47. Bűnös izgalom

47. fejezet

Úgy érzem magam, mint egy papírlap, amit felkapott a szél, aztán mindenfelé fújdogálta. Győztes vagyok bizonyos szempontból - egy túlélő. Hiszen megküzdöttem a bennem élő szörnnyel, és győztem. Tarryn Fisher

 

- Byul -

- Na, húzzunk – iramodik meg YoonGi a folyosó felé, s kissé bosszúsan előretörtető alakjának útjából, mosolyogva odébb állok. - Khmm – fordul felém, mihelyt HoSeok-ot is sikerül kijjebb tessékelnie, jelezve, hogy tényleg mihamarabb el akarnak tűnni a kórházból. - Este beszéljünk – veti felém, s hiába vájja nyugodtság csillogtatta íriszeit hatalmasra nyílt szemeimbe, érzem, hogy feszült.

- Hm? – pislogok rá a küszöbről, mint, aki sík hülye, vagy legalábbis nagyot hall.

- Hétkor a kolesz előtt – tesz rögvest pontot mondandója végére, és mielőtt valamilyen reakciószerű megmozdulásra kerekedhetnék, már csak hűlt helyével bámulok farkasszemet. Hétkor a kollégium előtt? Elismételve szavait, a forróság egyszerre önti el egész testem, s tagadhatatlan pír vörösíti el somolygó arcomat.

- Byul? – zökkent ki a kórterem ágyáról JungKook. – Minden oké? – fürkészi zavart arcomat, amire nem is mosoly, inkább valamilyen idétlen grimasz ült ki.

- Persze, persze – hadarom el, beljebb sietve a fiúhoz, és a szekrénynél matató Jin-hez. – Miről beszéltetek?

- YoonGi-val? – emeli rám kérdően szemöldökeit. - Elfogadta a köszönetemet. Legalábbis azt hiszem – vigyorodik el. – Meg, hogy hagyjalak békén.

- Tessék?

- Mármint… úgy… - fordítja fejét az ablak felé. – De nyugi! – kapja rám újra szemeit, tátogó mivoltom láttán. Minden bizonnyal valamit kinyögni készülök, de csak kapálózok, hátha valami értelmes szökik ki a számból, ám ezek szerint JungKook menti a helyzetet. – Szeretném, ha nagyon sokáig lennénk még barátok – kúszik egy szelíd mosolyra szája, mire lassan teste mellett heverő kezéhez nyúlok, már-már ösztönszerűen.

- Köszönöm – felelem egyszerűen, ám érzem, nem kell semmi többet mondania, egyikünknek sem. Bánt, és valószínűleg még bántani is fog, hogy YoonGi ilyen erősen férkőzött minden lélegzetembe, de az előttem fekvő fiúnak tett figyelmeztetése, mégis izgalommal tölt el. JungKook hagyjon békén? Bűnös izgatottság jár át…

A kórházból hazafele, újra a téli gyep mellett sétálok el a két kollégiumot elválasztó udvaron. Zöld, de ez hogy lehetséges? Ismét elkap az érzés, hogy lekellene heverednem, de körbenézve a lézengő diákokon, újra elnapolom eme cselekedetemet, és megszaporázva lépteimet, korgó gyomrom zajával karöltve, felbattyogok a szobába. Természetesen Nari-nak se híre, se hamva, nyilván valóan NamJoon-nal lopják a napot valahol, ezen a szürke égboltú, szombati napon. A tűzhelyre fénysebességgel teszem fel az olajat, és célt érve a mélyhűtőben, egy zacskó sült krumplit bányászok elő. Mintha mára havazást jósoltak volna, de hiába leskelődök az erkélyajtón át, egy pehely sem szállingózik még. Szeretem a havat, mindig is szerettem, de nem itt a városban, ahol a gyémántos csillogású hóleplet bemocskolja a szenny, hanem kinn... Odahaza a tóparton, a magas fenyők szegélyezte erdőben, ahol az érintetlenség csillámporával hintett fehér takaró, mint egy meleg bunda, úgy fedi el a fagyott világot.

- Anyu? – veszem fülemhez telefonomat, egy rövid kutakodást követően.

- Byul – hangzik el nevem, s hangjából semmilyen érzelmet nem tudok leszűrni.

- Baj van? – térek rögtön a lényegre. – A tárgyalásról van szó? Tudom, hogy a jövő héten lesz.

- Nem lesz tárgyalás.

- De hát… - rökönyödök meg, s anyám hangja még mindig egyszínű.

- Tudod, hogy YoonHo felébredt, igaz?

- Igen.

- És azt is tudod, hogy milyen vallomást tett a rendőrségnek?

- Vallomást tett? – ráncolom homlokomat, megtámaszkodva íróasztalom szélénél.

- Drágám… Nem is tudom, hol kezdjem.

- Anya mondd már, nem értek semmit! – méltatlankodok.

