A hívás (1-3. fejezet)
Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem. /Radnóti Miklós/
A fájdalom és a veszteség jéghideg szele kavargatja a fáradt őszi faleveleket, egy külvárosi ravatalozó udvarán. A kopottas járdát, mintha tengernyi könny áztatná, úgy nedvesíti fel a szemerkélő eső. Egy hófehér bőrű, gyönyörű asszony fekszik az épület közepén, gondos munkával megformált, borostyános koporsóban. Mintha csak aludna… Mellette egy kislány mereng el szelíd, sima arcán, majd egy apró puszit hintve a nő homlokára, kicsiny mosolyával siet vissza a padokhoz. Futó pillantást vet a balján ülő mereven maga elé bámuló kisfiúról, s szorosan megmarkolva kezeit, a jobb oldalán helyet foglaló, idősebb lányhoz fordul.
- Anya megbocsátott – nyitja halkan szóra ajkait, pillantását a szertartást vezető papon tartva.
- Megbocsátott? – súgja a magasabb, hosszú hajú lány.
- Azt mondta, hogy minden rendben van.
- Élénk a fantáziád Hyerin – kuncogja el kissé szánakozva magát az idősebbik.
- Csak azt kívánom… - süti le szemeit a fiatal kislány, ahogy korábbi mosolya apránként köddé válik. - Hogy visszamehessek arra a napra, hogy segíthessek neki.
- De nem tudsz! Senki sem tud… - sóhajtja a nagyobbik, majd átkarolva félénk lelkű társa vállait, szorosan magához húzza. Nesztelenül méláznak el a fehér rózsák árnyékában fekvő koporsó gondosan megmímelt mintáin, amint könnyek szöknek a szemeikbe, s szívük kínja, lassan eggyé válik a ravatalozót átjáró, bűn áztatta szennyes titokkal…
Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó, és az elmúlt nap. /Friedrich Daumer /
Fülembe fúródó, agyamig hatoló fájdalmas búgás zökkent ki legédesebb álmomból, mely hiába minden illúziója, vidám függőhídon át vezetett egy mindaddig sosem látott békés vízeséshez. Sosem láttam szebbet, szinte még most is hallom záporzó csobogását, mely óhatatlanul is eggyé olvad a lakást átjáró fel-fel csörrenő kalapálással.
Szombat van, és ezzel a hétvégi koránkeléssel úgy érzem, sosem leszünk pajtások, mi több, ez egy életre szóló hadi állapot, köztem és az ébresztőórám között.
Szombat van, és ezzel a hétvégi koránkeléssel úgy érzem, sosem leszünk pajtások, mi több, ez egy életre szóló hadi állapot, köztem és az ébresztőórám között.
Az átlagosnál is nyúzottabban kászálódok ki az ágyamból, és lassan elcsoszogva szobám ablakáig, egy fintorral nyugtázom: odakinn fagy. Március eleje van, és ez a hideg, mely nem áll odébb, még mindig kikészít, és ez a hanyag fűtés, amit produkál a radiátor, cseppet sem javít a helyzeten.
- Haló? – támasztom meg telefonomat a vállaimon, másik kezeimmel éppen előhalászott cipőimet csomózva.
- Noona – hallom meg a vonal túloldalán öcsém mézesmázos hangját.
- Jungkook – sóhajtom kisöcsém nevét, ide-oda járkálva, holmijaim után kutakodva rendetlen szobám falai között. - Mi van? - kérdem unottan.
- Hát ez nem valami szép üdvözlés – ironizál megjátszott keserűséggel.
- Mi ez a ricsaj, hol vagy?
- A városban, és találd ki hova megyek...!
- Állást keresni? – kapcsolom ki a reggeli híreket taglaló televíziót szabad kezemmel, csak egy futó pillantást véve az aktuális hírről, s a jólfésült bemondóról.
- Annak is eljön az ideje, de előtte… - nyújtja el mondatát. – Kölcsön kellene.
- Azt ne mond, hogy ismét valami uzsorásnak lógsz - orrolom meg zsémbesen. - Pókerezni mész?
- Telitalálat! – neveti el magát.
- Egy vasam sincs a számodra, és így is késésben vagyok – fintorodok el, s bevágva magam után apró, kiüresedett lakásom ajtaját, sebesen kezdek lerohanni a lépcsőn.
- Kösz a semmit… Noona - puffog lekezelően, és azonnal rám is nyomja a telefont.
Ha lenne időm, nyilvánvalóan még elmorfondíroznék a szélhámos mihaszna öcsémen, de telefonom kijelzőjére pillantva, kissé váratlanul ér a tény, hogy már legalább két perce a kórházban kellene lennem. Én és pontosság nem vagyunk jóban, és az igazat megvallva szinte alig ismerjük egymást pechember, ahogy ezt az előttem elsuhanó, lekésett busz is bizonyítja.
Kipirosodott arcommal kapkodok sóvárgóan levegő után, s eltátott számmal, szélfútta hajammal karöltve, vergődök fel a belgyógyászat osztályára. Kissé elveszetten ténfergek jó néhány percig a folyosókon, ide-oda pillantva hátha rátalálok végre arra az emberre, akinek szavaihoz oly sok reményt fűzök, és talán jelenleg az egyetlen mentsváram is.
Kipirosodott arcommal kapkodok sóvárgóan levegő után, s eltátott számmal, szélfútta hajammal karöltve, vergődök fel a belgyógyászat osztályára. Kissé elveszetten ténfergek jó néhány percig a folyosókon, ide-oda pillantva hátha rátalálok végre arra az emberre, akinek szavaihoz oly sok reményt fűzök, és talán jelenleg az egyetlen mentsváram is.
- Dr. Kim! – lihegem tekintetem horizontjába kerülő férfi nevét. – Sajn… - nyitom mentegetőzésre számat.
- Hyerin, szervusz – köszön, ám kartonja vizslatásából, szinte fel sem pillant. – Akadt egy kis probléma…
- Probléma? – próbálok sietős járásával lépést tartani.
- Igen – torpan meg a liftek előtt, s végre valahára rám néz. – Tudom, hogy úgy volt, hogy a főiskolai ajánlásodhoz dolgozhatsz a kórházban. Azonban ez nem fog összejönni most – pillant hol rám, hol a felvonó zárt ajtajára, hevesen nyomkodva a fel-le gombokat. Mintha ettől gyorsabban leérkezne a lift…
- De hát… - akad el még a szavam is, s már látom lelki szemeim előtt, ahogy minden tervem alapját kihúzva gondosan felépített váram alól, az egész rommá dől.
- Figyelj, itt van egy cím és egy név – vesz elő zsebéből egy tollat, majd egy füst alatt lefirkantja a szájából elhangzottakat. – Menj el ide, hivatkozz rám, éppen asszisztenst keresnek – nyomja az ösztönösen felé nyúló kezembe a kis cetlit, és mint akit kergetnek, úgy ugrik be a megérkező felvonóba. Az ajtó becsukódását követően még legalább három percig csak bambulok magam elé, egy apró magyarázatra várva, s elernyedt kezem, ha nem térek észhez, azt a semmi kis papírdarabot is elejti… Ezt nem hiszem el! Feldúltan érkezek ki a szeles, borongós utcára, egyre csak a fecni tartalmát szemlélve. Fogalmam sincs ki ez az ember a papíron, és ezt a felírt utcát is csak hírből ismerem. Nagyon rossz előérzetem van, és minden életkedvemen mintha egy óriási úthenger menne éppen keresztül, minden reménységemet összetiporva. Mi a fenéért, nem mehet minden úgy, ahogy elterveztem? Az egészségügyi suli után besegítés a pékségben, állás a kórházban, majd az orvosi egyetem... Dr. Kim miért ígért olyat, amit aztán ilyen könnyelműen nem tart be, elvégre már az érettségim után megbeszéltük, sőt, ő ajánlotta ezt a lehetőséget, hogy dolgozzak nekik. Ez volt az egyetlen út az egyetemhez, és a pénzhez, amiből talán nem halnék éhen…
- Gonam Hullaház? – sétálok a potenciális helyszín épülete elé, ám hiába forgolódok, hol a papíromra, hol az épületre pillantva, csak nem akar megváltozni a felirat. A helyszín stimmel, a cetlin szereplő név pedig itt dolgozik a portás szavaiból ítélve. Ez hihetetlen, pont egy hullaházba navigált Dr. Kim? Ez groteszkebb, mint gondoltam, mégis mire számítsak?
