvös ujjai helyén aprón megbizseregve.

- Biztos valami fontos levél lehetett – konstatálja egyszerűen főnököm.

- Valami Gonjiam Elmegyógyintézetből jött neki.

- Gonjiam? – ráncolja össze homlokát, látszólag elgondolkodva Jimin.

- Ismered?

- Dolgozik ott egy régi osztálytársam – tér vissza tekintete jegyzetei közé, és újfent munkájába mereng, ezzel végérvényesen kizárva a külvilágot és vele együtt dühös mivoltomat is.

- Szívem, a hűtőknél várlak negyed órája – robban be a boncterem ajtaján Yoongi, szemlátomást kissé mérgesen.

- Bocsánat – grimaszolok bosszúsan rá, hatalmas léptekkel megindulva felé.

- Bal lábbal keltél, vagy mi a szösz? – dönti kérdően oldalra fejét, tekintetét a zajosan folyosóra kitrappoló alakomra szegezve. – Jesszus, felreped a metlaki, csigavér! – vigyorogja el magát, ahogy nyomomba ered.

- Miből gondolod, hogy ideges vagyok? – förmedek szőke munkatársamra.

- Nem mondtam, hogy ideges vagy. Az vagy? – húzza tovább agyam, a tároló terem lengőajtóját kitárva előttem.

- Min Yoongi – kiabálom el nevét már-már hisztérikusan, de vicces arckifejezésén tartva pár pillanat erejéig szemeimet, végül hangos röhögésben török ki, ezzel saját nyomorúságomat és feleslegesnek kinyilvánított agyrémeimet kinevetve. Rágörcsölök olyan haszontalan dolgokra, amikre még csak ügyet sem kellene, hogy vegyek, azt meg végképp nem szabadna hagynom, hogy ez rányomja a bélyegét a kedvemre, a munkámra, vagy egészen egyszerűen a létezésemre. Össze kellene szednem magam, csak tudnám mi volt az a pont, ahol ennyire szétestem…

A nap végére semmi másra sem vágyik az ember lánya, minthogy egy idétlen szappanopera elé bekucorogva, a fellelhető legkalóriadúsabb élelmiszert ölbe véve, végre kizárhassa a világot minden vacak, mondvacsinált problémájával együtt…

- Nem is mesélted mi volt a randevún, azzal az egyetemista sráccal – halkítom kicsit lejjebb a tévét, csak egy lopott pillantást véve a kanapé szélén körmeit reszelő lakótársamra.

- Nem is kérdezted… - dörmögi orra alatt válaszul.

- Ez fájt.

- Említésre sem méltó, a srác egy könyvmoly – húzza el száját Yujin. – Amúgy volt itt az öcséd délután, azt mondta menjünk le hozzájuk este. Vagyis mostanában…

- Csak ezt ne – tömöm be számba nutellával megmerített kanalamat.

- Miért?

- A fazon – csámcsogom unottan. – Akihez Jungkook beköltözött… Ki nem állhatom.

- Ismered? - érdeklődik tovább, feltápászkodva az ülőgarnitúráról.

- Kiismerhetetlen – dünnyögöm.

- Szóval szexi – áll meg a televízió előtt csípőre tett kezeivel lakótársnőm, és a kelleténél is őszintébb kijelentése egy csapásra mázolja vörössé fejem.

- Na, menjünk – sétál céltudatosan felém a lány. – Kíváncsivá tettél – sunnyog, s vonakodó, egészen elnyűtt testemet felhúzva kedvenc fotelomból, előretörtető alakja után csoszogok fehér papucsaimban. Hajamat szedett-vetetten hátrafogva, kopott farmeremben, egyszerű kardigánomban megállva célállomásunknál, valamiféle tudatalattimból eredő pótcselekvéstől vezérelve, egyre csak frufrumat igazgatom, ajkaimat harapdálva, és hiába szól rám Nari, hogy ez külső szemmel borzasztóan visszataszító, csak erőlködések árán tudom visszafogni magam. Csak tudnám mi a baj velem…

- Noona, Yujin-ah – tárja ki a bejárati ajtóval egyetemben karjait is kisöcsém, szemeit vidáman végigmászatva barátnőmön.

