A hívás - 42. Hurok a nyakam körül

42. fejezet

   - Taehyung –

A város szűk utcái, a giccsár ölelte kirakatok tömkelege, az arcukon megannyi terhet cipelő, néma emberek csürhéje, minden elsikló perccel, könnyű szerrel fokozzák végletekig, minden porcikámat átjáró, tomboló aggodalmamat. Fullasztó, émelyítő félelem, fojtogató, élces düh, s harag cincál belülről, mintha valóban halálomat akarná saját elmém.

A kocka a vártnál is nagyobbat fordult, alig egy óra leforgása alatt. A viselkedés elemzés, a tények és a nyomok rövid összegzésével, minden egyes vékony szál a rakparti, késelő gyilkoshoz vezetett, ehhez már a legapróbb kétséget sem társíthatjuk. Míg az ügynökök a központtal kooperálva, már a kidolgozott profilt kezükben tartva igyekeznek úgy tenni, mintha segítségükre lennénk, én percek óta azon agyalok, mit mondjak végül, melyik ujjamból szoptam ki, hogy a következő áldozatot, Kim Dahyun-t a tettes pont a rakpart ezen részén teszi ki.

- Sejtés…, huh? – sandít rám korábban elejtett, suta válaszomra reagálva társam.

- Az első áldozat a kikötőnél volt, nem kell nagy viselkedés elemzés, ahhoz, hogy…

- Jól van – legyint Jisub szavamba vágva, s újfent az útra mered. – Nem ok nélkül vagy a nyomozóirodánál, nincs mit magyarázkodni – mosolyodik el, mintha belőlem bármit is érthetne. So Jisub..., ez a harmincas éveiben járó, szórakozott figura mindig is a békét, az igazságot hajhászta, s teszi ezt most is, minden magunk hagyott, nyugtalan méterrel. Elmerengek csekély értelműnek nyilvánított nyomozótársam bárgyú ábrázatán, ám alaposabban átfürkészve vonásait, a szokottnál is komolyabb, szemében mintha a legnemesebb eltökéltség csillogna, az, ami igazán jó emberré tette mindig is.

- Itt állj félre – mutatok a part egyik leállósávjára, mire ő rögvest leállítja a civil egyszerűségbe burkolt, szürke járőrautót. – A helyünkön vagyunk – emelem számhoz a műszerfalon csüngő rádiót, szavaimat a szövetségi terepjáró utasainak intézve, mely minden bizonnyal a hídláb mögött lelt menedékre.

- Egy egyterű furgont keresünk – reagál Han ügynök összpontosításával szinte keresztül hasítva a köztünk lévő néhány száz métert. – Mindenki álljon készenlétben.

- A napnak ezen a szakaszán elég gyér itt a forgalom – morfondírozik Seong ügynök, és bár hunyorgok, nem látom az út másig végében helyet foglaló szövetségi autót, ezek az egyének nyilvánvalóan mesterei a rejtőzködésnek. A csapat minden egyes idegszálával megfeszülve pásztázza az utat, a készenléti kommandó csupán a füttyentésünkre vár, a tervnek egészen egyszerűen működni kell, mégis hol ejthetnénk hibát? Megöl minden egyes tétova tehetetlenséggel magunk mögött felejtett perc, s mintha vibrálni kezdene makulátlan látásom, ám hiába dörzsölöm meg, immáron úgy érzem már remeg is tekintetem megtépázott, irgalmatlan düh és félelem vegyítette vonala. Elmémet ezer meg egy gondolat tűzdeli, de látszatát sem kelthetem ingatagságomnak, hiszen egyetlen egy hiba is…, életeket követelhet.

- Miért nem zárattál ki? – töröm meg a pár másodpercnyi néma, meredt ablakon kibámulást.

- Hm? – emeli rám szemöldökeit a balomon ülő.