- YoonHo vallomása szerint, nem volt öngyilkosságról szó, pusztán túladagolta magát. Mint kiderült, a nővéred megakarta szakítani vele a kapcsolatot, hogy még időben befejezhesse a kábítószerezést, és a bűntudat vitte rá, hogy elüldözze magától a fiút – formál meg minden szótagot a lehető legérthetőbben, de mintha semmi se jutna el tudatomig, oly üvegesen bambulok a megvetetetlen ágyamra. - Később ez a lelkiismeret-furdalás volt, ami rávitte, hogy azt mondja mindenkinek, az ő hibája YoonHo állapota – enged fel egyre jobban édesanyám hangja, ami egyszerre válik megnyugvóan kellemessé.

- Várj, anya, ez így egyszerre sok! Azt akarod mondani, hogy EunKyung ártatlan? – lököm el magam az asztaltól. - Már amennyire… - morgom mellé, alig hallhatóan.

- Igen! Ejtették a vádakat!

- Istenem, menten elbőgöm magam! - pördülök meg saját tengelyem körül. - Hazamegyek! – forgolódok indokolatlanu tovább a szoba közepén, és alig kimondva túlbuzgó szavaimat, azonnal felötlik elmémben YoonGi. Ezt akarhatta elmondani ma este?

- Várunk! Nagyon várunk.

- Kyung jól van?

- Jól, de szemlátomást még mindig maga alatt van, egy cseppet sem dobta fel a hír, hogy ez kiderült. Szüksége lehet, most rád.

- Holnap reggel indulok!

- Vigyázz magadra kicsim – szelídül el végérvényesen is anya hangja, és a mobilom zsebre vágása után, újabb, s egyre zavarosabb érzelmek kezdik körbe zsongni elnyűtt testemet. Most mi lesz…? Hirtelen úgy érzem magam, mint, aki fél visszatekinteni a múltba, mintha az egész életem újragondolásért sírna. Vagy legalább egy kisebb elmélkedésért, de mégis ott van bennem az aggodalom, hogy van e bátorságom szembe nézni az elmúlt, magam mögött hagyott időszakkal… Talán semmire sem vezetne. Ostoba, felesleges agyalásokat szülne, értelmetlen önmarcangolást, másokra való mutogatást, ahelyett, hogy minden hegem által megerősödve, előre lépnék.

- Byul, te jó ég, mi ez a szag? – toppan be a szobába Nari. Szag…?

- A francba! – ugrok ki ágyam mellől, s félig elcsúszva az előszobaszőnyegen, a konyhába rongyolok.

- Úgy látom, elég… - les ki, a lábassal szerencsétlenkedő mivoltom mögül. – Szenes ez a kései ebéd.

- Nagyon vicces, éhen halok, a krumplim meg megy a kukába - dünnyögöm bosszúsan.

- Menjünk el kajálni.

- Te fizetsz? – kérdem cinikusan a lábas áztatása közben.

- Csak, ha végre beavatsz, mi van közted és YoonGi között most – sandít rám egy félmosollyal.

- Ez az, amit én is szeretnék tudni – sóhajtok fel, és felkapva kabátomat a székről, Nari után masírozok, aki egyre csak egy kielégítőbb válaszra vár. – A bálon… - kezdem vonakodva taglalni az elkerülhetetlent.

- A bálon…? – türelmetlenkedik a lány.

- Lefeküdtünk – lehelem magam elé olyan halkan, hogy még én magam is alig hallom.

- Hogy micsoda? Szexeltetek? – képed el fennhangon, s kissé meg is torpan a lépcsőkhöz érve.

- Hangosabban nem megy? Szerintem a harmadikon még nem hallotta mindenki – ironizálok, s gyorsabb tempóra ösztönözve Nari-t, a lépcsőkön sietünk le.

- De miért és…

- Elváltam a bálon egy kis időre JungKook-tól, és a mosdóból kijövet YonnGi behúzott valamilyen szertár szerű helyre. Megjelent a semmiből...

- És bumm bele a közepébe?

- Úgy szégyellem magam…

- Mégis miért? Úgy sistereg közöttetek a kémia, mint az odaégetett olaj a sült krumplid alatt – vigyorog fesztelenül az aulát keresztül szelve.

- Ez aztán a hasonlat – nevetem el magam.

- Ugye? – büszkélkedik röhögve. – De akkor ezek szerint ez volt az eltűnésed oka, amikor JungKook…

- Igen. Kurválkodtam, amikor szüksége lett volna rám – dörmögöm orrom alatt.

- Még egy ilyen, és lecsaplak, mint a taxiórát! – lendíti meg a forgó ajtót, s szinte erővel présel maga elé.

- Nari, csak úgy sziporkázol ma – konstatálom, s kilépve a hideg külvilágba, mélyet szippantok a szmogos, hűvös levegőből. A járdát két oldalról szegélyező élére vágott tündöklő gyep, ismét csak hívogat, de egy futó pillantás után, ugyancsak elvetem a merengés fagyott talaját, s megtartom barátnőm lendületes tempóját.