- Yujin-ah? Vigyázz a szádra! – lép határozottan beljebb a lány. – Egyelőre én vagyok az idősebb.

- Ugyan, csak pár hónappal – kacagja el magát Jungkook, mire követve őket, én is átlépem a küszöböt. Már kezdtem megijedni, hogy ez a szócsata végül nem teljesül be, de hála az égnek fültanúja lehettem, és a szemlátomást tovább élcelődő öcsémet elnézve, kellemes vigyorgás ül ki arcomra.

- Helló – sétál kimérten tekintetem vonalába a lakás újdonsült bérlője, s futó pillantást véve rólam, egy széles mosollyal lép lakótársnőmhöz. – Kim Taehyung – nyújt kezet a fiú, amit a lány azonnal meg is ragad.

- Choi Yujin – kúszik füléig a név tulajdonosának szája.

- Szép – somolyog gyanús szelídséggel tovább Taehyung. – Szervusz Hyerin – kapja el rábámuló íriszeimet, s válaszul félresütött szemeimmel, egyszerűen biccentek. Azt hittem a helyzet a zavarba ejtő, közben én vagyok az egyetlen kínos egyén az éterben…

- Üljetek le – vezet beljebb a nappali felé minket Jungkook, és azonnal helyet is foglal Yujin melett. Tágas, kellemes melegségű, csupán bútoraiban különböző ez a lakás a miénktől, és ez a férfiparfüm, ami átjárja a falakat, kellemesen bódítóan hat unott mivoltomra.

- Sör jöhet? – indul meg a konyha irányába Taehyung, s az egyöntetű válaszokból, csak az én hangom enyészik el.

- Egy pillanat, a főnököm keres – torpanok meg a kanapék mellé érve, rezgő telefonom után nyúlva zsebembe.

- Ilyenkor? – sandít rám egy kaján vigyorral Yujin, mire egy rosszalló pillantást vetve felé, messzebb araszolok a társaságtól.

- Jimin? – nyomom fülemhez a telefont, kissé suttogva.

- Bocs a zavarásért – kezdi, ám hangján rögtön némi zavart fedezek fel.

- Hidd el, egy cseppet sem zavarsz – dünnyögöm fintorogva a fal felé fordulva.

- Beszéltem az ismerősömmel, akit említettem, a Gonjiam-ból – kezdi meg mondandóját Jimin. – Kim Taehyung a páciensük volt.

- Te kinyomoztad? – hőkölök vissza, arcomra tévedt gyanakvó vigyorommal. – Várjunk csak, páciens? A Gonjiam egy elmegyógyintézet – nevetem el magam kissé kínosan, a vihogó testvéremre és az általa fárasztott barátnőmre lesve.

- Önként ment be…

- Hm, tudtam, hogy nincs rendben agyban a srác – vonok szinte vállat, ám hiába próbálom elviccelni a beszélgetést Jimin feszültségét, látatlanban is tapintani lehet.

- Mikor bement azt hitte megőrült, de az orvosok nem tudták pontosan diagnosztizálni - sóhajtja, és pár másodperc némaság után, végül egy mély lélegzettel nyitja újból szóra száját. – Úgy vélte, hogy újraél napokat.

- Újraél… Napokat? – nyelem félre saját nyálam meglepettségemben. – Ú-Úgy, mint én? – kapkodok levegő után, ahogy legmélyebb döbbenetem, furcsa vonásokban materializálódik arcomon.

- Pontosan úgy - konstatálja Jimin, s remegő kezeimben szorongatott telefonomat fokozatosan lejjebb engedve, megkövülten pillantok, a konyhából kilépő Kim Taehyung alakjára, aki mintha legbelül érezné saját elképedt hitetlenkedésemet, viszonozva elmélyült tekintetem, hosszasan merengünk el egymásban. Mi a fene folyik itt…?

