49. A boldogság, ami talán sosem lehet a miénk [ VÉGE ]

49. fejezet

 Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak. /Paulo Coelho/

- Mennyire szeretsz engem? – telepedik meg tekintete pillantásomban.

- Ezt, hogy érted? – ráncolom finoman homlokomat a fiúra.

- Képes lennél várni rám?

- Nem egészen értem…

- Ha elmennék, tudnál rám várni? - nyomatékosítja szavait, egy kissé megemelve hangerejét. 

- Hány napot? - döntöm oldalra fejem, szemöldökeimet halványan felvonva, ám hiába várok azonnali magyarázatot közelebb araszolva, YoonGi lassan félrefordítja fejét, egyenesen elmenekülve tekintetem elől. Miért nem néz a szemembe, mi ez az egész, miért van ismét ennyire rossz előérzetem...? Felépíti az érzelmes színvallást, hogy végül minden alól könyörtelenül kirántsa a boldogság reményének támpillérét? Szóra nyitja a száját, látom, hogy szavakat formál, s talán a hűvös szél el is sodorja fülemig hangját, de mondata oly kegyetlen, oly korai... Már nem akarom elrejteni a könnyeimet, már, ha akarnám, sem tudnék parancsolni az ösztöneimnek. A sós folyadék vízesésszerűen tör utat hideg, kipirosodott arcomon, s egy pillanatra megtántorogva, nehezen találok újra egyensúlyt. Szombat este van, s a hó először éri el Szöult, a nagyvárossal együtt , pedig a főiskola két kollégiumának kietlen udvarát, amit a hófehér lepel ellenkezést nem tűrően, percek alatt borít be. A patyolatba burkolózó füvön, megdermedve állok, s hosszú percek áramlanak, szaladnak el mellettünk észrevétlenül, ám hiába keresem a megfelelő szavakat, egy hang sem képes elhagyni torkomat... 

- Amerika – ismétli el az önmagamba zuhanásom alatt már említett helyszínt, de szava, mintha csak most érné el tudatomat. - Aláírtam a felvételin, hogy oda megyek, arra a támaszpontra, ahova küldenek. Nem úgy, mint haditechnikai mérnök, hanem, mint egy katona – taglalja tovább, de oly silány magyarázkodásnak tűnik az egész, hogy kedvem lenne egyszerűen befogni a füleimet. - Nem tudom meddig tart, talán egy év, vagy kettő, ez nem csak egy szakmai gyakorlat… - dörzsöli meg zavartak tarkóját, s óvatosan, újra rám emeli tekintetét. - Megértem, ha ez sok, de kérlek, ne sírj – lép felém, de ösztönösen, már-már hisztérikusan tagadom meg közeledését.

- Mióta tudod? – kérdem ércesen.

- Mindig is tudtam, hogy el kell mennem.

- De Amerikába?

- Reméltem, hogy idehaza helyeznek el.

- Hogy kérheted, hogy várjak rád, mikor azt sem tudod, mikor térsz vissza? - emelem egyre feljebb hangom.

-  Byul – próbál újra a közelembe férkőzni, de ismét kihátrálok, ahogy lépteim újabb nyomot formálnak a friss hóban.

- Lehet, hogy vissza se fogsz jönni? – pillantok a hóba vájt lábnyomaim vonalára, s talán csak ekkor eszmélek fel saját viselkedésem okafogyottságára... - Tudtad az elejétől kezdve, hogy szeretlek, meddig akartad húzni…? – folytatom kérdéseim sorozatát halkan, immáron higgadtabb hangszínen, ám látásom még mindig legalább oly torz, mint elhűlt arcom.

- Menjünk fel, teljesen eláztunk – indul felém vehemens magabiztossággal, és hiába teszek még egy lépést hátra, erővel ragadja meg csuklómat. Talán az első pár méternél, még megpróbálok a rángatásból kiszabadulni, de beismerve erőfölényét, hagyom, hogy a kollégiumi szobájáig vonszoljon. Mérges vagyok, csalódott és menthetetlenül kínoznak a pár lépéssel előrébb járó fiú iránt táplált érzelmeim. Minden gondolatom zaklatott, fogalmam sincs, mit tehetnék, mi lenne a helyes lépés tőlem, egy ilyen helyzetben egy nő mennyire lehet megértő…? Csupán egy ízetlen tréfa áldozata lennék? Miért ennyire elérhetetlen a boldogság, miért járatja a bolondját velünk az univerzum, egy új, ócska megpróbáltatás mögé rejtőzve?  – Fürödj le - nyitja ki orrom előtt a bejárati ajtót, megérkezve a célhelyszínre.