- Minden jól végződött, ne aggódj – dobja át vállaim fölött karjait. – Mikor ejtitek meg a nagy elbeszélgetést?

- Ma este, legalábbis úgy parancsolt Őnagysága – hangoztatom szarkasztikusan, Nari meg csak kuncog mellettem. – Gondolom te is tudod már, hogy YoonGi öccse felébredt - kezdek bele egy újabb adag mesedélutánba.
- Igen a srácok mondták tegnap, ez nagyszerű, nem?

- De, igen. És ejtették a vádakat a nővérem ellen ezzel nagyjából egy időben.

- Hogy-hogy? – fordulunk be az utca végi sarkon, a hatalmas forgalom körítette főút mellé.

- YoonHo vallomást tett a rendőröknek. Nem akart öngyilkos lenni – vázolom, mintha csak a reggeli időjárás jelentést közölném.

- Ez aztán a váratlan fordulat, képzelem mit érezhet most YoonGi - húzza el száját Nari. - Meg persze mindenki más...

- Furdalhatja a lelkiismeret, mert a nővérem pusztán nem akarta, hogy az öccse úgy végezze, mint Kyung saját maga. Ezért marta el magától. Gondolkozhatott volna hamarabb is drága nővérem… - sziszegem. – Amíg ő maga nem képes rendezetten élni... Letenni a kábítószert, összeszedni magát...

- Byul, ne emészd magad ezeken – ráz meg vállaimnál fogva egy széles, biztató mosollyal Nari, ahogy maga felé fordít. – Ha ezen kattogsz, és morgolódsz, felemészt előbb utóbb…

- Utálom, hogy igazad van – görbül fel erőltettem szám. – Édes Istenem… - bámulok át barátnőm válla felett.

- Mi az? – pillant rám értetlenkedve, s tekintetem vonalát követve, végül az ő szemei is célt érnek. – Na, már csak ezek kellenek…

- Ó kiket fújt erre a szél – morgom egy undorodott grimasszal, ahogy az elénk érő két piperkőc lányt végig mérem.

- Sziasztok, lányok – veti felénk azonnal MinAh, oldalán a tenyérbe mászóan vigyorgó Ellával. – Az étterembe igyekeztek? – néz végig rajtunk nagyképűen. Menten felképelem!

- Közöd? – dönti oldalra fejét Nari. Remélem nem a kesztyűt készül felvenni velük, semmi kedvem ebben a jégveremben egy levegőt szívni ezzel a két semmirevaló emberi lénnyel.

- Ugyan Nari, én csak jót akarok neked. Tudod te is, hogy elég hizlaló a főztjük.

- Fogd be a szádat, amíg szépen mondom! - szűri fogai között egyre vehemensebben barátnőm. Ebből még baj lesz!

- Mert, ha nem, mi lesz? - incselkedik tovább Ella.
- Menjünk Nari - próbálkozok, de érzem, hogy minden szavam mihaszna.

- Előbb megtépem!

- Hé, csajok, mi a helyzet? – jelenik meg hátunk mögött két ismerős alak, s megpördülve egyszerre ér a meglepettség és a megnyugvás.

- JiMin, Tae! – mosolyodok el, de Nari még mindig az idegroham szélén áll, és ha nem fognám a csuklóját, valószínűleg a nevetgélő lányoknak rontana. A felmentő sereg pontosan érkezett!

- Nari mondtam már, hogy szellemi harcot, csak a saját szintednek megfelelőkkel vívj – áll be közénk TaeHyung egy gúnyos vigyorral, ami szemlátomást a két lány érdeklődését is roppantmód felkelti. – Ez vonatkozik a fizikai harcra is.

- Kár kapálózni – szólal fel végül JiMin is, látva a hebegő, ideges MinAh-t. Valamit dünnyögnek, ahogy Ella mozgásra ösztönzi cinkostársát, de a srácok nevetésétől, már nem hallom őket, s végül csak elégedetten bámulunk sietősen távolodó alakjuk után, míg végre Nari is elmosolyodik.

- Kösz srácok – somolygok fesztelenül rájuk.

- Ugyan, nem hagyhattuk ki. Kajálni mentek? – érdeklődik JiMin.

- Aha, jöttök ti is? Nari fizet.

- Hé! – csattan fel mellőlem barátnőm, és újabb nevetésbe merülve, benyitunk a kifőzde ajtaján. Ez a jókedv remélem feltölt, és kitart. Nem csak most, ma, holnap… Tartson ki örökre! Őriznem kell a szívemben lapuló szeretet, ez az egyetlen módja az előre lépésnek, csak így járhatom a sors által nekem megírt utamat. És, hogy ebben a sorsban szerepelnek-e a barátaim, vagy éppen YoonGi...? Félek ugyan a választól, de állok elébe!