10. Vihar

10. fejezet

Sosem megfelelő a hely és az időpont az igaz szerelemre. Véletlenül történik, egy szívdobbanás alatt, egyetlen felvillanással, egy lüktető pillanatban. /Sarah Dessen/

Kihúzom magam, fejemet felemelem, szemem talán még álmos, de némileg már felcsillan a magabiztos bátorság, még egészen halvány csillogása, s mélyet szippantva a friss levegőből az erkélyre lépve, érdeklődve kezdem fürkészni szűk utcánk gyér forgatagát. A reggelek már egészen más érzést keltenek bennem, mint mondjuk pár hete… Mintha egy felsőbb erő emelne ki a paplan alól, azt suttogva, hogy nekem igenis dolgom van a világban, és még ha az univerzumnak nem is teljesen egyértelmű, már tudom, hogy jóra hivatott létem a Földön. Egy örökség… Keserédes boldogság jár át, ha arra gondolok, hogy édesanyám életében is egy valódi angyal volt, s talán, ha elég kitartó és vakmerő leszek, sikerülhet a nyomdokaiba lépnem. Anya, ha most látsz onnan fentről, azt akarom, hogy tudd: Büszke leszel rám!

- Hyerin – kiált ki a fürdőből Yujin. – Hallasz? Kopogtak, kinyitnád?

- Nyitom – szólok vissza, s kilibbenve az erkélyajtón, végigcsoszogva a nappalin, óvatosan nyitom ki az bejáratot. – Jungkook? – kerekednek el szemeim öcsém fesztelenül vigyorgó látványától.

- Noona, de örülök, hogy itt vagy – lépi át a küszöböt és futólag magához ölelvén, a kanapé mellé dobja sporttáskáját.

- Hát te? – mérem végig némi gyanakvással, az egyre csak tekintetemet kerülő fiút.

- Ki volt az? – toppan be a helységbe egy szál törölközőbe csavarva, nedves haját kezével dörzsölő lakótársnőm, mire egyszerre reked bennem minden szavam, és kitörni készülő nevetésem is.

- Yujin-ah – tárja ki szívélyesen karját Jungkook és, ha nem fogom le, talán egy ölelésre kísérelne meg közelebb osonni a félpucér lányhoz.

- Yujin-ah? Vigyázz a szádra! – húzza ingerülten össze testét fedő leplét a lány, és visszanyúlva a fürdőbe, köntösébe bújtatja magát. – Egyelőre én vagyok az idősebb.

- Ugyan, csak pár hónappal – kacagja el magát Jungkook, majd tarkóján végigsimítva, szinte látható feszültség kerekedik el rajta.

- Na, bökd ki, mi szél hozott – sandítok hol öcsémre, hol a hatalmas, dugig megpakolt táskájára.

- Kirakott a főbérlőm – huppan le a kanapéra egy nem éppen bizalomgerjesztő, bárgyú vigyorral karöltve. – Ragaszkodik a pontos fizetéshez – forgatja meg szemeit.

- Kilakoltattak? – nyújtom hitetlenkedve előrébb nyakam, mint egy jól megtermett, hitetlenkedő strucc.

- Hé, fizettem volna! – méltatlankodik, az ártatlanság mintapéldánya.

- Maradhatsz – von vállat Yujin, és egy elejtett fintorral, szobájába csoszog, öcsémre csak futólag véve egy lesajnáló pillantást.

- Tessék? – hangoztatjuk kórusban Jungkook-kal, ám az ő vonásai a meglepettséget követően, valamiféle büszke cinizmussá enyhülnek. – Ennyi? Hiszen nem is könyörgött! - kiáltom a lány hűlt helyének.

- Hú, ez aztán a testvéri szeretet – oson egy újabb, immáron önelégültségtől felgörbített mosoly öcsém arcára.

- Miért nem mentél a nagyiékhoz? – kötöm tovább azt a megsínylett ebet a karóhoz.

