A hívás - 41. Hét méterrel a föld alatt

41. fejezet

- Hyerin –

Keserű sikolyként csapódik a jéghideg kőre egy cseppnyi fájdalom, hűvös folyadékba burkolva minden magában hordozott kínt és szenvedést. Percek óta hallgatom ütemes moraját, míg végül kósza nesszé enyhül zaja, s már nem számolom tovább, miként duzzad pocsolyává a fal mellett összegyűlő sáros víz. Torkom köszörülöm meg bágyadtan, ami feltehetően a korábbi sikoltozások eredményeként rekedt némileg be, éppen csak annyira, hogy kaparva távozzon minden számat elhagyó sóhaj. Az alaksori doh, zsigerig rémítő halálszaggal vegyülve járja át a szűkös, vascsövek vonulatával szegélyezett teret, s hiába fut tekintetem végig az omladozó falakon, ismét elvakít a pislákoló neoncső égető fénye. Dühösen harapom el számszélét, fejemben megint csak a sokadszorra felötlő kérdéseimet háborgatva, amint jobb csuklómon újból megfeszül a bilincs. Nem értem…, miért hoztak ide, mit akarnak tőlem? Ki lehet ez a lány a szemközti vezetéknek láncolva, és miért nem tér magához? Szabad kezemmel halántékomhoz nyúlok, ám az otrombán felsebzett bőröm maradványaiból apró cseppekben szivárgó vér, még nem szűnik, még nem alvad. Zsibong testem minden szeglete, amint emlékeim között kutakodva, pusztán Seokjin arca dereng fel a vezető ülésről, de oly homályos, oly…, valótlan.

Néma, gyanúfelhőben úszó mélázásomat, egy fülembe mászó hang zökkenti ki, mire azonnal a görnyedten összecsuklott alakra kapom meglepett szemeimet.

- Hé, hallasz engem? – szólok a szűk tér szemközti falánál kuporgó, most túl távolinak megélt, hosszú sötét hajú lánynak. Nem válaszol, csak szemeit nyitogatva nyögdécsel, lábait lomhán igazgatva. – Jól vagy? Mi a neved? – szajkózom tovább kérdéseim, hátha segítséget nyújt számára, a kijózanodáshoz. Óvatosan keresi meg aggódó pillantásom vonalát, ahol némi hezitálást követően, ernyedten pihen meg.

- Shinhye – leheli szédületét leplezve a körülbelül tizenhat évesnek vélt. – Kim Shinhye.

- Mondd, jól érzed magad?

- Nem igazán – közli az egyértelműt feljebb tápászkodva a nyirkos talajon. – H- Hol vagyunk? – hebegi a helység döbbent szemrevételezésével.

- Nem tudom, valószínűleg valamiféle alaksorban. Itt ébredtem én is – felelem nyugtatóan, szám szélének remegését, a vasajtó irányába takarva. Percről percre, belülről fal fel a rémület, minden egyes földre csattanó vízcseppel… Álmodnám? Egy ócska rémálom lenne mindez? – Mit akarhatnak tőlünk – meredek bele a kijárat leláncolt fémes szerkezetébe.

- Megölni minket – jegyzi meg egyszerű könnyelműséggel, s hanghordozásának lemondó tónusa, zsigerig döbbenti kábán mozgó testem. Rávezetem tekintetem vonalát, de ő már valószínűleg egy ideje engem figyel, kihűlt, egyhangú szemei mögé rejtve félelmét. Nem kérdez rólam, nem érdeklődik, csak fürkész, vizsgál egyetlen, egyenes pillantással, mintha maga sem tudná, ellenséggel vagy cinkostárssal néz általam szembe.

- E- Ezt nem tudhatod – kerekedek szóra, gyermeteg önhitegetéssel.

- A férfi, aki a testvéremet zsarolja – vágja rá szinte azonnal. – Ő hozatott ide. Tudom jól, ismerem a módszereit.

- Férfi? – hőkölök vissza értetlenül. – Milyen férfi?

- Aki valószínűleg téged is ide szánt – ráncolja össze szemöldökét némi indulattal közelebb húzva térdeit magához. – A halálom lesz a bátyám utolsó büntetése. Azokért, amiket elkövetett – csuklik végül el hangja, arcát a lehető legjobban elfordítva tőlem. Fogalmam sincs, hogy miről beszél, hogy kikre gondol, de az iszony…, a megtörtség, ami torkából szavakat öltve kiáramlik, minden maradék reményemet is halálra gázolja.   