- Van saját fürdőszobám – dünnyögöm az előszobába lépve.

- Bezártam az ajtót, és ha nem akarod levenni a vizes ruháidat, így jártál… - lép el a bejárattól és a szemem láttára vágja zsebre a szobakulcsot.

- Nem vagyok humoromnál! – förmedek rá, de azonnal újra sírásra görbül a szám.

- Szerinted én viccelődök? – csattan tenyere a fürdőszobaajtón, testemtől alig pár centire, így óhatatlanul is elkomolyodott arcára pillantok. - Szerinted nekem olyan rohadt egyszerű közölni az egyetlen emberrel, akire vágyok, hogy elhagyom? Úgy hiszed, nekem nem fáj? – fúrja egyre mélyebbre tekintetét szemeimbe. Hát nem viccel... - Szerinted könnyű megemésztenem, hogy nem hívhatlak, nem láthatlak, akkor, amikor én akarom?

- Akkor maradj itt! 

- Ez nem ilyen egyszerű… – sóhajt fel, s ismét a padló felé dönti fejét.

- Akkor magyarázd el – morgom remegő, alig hallható hangon, s kirántva magam előtt a fürdőszoba ajtaját, magamra csukom azt. Egy forrófejű hisztérikának érzem magam, aki egy percig sem képes parancsolni az indulatainak, vagy ép ésszel átgondolni egy minimális empátiával a körülötte zajló eseményeket… Nedves kabátomat, nadrágomat a földre dobom, s kibújva fehérneműimből, a zuhanyzóba lépek, ijesztően letargikus ábrázatommal kézen fogva. Nevetségesen viselkedek, és esélyt sem adtam YoonGi-nak, hogy megmagyarázza mi ez az egész pontosan, mintha az elmémben csak az „elmegyek” szó ragadt volna meg, s minden más csak vacak körítés. A mardosóan forró víz, másodpercek alatt hevíti pirosasra bőröm, s a gőzben elrejtőzve, már magam sem tudom, hogy sírok, vagy csak a vízcseppek peregnek le arcomon. Talán YoonGi is azért erősködött ezzel a fürdősdivel, hogy lenyugodjak, holott nagyon jól tudom, hogy odakinn ő most is a démonaival küzd szüntelen…

- Hahó, ideteszek neked ruhát – nyílik ki résnyire az ajtó, mire megpördülve, a gőzön át, a fiú benyúló karját pillantom meg.

- Most komolyan bejöttél? – képedek el, és ösztönösen a csempéhez húzódok. Mit művelek, ha én is csak alig látom, ő, hogy látna belőlem bármit is…?

- Ez az én fürdőszobám, miért nem jöhetek be? – tárja szélesebbre az ajtót, s mintha valami vigyorféle is kiülne arcára. - Nincs semmi rajtad, amit ne láttam volna még – hangoztatja már-már nevetve.

- Kiállhatatlan vagy! – kiabálom apránként közelebb döntve fejem a zuhanyzókabin oldalának. – M-Most meg mi a frászt csinálsz? - ráncolom szemöldökömet a műanyagajtón kibámulva.

- Vetkőzök – feleli pólóját félrehajítva, ahogy lábával magunkra rúgja az ajtót.

- De minek? – hátrálok vissza a csempéhez, s szinte fohászkodok a forró vízhez, hogy teremtsen még több párás ködöt csupasz testem köré.

- Én is lefürödnék, ha nem bánod – lép a kabin elé, mire egy könnyed mozdulattal ki is tárja azt. A kintről érkező hűvösebb levegő, azonnal megcsap, s hirtelen köpni-nyelni nem tudok, csak hasalok a felmelegedett falon, a csobogó víz alatt, és várom, hogy végre megszűnjek létezni. Hogy lehet ennyire pimasz...?

- De bánom – dörmögöm orrom alatt, és tisztán érzékelem, hogy hiába minden intő szavam, már itt áll mögöttem anyaszült meztelen, a fátyolos párában. – Gonosz vagy.