- Hogy hallgassam, milyen tömegszerencsétlenség vagyok? – áll fel, és vállára kapja táskáját. – Yujin imád, ennyi az egész. Fogadd el Noona – kacsint, magabiztosan megpróbálva meggyőzőzni a tényről, hogy csak úgy sziporkázik humora. – Hol a szobám? – tekint vidáman körbe a nappalin.

- Éppen abban állsz – fonom karba kezeim, és jóízűt derülve kisöcsém reakcióján, magamra kapva dzsekimet, somolyogva lépek a napsütés világította lépcsőházba. Yujin közel sem gondolta ezt át, és lefogadom, hogy az idilli, békés együttélés képzete egy elérhetetlen, messze tűnő képzelgés marad, aztán csak reménykedhetek, hogy nem hoz bajt saját vagy barátnőm fejére az a gyerek…

- Kiadó lakás? – torpanok meg a kijárati nagykapu előtti szórólapok borította táblánál, kiszúrva rögvest a legújabb, fehér fecnit. Elküldöm a számot Jungkook-nak, bár aligha akarna jelen kényelméből távozni… - Eső, huh? – lépek egy mély sóhajjal az épület előtti kopott járdára, de hiába kémlelem a vakító eget, felhők halovány foszlánya sem árnyékolja be ma Szöult, hiába a vészjósló viharos előrejelzés.

- Kinyitná kérem? – támad le jobbról egy alak, hatalmas, felsőtestét és arcát eltakaró dobozokat cipelve, mire kapkodva, szinte ösztönszerűen tárom ki előtte a bejárati kaput. – Ah, kösz – pillant vissza az éter első lépcsője elől, mire segítőkész vigyorom rögvest arcomra fagy. – Hyerin – villantja meg még mindig gyanúsan tökéletes mosolyát az illető, ám inkább valamiféle szánakozó nevetésre hajaz reakciója.

- Taehyung – dünnyögöm, és bár erős ingert érzek szemem megforgatására, egyre meredtebben bámulom a dobozokat letevő fiút.

- Ez aztán a véletlen – araszol közelebb. – Talán itt laksz? – mér végig szája szélét cinikusan felvonva.

- Történetesen igen, és te pedig… - hunyorgok zsibbasztóan rá.

- A kiadó lakásba költözök – von szinte vállat, mintha egészen megtisztelőnek kellene éreznem magam, hogy egyáltalán szóra méltat – Pár napja találtam a neten a hirdetést. Olcsó, és közel van az rendőrőrshöz – taglalja tovább, s csak elnyújtott, néma másodpercekkel később eszmélek rá, hogy szinte megbabonáz arcának minden vonása, és, ha ez nem lenne elég, szemlátomást ebben a pillanatban kúszik képére egy önelégült mosoly is, mintha pontosan tudná, hogy mivoltába merengtem. Te jó ég… - Átjöhetnél valamikor – oson vissza korábban letett dobozaihoz, s újra rám pillant egy aggasztóan higgadt mosollyal. – Ha folyton egymásba ütközünk, talán adhatnánk esélyt az ismerkedésnek is, nem gondolod?

- Nem – vágom rá rögtön, nyakig elpirulva, számat eltátva, szemeimet oldalra sütve.

