A hívás - 43. Zavar az éterben

43. fejezet

A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez. /Paulo Coelho/

    - Hyerin –

Az emberek azt mondják, hogy bármely szörnyű is egy rémálom, a valóság sokkal rútabb, hisz, ha kedve úgy hozza, puszta léte, a legédesebb illúziót is porig rombolja. Félek az ébredéstől, az aggályoktól, a felelősségtől, attól, hogy mit hoz a holnap, mi lesz velünk ezután…, csakhogy  a jelen már túl közel, s érzem, az elmémben zsibongó halk zsongás, már a valóság szülötte. Nem haltam meg…

Szörnyű fejfájás rángat vissza az ébrenlét egyszerű mivoltába, és bár álmom kínzó pokla még mindig zsibbadt lábaim körül kering, kijózanít a fülembe mászó, apró neszek hada. Fülelek, puha, meleg takaróm alól, homlokom sajog, mellkasomat fedő bőröm pedig szinte ég. A körülöttem búgó kósza szavak, ismerős hangokká válnak, ám pilláim még nehezek, s álcázva kissé kába figyelmem, csendben, mozdulatlan fekszek tovább a kórházszagú ágynemű rejtekében.

- Boncoltál már ismerőst? Úgy értem, tényleg közeli ismerőst, barátot – morfondírozik el jobbomról, hangjának rekedtes tónusából ítélve, szőke munkatársam, arcán felsejlő érdeklődését lehunyt pilláimon át is érzékelve.

- Yoongi – sóhajtja másik oldalamról Park Jimin. Mióta lehetnek itt…?

- És rokont? – folytatja lankadatlanul gondolatmenetét. – Képzeld el, ahogy…

- Menned kellene, nem? – orrolja meg főnöke, sebtében félbeszakítva szavait.

- Most jöttem – méltatlankodik, és bár türtőztetem magam minden erőmmel, kettejük magas röptű diskurzusát hallgatva, végül egy apró mosoly ül ki szám szélére.

- Somolyog?

- Inkább nevet – állapítja meg elmésen Yoongi, társához hasonló, furcsálló hanglejtéssel. Lebuktam.

- Sziasztok – nyöszörgöm szemeimet lassan kitárva, erőtlenségemet meglepetten tapasztalva.

- Jó reggelt szívem – üdvözöl egy széles, a maga módján igen gyanús mosollyal a szőke.

- Hogy érzed magad? – kérdi Jimin közelebb lépve ágyamhoz.

- Mint egy másnapos – dünnyögöm, kicsit feljebb tápászkodva.

- Tegnap délután műtöttek – hárítja esetlen próbálkozásomat Jimin. - Szerencsére egy vágás sem volt túl mély, nem értek szervet.

- Vágás – lehelem, magam elé meredve, kezemet gépiesen mellkasomhoz emelve. Tisztán érzem a legapróbb seb helyét is…

- Nagyon fáj? – húz maga alá egy széket főnököm, aggódó pillantásaival szórva elnyűtten, már-már tehetetlenül fekvő testem.

- Azt hittem meghalok – sóhajtom, és bár szavaim valós súlya megátalkodottan veri kenterbe a legnehezebb acélt is, mégis játszik könnyedséggel engedem utunkra őket. Talán fel sem fogom a történteket? – Ez a fájdalom semmiség – vigyorodok el nehézkesen hátamra helyezkedve, mindazonáltal hiába ez derűsnek mutatott festmény arcom helyén, tisztán érzem társaim feszélyezettségét.

- Emlékszel valamire? – érdeklődik kezeit karba téve Yoongi.

- Bár ne tenném – húzom el szám szélét, egy óvatlan mozdulattól felszisszenve. – Mi történt a lánnyal? És azzal a…

- Elkapták, soha többet nem bánthat senkit – szakít félbe Jimin, tekintetében még mindig a feszengés örvénylő tengerével. – A lány pedig…, Kim Taehyung húga.

- Hogy micsoda? – hőkölök meg, s amint a fiú hangzatos szavai elérik tudatom értelmező központját, rögvest szemem elé oson az emlék, a fotó Taehyung irodájában, amit…, eltörtem.

- A neve Kim Shinhye, és azon kívül, hogy sokkos állapotba került, nem sérült meg különösebben. Gyanúsabb már alig lehetne az egész – elmélkedik tovább a balomon ülő. - Azt tudod, hogy hogy a pokolba raboltak el?