- Na, igen, ezt ma még nem említettük – nyúl fejem felett a polcon heverő tusfürdőhöz. Hirtelen, mégis kellemesen érintik hosszú, vékony ujjai vállaimat, ahogy kérdés nélkül, hátamon íveket rajzolva itatja át bőrömön szaladgáló vízcseppeket a mandulás szappannal.

- Tudod, ez most kicsit olyan… - mosolyodok el a semmiből előkandikáló képzetemtől. – Mintha igazi szerelmespár lennénk – somolygok, s gyermeteg szavaimtól, a korábbinál is jobban hatalmába kerít lányos zavarom.

- Ha két ember szerelmes egymásba, azt szerinted, hogy nevezik? – húzódik közelebb alakomhoz, s hangja egyszerre válik gúnyosan szemtelenné, és magabiztosan komollyá. Az izgalom forrósága,vízesésként futkos a hátamon…

- A mi esetünkbe, vagy a normális kapcsolatok vonatkozásában? - kérdem megjátszott kimértséggel.

- A normálisban, hol a vágy és a szenvedély? – lehel egy apró csókot tarkómra, és ha eddig nem reszkettem volna, most már gyöngye falevélnek érzem magam a kegyetlen szélben, amit a bűnös izgatottság sodor oda, ahova éppen kénye kedve tartja. Óvatosan, félve fordulok a nyakamat ízlelgető fiú felé, aki meg sem várva esetleg mozdulatomat, azonnal birtokba veszi nedves ajkaimat, s oly sóvárgóan, oly vadul kezdi ízlelni, mintha a pillanat múlandóságának félelme kísértené. De hiszen csak ez van nekünk… A most. 

Ellazultan, egészen elnyűtten engedem át magam nyelvünk érzéki keringőjének, ám feleszmélve YoonGi derekamra somfordáló kezére, kéjesen válok el puha párnáitól.

- Ráncosra áztam – súgom centikre arcától, és faképnél hagyva a vízgőz függönyben ácsorgó meztelen fiút, könnyed mozdulattal lépek ki a zuhanyból, ahogy felkapva törölközőmet az ajtóhoz ballagok.

- El ne merj tűnni! – kiabál a zajos vízsugár alól, mielőtt felkapva a ruhaköteget az előszobába léphetnék. Nem reagálok, csak vigyorogva tovább csörtetek előre, egyenesen a hálószobába, ahol belebújtatva magam a zsáknak ható fehér pólóba, a kényelmes franciaágyra huppanok. 
Az ember vagy beleéli magát, kihasznál minden momentumot, ami a boldogság védjegye alatt bezsongja életét, vagy félve meghátrál, hogy később a csalódás ne tiporja a sárba. Még mindig nyárfalevélnek érzem magam, amit ha nem sodornának ide-oda, saját kilátástalansága úgyse vinné előbbre.

- Szóval nem szöktél meg – lép egy szál melegítőalsóban a küszöbhöz YoonGi, vizes haját egy törölközővel dörzsölve.

- Nálad van a kulcs. Vagy átkellett volna másszak az erkélyen? – egyenesedek ki az ágy széléhez húzódva. – Fenébe, ez miért csak most jut eszembe? – fordítom oldalra fejemet, mire halkan elneveti magát.

- Itt a kulcs – bányássza ki zsebéből. – Bármikor elmehetsz, hogy aztán rituálisan megátkozz – dobja az éjjeliszekrényre menekvésem zálogát.

- Már megtörtént – emelem rá incselkedve szemöldökeimet.

- Szemtelen vagy, nem is kicsit – vigyorog tovább száját megnyalva, s megkerülve fekhelyét, az erkélyajtóhoz sétál.

- YoonGi – fordulok elhalkulva utána.

- Egy hét múlva indulok. Ezt akartad kérdezni…?

- Igen – szegezem elkeseredett pillantásomat combjaimra.

- Az úgynevezett hetedik flotta egy alegységénél fogok szolgálni Florida partjainál – kezdi, ahogy lassan ágyán ücsörgő alakom felé veszi útját. – Ennél nagyobb referenciára szükségem sem lesz a jövőben – folytatja, és hangjából tisztán kivehető egy gyermeki buzgó izgalom, némi vidámsággal vegyítve.