- Mondtam, hogy legyünk barátok – emel egy nagyot dobozain, térdein némileg megtámasztva egy pillanatra. – Nem vagyok sorozatgyilkos, csak tetszel – futtatja rám magabiztos tekintetét, amivel minden maradék mondanivalómat mélyen belém rekesztve, kimérten kezd fellépcsőzni, a következi emeletre, vagy még annál is tovább, fogalmam sincs, jelenleg a légzés is nehezemre esik. Mi a fene ütött ebbe az alakba…? Hogy a francba bánhat ennyire könnyelműen a szavakkal, egyáltalán tisztában van a jelentésükkel? Hirtelen rám törő zavaros gondolataim pont úgy csapnak össze elmémben, mint az égre settenkedő viharfelhők, amik szinte pillanatok alatt kerekedtek felül a vakító kékségen. Kim Taehyung, mégis ki vagy te valójában, és ki engedett be az életembe? Mit kellene gondolnom...? Nem tetszik ez nekem, nagyon nem, erről a hirtelen, derült égből támadó viharos zivatarról már nem is beszélve… Ilyenkor mintha megállna az idő, a percek pedig visszafele peregnének, olyan lassúsággal, hogy az embernek minden pocsolyánál és ráeső vízcseppnél, örökkévalóságig rendelkezésére álljon idő a bosszankodásra. Mintha a cél, hogy eljussunk a tervezett helyig, az eső martalékává válna, és hiába tempózik az ember, hogy kevésbé ázzon, az esernyőt kicsavarja a szél, az embert meg lefröcsköli az első arra járó autó, a zsúfolt buszokról már inkább szót sem ejtek... Néha eszembe jut, előfordulhat, hogy egész idő alatt, amíg magammal szemben sorakoztattam fel, a megannyi kételyem, egész egyszerűen nem én, hanem pont a világ volt az őrült. Minden csak nézőpont kérdése…?

Sosem voltam a társaságok embere, az utóbbi időben mégis megannyi szinte hívatlan ember lépett be az életembe, és jelenleg sem vagyok benne még biztos, hogy ez nyűg, vagy új kalandok sorozata, amiket, ha nem élek túl lelkileg, ők kijózanítanak, s, ha boldogság aranyozza be a teret, együtt osztozunk az érzeten… 
A zivatar már egy ideje alábbhagyni látszik, s a sötétített ablakokon is tökéletesen kivehető vihar, és az üvegnek csapódó esőcseppek moraja a szokottnál is ijesztőbbé varázsolja a Gonam hullaház minden zugát. 

- Négy hulla az öbölnél – lépi át sietősen a boncterem küszöbét Jimin, telefonját fehér köpenye zsebébe csúsztatva.

- Négy? – kapom szemem Yoongi mellől az érkezőre.

- Enyhül a vihar, siessetek – közli Jimin, s kikerülve csuromvíz esernyőmet, derekával alaposan nekimegy az egyik boncasztalnak, ám, mintha misem történt volna, megszaporázva lépteit, irodájába viharzik.

- Gyere szívem – tápászkodik fel egy kényelmes ülőalkalmatosságról szőke munkatársam, aki pár perce még a legutóbbi szörnyű mozis élményét ecsetelte, eldarálva, hogy tulajdonképpel életre alkalmatlan a legtöbb, hogy is fogalmazott… Embernek csúfolt, civilizációs zsákutca.

- H-Hova? – ocsúdok fel pillanatnyi bambulásomból.

- Te mit gondolsz, a holttestek beülnek maguktól a hátsó ülésre?

- Jesszusom, Yoongi – szólok rá azonnal egy rosszalló grimasszal.

- Négynél már igénybe venném a segítséged – helyesbít vigyorogva, s a fogashoz sétál.

- Ne aggódj Hyerin, minden rendben lesz – szól ki papírmunkája mögül Jimin, de szavai oly üresen hatnak, mint az a tekintet, amivel rám sem pillant. Lefogadom teljes meggyőződése, hogy holnap majd megmentem őket, pedig, ha tudná, hányan nem fordulnak hozzám segítségért…

Idekinn már csak a szél süvíti át az utcákat, újra és újra hajamba kapva, s egy futó pillantást véve a percekkel ezelőtt, villámcsapásként végigsöprő tavaszi zivatar szántotta környékről, kabátomat összébb húzva magamon, lendületesen szállok be a hullaház sötétkék furgonjába.

- Az első terepmunkád – vigyorog maga elé Yoongi, tekintetét a szürkés külvilágra szegezve. – Majd fogom a kezed – somolyog tovább, mire elengedve egy felnevetés erejű reakciót, az áthűlt ablaknak döntöm halántékom.

- Nem szoktál tűnődni azon, milyen múlandó is az ember? – pásztázom fátyolos szemeimmel a vízcseppek borította üveget.

