48. Elérhetetlen boldogság

48. fejezet

Mindig bántott, hogy nem felelek meg neked, de most... sajnálom, hogy soha nem feleltem meg magamnak. /Peter Soyer Beagle/

Hiába fürkészem a fátyolos, fény szennyezte eget, sehol egy csillag. Hunyorgok, pislogok, majd tágra gúvasztom szemeimet, de még mindig csak a sötétszürke égbolt, és két magas épület teteje állja el, messzire vágyó tekintetem vonalát. A kollégiumok közt fekvő széles járda, s az élére vágott, a tél közepén is haragos zöld színekben pompázó fű oly kihalt, és oly mozdulatlan, mint, amilyen most én is vagyok, elfeküdve a gyep kellős közepén. Látványosan próbálok lélegezni, hogy a hazafele tartó maroknyi diák, még csak kísérletet se tegyenek a zargatásomat illetően, hogy vajon élek-e még, vagy ugyan mi az ördögért heverek a földön?! Hogy miért…? Magam sem tudom… Az órát nem figyelem, talán már elmúlt hét, s a levegő is egyre hűvösebben szárítja kipirosodott bőrömet. 
Léptek halk zaja vonja magára figyelmem, ám, mire a hangok irányába fordulhatnék, egy alak fekszik le a közelembe. Fejünk egy vonalba kerül, de a másik irányba helyezkedik teste, így óvatosan felé fordítva arcomat, a fiú puha ajkaival tudok csak farkasszemet nézni.  Az eget pásztázza, majd egy mély levegővel karöltve, lehunyja szemeit, s én is újra a csillagképek felkeresésére indulok íriszeimmel. Nyugodtnak tűnik, engem mégis a zsigeri feszültség jár át, Min YoonGi puszta közelségétől is, és ez a higgadt viselkedés meglehetősen aggaszt, holott, már megszokhattam volna tőle… Tulajdonképpen miért feküdt le ide hozzám? Nem valami olyasmit kellett volna a fejemhez vágnia, hogy „Mit csinálsz a földön, kelj fel, mert megfázol!”? Ismét csak sóhajtozik szembehunyva, tisztán látom és érzem a szemem sarkából, én pedig egyre idegesebbé válok az üres szótlanságtól. Nem ő akart beszélni velem…?

- Nincs semmi mondani valód? – töröm meg a köztünk nyugvó némaságot, de kissé flegma hangvételemtől, azonnal elszégyellem magam. – Akarom mondani…

- Mit szeretnél, mit mondjak? – kérdi rezzenéstelenül. Kérdésétől egy pillanatra valami dühféle nyíllal belém, de újra elismételve magamban kérdését, elbizonytalanodok. Nagyot lehelek magam elé, s a cigarettafüstszerű, gomolygó levegő szertefoszló maradványaiba merengek. Nem tudom, semmit sem tudok, egyszerűen csak fáj. Megmagyarázhatatlanul, akaratlanul, egyre csak nehezül a szívem, és nem találok magyarázatot rá… Ennek így kell lennie, ha az ember szerelmes, annak muszáj fájnia is? - Elmondták már? Hogy YoonHo vallomást tett…?

- Igen.

- Gyűlölsz?

- Nem gyűlöllek.

- Szánsz?

- Nem szánlak - vágom ismét válaszomat önsanyargató kérdésére.

- Pedig kellene… Tudod, én nem vagyok jó ember – kezd dünnyögni, és mintha el is mosolyodna, ahogy a fejünk fölött nyugvó, üres szürkeségbe bámul. Most meg miről beszél…? – Sajnálom – folytatja, lassan oldalára fordulva, s követve mozdulatait, fürkészően vizsgálom át arcát. Korábban azt gondoltam, hogy ez lenne a megfelelő szó, a "sajnálom", hiszen, akár egy világot is fellehet építene, egyetlen szóra, de már annyira jelentéktelennek érzem.... Keserédes ez a vigyor, ami vonásait birtokolja, szinte már szánakozó. Gyűlöli ő saját magát, és szánja egész létét, úgy gondolom én nem erre rendeltettem el. A kettőnk történetében, nekem más a szerepem...

- Önző ember vagyok – mélyeszti elkomolyodó pillantását szemeimbe.

- Az vagy.

- Egy érzéketlen, erőszakos ember.

- Az vagy - folytatom rezzenéstelenül, mire szemeit félre vonva, elmosolyodik.

- Volt, hogy úgy éreztem, talán nem érdemellek meg, hogy túl rossz vagyok hozzád, de végső soron nem hazudtolhatom meg magam. Az önzés embere vagyok, aki ha akar valamit, azt meg is szerzi.

-  Utálom, amikor így beszélsz - puffogok szemeimet megforgatva.

- Mindig így beszélek.

- És túl magabiztos is vagy – ironizálok egy félmosollyal.

- Azért, ha kiveséztük mennyire szar ember vagyok – neveti el magát, majd felülve a földről, egy könnyed mozdulattal helyezkedik mellém, egészen közel testemhez. Talán a kelleténél is közelebb… - Rátérhetnénk a te hibáidra is!

- Most viccelsz? Nekem nincsenek hibáim! – meresztem rá pilláimat.

- Idegesítő, egyenesen felháborító hibák - nevetgél tovább.

- Nem hiszlek el! – röhögöm el magam kínomban.