- A- Arra nem emlékszek – füllentem, egy sanda pillantással felelve Jimin kérdésére, aki abban a minutumban kiolvassa ábrázatomat, minden apró vonásom mögé lát, tudja, hogy teljesen tisztában vagyok azzal, ki miatt kerültem fogságba. Tekintetének vonalát Min Yoongi-ra vezetve, lassan áll fel székéről, testével jelezvén: ideje menni.

- Hagyunk pihenni – mosolyodik el ágyam végébe sétálva. – Ne erőltesd meg magad.

- Köszönöm, hogy itt voltatok velem.

- Ha kellünk, csak szólj – kacsint Min Yoongi, sajátos habitusával.

- M- Mikor mehetek haza? – ragadom meg figyelmüket egy utolsó lélegzetvétel erejéig.

- Két nap, ha jól értesültem – int kedvesen főnököm, és hiába próbál még valami elméset kiötleni szőke munkatársam, Jimin lendületes léptekkel állítja menetirányba, és hagyják el mindketten a hófehér kórtermet. Amilyen hirtelen jelentek meg, olyan gyorsan tűntek el... Talán tervez valamit Jimin az érdekemben?

Bágyadtan helyezkedek oldalamra, a fel-fel törő fájdalmas szúró érzések seregével szembe szállva, mitől arcom is nem kívánt módon torzul itt-ott el. Egy nővér oson hátam mögé, halk ajtónyitással, de hiába kérdései, s monoton feleleteim, szemeim meredten bámulják el a lemenő nap színezte rózsaszín felhőket a szoba egyetlen ablakán át.

- Megkérdezhetem, hogy járt-e itt látogatóban egy Kim Taehyung nevű illető? – szólok át vállaim felett az infúzióval ténykedő hölgynek.

- Nem rémlik a neve, a két úriemberen túl, csak az öccse volt itt tegnap – válaszol. – Esetleg szeretné, ha értesítenénk?

- Nem, köszönöm – harapom el mondatom végét, egyhangúan tovább szemlélve az elúszó, most még sötétebb mályva felhőket. – Nem fontos.

Hogy ne lenne az, hogy ne lenne lényeges…, hiszen miként is adhatnám a világ tudtára mindazt, amit magam sem tudok elmondani, szavakkal, hangokkal ábrázolni, mert mindent átitat ez a vétkes misztérium, ez a fojtogató érzés, mélyen…, túl mélyen. Minden porcikám, lelkem minden apró szeglete szentül hiszi, tudja, hogy ő volt az, aki megmentette az életemet, aki vigyázott rám ott, akkor, azon a helyen..., mégis, mintha félnék a valóság igazságtartalmától. Lassan emelem kezem mellkasomhoz, ám ez a nyilalló, sajgó érzés sokkal lentebbről gyökeredzik, mintsem a bőrömet ért vágásból. Miért fáj, miért lesz ennyire nehéz szívem a fiú puszta gondolatától is. Túl erősek a gyógyszerek, túl…, erősek.

Két nappal később, a hét első napjának reggelén, kisöcsém sziporkázó humora kelt, ahogy valamiféle lehetetlen történetet próbál előbb nagyobb, majd látva furcsálló pillantásaimat, kisebb dózisokban adagolni. Megmosolyogom erőteljes szándékát, hogy jobb kedvre derít, közben persze hiába taglalom újra és újra, hogy az égadta világon semmilyen jellegű mentális nehézségem nincs, végülis a vak is láthatja, hogy valami igenis bánt. Valami, amit óvatos, félő kísérletekkel próbáltam megfogalmazni korábban, de végül csak elhessegettem, akárcsak egy idegesítő, csípős legyet a városba köszöntő fülledt nyári nappalokon. Jungkook híresen kíváncsi természetű, mióta csak az eszét tudja, most mégsem kérdez a történtekről. Nyilván valóan abban a tudatban van, hogy a történtek miatt ért megrázkódtatás az oka hullámzó életkedvemnek, vagy a műtét utórengése. Nem merném bizton állítani, hogy a rengeteg zűr és balhé az oka, amikbe a természete vitte, ahogy azt sem, hogy kezd végre felnőni, ennek ellenére úgy érzem, kívánni se kívánhattam volna jobb testvér magam mellé. Hogy is mondják? Bajban ismerszik meg az ember? Hirtelen egy ínyemre való testvéri közhely, vagy témához illő Paulo Coelho idézet sem jut eszembe...

- Ne szoríts már ennyi – dörmögi. – Az a dögös nővérke még félre érti.

