38. Volt egyszer egy jókedv

38. fejezet

Amikor tinédzser vagy és szerelmes, azt mindenki tudja, csak te nem, és az, akibe szerelmes vagy. /John Scalzi/

Lényegében ez a kollégium sem más, mint a Hwanam kolesz. Ugyanolyan diákok, ugyanazok a színek, falak, és emeletek. Természetesen a portás rögtön kiszúr, látja, hogy elveszetten lébecolok az aulában, és egy kisebb magyarázkodás után, végül utamra enged, az első emeletre, ahol elvileg JungKook szobája van. Teljes nyugalommal indultam el korábban, most még is feszélyezve érzem magam, ahogy rohamosan a célállomás felé közeledek, s lábaim is mintha lassulnálak a szobák számát számlálgatva, míg nem elérve a 98-as ajtót, óvatosan kopogtatok be.

- Gyere! – hallom meg a potenciális személy hangját, mire vonakodva be is nyitok, s idegességemben, egy bárgyú vigyor is feléktelenkedik az arcomra. – Byul – hangoztatja nevem, ahogy meglát.

- Szia – lépem át a küszöböt, és azonnal beljebb slisszolok. – Nari mondta, hogy…

- Igen, köszi, hogy átjöttél. Egy portrén dolgozok beadandó gyanánt, elvagyok havazva – mosolyog, és beljebb vezet a szobába, ahol szinte rögtön felismerem, hogy melyik az ő térfele, ugyanis papírok, rajzok, festmények hevernek össze-vissza az ágya és az asztala körül. A másik oldal letisztult, rendezett, enciklopédiák, és anatómia könyvek díszelegnek a polcon. A szobatársa valamilyen orvosféle lehet…

- Ezeket te rajzoltad? – nyúlok egy mappához találomra, s a legfölső rajzot, azonnal tanulmányozni is kezdem.

- Ne, azt a mappát ne – robban mellém, s mire felocsúdhatnék, már el is zárja egy fiók mélyére. Oké, ez fura volt… - Figyelj, szeretnék kérdezni valamit, a bállal kapcsolatban… - kezdi sejtelmesen visszasétálni hozzám, szemeit félve hol rám, hol a padlóra vetve.

- IGEN – kiabálom el magam, s meghökkenése valószínűleg saját meglepettségem mellett, simán eltörpülhet. – Akarom mondani…

- Ezek szerint tudtad mit akartam kérdezni – szökik értetlenkedő arcvonásai helyére, egy szelíd mosoly.

- Reméltem…

- Ennek nagyon örülök, múltkor, az étterem előtt már megakartalak kérdezni… Sajnálom, hogy csak mostanra szedtem össze a bátorságom.

- Jobb később, mint soha - kacérkodok egy játékos szemöldök emelgetéssel. - Én azt sem tudom, mit fogok felhúzni – próbálom barátságosabbá változtatni a légkört, mire újabb ajtónyitásra leszünk figyelmesek.

- Sziasztok – sétál a látóterünkbe Jin, s látványától hatalmas szemekkel kezdek pillázni rá.

- Korai vagy – húzza el száját JungKook, s dzsekijét felvéve, mozgásra ösztönöz engem.

- Szia Jin – szedem össze magam egy kedves mosoly erejéig, s kielőzve az újonnan érkezőt, Kook után masírozok.

- Hé, a bátyád a szobatársad? Azt mondtad valami kiállhatatlan srác – sietek a folyosón felgyorsult tempót diktáló fiú után.

- Igen, és igen. Az utóbb időben még idegesítőbb, mint valaha – teszi fel kapucniját, s engem bevárva, kicsit lassít.

- De miért, vagy hogyan…- próbálok némi információhoz jutni.

- Hosszú történet, majd egyszer elmesélem – vigyorog rám, s maga elé enged a lépcsőház ajtajánál.

- Hova is megyünk, amúgy?

- Ahová csak szeretnél, remélem, rám érsz – veszi elő újra sejtelmes somolygását.

- Rád érek, csak nem is tudom… Talán éhes vagyok – gondolkozok el egy pillanatra.

- Kínai kaja?

- Jöhet – csapom össze tenyereimet, s keresztül szelve a kollégium auláját, egyenesen a hűvös külvilágba gyalogolunk, ahol a köd még mindig erőteljesen uralja a teret. Egy jóérzésű mosoly ragad meg az arcomon, és nagy lépésekkel a fiú mellett haladva, talán csak egy hajszálon múlik, hogy ne vegyem észre a velünk szemben közeledő Min YoonGi-t. Nem tudom, hogy a jókedvem, vagy a fiú megváltozott hajszíne az oka, de úgy érzem képes lettem volna elsétálni mellett, s most farkas szemet nézve vele, lassuló, vontatottá váló léptekkel haladok tovább, szememmel egy esetleges rejtekhely után kutakodva. Komoly, jéghideg tekintetét elvonva tekintetem vonalából, némán sétál el mellettünk, s JungKook hiába nyitja köszönésre száját, végül magába fojtja, látva YoonGi otromba viselkedését.

- Mekkora paraszt – morogja Kook, s kicsit felrázva még mindig dermedt mivoltomat, maga után húz. 

- Az – konstatálom lesütött szemekkel, egy utolsó pillantást vetve a Hwanam kollégium irányába távoldó fiú alakjára. Gyorsvonatként elzúgó torkom dobogása szépen lassan visszatér ütemes, nyugodt verésre, ám jókedvem nem igen akar visszatérni, JungKook hiába próbálkozik. Bárgyú vigyorom aligha őszinte most… Nem tudom, mi a fene baja van, vagy egyszerűen tényleg csak ilyen tahó tényleg az alaptermészete, ám hiába győzködöm magam, hogy kár rajta vesződnöm, ismét rajta kattogok, mint egy idegesítő falióra. 

- Rágondolsz igaz? – töri meg elmélázásomat JungKook, és nem vagyok benne biztos, hogy most szól rám először az elmúlt pár percben.

- Mi? Rá? Dehogy – legyintek, ám teátrális nevetésem, aligha meggyőző a fiú számára.

- Nem tudom, mi van most köztetek, de, ha nem teszel le róla, csak saját magadat fogod egyre jobban bántani – bölcselkedik maga elé, az ő megszokott, szelíd hangján. Nem tudok mit reagálni, nem vagyok képes megszólalni sem, csak letargikusan követem JungKook lépteit, és újabb sóhajt engedek meg magamnak. – Nem érdemel meg téged – hadarja el szinte saját magának, s kissé bosszúsan, kinyitja előttem a kínai gyorsétterem ajtaját. Muszáj észhez térnem, Kook nem érdemli meg egyáltalán, hogy így viselkedjek vele, viszont hitegetni sem akarom… Tudom jól, már világosan látom, hogy nem akar megragadni nálam a barátság zónában, és hiába érzem, hogy eme biztos helye a szívemben nem fog változni, semmi jogom megbántani őt.