- A tényeken nem szokásom, és neked sem kellene túlagyalnod – konstatálja némi rosszallással szőke társam, a felbolydult utcai forgalmon tartva pillantását.

- Igazad lehet – nyugtázom, s egy mély sóhaj társaságában, behunyt szemekkel hallgatok bele a halkan recsegő, valamiféle időjárás jelentést taglaló rádióba.

A szirénázó mentő és rendőrautók hada, már messziről kiszúrható, de hiába a hirtelen hatalmába kerítő izgalom, ha belegondol az ember, pont nem mi vagyunk a hősök ebben a felállásban, inkább amolyan eltakarító brigád egy szörnyű vihar után. Szó szerint... Kaotikus a helyzet első látásra, és korábbi izgalmam valamiféle feszélyezett szorongássá válik, ahogy megpróbálva követni Yoongi példáját, magabiztos mozdulatokkal indulok lefele a stég irányába.

- Az egyik, a megtalálásuk előtt adott le utoljára segélykérést, pont, amikor a vihar közepébe keveredtek – kezdi meg mondandóját az egyik helyszínelő, éppen hogy becsatlakozva előretörtető sietségünkbe. – Elég egyértelmű, hogy mi történt – érkezünk meg a sorban egymás mellé, vízből kihalászott holttestek mellé.

- Istenem – lehelem magam elé egy szánó pillantást véve a kihűlt, nedves alakokra.

- Alkohol, fiatalok és a kihajózás – dörmögi Yoongi, ahogy elhúzott szájával, hűvös tekintetével, leguggol az egyik testhez.

- A vihar előtt, délelőtt tíz körül indultak el, és a későbbi viharjelzést figyelmen kívül hagyva, továbbmentek az öböl felé – folytatja a középkorú, morcos tekintetű helyszínelő, egy határozott mozdulattal kezembe nyomva, a testek bezacskózott iratait.

- Maradj itt, hozom a hordágyat – tápászkodik fel Yoongi, s magamra hagyva a fel-alá járkáló rendőrök és helyszínelők között, bátortalanul lépek közelebb az elhunyt, korombeli fiúk mozdulatlan mivoltjukhoz. Egy pillanatra sem tudom levenni róluk a szemem, egyre csak azon jár az eszem, vajon miért voltak ennyire könnyelműek az életükkel, mi lehetett a haláluk percének utolsó jelenete, mit érezhettek akkor…

- Neked… – fordul felém a legközelebbi fiatal, kővé dermedt szemeit lelkemig fúrva. – Segítened kell! – hangzik rekedt, már-már fulladozó hangja, ám levegőm bennem reked, szavam elnémul, s pilláimat felnyitva, a legközelebbi elém táruló kép, egy repedt, fehér plafon. Mellkasomhoz kapom kissé remegő kezem, ahol még intenzíven érezhető a lökés ereje, ám légzésem valamelyest normalizálódik pár pillanatnyi, elnyújtott magam elé bámulást követően. Hát újra kezdődik…

- Jimin – kiabálom a kelleténél is hangosabban a kezemben szorongatott mobilomba, alig kikelve ágyamból.

- Hyerin – szólít meg.

- Négy halott a kikötőnél tegnap. Vagyis ma… - szedem elnyűtt lábaimat a ruhásszekrényemhez, kikapva az első farmert, ami a kezem ügyébe akad.

- Hogy mi? Mi történt? – hevül fel a fiú hangja a túloldalról.

- Vihar lesz délután – dünnyögöm, fél kézzel kifésülve összekócolt hajam, egy lábbal belebújva nadrágomba.

- Hét ágra süt a nap – gondolkodik el egy pillanatra Jimin.

- Még… - húzom el számat. - Figyelj, nézz utána, hogy kinek a tulajdonában van egy Amnaral nevű mini yacht. Az azonosítója azt hiszem SK 4554.

- Megjegyezted a hajó számát?

- Nyitott szemmel kell járnom – nevetem el magam halkan, felkutatva a szoba sarkába rúgott sportcipőimet.