- Elnézést – kopogtatok be egy iroda feliratú üvegajtón rögtön az első emelet első terménél. - A portán azt mondták…
- Miben segíthetek? – vág rögtön mondandómba az íróasztala mögött ülő, furcsa fizimiskával megáldott férfi. Ma mindenki belevág a szavamba? Kényelmetlenebb már aligha lehetne a helyzet, mi több, kezdem magam hulla hülyén érezni. Na, és ezeket az akaratlanul is felötlő szóvicceket már jobb meg sem említeni...
- Dr. Park Jimin-t keresem – köszörülöm meg zavartan a torkom.
- Én vagyok, milyen ügyben?
- Dr. Kim Heechul küldött, hogy…
- Voltál már hullaházban? – szól mondatom közepébe ismét, mire halványan megráncolom szemöldökömet.
- Még soha.
- És gondolom itt akarsz dolgozni. Biztos vagy ebben? – mered rám kissé ijesztően az egyre különösebb, nálam talán nem is sokkal idősebb fiú. – Mert őszintén szólva, a legtöbb ilyen csinos lány, aki idejön… Nos, már hulla – neveti el magát, ám ez a röhögés sokkal inkább furcsálló grimaszt fest az arcomra, mintsem negédes mosolyt. Milyen tébolyult elme ez…? Még most el kell innen tűnnöm, gyerünk lábak, indulás, hol a legközelebbi menekülési útvonal?
- Szeretnék bejutni az orvosi egyetemre, és… - sóhajtom végül egy kellemetlen szájhúzással megadva magam.
- Kellene egy ajánlás, referencia, na meg pénz – áll fel székéből, és kielőzve engem, megindul a folyosóra. – Kövess!
Bosszantó a viselkedése, idegesít, hogy nem tudom eldönteni, hogy egy fiatal patológus zsenit követek éppen ösztönösen, vagy egy elmebeteg őrültet. Vagy esetleg ez így egyben adja ki Dr. Park Jimin-t? Ijesztő a hely, ez az ember előttem, és a tény még rémisztőbb, hogy ezek szerint jobb lesz megszoknom a légkört, ugyanis pontosan ezen a szent helyen alapozhatom meg a karrieremet. Történetesen nem életeket akarok menteni? Mit keresek én itt...
- Először egy törvényszéki orvos veszi kézbe a holttestet, ezután előkészítik tárolásra – magyarázza egy bonctermet átszelve, s kezeimet magam köré fonva, lassan lépkedek az alak után. Nem kellene az ilyen dolgoktól tartanom, de elég méretes megnyugvással tölt el, hogy az a nő ott nem messze, még nem látott hozzá annak a férfi holttestének a feltárásához.
- Ezek itt a hűtők – vezet be egy, a korábbinál is frusztrálóbb helységbe, ahol jéghideg fémdobozok sorakoznak, a villódzó neonfényben. – Itt tároljuk azokat, akik nem természetes halált haltak, és még boncolásra várnak.
- Nem természetes halált hatak? – állok meg egy emeletnyi tároló előtt, s lassan tanulmányozni kezdem azt.
- Ha a legkisebb nyoma is van, hogy a halál nem természetes volt, akkor ide kerülnek.
- Vagyis minden hűtőben…
- Van egy holttest – fejezi be ismét gondolatmenetemet a kezeit hátraszorítva felém sétáló fiú, s ácsorgó alakom mellett, egy oszlopnak dől. – A legtöbbnek közülük még nem kellett volna meghalnia – futtatja ő is végig szemeit az egyhangú, némi félelmet keltő tárolókon. – Nyiss ki egyet – szólít fel.
- Huh? – pillantok Dr. Park-ra, ám tekintetéből egyértelműen kiszűrhető, hogy véletlenül sem viccel. Vonakodva nyúlok az egyik kallantyúhoz, s óvatosan kinyitva a sötétséget rejtő hűtőt, a benne fekvő halott látványát érzékelve, azonnal visszacsapom az ajtót.
- Ma este kellene kezdened – közli nemes egyszerűséggel, s ellökve magát a támaszt nyújtó oszloptól, egy félmosollyal indul vissza az irodák irányába,
A temetők, a hullaházak, mind az elmúlást, a tehetetlenséget szimbolizálják a szememben. Olyanok elvesztését, akiket már senki sem tudott segíteni, akikért hiába fohászkodtak, imádkoztak, hiába voltak ártatlanok, a sors mást írt a forgatókönyvükbe, és felesleges a megannyi értük hullajtott könny, már semmi nincs, ami visszahozná őket.
- És mit válaszoltál? – mászik aurámba Yujin, az apró fehér kaviccsal megszórt úton bicegve.
- Aláírtam a szerződést. Jelenleg ez az egyetlen esélyem – lehelem magam elé, kissé bambán. – Yujin-ah, köszönöm, hogy kijössz velem.
- Ha már a lökött öcséd erre sem képes… - húzza el szája szélét.
- Anya halálát teljesen máshogy dolgozta fel, mint én vagy nagyapáék. Kitudja mikor járt itt utoljára – torpanok meg szeretett édesanyám márványos sírköve előtt. Barátnőm nem sokkal mögöttem áll meg, szemeit lesüti és vár. Kezemben szorongatott hófehér virágokat, szótlanul rendezgetem el a sír két vázájában egy halovány mosollyal. Korábban azt gondoltam sosem fogom tudni elfeledni a múltat, hogy anyám elvesztésének fájdalma minden gondolatomban, mozdulatomban, minden egyes lélegzetvételemben ott lesz, hogy az űr, amit hagyott, a szívem közepéből ered, és örökre ott is marad. Féltem a feledéstől, és féltem a fájdalomtól is… Azt hittem, hogy ha már nem fog fájni, akkor egészen egyszerűen nem marad semmi, csak a felejtés, ám most hogy újra itt vagyok, anya halálának tizedik évfordulóján, talán csak ebben a pillanatban realizálódik bennem, hogy ez már nem egy könnyáztatta hiányérzet, hanem egy erőt adó emlék a szívemet átható szeretettel fűtve.
- Mehetünk – kúszik immáron egy szélesebb, nyugodt mosoly arcomra, anya aranyozott névtáblájának végigsimításával.
- Mikor kezdesz? – érdeklődik barátnőm, s a hirtelen érkező széltől haját igazgatva, mellém siet.
- Ha jól számolom – nyúlik zsebembe mobilomért. – Másfél óra múlva.
- Elviszlek – vigyorog a mellettem baktató.
- Reméltem – somolygok, s a hűvösödő levegőtől védekezve, összébb húzom magamon a kabátot. – Na… - érzem meg, a még mindig kezemben szorongatott telefonom rezgését.
- Ki az? – kuncogja Yujin, bárgyú ábrázatomat lesve.
- Drága kisöcsém – konstatálom. – Igen? – nyomom fülemhez a készüléket.
- Noona – motyogja JungKook. – Egy kis gázba… Keveredtem – krákogja tovább.