- Mit eszel? – lépek mellé, a falra függesztet kínálatot fürkészve.

- Valami tésztát – elmélkedik a sorok között bogarászva.

- Nem hiszem el – fordulok kicsit oldalra, ahogy két ismerős alak tűnik fel tekintetem horizontján.

- Hm? – pislog rám, majd az ismerősökre. – Nari és NamJoon – vigyorogja a mellettem álló.

- Nem tudom eldönteni, hogy most az lenne a bunkóság, ha odamennénk, vagy, ha nem – nevetem el magam.

- Kikérem a kaját, köszönj oda – somolyog rám. – Illatos csirke, ugye?

- Ismersz ám – csapom gyengéden vállba a vigyorgó Kook-ot, s megkerülve őt, bizonytalanul indulok el a negédesen eszegető szerelmesek felé sétálni, akik viszonylag hamar fel is ismerve engem, buzgón kezdenek integetni. – Sziasztok! – festek egy mosolyt arcomra, mire NamJoon biccent is.

- Byul – kezdi vidáman Nari. – JungKook-kal vagy? – néz a hátam mögé.

- I-Igen – próbálom rövidre fogni. – De csak, mint barátok!

- Miért gondolnék mást... – kuncog a lány.

- Hé – komorodik el ijedtében NamJoon arca, ahogy kissé felállva az asztaltól, mögém les.

- Mi az? – pillant Nari a fiúra.

- Kook! – hadarja el, s feleszmélve riadtságának forrására, egyszerre indulunk meg a pultok irányába.

- JungKook! – kiabálom, ahogy a fiú köré állt emberek között átverekedve magam, fulladozó mivoltához görnyedek. – Mi van veled? Hallasz?

- Hívom a mentőket – áll meg NamJoon barátnőmmel együtt fölöttünk.

- Nhem khell – próbál levegőhöz jutni, kissé kiegyenesedve. Mi az ördög folyik itt, borzasztóan fest, mit kellene tennünk...? Az asztmája lenne? Egy roham...?

- Ez nem vicces, JungKook a szívbajt hozod ránk – duzzogok, a fiú megnyugvó lélegzetszámát figyelve.

- Sajnálom. Megesik – erőltet magára egy kedves mosolyt, s NamJoon segítségével, feltápászkodik a földről.

- Minden rendben? – érdeklődik aggódó arccal Nari.

- Jól vagyok – próbál egyre mélyebb levegőket venni, de tisztán érzékelhető, hogy nehezére esik, és arca is teljesen kivörösödött.

- Beteg vagy, vagy mi volt ez a félig megfulladás? Az asztmád? – mélyesztem még mindig rémült szemeimet a fiú pillantásába, s megfogva karját, egyenesen követem a kielégítő választ.

- Talán kicsit megfáztam – s furcsálló arcunktól menekülve felveszi a pultról a tálcáját, és követve példáját, egy asztalhoz ülünk, útközben intve a gerlepárnak.

- Biztos jól vagy? – foglalok helyet a fiúval szemben.

- JÓL VAGYOK – förmed rám, s észrevételezve saját, meglepően ideges hangját, azonnal elkapja tőlem tekintetét. – Együnk – leheli, s belém fojtva egy újabb kérdést, vagy megjegyzést, enni kezd. Szótlanul vágok fel egy falatot, és meglehetősen feszélyezve kapom be azt, végig a fiú szokatlan viselkedésén elmélkedve, aki szemlátomást észreveszi, hogy zavart vagyok, ugyanis egy sóhaj kíséretében végül szóra nyitja ajkait.

- Sajnálom, nem akartam kiabálni – húzza el sajnálkozva szája szélét.

- Én sajnálom, hogy piszkáltalak. Csak nagyon megijesztettél – gondolok vissza, a fájdalom gyötörte arcára, ahogy a földön térdepelve egyre csak levegő után kapkod, kezét erősen mellkasának szorítva.

- Ne aggódj miattam, gyorsan jött, gyorsan ment. Megesik – ismétli meg korábbi kijelentését, s újra vigyorogni kezd rám. Szavai meggyőznek. Ha azt mondja minden rendben, az úgy is van, és ki szereti, ha aggódnak érte, főleg, ha ezek szerint semmi sem indokolja ezt… Viszonzom mosolyát, s a témát elterelve, a szomszédos asztalnál ülő pénzes pasast, és annak nőjét kezdjük kibeszélni, amin meglepően jót derülünk, talán túl jót is, ugyanis rendesen félre nyelem az egyik vicces beszólásnál a falatomat. Később pedig ez válik poénos hangulatunk tárgyává, s a végére valószínűleg már mi sem tudjuk min, de nagyon nevetünk.

- Este jössz a díszletek előkészítésére? – kérdezi JungKook, magunk mögött hagyva az éttermet.

- Persze, kifele jövet valami olyasmit kiabált nekünk NamJoon, hogy ne késsünk. Csak nem figyeltél – vigyorgok a fiúra, s megnyugtató közelségét, egészen a két kollégium közötti tágas utcáig élvezem. Nincs már bennem félelem, feszengés, egyszerűen élvezem JungKook társaságát, talán még jobban is, mint korábban, de nem hazudok önmagamnak, ez minden bizonnyal a barátaim utáni vágyódásom következménye, és semmi több sincs a dologban. Mi más lenne, Kook az egyik legjobb barátom jelenleg, és úgy érzem, rá bármikor számíthatok, s egy ilyen támasz, egy ilyen biztos pont, nagyon jól jön jelenleg az érzelmi váram romhalmaza alatt evickélve.
Egy arcomon ragadt korábbi mosoly maradványaival, fáradtan sétálok végig kollégiumunk folyosóján, talán nyúzottságom mostanra nyilvánul meg fizikailag is rajtam. Fél szemmel körbenézek a matt, barnás színű járólapok fedte padlón, a hófehérbe öltözött falakon, s a számomra csak látásból ismert emberek lakta szobák sorszámain.

- Na? – hallok meg magam mögül egy sejtelmes mély hangot, szobánk zárával bíbelődve.

- Hagyj békén – sziszegem, egy lopott pillantást véve a szomszéd ajtófélfának dőlő, engem vizslató YoonGi-ról. Mostanában arra van ráállva, hogy mikor tűnök fel, hogy valamilyen epés megjegyzéssel az őrületbe kergethessen? Legutóbb még köszönni sem köszönt...

- Gyors volt a randi – gúnyolódik, s legnagyobb megnyugvásomra, ebben a pillanatban célt is érek a kulcsommal. Mit sem törődve a folyosón ácsorgó fiúval, céltudatosan nyitok be a szobába, s alig átlépve a küszöböt, egy alak gátol meg az ajtó becsukásában. Nem hiszem el… - Erre vártál nem? Hogy végre kikerüljek a képből és rámehess a Kook gyerekre – fintorodik el egy csipetnyi undorral az arcán.