- Ha gond van, hívj – zárja rövidre sebes eszmecserénket Jimin, s magamra kapva dzsekimet, kissé ziláltan, felemás zokniban rontok ki a nappaliba.

- Yujin – kiáltok be a zuhany alatt kornyikáló lánynak, nekipasszírozva magam a hófehér fürdőszobaajtónak, egyik kezemmel hangosan kopogva, másikkal felhúzva cipőimet.

- Mond – szól vissza a tus alól, s szinte látom magam előtt összeszorított, samponos víz elől menekülő szemeit.

- Ha az öcsém itt lakhatásért könyörögne, kétszer is gondold át!

- Tessék? – kiabál vissza, de tudom, pontosan hallotta mit mondtam, majd valamelyest összeszedve magam, egy pillanatnyi félmosollyal arcomon baktatok le a lépcsőházon egyenesen az épülettől csak fél sarokra levő villamosmegállóig, ami terveim szerint a lehető leggyorsabban eljuttat a kikötőhöz. Hahó univerzum, utálom a hajókat, a vizet és mindent, ami rokonértelmű ezekkel a fogalmakkal, miért nem lehetne valami virágos rétre száműzni engem?

Zihálva, kipirosodott arccal, szanaszét fújt hajjal dobogok végig a fapallókon, s legmélyebb megnyugvásomra, azonnal kiszúrom a négy fiatal fiút, és az Amnaral nevezetű hajót.

- Sziasztok srácok – illegetem magam a túlságosan is élettel teli, rekeszeket pakolászó fiúk elé.

- Szervusz – lép egy határozottat előre a hajó széléhez, az egyik, hosszabb hajú alak.

- Az a helyzet srácok, hogy hatalmas vihart mondanak, nem szabad kihajóznotok – vetem eléjük oly egyszerűen, hogy egy pillanatra még saját magamat sem veszem komolyan. Csapnivaló színész lennék...

- Gyönyörű idő van – bámul fel az égre a legalacsonyabb.

- Ah, te vagy az! – mutat rám, a korábban engem üdvözlő egyén, a yacht fedélzetéről.

- Huh? – ráncolom rá szemöldököm meglepetten.

- A lány… Nem rég járt itt egy magas srác, azt mondta, hogy az egyik hibbant ismerőse rendre rémisztgeti az ittenieket – taglalja.

- Srác? – vakargatom fel óvatosan a stég repedéseiről állam.

- Jelezte, hogy jössz, de nem gondoltam, hogy igazat mond – neveti el magát, látszólag meglehetősen jót derülve rajtam.

- Nem, figyelj, hinnetek kell…

- Hacsak nem akarsz velünk jönni, tipli van – nyalja meg szája szélét kajánul vigyorogva, s alaposan végigfuttatja szemeit rajtam. – Gyertek srácok – lép a kormány mögé, mire a nevetgélő társaság, nemes egyszerűséggel, kiguvadt szemem láttára hajózik ki, és legmélyebb döbbenetemből, csak telefonom csörgése képes halványan visszarázni a valóságba.

- Igen? – nyomom fülemhez mobilomat.

- A hajó egy bizonyos Lee Songjun nevén van, és igen, már fel is hívtam, és ha jól sejtem az a négy fiatal éppen lenyúlja valaki más hajóját – darálja egy levegővétellel főnököm.

- Jimin én… - hebegem, alig magamhoz térve. - Nem értem… Itt vagyok, a szemem láttára mentek ki, és… Valaki tudta, hogy jönni fogok és szólt a srácoknak – jártatom egyre idegesebben ide-oda szemeimet, de hiába próbálom megemészteni a képembe vágott rejtélyt, egyre zavartabbá válok.