- Gázba? Mi van a hangoddal? – cövekelek le a temető kapujában, intve Yujin-nek, hogy menjen előre.
- Emlékszek, arra, amit a reggel mondtam?
- Igen.
- Összevertek. Vesztettem a pókerben, nem lett pénz... Egy rohadt ász kellett volna, és nyerek!
- Hogy micsoda? - tátom el számat rémületemben. - Jungkook!
- Csak, hogy tudd, ne várj ma este nagyapáéknál. Bennmaradok a kórházban – ereszti bőrére beszédét, de még így sem térek magamhoz, a hallottakból.
- Melyik kórházban vagy, odamegyek! – kiabálom ingerülten el magam.
- Nem kell.
- Hadd segítsek!
- Meg volt rá az esélyed… - tesz pontot mondandója végére, s a vonal megszakad. Mély levegőket véve ballagok a parkolóba, s magamra vágva Yujin kocsijának ajtaját, mérgesen vetődök be az anyósülésre. Elegem van… Most én vagyok a gonosz, rossz nővér? Én vagyok az oka, hogy megverték az uzsorás emberei? Adnom kellett volna neki a nemlétező pénzemből... Aish, minél több kérdést teszek fel magamban, annál intenzívebben ég a bűntudat lángja, és pontosan ez volt az, amit JungKook akar, még a végén kiderül, hogy az egész csak egy gyerekes színjáték volt…
- Kösz Yujin-ah – kászálódok ki az autóból, a hullaház elé érkezve.
- Rendben leszel? – pillant ki rám a lány.
- Remélem – festek fel egy műmosolyt, s integetve barátnőm távolodó mivoltának, egy szusszal rontok be az épületbe. Eleve mi ez az éjszakai műszak, mi vagyok én, valami éjjeli őr? Morfondírozásomat a kihalt folyosón, egy mögém keveredő zörgő hang zökkenti ki.
- Jeon Hyerin? – hallom meg nevemet, s rögvest megpördülök, mire alaposan nekiütközök egy… Hordágynak?
- Igen? – meresztem szemeimet hol a hordágy túloldalán álló szőke fiúra, hol a fehér lepel emberi testet megformáló domborulataira.
- Szóval te vagy az – kerül ki közömbösen, s nemes egyszerűséggel eltolja mellettem a holttestet. – Gyere – parancsol rám, hangjában ugyanazzal a közönnyel, s további kérdések nélkül eredek a nyomába. A hordágyat az egyik boncterem közepére tolja, mire érdeklődően követve a hidrogénezett fejűt, megállok lepel fedte hulla túloldalán. Halált megvető nyugalommal, egy könnyed mozdulattal húzza le a testet fedő anyagot a fiú, s egy futó pillantást vetve a fiatal női holttestről, ékszereitől kezdi megszabadítani. A látvány elborzaszt...
- Min Yoongi vagyok – közli végül saját nevét, a túloldalon álló egyén. – Ez a szerencsétlen meg itt… - pillant az élettelen test mellé. - Kim Taeyeon. Songpa kerület lakótelepén találtak rá egy kávézóban, ahol dolgozott.
- Mi történt vele? – merengek el a nő gyönyörű arcán.
- Eltekintve a golyó ütötte sebet a nyakán… Semmi - tárja elém a nyilvánvalót, s halványan mintha elnevetné magát, s ezzel rajtam derülve egy jót.
- Tudjuk, hogy ki tette? – kezdem szemeimmel követni a fiú óvatos mozdulatait.
- Látszik, hogy új vagy még itt – húzza el kényszeredetten száját, egy lesajnáló tekintettel. – Mi nem ügyeket oldunk meg, csak kimegyünk és behozzuk a hullát – mire azonnal heves bólogatásba kezdek. Hát persze, ennél jobban már le se égethetném magam. Jobb lenne, ha inkább nem kérdeznék semmit, teljesen idiótának néz ez az ember...
- Segíts átvinni a tárolókig, holnap felkerül a boncpadra a hölgyemény – takarja vissza a holttestet, s minden ajtót szorgosan kitárva, végül egy üres hűtőbe engedek bebocsátást a lány számára.
- Akkor… - tolja be helyére a hullát Yoongi. – Legyen szép estéd – fordul meg, és ügyet sem vetve rám, a folyosók irányába indul meg. Hogy micsoda…?
- V-Várj, most meg hova mész? – kiabálok a szőke után.
- Haza? Lejárt a műszakom – pillant közönyösen hátra az ajtóból.
- Dr. Park azt mondta nem leszek egyedül, az első estémen!
- Nem leszel – tárja szét kezeit egy ócska mosollyal karöltve. – Nézz csak körbe, megannyi barát van itt – mutat körbe a tárolószekrényeken, s elnevetve magát, a folyosóra húzza a hordágyat, míg végül teljes magányomban hagy. Talán egy biztonsági őr motoszkál valahol az első szinten, én meg ücsöröghetek egymagam ezen a barátságos, kedves helyen, papírokat és aktákat rendezgetve. Álmaim állása, remélem, mihamarabb beleőrülök ebbe az irdatlan csendbe, és a gyogyóban végzem. Legalábbis eddig a pillanatig mintha némaság honolt volna az éterben, most viszont teljes meggyőződésem, hogy hangokat hallok. Megőrülök, alig vagyok itt pár órája, és már rémek zaja cseng a fülemben? Félek, nem fogom ezt sokáig bírni, a hideg ráz ki a helytől…
- Nem vicces Yoongi! – lépdelek a félhomály átjárta folyosóra, gyanakodó, óvatos mozdulatokkal. – Ez a szokás itt? – indulok meg lassan a hangok irányába. – Megszívatjuk az új lányt…? – idegeskedek, ám ez a bosszúság inkább valami rémületre hajaz, ahogy az erősödő morajok vissza, a hűtőtárolók irányába hívogatnak. Téboly az egész, most már teljesen világos, hogy az itteniek mitől tűnnek ennyire flúgosnak… A suttogás nem szűnik, egyre csak erősödik, s célt érve a hullák átmeneti helyéig, a hangok fülsüketítő mértékig erősödnek. Megmerevedik az egész testem, ahogy minden életfenntartó ösztönöm arra késztet, hogy húzzak el, és soha a büdös életbe, még csak, ne is keveredjek ennek a hullaháznak a környékére, de mire újra pislogásra késztetem kiszáradt szemeimet, a kezem már egy tároló kilincshez nyúl. Csend tépi szét a morajt, mintha minden egy villanás alatt nyugodna meg, s lassan kihúzva, a korábban behozott Kim Taeyeon holttestét, a szótlanság vérfagyasztó jéghidegsége süvíti át a légteret. Képtelen vagyok levenni a lány kihűlt arcáról a szemeimet, s talán pillanatok telnek el a bámulásával, mígnem minden józan ész által írott szabályokat felrúgva, szeme kinyílik, feje felém fordul, szája pedig egyetlen rövid szóra nyílik.
- Segíts! - leheli szemeimbe fúrva íriszeit, s egy szívdobbanásnyi zúgást követően az eufória kínzó bódultsága járja át egész lelkemet.
...
- Huh? – pattannak ki szemeim, s zihálva ülök fel hófehér lepedő fedte ágyamon. Ágyamon…? Mintha egy másodperc alatt pörgött volna végig egy egész nap a szemeim előtt, szívem pedig legalább úgy dobog, mintha több emeletnyit zuhantam volna. Őszintén megmondva, kissé olyan érzésem is van… - Rohadt rémálmom... - tornáztatom ki nyakam jobbra-balra. Hogy kerültem haza? Olyan homályos minden, s hiába járnak ide-oda szemeim, homlokomat ráncolgatva, semmi sem jut eszembe, csak az a halott lány tegnap estéről, aki mintha…
- Haló? – kapom eszeveszettül rezgő telefonomat fülemhez.