- Nem vagy eszednél. Talán részeg vagy? – szúrom keresztül szememmel lenéző pillantását. A hideg ráz ki ettől az arctól, ezektől a szavaktól, e hangnemtől…
- Hallom át is költöznél a Gonam koliba. Ennyire dúl már a szerelem?
- Nem is ismered ennek a szónak a jelentését - flegmázok, egyre csak az ajtó becsukására koncentrálva, amit erővel tart a fiú. 
- Pimaszkodsz kicsi Byul...?
- Hagyj békén, már mondtam! – emelem fel egy haragosabban a hangomat. – Nincs szükségem az ocsmány megjegyzéseidre.
- Szerintem még maradnék egy kicsit – húzza el száját egy cinikus félmosolyra, s erőteljesen kitaszítva az ajtót, egy laza mozdulattal, magunkra csukja azt. A zár kattanásával a szívem kihagy egy dobbanást, levegőm tüdőmben reked, s egy óvatosat hátralépve, félve mérem végig az előttem állót. Haja barnás színben pompázik, szemei hidegek, rezzenéstelen arcán, csak egy halvány, alig látható, gúnyos mosoly éktelenkedik, alakja pedig még magasabbnak tűnik számomra, mint valaha... Elönt a pánik, a forróság, s agyamat egy homályos ködszerű képződmény keríti hatalmába. A félelem társulhat izgalommal? Mit akarhat tőlem...?  

37. Nem vagyok humoromnál

37. fejezet

Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség.../Márai Sándor/

Van valami egészen különös és megmagyarázhatatlan bizsergés a levegőben. Halk underground zene hallatszik a szobából, s meglepő koncentrációval, óvatosan mázolom végig a fiú világos haját, egy barnás árnyalatú festékkel. Nem tudom, mit mondhatnék, egyáltalán lenne e létjogosultsága bármilyen szónak is, ami elhagyná a torkomat, így némán, kissé kifejezéstelen arccal viszek fel még egy réteg hajfestéket.

- Mi ez a hajszín váltás? – töröm meg végül egy kisebb elhatározás után a csendet, feszültségemnek még csak halvány felismerhetőségét sem keltve.

- Fő a változatosság – von szinte vállat, s rövidre zárva a diskurzusunkat, újra elhallgatunk mind a ketten pár kínos percre. – Kérdeznék tőled valamit – köszörüli meg torkát a szótlanságba vágva. Nem látom az arcát, de mintha egy ideje már feszengne...

- Kérdezz...

- Lennél a kísérőm a gólyabálba? – formál meg pár szót egészen halkan, ám meglepő higgadtsággal.

- Tessék? – dermed meg munkálkodó kezemmel együtt az arcom is. Mintha csak azt kérdezte volna, milyen idő lesz holnap…Rosszul hallottam volna? - Nem vagyok humoromnál, ne haragudj.

- Nem is állt szándékomban humorizálni – szól maga mögé, hangjában még mindig ijesztően halálos nyugalommal.

- Nem – válaszolom, hasonló higgadt hangnemben, s lehúzom kezemről a zacskószerű kesztyűket. – Kész vagy, kérem a dolgaimat.

- Nem kérdezlek meg többször! – fordul felém, lassan felállva a kád széléről.

- Ahogy gondolod – fordítom komoly arcomat kissé oldalra. -  Van már kísérőm.

- Kicsi Kook? – gúnyolódik, egy gyors pillantást véve, festékkel telekent fejéről a tükörben.

- Eltaláltad! – emelem fel egyre bosszúsabban a hangomat.  - Ide a dolgaimmal! - nyomatékosítom jelenlegi egyetlen óhajomat. Legalábbis azt gondolom, hogy egyetlen kívánságom ez most, bár ki tudja...

- Az üzlet, az üzlet – sóhajtja hűvösen, s lassú léptekkel kezd araszolni kifele a fürdőszobából. Egyre mérgesebben, elhúzott szájjal sétálok utána, s alig átlépve a szobájának küszöbét, a telefonom csörgésének zaja csapja meg a fülemet.

- A telefonom – sietek a fiú hálószobájához. – Siess már! – sürgetem a vonakodó szőkét. Vagyis barnát…

- Jól van már, nesze – veszi fel az ágya mellől a táskámat, amiből még időben kapom ki a mobilomat.

- Anya? – ordítok szinte bele a készülékbe, lendületesen megindulva a kijárat irányába.

- Byul! Mi a fene van veled, két napja nem érlek el!

- Hosszú történet, minden rendben - nyugtatom a nőt, egy szúrós pillantást dobva a hideg arccal engem figyelő srácnak.

- Ne legyél ilyen könnyelmű, aggódtam!

- Sajnálom. Otthon minden oké?

- A nővéred még mindig letargiában van, de legalább apád többet van itthon velünk.

- Fél óra múlva mosd le! Vagy ne, nekem mindegy – nézek vissza az ajtóból a fiúra, majd határozottan becsapva magam mögött az ajtót, elindulok a folyosón.

- Mit mossak le? - értetlenkedik anyu.

- Nem neked mondtam anya, bocsesz. Van valami fejlemény Kyung ügyében? – nyitok be lassan saját lakrészünk ajtaján, minden fókuszt megpróbálva anya szavain megtartva, ám még így is kissé váratlanul ér az ágyamon ücsörgő TaeHyung és a felettébb jókedvű szobatársnőm látványa.

- Jövő héten, kedden lesz döntéshozatal, de az ügyvéd szerint szinte biztos, hogy minden vádpontban ártatlan lesz Kyung – válaszol anyu, kedves, nyugtató és meglehetősen reményteljes hangján.

- Pénteken gólyabál, remélhetőleg vasárnap már otthon leszek.

- Tanulás? – érdeklődik.

- Mennem kell anya, puszi – terelem el a témát, s egy kínos vigyorral az arcomon, szinte meg sem várva anyám reakcióját, zsebre csúsztatom a telefonomat. – Na daloljatok madárkák, mi a helyzet? – vágódok le Tae mellé.

- Ó mi éppen csak a világmegváltó terveinkről beszélgetünk – neveti el magát a fiú, amihez Nari is csatlakozik.

- Ahhoz lenne nekem is pár ötletem – grimaszolok rájuk.

- Hol voltál eddig? YoonGi fogva tartott? – pislog rám még mindig vigyorogva barátnőm.

- Igen. Addig nem adta vissza a dolgaimat, amíg be nem festettem a haját.

- Mint az oviban – kacag tovább Tae, s a jókedvük úgy tűnik ragadós, mert már én is nevetgélésre nyitom a számat. – Legalább direkt elrontottad?

- Nem, szerintem addig éltem volna. Amúgy meg fiam, mi ez a JiMin-es összeborulás? – somolygok a mellettem ülőre.

- Milyen összeborulás... – vigyorog tovább a fiú.