- Miért nem zárattál ki a nyomozásból…, hiszen érintett vagyok – támasztom meg könyököm az autó ajtaján.

- Úgy sem mentél volna el, meg hát, forró nyomon az időnket vesztegettük volna csak – ecseteli egyszerűen Jisub, egy futólagos pillantást véve rólam, mint, aki azon elmélkedik, ugyan miért érdekel ez egyáltalán. Magam sem tudom, fogalmam sincs…, talán csak a vállamra nehezedő frusztrált pánikot próbálom oldani gyermeteg csevejjel.

- Köszönöm – dohogom, éppen csak magamnak. 

- Kim Taehyung és a köszönetnyilvánítás – csípi el szavam társam, mire hatalmas, ám meglepően higgadt mosolyra húzza szája szélét. - Ünneplünk valamit? – kérdi, ám alig, hogy reagálhatnék gúnyolódására, a mellettünk pusztán karnyújtásnyira elrobogó potenciális célpont menten arcunkra fagyaszt minden ráncot.

- Itt van – csapom kezem a rádióra, ami hevességemben a talpam alatt fetrengő szőnyegre zuhan.  – Ez lesz az – hadarom az elhaladó szürke furgonra pillantva.

- Gimpo méz? – olvassa fel társam a jármű oldalán található feliratot.

- Szürke mézipari furgon – kezdem a rádióba. – Ismétlem, szürke…

- Most állt meg a felhajtó előtt - szakít félbe Seong ügynök, vélhetően éppen felfedezve a tettest. – Mindenki maradjon a helyén, amíg…

- Itt valami nincs rendjén – állapítja meg társa, Han, éppen csak olyan hangerővel, mellyel mindenki tisztán megértheti megjegyzését. – Egy nő?

- Elnéztem volna? – piszmogom orrom alatt, holott társam és saját rálátásom a feltételezett elkövetőre éppen oly csekély, mint a magyarázat, amit bár Jisub próbál kierőszakolni a szövetségiekből, válasz idegőrlő lélegzetvételekig nem érkezik.

- Nem stimmel az elemzés egyetlen szegmense sem – kerekedik szóra az egyik szövetségi a távolból. - Most vagy egy komplett profil bukik meg a szemünk láttára…

- Vagy a tettesnek társa van…, egy nő személyében – fejezi be másik gondolatmenetét. – Úgy vált meg a hullától, mint egy zsák szeméttől – undorodik el az ügynök, mire a mellettem ülő beindítva az autót, kellő óvatossággal a szövetségiek utasítását követve, a sebtében távozni készülő szürke furgon nyomába lendülünk.

- Központ, itt Kim Taehyung – tekerem meg a rádiót kezemben, gombjára a kelleténél is nagyobb nyomást fektetve, mégis ügyelve kimért, higgadt hanghordozásomra. – A feltételezett tettesnek egy női elkövető a társa. A két ügynökkel és a készenléti kommandósokkal követjük őket. Küldjenek hullaszállítót a megadott koordinációkra.

Megeshet, hogy talán sosem éreztem még ennyire lélek tipróan hosszúnak, és ennyire gyomorforgatónak tíz percnyi utazást az urbanizáció szélére. Forrong minden porcikám, mintha magam is gyilkolni vágynék, mintha csak a bosszú mardosna belülről, s mérgezné minden ép, tiszta gondolatomat. Húgom képe dereng fel újra is újra, az aggodalom, mivel valahányszor engem figyelt, a bizalom, mellyel minden szavam követte, az ártatlanság, amit hagytam, hogy elragadjanak. Egyszerűen csak félek… A megfeszített másodpercek, lágyan omló homokként peregnek végig kattogó elmém örvényének közepén, ott íves dombot építve, s mintha pusztán egy megnyugvó szóra, egy képre várna, hagyja, hogy az aggodalom szele eltiporja. So Jisub gondos magabiztossággal hajt egy elhagyatott gyárépület mögé, a szövetségi autótót méterekre lehagyva, s bár kezem zsibbadásig merevedett az ajtó szorongatásával, tekintetemet egy pillanatra sem térítem el a furgon távoli alakjáról. 