- Noona – hallom meg a vonal túloldalán öcsém mézesmázos hangját.
- Jungkook, minden rendben? – húzódok ágyam szélére, hosszú kócos hajamat hátam mögé dobva.
- Miért ne lenne…? – kérdi furcsállóan.
- Mi ez a ricsaj, hol vagy?
- A városban, és találd ki hova megyek...!
- Már ki is engedtek a kórházból? – kapcsolom be a reggeli híreket taglaló televíziót szabad kezemmel, csak egy futó pillantást véve a jólfésült bemondóról, aki mintha tegnap is erről beszélt volna, ugyanebben az öltönyben.
- Másnapos vagy? Mi a fenéről beszélsz? – húzza el szavait. – Kölcsön kellene.
- Már tegnap megmondtam, nincs pénzem! És ha még egyszer pókerezni mész…
- Összevissza beszélsz – neveti el magát, ám kacaja hamar flegmaságba torkollik. - Kösz a semmit… Noona - puffog lekezelően, és mielőtt bármit is reagálhatnék, rám is nyomja a telefont. Vissza kellene hívnom, ha nem tér észhez, legalább ne engem okoljon, hogy összeverik az uzsorások, akikek állandóan pénzzel lóg. Inkább tőlem kunyeráljon, mint a nagyszüleinktől... Elnyűtten térülök, fordulok a szobámban, a kinti ködös időt szemlélve az erkélyajtón át, egyre csak a tegnap estén agyalva, de hiába minden igyekezetem, semmi sem jut eszembe. Talán percek telhetnek el céltalan kóborlásommal, hanyag öltözékemben, ráadásul valamiért a telefonom sem mentette el a hullaház számát. Talán ők tudnak valamit arról, hogyan keveredtem haza az éjjel... Nem mintha számítana, elvégre a tegnapi volt az első és egyben az utolsó ott töltött munkanapom. Még szerencse, hogy nem írtam alá semmit...
- Yujin-ah? – nyújtom el barátnőm nevét, mobilom ismételt csörgését követően.
- Hyerin! Nem felejtettél el valamit?
- De, konkrétan a tegnap estémet – sóhajtok a konyhapultnak dőlve.
- Szóval ittál…
- Nem, dehogy! Tudod, a hullaházas meló…
- Milyen meló? – hallom meg hasonlóan értetlen, furcsálló hangját, ahogy ma már egyszer az öcsém is hülyének nézett. - Fél órája ott kellene lenned a kórházban. Hívott a nagybátyám, hogy nem mentél. Heechul, rémlik?
- Mi? De hát tegnap, Dr. Kim azt mondta nem tud munkát adni.
- Tegnap vasárnap volt. Nagyon másnapos lehetsz… - közli lesajnálóan, s szavaitól egy pillanat leforgása alatt tántorodok meg. Hogy micsoda? - De ezek szerint beszéltetek már. Tényleg nem tud melót adni, de elküldtem neki a számod. Azt mondta írni fog egy másik munkával kapcsolatban.
- A hullaház – motyogom elképedten orrom alatt.
- Mondtál valamit?
- Rohannom kell, majd beszélünk! – iramodok ki a konyhából.
- Hé, áll a mai temetőlátogatás?
- Azt hiszem, napolnunk kell… Majd hívlak! – vágom zsebre telefonomat, s kicsapva magam előtt apró lakásom ajtaját, őrült sebességgel szelem keresztül a lépcsőházat. Sem Jungkook, sem Yujin nem hazudott. Valóban hétfő van, a telefonom, a hírek, a világ… Mind a tudtomra akarja adni, hogy rohadtul hétfő van, én pedig vagy látnok lettem, vagy egy komplett idióta. Az is meglehet, hogy egészen egyszerűen csak egy túlontúl erős emlékezeti csalódáson megyek keresztül. Kezd rohadtul nem vicces lenni ez az egész, bedrogoztak volna...?
- Gonam Hullaház – dünnyögöm orrom alatt, a célépülethez érve. Nyakamat rá, hogy jártam már itt, nekem aztán senki ne mondja, hogy nem. Nem őrültem meg! Remélem...
- Elnézést – kopogtatok be egy iroda feliratú üvegajtón, immáron teljes öntudattal felbattyogva az első emeletre, a portát teljesen ignorálva.
- Miben segíthetek? – vág rögtön mondandómba az íróasztala mögött ülő, halálismerős férfi.
- Dr. Park Jimin? – kérdem az ajtóból, mint, aki még véletlenül sem élte már ezt át.
- Én vagyok, milyen ügyben keres?
- A munka miatt jöttem, és...
- Voltál már hullaházban? – szól mondatom közbe. Hogy voltam-e már hullaházban? Jó vicc!
- Még soha - közlöm hűvösen, s kissé unottan. - A hűtőházak... Erre, igaz? - indulok meg lendületesen a folyosón, ezzel is felgyorsítva a mozzanatok folyamát.
- Először egy törvényszéki orvos veszi kézbe a holttestet...– magyarázza a fiú, egy bonctermet átszelve, sietősen kielőzve előrecsörtető alakomat.
- Ezután előkészítik tárolásra - fejezem be mondandóját, s szinte vállvonogató habitusomra, csak egy szemöldökemeléssel reagál.
- Biztos nem jártál még ilyen helyen...? - dönti oldalra értetlenül fejét, de mire észbe kap, ismét csak sietős hátamat fürkészheti. - Hé, mit csinálsz?! - kiabál utánam a tároló helyiség küszöbéről, ahogy ellentmondást nem tűrően, magabiztosan tárom ki a tizenkettes sorszámmal ellátott hűtőt.
- Tegnap... - meredek az üres tároló szekrénybe. - Behoztak egy lányt. A neve Kim Taeyeon, és lelőtték - vázolom rezzenéstelenül. Esküdni mertem volna, hogy itt volt az a lány,ebben a tárolóban, eszményében minden maradék ép emlékemmel.
- Kim Taeyeon...? - fordul a falra lógatott táblához Dr. Park, szemét sebesen végigfuttatva a felírt neveken. - Nem, ilyen nevű nőt nem hoztak be. A barátod?
- Nem igazán... - sóhajtom, s becsukom magam előtt a hűtőajtót.
- Minden bizonnyal egy másik hullaházba vitték.
- A nyakát érte a lövés, súrolva az ütőeret. Csak egy bemeneti nyílás volt, feltehetően a golyó bennrekedt. - merengek el a falon lógó tábla felett kattogó órán.
- Kivégzésszerű gyilkosság, kis kaliberű fegyverrel.
- Kis kaliber?
- Talán ez magyarázza, hogy nincs kimeneti seb - magyarázza tovább, ám hangja egyre bosszúsabb. - A munkával kapcsolatban... - köszörüli meg torkát Dr. Park.