- Kezdjük a hétalvó, lusta mivoltoddal – kúszik még közelebb egy gúnyos vigyorral a képén. – A kócos, össze-vissza álló hajadról ne is beszéljünk – nyúl lágyan frufrumhoz. – A szemeid, amik mindig a vesémig látnak, és minden pillantásukba belebizsereg még a…

- Hé! – csattanok fel, elvörösödött arcomból kisöpörve az oda nem illő hajtincseket.

- A kedves, bosszantható lelked, és a… - mászik megfékezhetetlenül fölém, s szemei nyakamon lekúszva, melleimen telepednek meg.

- Min YoonGi! – próbálom nevét hangoztatva észhez téríteni, de kezei már el is indultak egy felfedező hadjáratra a kabátom cipzárjához. – MIN YOONGI! – kiabálok fülébe, s végre valahára, újra rám figyel, értetlenkedő szemeivel.

- Csak vicceltem – somolyog, s kéjes mosolyával arcomhoz hajol, ezzel teljesen maga alá gyömöszölve, most még apróbbnak tűnő alakomat. – Vagy mégsem? – búgja centikre ajkaimtól, ám mielőtt célt érhetne szándéka, elfordítom fejem, s kissé el is tolom magamtól a fiút. Hogyne vágynék a csókjára, de miért történjen minden úgy, ahogy az egocentria koronázatlan, magabiztos királya elrendelte? Még, ha tudom is jól, hogy ez csak a látszat, egy álarc a hétköznapokhoz, ami pajzsként szolgálja a világban őt, s lelke talán enyémnél is sebezhetőbb...

- Nézd! – tolom végérvényesen is le magamról az elképedten maga elé bambuló YoonGi-t. – Havazik! – kúszik fülemig szám széle, s a fagyos talajról feltápászkodva, kihűlt kezeimet nyújtom a hatalmas pelyhek alá. 

Min YoonGi pár pillanatra még mindig a teljes sokkból próbál kikászálódni, majd egy elismerő vigyorral, követi mozdulatomat, s megáll mögöttem.

- Szeretlek – hangzik halk szavai a hátam mögül. Megrökönyödve tágulnak ki szemeim, és ösztönösen pördülnék meg a fiú felé, de nekem préselve magát, összefonja karjait mellkasom előtt. Homlokát vállamra nehezíti, s szinte fojtogatóan tart magához, ahogy elernyedve, engedek ölelésének. – Annyira… szeretlek – leheli alig hallhatóan, mintha ezeket a szavakat csak saját magával közölné. Hangja szomorú, bűnbánó, s egy hatalmasat nyelve, minden lelkierőmet harcba hívva fojtom vissza sós könnyeimet, amik egyre kegyetlenebbül mardossák belülről szemeimet. – Annyit bántottalak… - folytatja, de hiába igyekszik hangosabban hozzám szólni, hangja mintha elcsuklana, ahogy homlokát még mindig vállamon pihenteti. Lehunyom szemeimet, mély levegőt veszek és minden félelmemet leküzdve, útjára engedem féltett, szívem mélyén már oly rég óta dédelgetett kijelentésemet:

- Szeretlek.
Mennyire egyszerű, rövid szó, most mégis képes talán világokat építeni maga köré, sebeket gyógyítani, s boldogságot költöztetni a szívekbe. Szótlan pillanatok szállnak tova, ahogy a hóesésben áztatjuk magunkat az udvari közvilágítás fényétől, alig egy karnyújtásnyira. Végül enyhül az ölelés ereje, YoonGi elhátrál egy lépést tőlem, így bátortalanul,  szemkontaktust keresve fordulok felé. Pillantását félrevonja, nagyokat pislog, íriszei ide-oda járnak, mintha… Sírt volna? Kizárt, hisz csak a hó csillogtatja pilláit....

- Mennyire szeretsz engem? – telepedik meg tekintete pillantásomban.

- Ezt, hogy érted? – ráncolom finoman homlokomat a fiúra.

- Képes lennél várni rám?

- Nem egészen értem…

- Ha elmennék, tudnál rám várni? - nyomatékosítja szavait, egy kissé megemelve hangerejét. 

- Hány napot? - döntöm oldalra fejem, szemöldökeimet halványan felvonva, ám hiába várok azonnali magyarázatot közelebb araszolva, YoonGi lassan félrefordítja fejét, egyenesen elmenekülve tekintetem elől. Miért nem néz a szemembe, mi ez az egész, miért van ismét ennyire rossz előérzetem...? Felépíti az érzelmes színvallást, hogy végül minden alól könyörtelenül kirántsa a boldogság reményének támpillérét? Szóra nyitja a száját, látom, hogy szavakat formál, s talán a hűvös szél el is sodorja fülemig hangját, de mondata oly kegyetlen, oly korai... Már nem akarom elrejteni a könnyeimet, már, ha akarnám, sem tudnék parancsolni az ösztöneimnek. A sós folyadék vízesésszerűen tör utat hideg, kipirosodott arcomon, s egy pillanatra megtántorogva, nehezen találok újra egyensúlyt. Szombat este van, s a hó először éri el Szöult, a nagyvárossal együtt  pedig a főiskola két kollégiumának kietlen udvarát, amit a hófehér lepel ellenkezést nem tűrően, percek alatt borít be. A patyolatba burkolózó füvön, megdermedve állok, s hosszú percek áramlanak, szaladnak el mellettünk észrevétlenül, ám hiába keresem a megfelelő szavakat, egy hang sem képes elhagyni torkomat...