- Valaki tudott arról, hogy odamész? – ocsúdik fel Jimin, és a telefon kissé akadozó vonalán túl is teljesen jól kivehető, hogy szinte már úton van felém, mire hirtelen eszembe ötlő tökéletes haditervemtől felvillanyozva, már új számot tárcsázok, idegesen fel-alá járkálva a rozoga fapallókon, gondosan ügyelve, hogy a víz közelébe még hírből se tévedjek. Hogy megfordult-e a fejemben, hogy valamilyen úton, módon a fiúk után menjek, újra megpróbálni meggyőzni őket, hogy térjenek vissza? Természetesen… Valahol két körömlerágás és pár dühös, vehemens lépés között. Végül egyetlen telefonhívásomba került, és a srácokat a viharfelhők érkeztével egy időben, a rendőrség visszaterelte a kikötőhöz. Valamilyen hibbant nő bejelentést tett, hogy lenyúltak egy elég értékes hajót, és bár ők most közel sem repesnek az örömtől, én tudom, hogy ma a világ gazdagabb maradt négy lélekkel… 

- Nem volt nehéz dolgod – sétál oldalamra autója irányába Jimin, és bár kissé rosszul érint kijelentése, lényegében teljes mértékben igaza van.

- Egy pillanatra megijedtem, és a kelleténél is jobban letaglózott, hogy…

- Hogy valaki tud rólad, és talán ellened dolgozik? – egészíti ki gondolatmenetemet, de tekintetemet továbbra is saját cipőm orrára tapasztom.

- Csak te tudsz rólam elvileg, és én megbízok benned – erőltetem ki magamból szavaim.

- Ez jól esik – mosolyodik el szelíden a fiú, s lassan kinyitja előttem kocsijának ajtaját.

- Meg a srácok azt mondták, hogy egy magas egyén szólt nekik – köszörülöm meg  sunyin torkom.

- Hé! Mi bajod a magasságommal? – méltatlankodik, egy pillanatra megtorpanva előttem, mire magamba fojtva kitörni készülő nevetésemet, behuppanok az anyósülésre.

- Köszönöm, hogy eljöttél értem – kúszik egy kedves, szívből jövő mosoly arcomra, türelmesen megvárva, míg végre Jimin is bekászálódik mellém. – Tényleg…

- Tudod, talán én tartozok neked köszönettel - indítja be autóját, gondosan belepillantva annak tükreibe.

- Miért? - fürkészem arcát meglepetten.

- Mindegy, menjünk vissza, Yoongi még a végén felnyit valakit, akit nem kellene.

- Háhá, ezt… - nevetem el magam, de Jimin komoly arca azonnal egy hatalmas nyelésre késztet. – De igen, ezt komolyan mondtad – préselem magam mélyebbre az ülésbe, és egy vontatott mozdulattal bekapcsolom a biztonsági övet. Hiába a vállamról pillanatokra lekerült teher, újra és újra eszembe ötlik, és mereven fogva tart a gondolat, hogy talán közel sem én mozgatom a szálakat, megeshet, hogy valaki egy lépéssel előttem járna? Ismét túl vak, felelőtlen és hanyag lennék...?

Valamiféle elégedett, megnyugvó mosollyal az arcomon érek lakásunk épülete elé, ami meglehetősen furcsa, hiszen a világutálat vonásai szoktak dominálni általában ezekben a késődélutáni órákban, alig hazaesve a hullaházból, és, ha jól látom a levélkihordó is éppen elviharzik előttem...

- Várjon ezt… - kapok fel a földről egy elejtett borítékot, okafogyottan a távolodó postás után kapva. – Elejtette – tanulmányozom át egyre furcsállóbban a kezemben tartott levelet, lecövekelve az épület kapuja előtt. Hiszen ez Kim Taehyung névre jött… Gonjiam Elmegyógyintézet?

- Az ott... - szólal fel egy ismerős hang közvetlenül mögülem, résnyire tárt kapun egy határozott lépéssel kijjebb lépve. - Nem az enyém? - szűri ki fogai közt kérdését a levél tulajdonosa, mire belém fagyott véremtől nehézkesen mozogva, óvatosan fordulok, a szokásosnál is nagyobb rémületet gerjesztő, tekintetét törékeny lelkemig belém döfő alak felé.