- Mennyire hülye vagy, édes jó Istenem – tolom el magamtól a fiút egy rosszalló vigyorral képemen. – Tudod milyen jó érzés végre megölelni valakit?

- Hát még engem milyen jó – incselkedik a megvetett kórházi ágyon heverő táskámért nyúlva. – Vigyáznod kellene a sebeidre – sandít felsőmre.

- Még a végén azt hiszem, nem is az öcsém vagy – somolygok orrom alatt, s Jungkook karjában megkapaszkodva, szinte keresztülhasítjuk…, vagyis inkább csak hasítanánk a kórház folyosóit, egészen Szöul napsütés aranyozta utcáira, ha drága kisöcsém egy számomra eddig ismeretlen nővérkét el nem kezdene kegyeibe fűzni, nem sokkal a földszintre érve. Kéjenc testvérkém bárgyú vigyorát bámulva, karba tett kezeimmel várom menekülési hadműveletem célját, már-már a gyomrom fordul fel a kórház közönyös, fertőtlenítőszagú légkörétől. Egyszerűen csak el innen, a lehető legmesszebb, mintha meg sem történt volna…

- Áú! – ocsúdik fel mellém érve Jugkook, kezét fájdalmasan fejéhez emelve. Feltehetően nem volt kedvére, hogy némi lábujjhegyre ágaskodás után meghúztam egy sötétbarna hajtincsét.

- Csak vigyél haza, aztán azzal flörtölsz, akivel csak akarsz – bosszankodok, egyre csak sürgetve a lomhán vonagló fiút.

- Ha már Yujin észre sem vesz – sopánkodik a forró napsütésbe ballagva.

- Ha egy kicsit megkomolyodnál…

- Még mindig azért a gyökér járőrért van oda.

- Jung Hoseok? – kérdem meglepetten, hisz magamat sem éreztem a helyzet magaslatán  e téren az utóbbi időben. – Nem beszéltünk mostanában erről, szerintem tévedsz.

- Minden esetre miután tegnap meglátogatott, megkért, hogy nézzek rád az elkövetkező napokban, mert tanulmányúton lesz.

- Jól vagyok, nem kell felügyelet. Ezt neki is elmondtam! – érvelek azonnal igazam mellett, de úgy fest meggyőzésem kudarcba fullad. 

- Nem kérdezte erről senki a véleményed – ugrik le a parkolót szegélyezte padkáról, ügyelve gondos lekísérésemről, s hiába emelném fel hangom egy szitokszó erejéig, rögvest leint. – Viszont dolgozok holnap reggelig, így Tae lesz a…

- Tessék? – szakítom félbe menten, kissé pánikba esve a név puszta hallatán.

- Mi az – sandít rám, amint éppen az anyósülésre tuszkolna be, akárcsak egy mozgáskorlátozottat. – Megkértem, hogy nézzen rád este, élsz-e még.

- Hányszor mondjam el, hogy rendben…, áú! – jajdulok fel, testvérem erőszakos övbecsatolásától. – Ezt direkt csináltad.

- Persze, hogy direkt – kacag fel nyomoromon, és hiába minden bosszús pillantásom, meglehetősen önelégült arckifejezéssel pattan be mellém, majd egy újabb vigyort intézve felém alig elhelyezkedve, ezúttal kis híján szemébe lógó frufruját rántom meg. Pont, mint két civakodó óvodás, ha ezt látná valaki, minden kétséget kizáróan megkérdőjelezné először életkorunkat, másodszor pedig mentális képességünk felől érdeklődne. Jeon Jungkook igaz testvérként aggódik értem…, még ha ezt szavakkal képtelen is lenne elém tárni, mégis jól tudom, hogy, ha majd egyszer elhagynak a barátok, szerelmek foszlanak szerte, vágyak törnek össze, számára csak én, számomra pedig csak ő lesz ezen a romlott, kiszámíthatatlan világon.

Valamit magyarázni kezd kisöcsém az új munkájáról már az első kereszteződésnél, de hamar elveszítve a fonalat darálása és a rádióban híreket ecsetelő nő hangja között, tekintetemet a mellénk suhanó Hangang hídra szegezem. Szívesen állítanám, hogy szinte dübörögnek elmémben a gondolatok, a terveim, a jövőképem, viszont ekkor bődületes hazugságba ringatnám saját magam, hiszen agyam olyan tompa és üresen kongó jelenleg, hogy eldönteni sem tudom…, a reggeli fájdalomcsillapítók részegítik meg érzékeim, álmosítanak el, vagy ennyire tanácstalan lennék?