- Mindenki maradjon a helyén, amíg a kommandósok meg nem érkeznek – hadarja higgadtan Seong ügynök a felreccsenő rádión át. Szemem sarkából futólag a környezetet vizsgálom át, noha pillantásom mindvégig az épületbe sétáló nőt figyeli, s annak minden rezdülését, míg végül elveszítve egykori önuralmamat, józanságom végleg elhagy.

- Taehyung – szól balomról Jisub, és bár érzékelem utánam nyúló karját, figyelmen kívül hagyva lépek a hatalmas erődítmény adta árnyékba. Markomban fájón az öreg Jericho 941-est szorongatva csikorgatom meg fogaimat, akárcsak egy kiéhezett vadállat prédára vadászva. – Taehyung elment az eszed? – hagyja maga mögött társam is az autót, s fegyverét elővéve, egyenesen a bejárathoz törtető oldalamhoz lohol. Egy átkozott ösztönlény vagyok, semmi több...

- Mi a fészkes fenét csinál – vág hátba fennhangon az autóból kikászálódó Seoun ügynök.

- Álljon meg, ez parancs! – folytatja a másik, s ugyan Jisub visszaránt, könnyűszerrel hárítom mihaszna tettét. Szólongat, de megkövült tekintetemet mint a kiáramló füst, elmebeteg vérszomj ködösíti el minden újabb lépésemmel. Megkell találnom, egy kurva másodpercet sem vesztegethetek, kerül, amibe kerül…, élniük kell.

- Bemegyek – torpanok meg egy levert rács szegélyezte, omladozó bejáratnál, pusztán futólag a mellém szegődőkre futtatva pillantásomat, akik minden bizonnyal elhordtak ezalatt a pár méter alatt mindennek, most mégis hátam mögött állnak fegyvereiket tenyerükbe préselve. Bólintanak..., készek fedezni.

Dohszag járja át a szűk, félhomály áztatta, kietlen némaság övezte folyosót. Az embernek kedve támadna minden borzongásának hangot adva ordítani, s leggyorsabban elhagyni ezt, az egykor talán szanatóriumként működő helyet. A hideg futkos bátorság álarca mögé temetett hátamon, s minden egyes feszített mozzanat, mellyel közelebb kerülök feltételezett, már-már plátói célomhoz, mintha lélegzetemet követelné. Légszomj gyötör, torkom kapar, ujjam mereven szunnyad a kilenc milliméteres ravaszán. Tanulmányozom hol jobbra, hol balra, az omladozó, üres falazat, a korrodált csöveket, a vizes beton repedéseit, míg újabb izzadságcsepp gördül végig homlokomon az ócska világítás alatt. – Itt szétválunk – közlöm egy lépcsőfordulóhoz érve, ám alig elejtve önkényuralmam utasítását, ütemtelen csörgés vonja el mindannyiunk figyelmét.

- Abból az irányból jön – tekint a lépcsősor, zavaróan sötét mélyére Jisub.

- Lemegyünk – pillantok elszántan társamra, majd a két hátrahagyott, rádiójukért nyúló ügynökre.

Méterekkel a föld alatt, nyirkos penész csúfította falak börtönében utunk egy vasajtóig vezet, ahol a ritmustalan, egyeletlen zörgés zajjá válva késztet megtorpanásra, de társam, csupán egy feszült sóhaj erejéig hezitál, majd kitárja azt. Engedelmesen enged utat a nehéz, nyikorgó ajtó, s alig a térbe lépve, pisztolyom irányának vonala egy kábán vergődő lányon ragad meg.