- Amikor kerestünk titeket ketten indultak neki a városban, erre még Jin barátjánál is félrevonultak. Valami van a levegőben – sandít barátnőm TaeHyung-ra.

- Szerelem, és rohadtul nem avat be minket – húzódok távolabb, s provokatívan végigmérem a fiút, aki hiába valóan próbálja szóra nyitni a száját, szerintem maga sem tudja, hogyan védekezhetne.

- Jah, tiszta gáz – savazza tovább Nari is, mire újra nevetésben törünk ki.

- Jól van, előttünk úgy sem marad sokáig titokban, majd kiderül minden a maga idejében – teszem kezemet a fiú vállára, s visszafojtott röhögésemre, egy grimaszolt száj elhúzással válaszol.

- Hahaha...Na lelépek, teljesen elvagyok maradva a beadandóimmal – sóhajt Tae, s felállva mellőlem, egy mosollyal sétál ki a folyosóra.

- Byul, nem volt tényleg semmi különös tegnap? Annyira zavaros a kapcsolatotok, nem értek semmit már – huppan Nari az ágyamra ,zemöldökét furcsállóan ráncolva.

- A szomszédunkra gondolsz? – fordulok a lány felé. – Én sem tudok kiigazodni sem rajta, sem saját magamon. És, amikor rávettem végre magam, hogy megkérem, hogy legyen velem egyenes, benyögte, hogy legyek a kísérője a gólyabálon – fintorodok el.

- Hogy micsoda? És mit válaszoltál?

- A hülye fejemmel bekamuztam, hogy JungKook-kal megyek – sóhajtom. – Jó ég, mekkora idióta vagyok, mit csináljak? Valahogy el kell érnem, hogy Kook elhívjon, elsüllyedek, ha mással megy.

- Elfog úgy is hívni, szerintem csak nem szedte össze még a bátorságát. Oda van érted, te meg ezzel a bunkóval foglalkozol még mindig.

- Nem tudom Nari... - fújok ki egy adag benntartott levegőt.

- Odahaza minden rendben? Hallottam anyukáddal beszéltetek - vált azonnal témát.

- Zavaros az is, kedden kiderül, hogy alakul a nővérem sorsa.

- Amúgy. Nem akarok még nagyobb fejfájást okozni, de holnap zárthelyit írunk általános pedagógiából.
- Hogy az a jó… - vetődök a hátamra, s egy nyomdafestéket nem tűrő szitkozódás után, ahelyett, hogy fellapoznám szobatársnőm jegyzeteit, lerúgva magamról a nadrágomat, a takaró alá rejtőzök. Nari persze még mindig nevet, és talán a sajnálat egy enyhe foka is érezhető, de legalább neki jó a kedve. Röstellem, hogy nem kérdezek rá, hogy ő hogy van, de most semmi lelki erőm rá, annyi minden kavarog megint a fejemben, és még JungKook felbukkanására is várhatok, hátha elhív, valamilyen oknál fogva a bálba. Nem gáz, ha nem teszi, majd szépen ráerőszakolom magam, nem hazudtolhatom meg azt, ami mérgemben kiszaladt a számon alig húsz perce… Miért vagyok ennyire szerencsétlen, hogy romolhatott el minden ilyen könnyen, és ilyen gyorsan. Az imént még a tóparti kempingnél csókolózunk Min YoonGi-val, most pedig megint ott toporgunk, ahol a part szakad. Elképzelésem sincs, mi játszódik le abban a csökött fejében, én meg úgy táncolok, ahogy ő fütyül, és mit teszek most is, ahelyett, hogy szundítanék egy kiadósat? Na, mit? Hát persze, hogy rá gondolok, és rajta kattog az agyam, rajta és az ócska játékain, amiket velem játszik kénye kedve szerint. Igazából én vagyok a legszánalmasabb ember jelenleg a Földön, és az empátia halvány lángja sem ég már bennem a nővérem felé. Olyan hirtelen történt minden, s mégis olyan lassan értékelődnek át bennem a történtek, és a kirakós darabjai is olyan csiga tempóval állnak össze, hogy, ha nem szedem össze magam, újra egy rakás szerencsétlenség leszek, semmi több… A gólyabál meg… Én leszek az az elsős, aki ha így mennek tovább a dolgok, el sem megy, nem is érzem magam gólyának, inkább a veréb titulus illene rám jelenleg…

Valamikor éjszaka, Nari motoszkálására még felkeltem egy átfordulás erejéig, de egészen reggelik aludtam, most meg az elhatalmasodott ködben próbálunk eljutni barátnőmmel az iskola épületéhez, de kissé olyan érzés, mintha csak alva járnék. Holnap gólyabál, NamJoon teljesen kész van idegileg, hogy utolsó pillanatra hagyott mindent a szervezéssel, a jelmezekről meg kiderült, hogy csak gótikus álarcok, amit mindenki kap a jegye mellé. Először érdekesnek gondoltam, meg izgalmasnak, de valószínűleg tényleg alszok még, és csak azon vagyok, hogy túléljem a napot, és a zárthelyi dolgozatot, amire pont annyit készültem, hogy semennyit... 

- Én mondtam, hogy ne aludj ennyit. Fáradtabbnak tűnsz, mintha le se feküdtél volna - jegyzi meg bólogatva Nari, mintha legalább a napi bölcsességét lőtte volna el.

- Ne is mond, veszek energiaitalt a büfében még óra előtt.  Bár belém már kár az is...

- Este amúgy keresett JungKook.

- Mi? És ezt miért csak most mondod? - torpanok meg a forgóajtó előtt, hogy barátnőm felé fordulhassak. - Miért nem keltettél fel? Vagy ő...

- Egyszer szóltam, de csak nyöszörögtél - mosolyog rám, ahogy kielőzve engem, belép a kellemes melegség átjárta főépületbe.

- Nem mondta, mit akar? - sietek Nari után érdeklődve.

- Nem, csak, hogy, ha ráérsz, menj fel hozzá.

- Át a Gonam koliba? Még nem is voltam ott...
- Nyilván nem fog megenni. Ha szerencséd van – vigyorog sejtelmesen a lány. - Meg kérdezte, hogy mi van az átköltözéssel, tegnap nem akart már ezzel zaklatni hazafele.

- Jó ég Nari, ne felejts el szólni, hogy adjuk le az átjelentkezéses kérelmünket.

- Miért van olyan érzésem, hogy YoonGi nem fogja csak úgy hagyni, hogy kolit válts? Vagyis váltsunk…

- Mert túl pesszimista vagy. Ha pedig ez megtörténik, akkor feltépem a szobája ajtaját, és kilököm az erkélyéről.

- De előtte azért kérdezd meg, hogy miért ilyen kiszámíthatatlan veled – kuncog a büfé sarkán befordulva, felgyorsult lépteimet, kicsit nehézkesen követve.