A Han folyó buzgón fodrozódó felszínén, szinte táncolnak a nyári napsütés sugarai, és hiába törnek meg minden örvény szélén, lankadatlan állják a habokat, nem hátrálnak meg…, mindent beborít éltető fényük. Szinte mosolyognak, mintha boldogok lennének a mély víz hullámain, ahogy a makulátlan tisztaságú ragyogó kék ég visszatükröződik általuk, gondosan megkerülve egy-egy útjuk álló hajót. Szürreálisnak hat ahogy a városra ereszkedő szmog függyönt átjárja a kora nyári fülledtség, mintha pusztán most ébredne fel téli, búval bélelt álmából Szöul.

- Nem is figyelsz rám – dörren fel morcosan Jungkook a vezető ülésből. – Nem figyel – állapítja meg immáron saját magának, fejét az út felé csóválva. – Bezzeg, ha én nem hallgatnám őt – folytatja elmés piszmogását. – Kitörne az újabb koreai háború – taglalja tovább, mire megforgatom szemeimet. – Ezúttal az amcsik sem állnának mellénk.

- Hallak ám – dünnyögöm, homlokomat elemelve a kellemesen hűvös ablak adta támaszból. – Mr. hatszor buktam történelemből.

- Hatalmas tévedés! – kontráz rám sebesen. – Csak ötször. Mondom én…, sosem figyelsz rám! – röhögi el mondatának végét, engem könnyűszerrel magával rántva a nevetésbe. Az útra pillant, majd pár másodpercig rajtam pihennek meg szemei, ahogy belemosolyog vigyorgó arcomba, újra az útra les, s végül elégedetten parkol le társasházunk elé, melyre úgy mászatom fel tekintetem, mintha emberöltő óta nem láttam volna. Nem szerettem a környéket, a házat, az itt lakó olykor kellemetlen alakokat, ennek dacára most egyre csak az otthon szó ötlik fel bennem, holott csupán pár napja voltam távol innét. Igaz lenne a mondás, valóban képes minden, akár egy csettintés alatt átértékelődni az emberben?

- Megleszek – kapok testvérem keze felé, aki éppen az autót készül leállítani. – Menj csak, ne késs el a munkából.

- Na, ezek szerint fél füllel csak hallottál – vonja fel dölyfösen szemöldökeit, tenyerét visszamasíroztatva a kormánykerékre. – Pedig korábban éppen meg akartam sértődni – nevet bele arcomba, s kikerekítve szemeit, hirtelen, szinte reflexszerűen fekszik ajtóm ablakának leengedő gombjára. – Taehyung! – kiált keresztül az autón, s a név hallatán csaknem ösztönösen az ülés, most a szokottnál is kényelmetlenebb kárpitjába süppedek. – Taehyung! – hajol közelebb megdermedt testemhez, hogy jobban kilásson a járdán, feltételezhetően a legtermészetesebb váratlanságból előlépő egyénre. Vonakodó, már-már feszélyezett szemeim, óvatosan keresik meg a közelebb lépő alak aurájának vonalát, majd annak egyhangúan rám irányuló pillantását, de végül csak lábaimra meredek.

- Tae, felkíséred Hyerin-t kérlek? – vigyorog Jungkook, az autó mellé lépőre.

- Fel – bólint egyszerűen, ám alig kimondva szavát, öcsém felé fordulva, mérges aggodalommal hördülök fel.

- Nincs semmi baja a lábaimnak! És más egyéb testrészemnek sem.

- Lázad van? Tiszta vörös a fejed…, lehet a gyógyszerek miatt? – elmélkedik ártatlan balgasággal.

- Na jó, köszönöm a fuvart, igyekezz nem kirúgatni magad drága kisöcsém – intek egy ócska mosollyal, s vehemensen kivágva az ajtót, szinte a kint állót, baloldali, felvont szemöldökével együtt arrébb taszajtva, bevágom magam után azt, s kihúzott háttal, kimérten indulok el a bejárati kapu irányába. Előbb Jungkook kiált utánam, miszerint már megint kegyetlenül bánok szeretett kocsijával, majd Taehyung kérdése késztet egy kelletlen sóhajjal megtorpanásra a járda kellős közepén, hogy ugyan a táskám kell-e.

- Szóval kell vagy nem? – kérdi ismét, a hátsó ülésről kiemelt sporttáskámat maga mellett lógatva, arcán megjelenő cinikus derűjét egy ponton sem leplezve.