- Elvállalom! Este kezdek – robbannak ki lábaim, s a fiúra sem pillantva, mint egy komplett elmebeteg, ismét futásnak eredek. A gyenge bokaszalagjaim ezt minden bizonnyal díjazzák, ahogy a zakatoló elmém is, hogy jóformán gőzöm sincs arról, mit tervezek tenni. Nem halt meg, az a lány még életben van, és talán ez az egész, ami körülöttem zajlik több, mint egy elmezavar. Ha képes vagyok ennél jobban beleőrülni, akkor mindenképp bekövetkezne, ha nem loholnék gyanúm kiderítése után! Tudnom kell mi folyik itt, szinte fojtogat az érzés... Kipréselve agyam legmélyéről, Yoongi szavait, ahogy tegnap este a lány halálának helyszínét említi futólag, végül villamosra szállva, Songpa kerület lakótelepére utazok, egyre csak az éttermek és kávézók sokaságát bámulva az elsuhanó utcaképben. Az út nem hosszú, ám gondolataim zavarában ficánkolva, újra elkap a halvány, ám annál számottevőbb gondolat, miszerint tényleg pszichésen kezdek tönkremenni... Feleslegesen próbálkozok némi összpontosítást összehozni, újra és újra meginog a magamba vetett stabil hitem. Talán most válna ismét érzékelhetővé cselekedeteimben édesanyám elvesztése? Ilyen öntudatlanul verne át minden ép gondolatom? Egyszer már megmondták, hogy bolond vagyok, nem sokkal anyu halála után, most újra ezzel állnék szembe? Az eszem azt suttogja, hogy irány haza kijózanodni, a szívem viszont mindenképpen a dolgok végére akar járni, s elsöprő győzelmet aratva dobogó szervem, megadóan battyogok le a szerelvényről, a kerület szélén fekvő panelházak közé. Csípős hűvös szél borzolja meg hajam, s tágra gúvasztott szemeimmel pásztázva a főutca kávézóit, sietősen vágok át a szembejövő tömegen, tekintetemet minden hely ablakán beszöktetve. Songpai kávézó, az ég szerelmére, Yoongi miért nem tudott pontosabban fogalmazni? Yoongi... Azt sem tudja, hogy a világon vagyok, elviekben még nem is találkoztunk, nemde? Ennél nagyobb katyvasz aligha...
- Taeyeon! - cövekelek le egy nyüzsgő kocsma terasza előtt, szemeimmel akaratlanul is kiszúrva a szőkére festett hajú, hamvas bőrű fiatal lányt. Mint ma már sokadszorra, idegesen tépem fel a csilingelő ajtó kilincsét, és mit sem törődve a rám szegeződő szemekkel, egyenesen az üres tálcát szorongató pincérnőhöz rongyolok. - Életben vagy! - ugrok elé széles mosolyommal, ám rémült, köpni-nyelni sem tudó arcától, somolygásom egy idétlen vigyorba fordul.
- Ismerjük egymást? - próbálja feljebb húzni ijedt szája szélét.
- A sors vezetett hozzád, úgy örülök, hogy jól vagy!
- Mi bajom lenne, ki vagy te? - sandít rám, és egy arasznyit hátrább lép.
- S-sajnálom - nevetem el magam kínosan. - A nevem Jeon Hyerin. És... - nyúlok zavartan tarkómhoz, szememet kissé oldalra sütve. - Tudnánk beszélni valahol négyszemközt? - pillantok kérlelően a lányra, aki furcsállóan pásztázza végig alakomat, majd egy mély levegővel, maga után invitál. Hogy a fenébe tálaljam neki, hogy, ha minden agybajom igaz, akkor egészen egyszerűen valaki ma megfogja ölni...?
- Ma meg fognak ölni - jelentem ki, olyan egyszerűen, mintha csak a pontos időt közölném. Nem vagyok hajlandó ezt elhinni, képes voltam...? Hagyjuk....
- Tessék? - nyitja tágra szemeit, s meglepettsége kisvártatva egy könnyes nevetésbe fullad. - Te megőrültél - kacag a képembe rendületlenül. - Ah, ne haragudj - nyújtja kezét egy asztalon heverő táskához, s kikapva belőle zajos telefonját, kicsit hátrább lép a helységben. - Megint te vagy az? Megmondtam, hogy ne keress többet! - kiabál szinte azonnal a készülékbe, mire akaratlanul is figyelni kezdem szavait. - Ne merészelj még egyszer keresni, és fejezd be a zaklatást! - vágja bele erővel dolgai közé a mobilt, és egy haragos sóhajjal, újra rám veti szemeit. - Bocs, valaki képtelen felfogni, ha valaminek vége van - vonja futólag félre szemeit flegmán. - Elárulod végre mit akarsz tőlem?
- Figyelj, tudom, hogy őrülten hangzik, de az az ember, akivel az előbb beszéltél... - harapom el számat. - Szerintem bántani akar téged.
- Byun Baekhyun? Ugyan már... - legyint, s újra táskájában kezd matatni, hátat fordítva nekem.
- Kérlek hallgass meg! - lépek közelebb alakjához aggódóan.
- Menj el légyszíves, ez már egyáltalán nem vicces! - emeli fel ingerülten hangját a lány, mire még a szavam is elakad. Most mi a fenét tegyek, teljesen hibbantnak néz, és egészen egyértelmű, hogy a zaklatója az, aki az életére akar törni! Mi a fenét beszélek, mi a francot csinálok...? Hogy várhatnám el, hogy higgyen nekem, ha még saját tetteimben és gondolataimban sem vagyok biztos? Az egész egy lidérces képzelgés lehet, semmi több...
- Valami gond van? Taeyeon, miért nem dolgozol? - toppan be a szobába, egy magas férfi, s futólag végignéz rajtunk.
- Ez a lány teljesen megőrült, azt mondja meg fogok ma halni.
- Fenyeget? - hökken meg a srác. - Hívom a zsarukat - kapja ki telefonját farzsebéből, s elállva utamat, megtámaszkodik az ajtófélfán.
- Kérlek csak hallgass meg, jót akarok neked! - fordulok rémületemben újra a karba tett kézzel falnak dőlő, bosszús tekintetű lányhoz. - Az a fiú, akivel beszéltél bántani fog ma este!
- Elég! Hagyd ezt abba! - förmed rám szúrós szemekkel. Ennyi, végleg elvágtam magam, nincs kiút... Mit is képzeltem...
- Hogy közveszélyes-e? - mereszti rám szánakozva szemeit a küszöbön ácsorgó férfi, nyilván valóan a rendőrséggel kommunikálva. - Minden bizonnyal. Elég hibbantnak tűnik - tartja rajtam szemeit, és hiába próbálom elnyomni az útból, végül valóban egy közveszélyt jelentő erőszakhoz folyamodva, kilökve kezéből telefonját, erővel taszítom félre az útból. Szemem sarkából egy pillanatra hátravetem tekintetem vonalát, ám hiába indulok meg a kijárat irányába, az első szembejövő pincérnőt fellökve, egy komplett vacsorába hasalok el. Kész, végem, ne a rendőrséget hívják, hanem az elmeosztályt! Ez egy rossz álom, egy indokolatlan ostoba képzelgés, és hiába furcsa, hogy ettől a hatalmas elvágódástól nem ébredek fel, egyre csak csipkedem saját arcomat, valamilyen vernyákoló hangot kiszűrve fogaim közül. Elhűlve állnak körülöttem percekig, mire feltérdelve a majonézes szósz sűrítette húslevesből, egy kényszeredett sóhajjal bányászok ki egy sült krumplit frufrum közül.
- Azt hiszem nincs szükség megkérdeznem, elég nyilván való a bejelentés tárgya - jelenik meg előttem egy pár koromfekete cipő, ezzel legmélyebb hitetlenkedő letargiámból is kizökkentve. - Állj fel - utasít a lábbeli tulajdonosa, mire lomhán felnézek az előttem ácsorgó, egyenruhás alakra. Arca szánakozó, s szemeink találkozásakor, végül egy lesújtó fintorra húzza száját.
- Beront ide, és fenyegeti az alkalmazottamat! - lép mellém a korábbi, utamat elálló férfi, ártatlan, egyenesen sértett képével karöltve, kezével Taeyeon-ra mutatva.
- Ez igaz? - sétál közelebb egy újabb rendőr, hasonlóan fiatal, ám arca kedvesebb, mint az előttem kelletlenül álló társáé.