- Érdekel is engem… - játszom meg a nemtörődöm laza csajt, és a kelleténél kicsit hangosabban sorolom el a büfés srácnak, hogy dobjon már meg egy energiaitallal, vagy inkább rögtön kettővel. Hogy a viharba ne érdekelne, és pont eddig a pontig tartott, hogy ne újra a fiún járjon az eszem. Ha igazak Nari célzásai, és az én naiv megérzéseim, YoonGi talán újra a kegyeimbe akar férkőzni, azok után, hogy világot megszégyenítő tahósággal bánt velem az utóbbi időben, a nővérem és saját baklövésem miatt…? Lehetséges volna ez? Mi más lenne a magyarázat, hiszen ismerem már őt és a módszereit, nem lenne meglepő… Eddig azon görcsöltem, hogy meghallgasson, hogy megbocsásson, mert én ezek ellenére is szerelmes vagyok belé, de talán pontosan ebben a percen önt el egy bosszú indíttatta vágy arra, hogy hiába YoonGi bánata, lelki sérelme, neki bizony vezekelnie kell, azért, amit velem művelt, és csinál a mai napig. Nem fogom hagyni magam, arra mérget vehet! Talán most értem az újraértékelés végére, most tetőzik bennem a dühöm, és mostantól biztosra veheti, hogy hisztis picsa leszek, és velem nem cécózhat, mert...Hát mert csak! És nem, nem a nyűgös, hűvös kora reggel beszél belőlem, egyszerűen ez a fáradt állapot pontosan kihozza belőlem a megelégelt, mérges énemet... Átköltözünk és JungKook-kal megyek holnap a bálba, még ha a fiú e célomról még nem igen tud. Fenébe, még a HÖK szervezős est is hátra van, Istenem csak éljem túl ezt a napot…

36. Káosz a katyvaszban

36. fejezet

A változásban mindig van valami borzalmas. Káosz, nyitottság, bizonytalanság - egyszerre vonz és riaszt. /Horváth Viktor/

- Byul -

Egyenletes légzés, kellemes szuszogás nyugtatja ébredezésem fájdalmát, s végül egy egyre erősödő motoszkálás zaja késztet szemem vontatott kinyitására.

- Ez most mi? - suttogja az egyik ismerős hang

- Mi az, hogy mi, vak vagy?

- Nem vagyok vak, ezért kérdezem.

- Eltűnnek és szexelnek az Isten háta mögött?

- Maradj már! – töri meg szobatársnőm szúrós hangja a fiúk diskurzusát, s szememet kitárva valami egészen váratlannal szembesülök. Nem elég, hogy YoonGi mellkasára döntöm a fejem, nyakam elgémberedett, de valamilyen megmagyarázhatatlan tömeg is fölöttem liheg, élükön Nari-val, aki meglehetősen meglepetten pislog rám, és velem együtt az egész helyzetre.

- Mi a lófaszt csináltok itt? – csattan fel mellőlem bosszúsan YoonGi, s távolabb húzódva egymástól, szemöldökömet kezdem ráncolni, hátha sikerül kicsit észhez térnem.

- Ez aztán a szívélyes üdvözlés haver - húzza el száját HoSeok, alaposan a szőke képébe bámulva.

- Byul – vetődik a futonágyra barátnőm, aggodalmas arcával. – Annyira aggódtunk, minden rendben?

- P-Persze – erőltetek magamra egy fáradt mosolyt. – Hogy találtatok ránk?

- YoonGi apja tegnap mondta, hogy valami faluvégi tanyán vagytok – araszol közelebb hozzánk JungKook. – Este Jin egy barátjánál voltunk, reggel elmentünk a jelmezekért, aztán itt a faluban kérdezősködtünk.

- A kocsid meg kinn áll a főútnál, nem ellopták? – érdeklődik NamJoon, a szőke felé fordulva.

- Hála az égnek – fújja ki levegőjét YoonGi. – Húzzunk, a picsába mielőtt újra elviszi valamelyik tajparaszt – morogja haját megborzolva, s feltápászkodik az ágyról, rám még véletlenül sem vetve, egyetlen egy pillantást sem. Nem mintha zavarna… Meg amúgy is tök természetes, hogy egy szál boxerban aludt mellettem, vagy ez csak nekem szúr szemet?

A fiúk természetesen rászálltak YoonGi-ra, faggatják egész úton, és az idős pártól is csak én köszöntem el, sarkamban Nari-val és JungKook-kal, akik pedig engem kérdezgetnek, hogy ugyan mégis, miként hoztuk ezt az egészet össze. Minél távolabb kerülünk a tanyától, a napsütés melegítette utcán, annál inkább meggyőzöm magam, hogy még véletlenül sem szabadna megemlítenem, hogy tulajdonképpen az a nemtörődöm szőke egyszerűen kirakott az út szélén, és minden további baj abból gyökerezett. Semmi kedvem megélni az ebből fakadó feszültséget és, ahogy elnézem YoonGi is csak tereli a témát. Na persze, nyilván nem akar a tetteivel büszkélkedni… Talán beadom majd Nari-nak a derekam, de jobb, ha a történtekről más nem is tud, bár aligha maradnak titokban a dolgok eme szűkös társaságban.

- Lefogadom üres a tank – mérgelődik a főút szélén ácsorgó, látszólag sértetlen autóhoz lépelve az arrogancia koronázatlan királya. Remélem tényleg kifogyasztották a benzin minden cseppjét… - Szerencséjük. Ezzel még hazajutunk – elemzi a műszerfalat a kocsi beindítását követően, egy félmosolyt vetve az autó mellet ácsorgó HoSeok-ra.

- Gyere Byul – zökkent ki elmélázásomból Kook. – Jin odaát parkol – int fejével az út másik oldalára egy széles, biztató mosollyal.

- Megyek – hadarom el, s ösztönszerűen megindult lábaim, mintha menekülnének, úgy szelik keresztül a zebrát, ezzel szinte mindenkit kielőzve. YoonGi-nak esze ágában sincs engem magával vinni, abból már megjöttünk, és egyértelmű, hogy nem is kívánja a társaságomat. Nem mintha érdekelne… Fáj a fejem, a nap furcsamód erősen süt, melegem van, bár lehet ez csak a lelki zavarom kivetülése a testembe. Már magam sem tudom mit gondoljak,  és megint azon kapom magam, hogy kifejezéstelen, üveges tekintettel bámulok ki az autó ablakán. Már messze járunk, és egyáltalán nem tudok az engem zaklató Nari-ra figyelni. YoonGi és HoSeok, nem sokkal lemaradva jönnek mögöttünk, én meg neki passzírozva magam az ajtónak, egyre csak az elsuhanó tájba merengek.

- Byul, hol jársz? – szól rám kicsit hangosabban barátnőm.

- Huh? – kapom rá értetlenkedő arcomat a lányra, aki rögtön elmosolyodik. – Elkalandoztam, ne haragudj. Mit is kérdeztél?