- Kell – hajtom le fejem, s magam előtt összekulcsolt kezeimet tördelve, majdhogy nem homlokomra írom zavart viselkedésem forrását. Nem érzem jól magam…, egyáltalán. Ezekről a kelletlen meglepetésszerű feltűnésekről, már szót sem ejtve. A napnak pontosan ezen szakaszán téblábol éppen itt, pont most érne ő is haza?

Kim Taehyung felsőtestéhez méltón illeszkedő fehér ingének ujját könyökéig feltűrve, vagyis inkább gyűrve lép a nyári meleg, fülledt idő ellen menedékként szolgáló, hűvös lépcsőházba, minek kapuja a vártnál is nagyobb zsivajjal csapódik be mögöttünk. Jobb kezében táskám markolja, és bár minden erőmmel erektől duzzadó, fedetlen alkarjáról igyekszem elhessegetni szemeimet, azok csak visszatévednek, mintha íriszeim saját elmémmel űznének gyermeteg játékot. Fogalmam sincs mikor vált ennyire imponálóvá számomra megjelenése…, talán mindig is bennem volt szépségének érzékelése, most mégis szinte beleremeg térdem, amint hátára osontatva tekintetem, elveszek kesernyés parfümének illatában. Meleg fahéj, méz, szegfűszeg…, cédrus és citrom, mintha minden jegy úgy csavarná el fejem, mintha az sosem lett volna a helyén, oly könnyedén, oly…

- Szóval ideadod a kulcsokat, vagy bámulod még a mellkasomat egy ideig? – húzza kevély mosolyra száját. 

- Ah, persze – dugom kezem pulóverem zsebébe, ahonnan gyorsan kiemelve, egyenesen a zárba dugom…, a rossz kulcsot, amit újabb és újabb téves kísérlet követ, míg aztán csak utat enged a lakásba vezető, sötétbarna ajtó. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki, egyszerűen köszönjem meg? Nyilvánítsam ki, mennyire hálás vagyok, hogy újra ő volt az, aki megmentette az életemet? Megőrjít ez az esetlenség, zavarodottságomat pedig kár is lenne leplezni...

- Jól érzed magad? – sétál mögém a fiú.

- Csak tedd oda valahova – mutatok fáradt mozdulatokkal a nappaliba, ahova a fiú kötelességtudóan le is helyezi a táskát, s megállva nem sokkal messzebb vele szemben, kissé ingatagul kezdem a padlót méregetni. – Köszönöm – hangzik tőlem némi bódulattal. Köszönöm, hogy felvonszoltad a poggyászomat, ez esetleg erre lenne elegendő, semmi többre.

- Hyerin, jól vagy? – vizsgál át közelebb lépdelve, hangjából tisztán kivehető furcsa aggodalommal. Milyen szokatlan a szájából saját nevemet hallani…

- J- Jól – dörzsölöm meg homlokom nyúzottan. Mi az ördög van velem…? 

- Menj be, le kellene feküdnöd – parancsol rám szemöldökeit ráncolgatva.

- Ne…, ne utasítgass – lehelem halkan, amint legyintve elfordulok tőle.

- Ez egy erős javaslat volt. Nem takarítalak fel, ha ideájulsz – húzza el száját, amit egy fancsali grimasszal jutalmazok, és bár elég erőt érzek magamban, hogy ellépjek közvetlen közeléből, minden bizonnyal, ha nem ugrik utánam, hogy felkaromnál fogva visszarántson, már a parkettán feküdnék, mint egy elejtett vajas kenyér. Kiegyenesít, talpaimra állít vállaimat fogva, és bár mivoltomat fürkészi, arcomat tanulmányozza, hogy végre rá nézzek, tudom…, újra torkomban rekedne minden kikívánkozó, a történtekre reflektáló szavam, abban a pillanatban, ahogy pillantásunk találkozna. 

- Nem bocsátok meg, ha még egyszer bajod esik – úszik fülembe mély, selymes hangja, mely kellő komolysággal meghintve, újfent arra késztet, hogy felemeljem tekintetem. - Sem neked, sem magamnak – folytatja feldúlt nyugtalansággal, de fejemet szédület kerülgeti, erőm kevés, és félek…, viszolygok szemeibe nézni, mert tudom, megláthatja azt, amiről én sem tudom, hogy valóságos-e, hogy nem-e csupán a trauma, a gyógyszerek teszik ezt elmémmel, kihasználva erőtlenségem... Kim Taehyung, mit akarsz tőlem?