- Koreai, egy amerikai támaszponton? – emelem közeledésére tekintetem.

- Az amerikai haditengerészet kiáll Dél-Korea mellett, egy esetleges észak-koreai támad esetén.

- Biztonságos ez? – fürkészem kissé aggódóan a fiút, és bár tudom, hogy kérdéseim a lehető legbutábban hangzanak, most mégsem érdekel.

- Semmi sem veszélytelen.

- Akarod? - folytatom, mire újra elmosolyodik.

- Sokáig nem tudtam mit kezdjek magammal, a haditechnikusi is egy ürügynek indult, hogy a magam ura lehessek a főiskola révén – sóhajtja, ahogy mellém helyezkedik az ágyon. – De úgy érzem, ez az én utam.

- Akkor rendben van.

- Hm? – fordul kissé értetlenül felém.

- Várni foglak – húzódik fülemig szám, képességeimhez mérten a legszelídebben.

- Nézd, ha alá is írok egy éves szerződést, nincs kizárva, hogy egy áthelyezés hosszabbítást von magával – nyitja magyarázkodásra száját.

- Mondom várni foglak, és pont. Vagy már nem szeretnéd?

- Önző vágyaim vannak, nem? – felel egy kérdéssel, félmosolya mögött a megtestesült elégedettséggel.

- Mert önző vagy, ilyen egyszerű – húzódók a félmeztelen, bizsergető illatú YoonGi-hoz, s megtorpanva egy pillanatra ajkai előtt, végül egy lágy puszit hintek szájára. - És én, így szeretlek – lehelem, mire mindketten belemosolygunk a lassú, puhatolózó csókba.

- Akkor folytathatnánk, amit a zuhanyban pimaszul félbeszakítottál – dönt lassan hátamra, mire az összes nedves hajtincsem elszökve arcomból, minden vonásomat, tisztán tárja a fölém húzódó fiú elé. Érintése lágy, mosolya elégedett, tempója kimért és céltudatos. Minden porcigám belezsibong, ahogy elveszve az euforikus szenvedélyben, hagyom, hogy ő mutasson utat… Talán túl hirtelen ért a hír, s talán túl elvakult, naiv szerelmes vagyok, ahhoz, hogy megértsem mi is ez az egész, de a szívem legmélye még, ha baljós is, most bátor döntések meghozatalára késztet, egy szebb jövőért sóvárogva...

  

- Byul – hallom meg nevem többszörös bökdösés után, de szemeimet egy nyöszörgés kíséretében, csak résnyire nyitom. – Byul, mikor szándékozol hazamenni?

- Kirúgsz? – krákogom a mellettem vigyorgó alaknak.

- Ki – neveti el magát, meglehetősen jót derülve rajtam. – Azt mondtad hazamész reggel.

- Basszus – tágulnak ki szemeim, s azonnal felülök az ágyon, a vártnál is több fizikai erőt belefektetve ijedt mozdulatomba. – Hány óra? – kapom tekintetem az oldalán heverésző fiúra.

- Nyolc múlt – konstatálja higgadtan, ahogy csigatempóban ő is feltápászkodik az ágyról. – Nyugi, elviszlek. Nekem is illene hazamennem.

- Tényleg? – kúszik egy megnyugvó mosoly fáradt arcomra. – Akkor siessünk, azt ígértem, hogy ebédre otthon leszek – húzódok a bútor szélére, és szemérmesen takargatva csupasz idomaimat, sebes öltözködésbe kezdek. – Írok is anyunak, hogy eggyel több főre terítsen.

- Családi ebéd? – ballag ruhásszekrényéhez. – Nem korai ez? – vigyorog élcelődve.

- Emlékeztetnélek, hogy már benyaltad múltkor magad, amikor bepofátlankodtál az öcséd mögött.

- Mai napig röhögök azon – bújik egy piros pulóverbe. - Mármint mélyen belül… - helyesbít szúrós pillantásom elől kitérve. – Lefogadom, hogy a szívük csücske vagyok most – veti felém cinikusan, az irónia magaslatairól lenézve. – Azok után, ahogy bántam veled, és velük…

- Nem kell aggódnod.

- De aggódok – folytatja, és hirtelen magam sem tudom eldönteni, hogy félelme valós, vagy csak bosszantani akar.