- Olyan dolgokat vágott a fejemhez, hogy ma bántani fognak, és meghalok. Először azt hittem viccel, de nem hagyta abba - teszi magát méltatlankodva a lány. Na remek, jól helyben vagyunk! Bár, ami azt illeti, teljesen igaza van, ezen nincs semmi szépíteni való...
- Agresszív, vigyázzanak - gúnyolódik rajtam a szőke lány főnöke.
- Hajlandó vagy önszántadból velünk jönni...? - veti felém kérdését hasonló közönnyel az egyenruhás, ahogy legelőször hozzám szólt.
- Nem. És mi ez a tegezés? - egyenesedek ki, ruhámat vontatottan igazgatva, pár láthatatlan villámot szórva szemeimből.
- Akkor megfoglak bilincselni - sandít rám.
- Csak tessék - húzom el cinikusan a számat, mint, akit már tényleg semmi sem érdekel ezek után, szememet a fiú mellkasára vezetve, s annak névtáblájára. Kim Taehyung. Tipikus flegma, beképzelt rendőr, semmi több...
- Te akartad... - ragadja meg alkaromat, s egy könnyed mozdulattal megfordítva testemet, már csak a bilincszár kattanására eszmélek fel. - Mi a neved? Vagy azt sem vagy hajlandó elmondani?
- Jeon Hyerin - puffogom, ami szemlátomást közel sincs ínyére, engem, a vártnál is durvábban kivezető rendőrnek. Talán észhez kellene térnem, és még most mentenem a menthetőt, elnézést kérni mindenkitől, s hagyni az agybajomat...? Még is mi a fenét gondoltam, hogy majd elfogadva segítségemet, önként és dalolva dől be nekem Taeyeon? Teljesen elment az eszem, és, ha most nem egy rendőrautó hátsó ülésén robognék egyenesen a Örsre, talán még olyan dolgok is eszembe jutnának zűrős napom újragondolását követően, hogy esetleg, ezt a napot már egyszer megéltem. A szőke lányt valóban megölték, és a halál tornácáról, mint egy utolsó mentsvár fordult felém egy kéréssel, ezzel egy új esélyt adva magának, és önmagával együtt nekem...? Képtelenség! A következő teóriám az lesz, hogy valamiféle médium lennék, aki újraél napokat? Hyerin szedd már össze magad, térj észhez! Minden józan ésszel megáldott ember tudja, hogy három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó és az elmúlt nap. Hazugság lenne? Jeon Hyerin mi a francba keverted magad, te szerencsétlen...?
"Síri csöndbe semmisülve, kábulattal elgyötörve, Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más..." /Edgar Allan Poe/
- Ezzel a viselkedéssel csak rontasz a helyzeteden - fordul hátra hozzám az anyósülésen ülő, kedvesebb arcú rendőr. Ő sem lehet sokkal idősebb nálam, emellett még igaza is van...
- Sajnálom – sütöm le szemeimet, ám hiába bűnbánó arckifejezésem, legbelül fortyogok a dühtől.
- Nekünk ugyan ne sajnálkozz - konstatálja a sofőrülésről Kim Taehyung. - Majd az Örsön magyarázkodj, vagy vigyünk inkább egy elmegyógyintézetbe?
- Tessék? - kerekednek el szemeim. - Nem hiszem, hogy van jogod ilyen hangon beszélni velem. Nem tudsz semmit!
- Megint ez a tegezés... Sokkal idősebb vagyok nálad, hol marad a tisztelet?
- Tae, maradj már - morogja a jobb oldalon ülő srác, mire az említett magába fojtva további epés megjegyzéseit, a rendőrséghez érve, lassít az autón. Mit képzel ez magáról? Úgy beszél hozzám, mintha legalább tíz éves ismeretségünk lenne, és nem a kellemes fajtából...
- Hoseok hozd fel - szól társának, s a vezető ülésből kipattanva, az épület felé kezd gyalogolni.
- Gyere - nyitja ki az ajtót Hoseok, s kisegítve a járműből, megszabadít a bilincseimtől. Fájdalmasan dörzsölve csuklómat, szúrós pillantásokat vetve a mellettem sétáló alakra, hagyom, hogy betessékeljen az Örsre. Mint egy makacs, hisztis kisiskolás, úgy festem arcomra a legdurcásabb ábrázatomat, s kelletlenül vonszolom egyik lábamat a másik után, egyenesen a második emelet egy közeli irodájába.
- Remek - sziszegem orrom alatt kelletlenül, meglátva az íróasztal túloldalán ücsörgő, papírokat pakolászó Taehyung-ot. Most komolyan ő fog kihallgatni...? Fenébe is, csak essünk túl rajta.
- Az okmányaidat kérném - kezd pötyögni a számítógép klaviatúráján, egy futó pillantást vetve az asztal mellett helyet foglaló mivoltomról. Vonakodva szedem össze a kártyákat, s kényszeredetten tolom elé őket, amire csak egy szájhúzással válaszol. - Közben kezd el kérlek, miért fenyegetőztél és rendeztél jelenetet a kávézóban?
- Muszáj ezt?
- Muszáj - folytatja adataim begépelését. - Minden bejelentésről aktát kell csinálnunk, ez a szabály.
- Szabály... - dünnyögöm nyakamat kitornáztatva. - Látnok vagyok, és láttam, hogy azt a szőke lányt ma este megfogják ölni. Figyelmeztetni akartam.
- Hogy mi? - kapjam rám szemeit a fiú. - Nem lenne gyorsabb elmondani az igazat, és mehetnénk mindketten...? - emeli fel bosszúsan szemöldökét Taehyung.
- A pasim megcsalt vele, ezért rendeztem jelenetet - felelem szinte vállat vonva. - Túlzásba vittem, nem fordul elő többet.
- Ha szerencséd van nem kapsz figyelmeztetést, de ez majd a sérelmezett fél vallomásán fog múlni - magyaráz, s maga mögé nyúl a nyomtatóból éppen távozó papírért. - Írd alá, aztán mehetsz.
- A soha viszont nem látásra - ironizálok egy cinikus mosollyal, s aláfirkantva a lapot, hercegnőket megszégyenítő kecsességgel távozok a teremből. Istenem, ezt az időpocsékolást, és hiába ez a kellemetlen gikszer, egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből Taeyeon-t, s ha le is csuknak, muszáj valamit tennem...
Arcon csíp a jéghideg fuvallat az épületből kiérve, mire pár erőteljes fejrántástól, végül sikerül a látóteremet megszabadítani a hajzuhatagomtól, és azonnal telefonom után kezdek kapálózni.
- Haló, Jungkook? – zihálom feszülten a készülékbe.
- Mondd, gyorsan – szólít fel flegmán öcsém.
- Gyere értem.
- Mi? Megy a halál.
- Adok pénzt, csak gyere értem. Gangnam központi rendőrségen vagyok.
- Pénzt? - gondolkodik el öcsém. - Mennyit? – kérdi felvillanyozva. Hát persze, hogy nem az érdekli, hogy mit keresek itt…
- Két perced van! - kiabálom el magam, s bosszúsan vágom bele zsebembe a készüléket. Egy percet sem vesztegethetek, így sincs, még csak fogalmam sem arról, hogy mihez kezdek. Egyik lábamról a másikra nehézkedve pásztázom a járdaszegélyt, s megnyugvásként ér öcsém roncs kölcsönautójának megérkezése, alig tíz perc leforgása alatt.
- Songpa – ugrok be az autóba hevesen. – SONGPA – nyomatékosítom helymegjelölésemet emeltebb hangon, ezzel reagálva Jungkook értetlenkedő pillantására.