- Hagyjuk, a lényeg, hogy itt vagy – karol át, s kissé felráz melankóliámból.

- Veletek minden rendben, ugye? – veszem rá végre magam, hogy alaposan végigmérjem az autóban üldögélő társaságot.

- Azt hiszem igen. Bár JiMin és Tae kissé furcsán össze vannak nőve – sandít Nari a mögöttünk ülő két fiúra.

- Halljuk ám – hajol közelebb Tae, s hátulról alaposan összeborzolja a hajamat. – Kóbor cica.

- Ne már, így is borzasztóan festek – próbálom durcás arcomból félresöpörni a felesleges tincseket. – Amúgy, lemaradtam valamiről? – fordulok hátra, amennyire csak a biztonsági övem engedi.

- Mire gondolsz? – néz rám tettetett meglepettséggel JiMin.

- Furcsák vagytok – konstatálja mellőlem Nari.

- Valami itt bűzlik – jegyzi meg barátnőm oldaláról NamJoon, s a hirtelen csendre, az anyósülésen ülő JungKook is hátrapillant. A két érintett összenéz, kissé feszengnek, majd mosolyra húzzák a szájukat.

- Elvagyunk – nyögi ki Tae, mire JiMin egy halk kuncogást ereszt el. Elvannak? Mi a…

- Csak nem…- hebegem el tágra nyílt szemekkel.

- Mikre nem gondolsz, inkább azt meséld el mi volt az az édesded alvás a szőke cimboránkkal…? – neveti el magát sokadszorra JiMin, kedves, szinte csíkoknak tűnő szemeivel, egyenesen felém tekintve. Tereli a témát, na semmi gond, Tae-ból úgy is kirángatjuk a tényállást, nem kell megfeszülnöm most.

- Semmi, mi lenne? – zárom rövidre mondandómat bosszúból, s leplezett somolygással, az ablak irányába fordulok. Nem hazudtam, nincs semmi, legalábbis nem tudok róla. Valamilyen kitüntetést mindenképp megérdemel az az egyén, aki Min YoonGi valóján képes kiigazodni. Ez egy fizikai képtelenség, és ki vagyok én, hogy nekem sikerüljön? Szerintem ő sem tud saját magával dűlőre jutni. Az egész teljesen zavaros, egy hatalmas érzelmi katyvasz, én pedig csak bukdácsolok benne teljesen kilátástalanul. Hát marhára élvezem, mit ne mondjak… Kell ez nekem egyáltalán...?

Dél környékén már vissza is érünk Szöulba, én pedig, hogy ne lássam YoonGi-t, a lehető leggyorsabban rongyolok fel a biztonságot jelentő, megnyugtató kollégiumi szobánkba. A mindvégig benntartott levegőmet, csak az előszobába lépve sikerül kifújnom, s ebben a szent minutumban, mint egy derült égből villámcsapás hasít belém a felismerés: a táskám, a telefonom, az irataim, vagyis mindenem Yoongi autójában maradt. Egy ideig még hitetlenkedve bámulok magam elé, egyre csak a választ keresve arra, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen idióta. Egyáltalán miért nem szólt rám, ha már nekem teljesen kiment a fejemből? Vagy akart, csak annyira gyorsan elhúztunk a többiekkel? Lefogadom, most rajtam röhög, és megfogja várni, hogy én caflassak át hozzá könyörögve a dolgaimért. Ismerem már, kitalál valami ugratást, hogy jól kinevessen…

- Byul – tárja ki az ajtót szobatársnőm. – Úgy felrohantál – lép beljebb Nari.

- Még sosem éreztem ilyen békével telinek ezt a szobát – forgatom körbe szemeimet a helységen.

- Pedig két napja sincs, hogy elmentetek – mosolyogja meg a lány a mondatomat, s levéve kabátját az ágyára huppan. – Vissza kell a suliba is rázódnunk, én is teljesen elvagyok veszve.

- Ne is mond, azt sem tudom, milyen nap van ma…

- Szerda.

- Nari ölj meg – borulok siránkozva az ágyamra, minek kellemesen friss öblítő illata, azonnal elálmosít.

- Miket beszélsz – csattan fel a lány. – Inkább mondd el végre mi volt ez az egész. Most már csak ketten vagyunk, mesélj szépen – teszi karba kezeit, s száját elhúzva, ellentmondást nem tűrve oldalra dönti fejét. 

Egy megfáradt sóhajjal karöltve, lassan feltápászkodok, s a falnak döntve hátamat, kissé megdörzsölöm fájó nyakamat.

- Nem akart magával vinni Yangjuba, én pedig erősködtem, amiből az lett, hogy találomra kirakott egy falunál. Fél órát vártam, hogy nyilván csak viccel, és előbb utóbb visszajön, de nem. Semmilyen irat, vagy telefon nem volt nálam, így egy kocsmához mentem, ahol miután segítséget kértem, csak vigyorogtam rám. Az egyik mögém settenkedett és elkezdett simogatni, azt suttogva, hogy inkább maradjak velük. Kihátráltam, le a lépcsőn, egyenesen annak a szemét YoonGi-nak a karjaiba, aki a teljes váratlanságból tűnt fel. Elfutottunk a kocsmapatkányok elől, de mire visszaértünk a főúthoz, az autójának hűlt helye volt. Képzelheted… Így keveredtünk a tanyára, ahol megtaláltatok minket a reggel. Az ott lakó öregek unokája valami falubéli suhanc, és elvitték a kocsit, de a bácsi felhívta, aztán bla bla bla. A lényeg, hogy elegem van Min YoonGi-ből, és mit ad Isten? Olyan gyökér voltam, hogy, amikor indultunk, ismételten a kocsijában hagytam a dolgaimat. Nari, amúgy min is nevetsz?

- Ne haragudj – próbálja magába fojtani hangos röhögését. – Túl vicces az egész, ilyen szerencsétlenek is csak ti lehettek.

- Inkább sírhatnékom van, ha arra gondolok, hogy nem fogja csak úgy áthozni a cuccaimat.

- Arra mérget vehetsz – köszörüli meg torkát. - Megvannak az eszközei, hogyan tartson téged maga mellett, ezt a lehetőséget pedig saját magad kínáltad fel.

- Hogyan tartson maga mellett? Mi? – pislogok hatalmasakat Nari-ra

- Semmi, inkább menj át hozzá, lefogadom anyudék is kerestek már ezerszer telefonon.