- Shinhye – lehelem kiszáradt torkomból fegyveremet óvatosan hátam mögé rejtve. – Shinhye – ismétlem a karját megrögzötten a feje felett futó csőnek lendítő lánynak, s mintha fel sem ismerne, úgy emeli rám elgyötört arcát. A ritka oxigén, a doh émelyítő szaga részegítené meg elmém? Könny áztatja el szemeit a másodperc tört része alatt, s mintha sajátomat is a keserédes öröm marná fel, úgy tornyosulok testvérem fölé. Ő az. – Hála Istennek – fogom két kezem közé arcát, és bár vizsgálom, szűnni nem kívánó félelmem még mindig nyakam köré fonja kötelét. – Úgy sajnálom, én…

- Elvitte – nyögi záporozó könnyeit nyelve, ahogy nyúzott áldozatként puhatolózó szemeit a kijárat irányába vezeti, akárha szédült bódulat mérgezné gondolatait.

Vonásaim eltorzulnak, amint a lidérces hurok megfeszülni látszik torkomon, s remegő kezemmel fegyveremre markolva, talpra állítva magam, Jisub vállát szinte súrolva lépem át a helység képzelt küszöbét. 

- Taehyung – ragad alkaron társam, szemöldökét fesztelenül ráncolva.

- Értesítsd a mentőket. Tovább megyek – tolom képébe szavaim. – Vigyázz a húgomra – fúrom íriszeibe pillantásom, mire bólint, és meghunyászkodva utamra enged. Nem marasztal, nem kérdez, hisz mit is mondhatna, s én mit felelhetnék? Saját agyamban fel-alá hömpölygő kérdéseimet sem vagyok képes megválaszolni, csak egy név, egy arc lebeg zaklatott, sötétségben tapogatózó tekintetem előtt mind szüntelen. Elméleteket fogalmazok meg akarva-akaratlan…, a lány alakja dereng fel újra és újra, nem ereszt, erőnek erejével kapaszkodik, de a kötél nyakam körül immáron túl szoros, mintha homályosulna látásom. Már csupán az ösztön mi előrevisz, s a remény, ami mozgásban tartja merev tempóban törtető lábaimat. Jeon Hyerin...

Kizárólag egyetlen ajtó állja utam. Egyetlen egy lehetséges irány, maga a tökéletes zsákutca, az épület börtönének legmélye…, a pokol gyomra. Homlokom izzadságcseppjei, nyugtalan, lüktető halántékomon végigfolyva adják tudtomra: nem hezitálhatok.

- Rendőrség! Dobja el a kést! – üvöltöm az ajtót berúgva, kiszáradt tüdőmből kiáramló, elnyűtt levegőm utolsó fuvallatával. Előttem áll..., itt van. A halálszag, ami a szanatóriumot körbelengte, minden kín és fájdalom e falakig vezettek, mintha csak magam vezeklését kutattam volna fel, mintha csak…
Feldúlt, mégis szikla szilárd merevséggel tartom kezemben fegyverem, vérben forgó szemeimmel szinte azonnal bilincse fogva a karját lassan felemelő, óvatosan felém forduló férfit. – Dobja el! – ordítom, mire a pillantásomat bőszen álló elmosolyodik, s a tenyerében szorongatott tárgyat könnyedén ejti el. Közelebb lép, kezeit tarkójára helyezi, ám egyre csak fenyeget minden apró, egészen láthatatlan mozdulatával. Már látom…

- Hyerin – hőkölök vissza a terem közepén elősejlő, egy oszlop oldalához láncolt, roskatag alakra engedve tekintetemet. Szemem, kezem, s minden porcikám meginog, és bár a perifériám látja, érzékeli védekező ösztönöm minden szegmense a testemet érő lökést, pusztán fejem kongó fájdalma térít némelyest magamhoz. Végül pisztolyomon megtámaszkodva, térdre rogyok, és hagyom..., engedem a menekvést, mert félek: megölném. – Hyerin – dadogom, összpontosításommal a magatehetetlen lányt figyelve, és bár lépésemet kábulat fékezi, a végcélt egy percre sem eresztem. Fülem még zúg az ütéstől, fejem rázom, közelebb kúszva pislogok szakadatlan, pulzusát mégis érzékelem…, életben van.