- Ugye tudod, hogy épp…
- Kártyázni készültél az uzsorás cimboráiddal.
- Utálom, amikor ennyire ismersz – mosolyodik el, és azonnal a gázra tapos, s egészen a kerület széléig szótlan is marad. Szemeim az elsuhanó utcákat pásztázzák, lábaim pedig valami ezer éve az autóban heverő sörös dobozokat nyomkodják, recsegő, érces hanggal. – Merre tovább? – fékezi le a főút egyik pirosra változó lámpájánál az autót.
- Egyenesen le a lakótelepig.
- És elárulod mi dolgod ott ilyen sietősen? – teszi sebességbe jobb kezével az autót. – Egyáltalán mit keresett az én mintapolgár nővérem a rendőrségen? – somolyog tovább, ami még válaszom előtt egy kelletlen fintorba fullad.
- Úgy sem hinnél nekem – sóhajtok fel.
- Tegyél próbára – kontrázik rögtön.
- Az az érzésem, hogy már egyszer átéltem ezt a napot – felelem kissé zavartan.
- Már reggel is furcsa voltál a telefonban, de ezek szerint tényleg kezdesz meghibbanni.
- Mondtam, hogy hülyének fogsz nézni – fonom karba kezeimet, és újra a külvilág felé fordulok. - Minden a Gonam hullaházban kezdődött – morfondírozok tovább, szinte csak magamban.
- Mit kerestél te ott? Nem voltunk ott, már tíz éve - elmélkedik Jungkook. - Igen, azt hiszem pont ma van tíz éve.
- Hogy mi? – csattanok fel a fiúra kapva szemeimet. - Ezt hogy érted...?
- Hát anyát oda vitték, miután meghalt – pillant rám futólag. - Nem emlékszel? Pedig idősebb vagy.
Mi az ördög folyik itt…? Anyát tényleg abba a hullaházba vitték, ahol dolgozni készülök, és még csak fel sem tűnt? Miféle ízetlen tréfa ez az univerzumtól…?
- Hahó, itt vagy? – legyezi kezeit előttem aggódóan Jungkook, mire azonnal magamhoz térek a zsibbasztó szemöldökráncolásomból, s sebesen nyúlok a már álló autó ajtajának kilincséhez. – Hé, még mindig nem árultad el, hogy miért jöttél ide – szól utánam az autó tetejére könyökölve kisöcsém.
- Van nálad egy pakli kártya? – támaszkodok meg az autó túloldalán.
- Megint furcsa vagy… - hunyorít rám gyanakvóan a fiú. – Van.
- Add ide – nyúlok át az öreg bordó kocsi felett, mire farzsebéből nekem is dob egy doboznyi kártyát, s egy kisebb keresgélés után ki is választok egy pikk ászt. – Tessék, ha minden kötél szakad, használd ezt – csúsztatom vissza előbb a lapot, majd a dobozt.
- Egy pikk ász? – sandít hol rám, hol a kézbe vett kártyalapra. – Mit kezdjek vele?
- Használd - kacsintok vigyorogva. – Te vagy a nagy csaló – vetem hátra egyre távolodva, az értetlenül bambuló Jungkook-nak.
- Nem úgy volt, hogy pénzt adsz? – kiabál utánam bosszúsan öcsém, de már úgy sem hallaná a messziből hangzó magyarázatomat, így magabiztosan tovább csörtetek előre, egyenesen a kávézó irányába, ahonnan nem olyan rég a rendőrök cibáltak el. Ez nem bátorság, ez szín tiszta meggondolatlan idiotizmus, amit művelek.
A nap már napok óta nem bújt elő, s ez a borongós, hűvös, ködös idő remekül kapóra jön, hogy tervemet kivitelezhessem.
- Észrevétlennek kell maradnom – lehelem magam elé, mihelyt szemem elé kerül Taeyeon munkahelye. Ha jól láttam a hullaházi kartonját, akkor csak részmunkaidős vagyis, ha jól számolom... – Ott is van – jegyzem meg a kelleténél is hangosabban, ahogy egy jóképű tuja mögé bújva, a kávézóból távozó lányt kezdem fürkészni. Soha életemben nem csináltam ilyet, és sosem gondoltam, hogy ilyenre sor kerülhet, hogy bárkit is kövessek. Mint egy zaklató… Bár Taeyeon minden bizonnyal pontosan ezt gondolja, ha pedig még meg is látna, egy szívinfarktus kíséretében hívná rám újra a zsarukat amiből… Na, ennyit a gondolatmenetről, most én vagyok vak, vagy egy fazon osont mögé?! Hiába hunyorgok immáron egy széles törzsű platánfa mögül, teljes meggyőződésem, hogy egy férfi lopakodik a gyanútlanul előre baktató lány mögött. Ő is figyelhette volna, mikor végez, hogy követhesse? Nagyon rossz előérzettel tartom meg az út másik feléről a tisztes távolságot, míg végül pirosat kapva a zebránál, már csak arra figyelek fel, hogy egy szűk, sikátorszerű utcába tűnik el, mindkét megfigyelt személy. - Hogy az a…! – morgom, s fittyet hányva az amúgy gyér forgalomra, keresztül rohanok az úton, egészen ahhoz a sarokhoz, ahol az előbb még a szőke lány sétált, sarkában azzal a gyanús alakkal. Komor, kihalt az egyirányú keskeny utca, s mintha egy teljesen más környékre keveredne az ember egy egyszerű fordulattal. Törött pinceablakok, magas, kopottas épületek, szellősen parkoló, régi autók, és csend. Bántó rémület körbefújta némaság, a sötétedő égbolt alatt.
- Eressz el, nem érted? – szabdalja át egy kétségbeesés itatta női hang a teret, s felocsúdva nézelődésemből, rögvest a zaj irányába iramodok. – Engedj el! – hallom meg ismét a lány ideges hangját, s egy résnyire nyitott garázshoz érve, még a vér is megfagy bennem, a túloldalon zajló események láttán. Megdermed minden porcikám, szemem sem mozdul, ám tisztán kivehető, hogy a horizonton egy lélek sincsen. Fátyolos félhomály ereszkedik íriszeim elé, és minden félelmemet egy hangos nyeléssel elűzve, a következő lépésre kezdek koncentrálni. Mit tegyek, mit tegyek…? Ha segítségért kiabálok, az a fiú bántani fogja, és megtörténik az ami tegnap. Nem lehet, nem érhet így véget, muszáj tennem valamit!
- Taeyeon! – nevezem meg a falnak szorított lányt, s remegő kezeimmel szélesebbre tárom a garázst. Most már késő visszafordulni, a testem magától cselekszik, minden józanész által diktált lehetséges lehetőséget felrúgva.
- Te? – kapja rám ijedt szemeit a szőke.
- Ki a pöcsöm vagy? – fordul felém ingerülten a sapkás férfi, s lejjebb futtatva szemeimet az előttem állon, még a lélegzetem is elakad a kezében tartott fegyver láttán. – Azt kérdeztem ki a fasz vagy! – üvölti, ellépve a falnak nyomott lánytól.
- É-Én – hebegem. – T-Taeyeon barátja vagyok - lehelem csendesen. Remek, ennyit a magabiztosságról, az egésszel pont csak annyit érek így el, hogy egy helyett két hulla kössön ki ma este a Gonam-ban.
- Takarodj innen – szűri fogai között a fegyverét lassan Taeyeon-ra emelő.
- Ne! Hagyd ezt abba – hagyják el ijedt torkom első felötlő, épkézláb szavai.