- Hülye vagy – vonok egyszerűen vállat.

- Aztán, ha apud kilök a harmadikról, majd te is belátod!

- Menjünk inkább – kacagom el magam, s a magam elé toloncolt puffogó fiú, kezemet magabiztosan megragadva, a parkolókig, egy pillanatra sem engedi el.

- Apukád, még mindig engedi, hogy a kocsiját használd? – helyezkedek el az anyósülésen, ide-oda forgolódva.

- Nem nagyon foglalkozik vele – fordítja el a kulcsot egy ócska grimasszal arcán.

- Ezek szerint ne feszegessem tovább ezt a témát – gyömöszölöm hátam a kényelmes támlába, s kicsit lejjebb csúszok az ülésen.

- Nem tudok hozzáfűzni ehhez semmit, csak vér szerint az apám, sosem tekintettem úgy rá. Az előzményeket meg úgy is tudod… - indítja útnak az autót, és fancsali képétől elfordítva fejemet, a szöuli utcákba merengek.

Kellemes zene járja be a jármű szűk terét, s egy apró ásítás után, reggeli nyúzottságom terhének támaszt keresve, bágyadtan döntöm fejem a hideg üvegnek.

Az elkövetkező percek, órák és napok szemvillanás alatt illantak el mellettünk, és alig feleszmélve, az idő rohanására, már a repülőtér termináljában ücsörgünk. Feszélyezettnek érzem magam, ahogy cipőimbe bambulok pislogás nélkül, és talán még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy az ide-oda sétálgató, lépten-nyomon HoSeok-kal kötözködő YoonGi, a világ másik végére készül elutazni, szűk húsz perc múlva. Nari valamin vitatkozik két padsorral arrébb NamJoon-nal, JiMin meg még mindig Jin-t nyúzza a matek korrepetációval, de az idősebbik szinte hajthatatlan. Megmosolyogtat belül JungKook és TaeHyung jókedve is, ám egészen látható a társaságot körül ölelő feszült aggodalom. Nem tudom miért húzta addig YoonGi a tényközlést korábban, és, amennyire elért hozzám az információ, még HoSeok is csak sejtette, hogy legjobb barátja külföldön teljesít majd gyakorlatot, egy tengerészeti flottánál. Elhadarva magamban, még mindig teljesen nonszensz az egész, de már nem várom, hogy valaki közölje, hogy minden csak egy átverés, már nem számítok semmire, és az elmúlt hét talán a kelleténél is meseszerűbb volt. Egészen elhittem, hogy az a bizonyos, sokat emlegetett boldogság a miénk lehet, de műmosoly csúfította arcomat a szerelmemre emelve, be kell látnom, hogy mind ez csak egy álomnyi hintés volt. Menetkész, izgatott és bár nagyszerűen leplezi, tudom jól, hogy zavart. Őt is a jövőt vájkáló kérdések fárasztják, benne is a kifürkészhetetlen, megjósolhatatlan végkimenetek lehetőségei ötlenek fel, majd egy félfordulat után, egy bíztató mosollyal araszol közelebb hozzám.

- Izgulsz? – előzöm meg kérdésemmel, egyre idegesebben dobolva lábaimmal. Az igazat megvallva, itt én vagyok az egyetlen, aki tiszta ideg…

- Nem – vigyorog, majd lehuppanva mellém, fülemhez hajol. - Talán egy kicsit, de ezt csak te látod.

- Nagyon fogsz hiányozni – borul ki belőlem érzelmes megállapításom, egészen váratlanul, bár reakcióját áttanulmányozva, úgy néz ki, ezzel csak saját magamat leptem meg.

- Fordulj meg.

- Hm? – pislogok rá.

- Csak fordulj meg – utasít újra, s beleegyezően helyezkedek a másik irányba, mire egy ezüstös színekben csillogó láncot kapcsol össze tarkómnál, hajamat kedvesen félretúrva.

- Egy hópehely? – tanulmányozom át a medált, visszafordulva YoonGi felé.