- Ahj, igazad van – ugrok fel az ágyról, ám lendületem a folyosóra érve azonnal lankadni kezd. Tulajdonképpen miért is vagyok ilyen bosszús? Örülnöm kellene, hogy újra barátaimmal lehetek a kollégiumban. Az lehet a bajom, hogy a tegnapi kalandok után Mr. Nagyokos levegőnek néz? Én vagdalkozok, hogy mennyire nem vagyok képes kiigazodni rajta, erre itt kattog az agyam reggel óta, és a saját gondolataimmal és érzelmeimmel sem tudok elszámolni. Menthetetlen idióta vagyok én is… Nem egyszer vázoltam magamban, hogy naivan szeretem azt a bunkót, és ez az érzés idegességgel, utálattal és számos más nem túl kellemes érzéssel vegyül. Ennek ilyennek kell lennie? Minél jobban töröm rajta a fejem, annál jobban tartja meg helyét elmém középpontjában Min YoonGi, és az ő kiállhatatlansága. Kész káosz az egész...

- Ah, idetaláltál? – tárja ki az ajtót, halk kopogásomra reagálva a szőke.

- A táskámért jöttem – veszem elő a képességeimhez mért, legmagabiztosabb hangomat.

- Épp, hogy visszaérek a szobámba, máris zaklatsz – túr bele hajába, s kihátrálva a bejáratból, beljebb invitál. Mit sem törődve a rám leselkedő, esetleges veszéllyel, tettetett bátorsággal lépem át a küszöböt. Nincs menekvés, itt vagyok a ragadozó térfelén, ide már gyenge az én akaratom, itt már nem segít rajtam semmi. Miken jár már megint az eszem, fogom a táskám és itt sem vagyok, kár túl reagálni a helyzetet…

- Nem tudom hova tettem – tér vissza az előszobába, rövid kutakodás után a szőke, s egy gúnyos végigmérés után, egy cinikus vigyorral dől a falnak. Remek, alig értünk haza, megint kezdi. Húzza az agyam, s szemlátomást igazán élvezi… Nem is ő lenne!

- Ne szórakozz velem, szükségem van a telefonomra.

- Akkor sietned kellene.

- Miről beszélsz?

- A hajam - csavar meg egy tincset. Fesd be!

- Csináld magadnak, vagy menj fodrászhoz. Nem is tudok hajat festeni.

- Nem akarsz hazatelefonálni? 

- Te most zsarolsz engem? - szűkül össze tekintetem.

- Én ugyan nem, de a szőkék buták, igaz? Nem jut eszembe hova tettem a dolgaidat - löki el magát a faltól, s zsebre vágott kézzel, pár lépést közelebb tesz hozzám.

- Gyere, legyünk túl rajta - morgom az orrom alatt.

- Ezt a lelkesedést imádom – neveti el magát, s egyenesen a fürdőbe vezet, ahol játszik könnyedséggel megszabadul pólójától, s félmeztelenül ül le a kád szélére. Minden kikészítve, egy barna festékes doboz, keverőtál és egy ecset. Nem lehet olyan nehéz, utólag meg hadd reklamáljon, nem az én dolgom, ha idétlen lesz a feje...

- Ha gáz lesz, számon kérlek.

- Inkább ne szólj egy szót se! - állok meg mögötte, a festékes doboz áttanulmányozása után, tudásom legjavát elővéve, a tubusok tartalmának összekeverésébe kezdek. Nari-nak igaza lehet, tényleg csak maga mellett akar tartani? Mire megy ki ez az egész, miért csinálja ezt velem, ugyanaz a lemez megy ismét, mint a tanév elején? Ha még mindig kedvel, miért játszik ilyen játékokat, miért ölel át, aztán néz levegőnek...? Gondoskodik róla, hogy esélyem se legyen elfeledkezni mivoltjáról, én pedig, mint egy bolond naphosszat kattogok rajta... Vajon ő is ennyire őrlődik, mint, ahogy én teszem minden percben...? Ez nem mehet így tovább, tennem kell valamit!

35. Kim TaeHyung ~ spinoff end

35. fejezet

- Kim TaeHyung -

Bizsergetően felforrósodó párás félhomály lepi el egy szöuli kollégium első emeletének egyik szobáját. Éjszaka van, az épület elcsendesedni látszik, ám két fiatal fiú számára ez a némaság, talán egy sorsfordító mozzanat előfutára, ami utat törve a kétségek és ítéletek sokaságában, visszavonhatatlanul lépi át a szoba küszöbét.

- Akarod? – pihegi az ágynemű puhaságában társa fölé tornyosuló sötéthajú fiú.

- Akarlak JiMin – lihegi a magasabb, zilált vöröses haja alól vetve egy bátortalan pillantást az említettre. Mint egy fenevad, kegyetlenül, kiéhezetten kezdi falni párja bőrét, s minden porcikáját JiMin, mire feleletként, kéjes nyögések moraja hagyja el a vörös hajú száját. Elveszítve a józan kontrollt, és minden reális gondolatot, titkolt szeretők szenvedélyével egyesül a két fiatal, s negédes, túlfűtött szerelmük kiteljesedése, megakadályozhatatlanul materializálódik ezen a hűvös, kora tavaszi éjszakán.

Remek, ezek szerint erről volt szó, én meg megint valahol teljesen máshol jártam, egyáltalán kinek az ötlete volt ez a kombináció? Semmi kedvem JiMin-hez, meg amúgy is… Random nekiállunk keresgélni a városban őket? Ennek így semmi értelme…

- Megvárhatnál – köpi felém egy grimasszal mellém érve.

- A te ötleted volt ez a társulás? – mutatok rá, majd magamra. Nyilván hülyének néz, elvégre ott voltam fizikailag, hallanom kellett a diskurzust...

- Igen – süti le szemeit a vaksötétbe burkolózott járdára. - Beszélnünk kellene - leheli maga elé,  s néma, feszélyezett másodpercekkel később, kérdően rápislogó mivoltomra vetve egy félénk pillantást, végül szóra nyitja formás, puha ajkait, melyek puszta látványától is megremeg egész testem. Szemei igéznek, alakja megbabonáz, szívem hevesen ver, s újra megállíthatatlanul érzem ugyanazt a bizsergést, amiről azt gondoltam, már rég kihunyt belőlem... – Elfogok mondani mindent a többieknek.

- Mi?

- Nem bírom ezt tovább - sóhajtja mellőlem.

- De sajnállak... – ironizálom méreggel átitatva.

- Sajnálom, tudod jól…

- Ennél azért több kell, mint a felszínes szavak.

- Szeretlek – torpan meg a sötét utca kellős közepén. – És te is szeretsz engem – jelenti ki, mint egy kész tényt, s vontatottan felé forduló mivoltom, hirtelen azt sem tudja, hogy mit kezdjen ezekkel az egyszerű, tömör mondatokkal. Igazat mondana? Mitől ilyen magabiztos…?

- El vagy tévedve – szólok halkan, s elhúzott számmal karöltve, tovább indulok az úton. Hogy képes ezekkel a kijelentésekkel ilyen könnyelműen dobálózni?

- Ismerlek TaeHyung, minden rám vetett pillantásodban ott van ugyanaz az érzés – lépdel egy mély lélegzetvétellel utánam.