- A tettes… - köszörülöm meg torkom. – Elmenekült. Ismétlem…

- Hol a pokolban vagy? – szakít félbe a rádió túl végéről Jisub.

- A kommandósok körbe vették az épületet, nem jutnak ki – világosít fel az egyik sokadjára sem kívánatos ügynök, mély, megfontolt hangjával. – Hol van nyomozó? – intézi nekem kérdését.

- Mentőt – kezdem. – Küldjetek mentőt az alaksorba – magyarázom, józanodó karjaimmal a lányt tartva, mire eloldva láncait, a vártnál is nagyobb hévvel omlik mellkasomnak. – Azonnal! – kiáltom a készüléket elejtve, az apró vágások sértette, zsibbadt női testet óvatosan a földre fektetve.

- Hyerin – szajkózom tovább nevét, ám nem felel…, nesztelenül hever az érdes beton nedvességében. – Hyerin – folytatom, mintha szókincsem pusztán nevében merülne ki, egész mellkasát tompán tenyerem nyomása alatt tartva.

- Jeon Hyerin – emelem fel hangom, szűnni nem vágyó, vérző sebeivel harcolva. – Hallasz engem? – szólongatom, tekintetemben tengernyi tehetetlen rémülettel. - Hol van már az a kibaszott mentő – üvöltöm a folyosó irányába, dühömtől most a szokottnál is rekedtebbnek tűnő, kétségbeesés szelével érkezett hangomon. Megtépett, szétcincált pillanatok másznak el mellettünk, félek, ha nem szorítom, elvérzik karjaim között...

- M- Mi - fúj ki egy adag fáradt levegőt felsebzett ajkain át, a kezeimben pihenő alak, mire azonnal rá futtatom pillantásom, s ernyedt, aggodalom fojtogatta, szapora zihálással, ki tudja mennyi ideig, csupán arcát tanulmányozom a jéghideg, vérvörös nedv áztatta kövön tovább görnyed felette.

- Rendbe jössz, hallod? Minden rendben lesz – simítok egyik kezemmel lágyan arcára, mintha magam is csupán remélni tudnám, minden erőmmel szavaimba bízva.

- Tae… hyung – leheli alig hallhatóan, halványan rám hunyorogva, amint azonnal saját ajkamba mélyítem fogaimat. Pilláit lehunyja, ahogy ujjaimat vére mossa át, s talán sírni tudnék, talán dühöngnék üvöltve, míg erőm bírja, míg csak talpamon állok, míg lelkem e földön tart…

Ezelőtt sosem éreztem, hogy az idő megállt volna, hogy képes gyökeret ereszteni a pillanatban..., most mégsem érzékelem a másodpercek elmúlását, csak sodródok, mintha kívülről kajtatnám mindazt, mi körülvesz. Képek úsznak szemeim elé, a mentősök, a hordágy…, Jisub, ahogy a földről rángat fel, az ügynökök a kijáratnál, s a szemem előtt bevágódó mentőautó vörös ajtaja. A sziréna hangja, ahogy átmetszi hallásom, a hozzám vágott mondatok, húgom sínylett arca, és bár ölel, szorosan magához fon gyöngye karjaival, az egész mintha egyetlen ócska porhintéssel minősülne át bennem, mintha a nyakamat átfogó huzal nemhogy enyhülne, még inkább, kíméletlenül vájná magát húsomba.

Nem vallottam be, nem mertem szembe nézni vele, mégis minden egyes lélegzetvételemmel éreztem, hogy ott akkor, felemésztett a félelem…, a rettegés, hogy elveszítem, azt, amiről egész lényemmel tudtam: megmenthet.