- Egy év múlva, amikor leesik az első hó, ha még mindig vársz rám, újra találkozni fogunk – mosolyog rám, oly negédes kedvességgel, hogy szavaitól a szívemet azonnal fojtogatni kezdi a keserűség szögesdrótja. Magam is meglepődve tapasztalom e mondat, erőszakosan szívig hatoló erejét…

- Megfogadtam, hogy nem sírok – dünnyögöm szipogva, elszégyellően lehajtva fejemet. Szótlanul nyúl hátamhoz, s magához húzva, elrejtőzve vívom meg harcomat bánatom könnyeivel.

- Minden hónap első napján keresni foglak, rendben? – suttogja fülembe, a szabályok monotonságára támasztott kilátásait. Bólintok, de arcomat, még mindig a fiú sötétkék puha kabátjába fúrom, ám hiába fohászkodok, a percek könyörtelenül peregnek le. Felállva a padsorról, Nari áll mellém megértően belém karolva, mire türelmesen nézem végig, ahogy YoonGi-t körbeveszik a srácok. HoSeok próbálja elviccelni még az ölelkezést is, de a vak is látja, hogy szíve majd meg hasad, és látva erőtlen próbálkozásait, újra és újra elgyengülök. Nem gondoltam volna, hogy ennyire valóságos lesz a lelkemig hatoló kín… JungKook nyújtja a kezét, de mindannyiunk meglepetésére, YoonGi egy gyors ölelésre rántja magához a meglepett fiút, és mintha valamit suttogna is a fiatalabbik fülébe, mire arcára rögvest kiül egy zavart félmosoly.

- Vigyázz rá helyettem is – lép szerelmem barátnőm mellé, aki bólintva, egy végső búcsúra lököd közelebb a fiúhoz. Némán állunk meg kissé eltávolodva a többiektől, és mielőtt újra szomorúság csúfítaná el arcomat, a barna hajú, most még tündöklőbb, már-már férfinak tűnő fiú, egy végső ölelésre fon magához. - Visszajövök – leheli halkan fülembe, mire még erősebben magához szorít. Ismét bólintok, és vakul újra csak hiszek neki…

Már nem nyitjuk szóra szánkat, már nincsenek megfelelő szavak, helyes vagy helytelen kérdések és válaszok, csak mi vagyunk, a búcsúnk, s a boldogságunk, ami igazából sosem lehetett a miénk. Soha, ne mond, hogy soha, tartják az emberek, és belegondolva, az utolsó, mindent eldöntő próba még valóban hátra van. És, hogy kiálljuk-e? Talán ez a történet itt még nem ér véget, lehetséges, hogy a sors tudatosan választ el embereket, hogy megtanuljanak egy újabb leckét. Hogy mit jelentünk egymásnak, hogy mi az a szenvedés, mi a boldogság, és a kitartás, hogy szembesüljünk a ténnyel, hogy csak akkor értjük meg mennyire szeretjük társunkat, ha a búcsú és a közénk ékelődő távolság kegyetlenül zúzza össze a szíveket, s a képzelt, utópikus boldogságot. Min YoonGi szeme mintha könnytől csillogna, de nem visszakozott a távozást illetően, és én is megértettem, hogy megeshet, hogy a lidércnyomás ellen, ez egy újabb, utolsó csata lesz a számára. Távolodó alakjába merülök, majd követve barátaimat, a hatalmas, zsíros ujjlenyomatok borította ablakhoz, egyedül foglalok helyet egy kietlen széken. Szívem nehéz, lelkem pedig, mintha egy befejezetlen ügy, gyötrelmes csalódottságával harcolna, a remény makulátlan kardjával. Mi lesz velünk jövőre, egy hét múlva, holnap, vagy ma este? Barátságok szakadhatnak szét, szerelmek futhatnak zátonyra, és ártatlan lelkek törhetnek össze. Már nem sírok, de a szívem vérzik, mintha sosem tévedhetne újra mosoly arcomra, s bár tudom, ez csak pillanatnyi melankólia, most mégis elhatalmasodik rajtam az elhagyatottság érzete. A srácok intenek, hogy ideje mennünk, így kifújva minden keserű levegőmet, magam mögött hagyom a reptér gigantikus üvegablakát. Minden vigaszomat jelentő barátaim után szedem elnyűtt lábaimat, s az épület elé érve, utoljára még egy eget átszelő repülőgépre pillantok a ködfátyolon át. Egy év múlva, amikor leesik az első hó, ha még mindig vágysz rám, újra találkozni fogunk…

Vége.