- És akkor mi van? – emelem meg kissé ingerülten a hangerőmet. – Elárultál. Amikor kiderült, hogy a saját nememhez vonzódok, nem álltál mellém. Hagytad, hogy megvessenek az emberek...

- Ha tehetném…

- De nem teheted! Nem fordíthatod vissza az időt – fakadok ki újra, ám a hirtelen jött indulattól, hangom kissé megremeg. – Miért pont most, miért ennyi idő után…? – halkulok el, s lépteim is lelassulnak.

- Nincs mentségem. Szeretlek, és már nem érdekel senki, és semmi – lép elém nyugodt, magabiztos lendülettel.

- A nyílt utcán vagyunk, kicsit halkabban, ha lehet.

- Nem érdekel, érted? Kibaszottul tudja meg mindenki – emeli fel szemöldökét. – SZERELMES VAGYOK KIM TAEHYUNGBA ÉS SZAROK A VILÁGRA – üvölti, mint egy félőrült, a szerencsére ürességtől kongó kisvárosi utcában.

- Elment az eszed? – tapasztom be tenyeremmel száját, s elnevetve magát, a teljes váratlanságból magához húz. Ölelése hirtelen, szoros, és hiába súgja az eszem a mielőbbi eltávolodást, szívem győzedelmeskedik, s engedek a fiú gesztusának. Megőrjít…- Semmi sincs megbocsájtva.

- Tudom – leheli fülembe, s a megbánás fuvallata, mint egy kósza tavaszi szellő, úgy kúszik fülemen keresztül agyamig, ezzel a végletekig megnyugtatva morajló zavarát.

Elnyújtott, szótlan percek telnek el, vállaink szinte súrolják egymást, ahogy egy újabb reménytelenség és okafogyottság szegélyezte utcán gyalogolunk végig.

- NamJoon hív – emeli ki telefonját zsebéből a mellettem araszoló. – Lehet van valami fejlemény – teszi füléhez, s léptei is szaggatottá válnak, majd megállásra ösztönözve JiMin-t, közel hajolok a készülékhez.

- Srácok, merre jártok? – hallom meg Nam hangját a vonal túloldaláról.

- Valami Sanghwa térről fordultunk le az előbb.

- Menjetek vissza oda, felveszünk titeket. Megvan Byul és Suga – hadarja fennhangon, s mielőtt bármit is reagálhatna társam, a drága hök elnök meg is szakítja a beszélgetést.

- Na, hát ez nem tartott sokáig – dugja zsebre mobilját.

- Menjünk vissza, kíváncsi vagyok – indulok el egy fél mosollyal arcomon, a gyenge utcai lámpák megvilágította úton, fejemmel intve JiMin-nek, aki készségesen nyomomba is ered. Ha jól sejtem semmi baja egyiknek sem, NamJoon hangján érezhető lett volna, ha valami gond lenne velük, remélem jók a megérzéseim… Tudnám mibe keveredett az a két szerencsétlen, bár Byul valószínűleg szinonimaként szerepel a baj szó mellett, nincs is min meglepődnünk... A lényeg, hogy mindenki rendben legyen.

Jin kocsijának fénye percekkel a hívást követően fel is derül a tér egyik kivezető utcáján, s, mint egy jól megszervezett akciójelenetben, a másodperc tört része alatt huppanunk be a hátsó ülésre.

- Na, valaki beavathatna minket is – kezdi JiMin az autó indulását követően.

- Suga apja hívott. Yangju előtt vannak egy faluvégi tanyán, mert a kocsit ellopták. Vagy kölcsönvették…? Fura a sztori, de majd úgy is elmondják ők maguk – kezdi NamJoon.

- Most oda megyünk értük? – kérdezem, kicsit előrébb hajolva.

- Nem. Kellenek a jelmezek, reggel 6-kor felvesszük a boltból, aztán foglalkozunk velük is.

- Hazamegyünk, és megint vissza ide? – dönti oldalra kérdően fejét JiMin.

- Itt alszunk egyik ismerősömnél – vág közbe Jin.

- Inni ér? – szólal fel hangosan mögülünk HoSeok.

- Minden bizonnyal értékelnék – húzza görbületre a száját Jin, mire az egész autót egy jóleső nevetés zengi be. Nem is mi lennénk, nem is ez a szedett-vetett banda lenne, ha nem keverednénk ilyen helyzetekbe, szinte meg sem lepődök, és ahogy elnézem a többieket, mindenki a legnagyobb nyugalommal veszi a tényt, hogy több órás kocsiútra a biztonságot jelentő kolesztól, egy ismeretlen helyen töltjük az éjszakát. Groteszk helyzet, és ezt csak tetézi, hogy JiMin keze, valahogy az enyémre tévedt, és nem tudom eldönteni, hogy szánt szándékkal teszi mindenki előtt ezt, vagy csak valamilyen kényszeredett, ösztönös mozdulat indíttatta… Jól esik, ezt nem tagadom, élvezem a közelségét, hirtelen és korai az egész, még valószínűleg magam sem tudom hova tenni, de tetszik... Bátortalan vagyok, bizalmatlan, s úgy gondolom ez igazából csaupán a valós utunk kezdete. Nem csak számomra, vagy a JiMin-nel való kapcsolatomat tekintve, de az itt jelenlévő színes társaság számára is. Ezek az események, ezek az összekovácsoló mozzanatok a mindennapjainkban, ez mind még csak az út kezdete, s talán még elképzelni sem tudja senki milyen kapcsolatok fognak szövődni, de talán ez így van rendjén. Ne akarjuk tudni mit hoz a holnap, bízzunk és reméljünk, de ne ringassuk magunkat téveszmékbe, élvezzük a jelent, ragadjuk meg a pillanatot, mert nem csak egy élményt vesztegethetünk el, de egész barátságokat, s igaz szerelmeket is…

A nevem Kim TaeHyung, alkoholista szülők bántalmazott gyermeke, aki hét évesen került egy szöuli árvaházba, minden gondoskodásra alkalmas rokon hiányában. Testvéreim nincsenek, legalábbis nem tudok róla, és szüleimről is csak halvány, kellemetlen emlékeim vannak. Jelenleg építészetet tanulok azon a főiskolán, ahova önerőmből, kemény munkával jutottam be, s, ahova gyermekkori barátaimmal együtt, hatalmas célunk volt bejutni. Itt vált bizonyossá a nemi identitásom, s itt vált ténnyé számomra, hogy szerelmes vagyok egy gyerekkori barátomba.
A nevem Kim TaeHyung, csak egy név a sok közül, de valaki számára talán az egyetlen és örök.

Köszönöm, hogy a Felhőkarcolók, eme kis mellékszálát elolvastad. Ebben sem többet, sem kevesebbet nem akartam TaeHyung-ról elmesélni, az ő élete, lelke, ebben a történetben rejtély marad. Természetesen jelen lesz a továbbiakban, de a fejébe már nem látunk bele. Kívánjatok neki sok boldogságot és békét!