- Mi a franc közöd van neked ehhez? – mordul ismét fel a férfi. – Ha Taeyeon nem lehet az enyém, kurvára nem lesz másé sem! – pillant a nyárfalevélként remegő, összeszorított szemű lányra, mire hátraszorított kezeimmel, látatlanul kezdem a rendőrség számát bepötyögni. Istenem, ez miért nem jutott eszembe hamarabb, hogy lehetek ilyen forrófejű?
- Nem lőheti le azt a nőt, akit szeret! – erőlködök, szánalmat keltően tovább. – Nem akarhat börtönbe kerülni, és együtt élni örökké a teherrel, hogy végzett a szerelmével!
- Fogd be a pofád! – szegezi immáron rám a pisztolyt egy tébolyult mosollyal.
- Itt vagyunk Sompai lakótelep első szűk utcájának garázsában, mindenhol házak, és kávézók egy sarokra. Hallani fogják a lövéseket! – eresztem bőrére próbálkozásomat, szinte csak fohászkodva, hogy a rendőrség minden szavamat hallja a vonal túloldaláról. Bele se merek gondolni, mi van, ha ignorálják a hívást, nem hallanak, vagy még csak fel sem vették!
- Mi a faszról beszélsz – mordul fel ismét az előttem álló. – Tele a tár, én pedig nem hagyok szemtanúkat – kacsint rám ijesztően, s a rám szegezett fegyverből elcsattanó hirtelen jött lövés, egyenesen a garázsajtóba fúródik, szinte csak centikre megfagyott mivoltomtól. – Hoppá, ez félre ment. Kellett neked mások dolgába ütni azt a bájos orrod – kuncog, s újra a reszkető Taeyeon felé fordul, az alig pár másodperce elsült pisztolyt, lassan végigvezetve a lány hasától, egészen nyakáig. A gyomorforgató jelenetet végül egy hatalmas csattanás rázza meg, amire minden porcikám újra összerezzen. Szemeimet képtelen vagyok megmozdítani, ismét megmerevedve bámulok előre, de határozottan érzem, hogy mögöttem emberek morajlanak.
- Tegye le a fegyvert! – hangzik egy ismerős hang közvetlenül a hátam mögül. – Nem ismétlem el többször! Fegyvert a földre! - üvölti az egyén, és ez az érces zaj, egy könnyed mozdulattal gurítja le, a szívemet nyomó feszült félelmet.
A sötét ruhás, fejét sapka fedő férfi felszívva magát düh keverte levegőjével, nagyot csap tenyerével a félelemtől bénult lány feletti falnak, s óvatosan leteszi pisztolyát.
- Kezeket fel! – utasítják, s mihelyt kezei a magasba lendülnek, azonnal két rendőr előzi ki mihaszna testemet, s földre kényszerítve a férfit, gyengédséget megtagadva bilincselik meg. – Minden, amit mond felhasználható maga ellen… - darálja egy alacsony, zömök testalkatú egyenruhás, ahogy erővel kezdi maga után rángatni az utcára a tettest.
- Jól vagy? – áll mellém, a korábbi mély, érces, ám megnyugtató hang tulajdonosa.
- Te? – emelem rá szemöldökömet, ám gúnynak, még csak látszatát sem érezteti, még mindig kissé remegő hangom.
- Mintha valami olyasmit mondtál volna, hogy a soha viszont nem látásra - gúnyolódik jóízűen rajtam Taehyung, mintha az események egy fikarcnyit sem hozták volna lázba.
- Annyira örülök, hogy jöttetek – fújom ki benntartott levegőmet, s elgyengült, megnyugvó habitusom szemmel láthatóan letaglózza Kim Taehyung-ot. Nyilván valóan valamilyen velős visszaszólásra várt, nem is értem, csak én nem térek magamhoz a történtek után? Fel sem fogom mi folyik körülöttem, csak állok zsibbadtan, a meglehetősen rágós tények emésztgetésével, ám hiába az egész próbálkozás, az elmúlt tíz perc egyszerűen túl sok volt. – Taeyeon – szólítom meg a faltól kedvesen elvezetett lányt, mihelyt mellém ér. Aggódóan pislogok rá, mire megállva előttem, szelíden fordul felém.
- Nem tudom ki vagy te, és azt sem, hogy honnan tudtál arról, hogy Baekhyun az életemre fog törni ma, de köszönöm. És kérlek ne haragudj rám a korábbiak miatt... – nyúl kezemhez, s kedvesen megszorítva azt, készséggel kezdi követni az egyik, támaszt nyújtó rendőrt.
- Csak, hogy tudd, még mindig gyanús vagy – tereli ismét magára a figyelmet az előttem levegőt rontó egyenruhás.
- Akkor vigyen be biztos úr – emelem fel kezeimet szemtelenül, hatalmasakat pislogva rá.
- Remélem nem idéz be semelyik hibbant tanúnak téged. Na, a soha viszont nem látásra. – ironizálja el korábban nekivágott búcsúzkodásomat, s meg sem várva válaszreakciómat, sarkon fordulva távozik az utcára, és ezzel együtt, kisvártatva el is tűnnek a rendőrautók a környékről. Groteszk, hogy ismét pont ő jött ki, ennyire kevés rendőr lenne errefelé? Kellemetlen, bosszantóan hűvös alak, mégis hálával tartozom neki, hogy megmentett minket. Engem és azt a bolond szőke lányt... Ez az egész sokkal rosszabbul is alakulhatott volna, s ami az egészben a legijesztőbb, hogy minden korábbi feltevésem igaznak kezd bizonyulni, miszerint átéltem már ezt a napot, Taeyeon lelke pedig maga kért segítséget a hullaházban akkor este. Agyrém!
- Igen? – veszem fülemhez őrülten búgó telefonomat.
- Noona – hallom meg öcsém hangját a vonal túl végéről.
- Jungkook? Baj van? – tátom el ijedten a számat, szemeim előtt végigfuttatva a tegnapi hívást öcsémtől, ahogy közli, hogy kórházba került.
- Baj? – vihog a készülékbe. – Hála neked nincs!
- Ezt, hogy érted? - indulok el a legközelebb fellelhető villamosmegálló irányába, a kabátomat szorosan összehúzva magamon.
- Nyertem, vágod? – folytatja ujjongását. – Honnan tudtad, hogy pont egy pulóverujjba bújtatott pikk ász fogja megmenteni a játszmámat?
- Van, amit csak a nővérek tudnak – somolygok a megkönnyebbülés hangszínén. – Légy jó, majd találkozunk – nyomom rá, a még mindig önfeledten viháncoló öcsémre a telefont, s egy futó pillantást vetve mobilom kijelzőjére, egy újabb adag megnyugvásként ér, hogy elmúlt délután négy. Taeyeon halának időpontját négy órára tették a hullaházban, ami azt jelenti, hogy ma egy ártatlan lélek megmenekült. Az én kezem lenne a dologban? Úgy tűnik… És, hogy van-e erre ésszerű, reális magyarázat? Kétlem… Úgy érzem, hogy a felgyorsult események, s az egész cselekménysorozat, ami az ébredésemet követte ma,
Felszállva a nyikorgó villamos dohos légterébe, egy ablak melletti helyre huppanok le, elnyűtt pillantásommal, a sötétségbe forduló Szöult lesve. Ez volt életem, legfurcsább napja, sőt, annál is több... Volt hozzá valami közöd anya? Azt kívánom, hogy bárcsak tíz évvel ezelőtt történt volna mindez... Akkor talán megmenthettelek volna téged is. Ehelyett várok... Másoknak még szükségük lehet rám, olyanoknak, akiknek még befejezetlen a létük a Földön. Lehet, hogy nem tudtalak megmenteni, de elképzelhető, hogy most te mentesz meg így engem...
Nagyon jo!!Csak igy tovabb!
VálaszTörlésEz nem olyan mint a tru calling az őrangyal��
VálaszTörlés