- Te is hallod ezt? – hökkenek meg egy távolabbról érkező ajtócsapódástól, melyet hangos, sietős léptek zaja követ.

- Értünk jönnek? – reagál azonnal egy kérdéssel felelet gyanánt a lány, míg nem a vasajtó éles morajjal ki nem vágódik, s vérünk belénk nem fagy. – Tudtam…, tudtam, hogy erre a sorsra jutok – duruzsolja maga elé Shinhye a dermesztő téglafalnak csúszva.

Egy jóvágású kései negyvenes férfi lépi át az odaképzelt küszöböt. Bármennyire is tanulmányozom gyanakvás átfogta félelemmel alakját, csupán részben tűnik ázsiai származásúnak, haja, s bőre világosabb, meredten reánk bambuló szemei nagyobbak, szélesebbek, mint az utca emberéjé. Elkapnám tekintetem, de az a lomhán közeledő férfin ragad, és bár hunyorgok minden lépésével ösztönszerűen egyre szűkebbre zárva szemem, fejem nem mozdul.

- M- Mit akar tőlünk? – szökik ki számon halk kérdésem, mire a nem sokkal előttünk megálló furcsállóan végigmér, majd folytatva tevékenykedését, a terem egyetlen szekrényének csúfolt, viseletes bútordarabjához araszol. – Miért vagyunk itt? – folytatom, mintha szavaim önálló életre kelnének a kitakart fény irányába. – Hol vagyunk? – tornyosul ki hangom, mire a férfi dühös zajjal vágja be az imént kihúzott fiókot.

- Pofa be – vicsorog ránk, amint torz arcán megjelenő mosolyától, menten szám elé kapom kezem. – Várd ki a sorod – markol fel egy kést, mit tenyerébe szorít, s megáll karnyújtásnyira közöttem, s az ajkait rémülten harapdáló lány között.

- M- Mit…, mit akar tőlünk? Miért csinálja ezt? – nyüszít fel halk óvatossággal Shinhye, hiába intem szemeimmel csendre, már késő. A férfi kimért mozdulatokkal áll meg felette, kését fenyegetően combja mellett feszegetve, mely végül unott érdektelenséggel ér célt a remegő lány torkánál.

- Hagyja őt békén! – üvöltöm hátba, de mit sem törődve velem, fegyverének éles peremével kóstoltatja meg Shinhye kihűlt bőrét, ahonnan halk sikollyal, leheletnyi vér serken egy apró seben át. – Fejezze be! Elmebeteg állat! – kiáltom ingerülten, észre sem véve, ahogy a rángatózásaimtól, csuklóm belesajdul, valahányszor megfeszül rajta a bilincs. – Megölöm! – sikítom, mintha magam testén érezném a kés ismételt vágását, mely újabb és újabb nyomot hagy a lány elmerevedett, könnyeit elnyelő testén. Rúgkapálok, ordítok, de nem hall…, senki sem. – Ezt nem fogja megúszni, elfogják kapni! Elfogja kapni!

- Mégis ki? – kacag fel a torzult fizimiskájú fickó, majd kiegyenesedik, s a magatehetetlenül heverő, sokkos lány ernyedt kezét követve, egy felfele haladó cső mentén felmászatva ujjait, zsebéből előbányászott kulcsával kezd babrálni.

- Hova viszi? Nem viheti el! – vagdalkozok tovább, amivel szemlátomást végérvényesen is kitér sodrából a pislákoló neoncső adta félhomály közepéről lábam mellé lépő alak. Markában tartogatott kését szájához emeli, engem néz…, elakadt lélegzetemtől megkövült pillantásomba fúrja tébolyult tekintetét, s nyelvét végighúzva a penge élén, röviden ízleli meg a lány ártatlan vérét. Belemosolyog, szinte zsigerig átjárja a tudatzavar keverte beteges őrület, s hiába minden próbálkozásom, könnybe lábadt szemeimet összeszorítva érzékelem meg a hajamat megrántó alak, dühödt erejét. Eloldoz a faltól, szinte észre sem veszem, a csőről lekattanó zárat, amint megragadva a bilincs fogságában hagyott megfagyott csuklómat, előbb talpra állít, majd összeesett testemet kezdi húzni a vasajtó irányába. Belém mar a nedves beton, ahogy egyre távolabbról érzékelve Shinhye gyenge nyögéseit, újbóli, élces sikoly hagyja el halálfélelemmel átjárt számat…, már magam sem tudom, hogy ez a valóság-e, győzködöm elmém a tettek koholt, szürreális hamisságáról, ám minden újabb zúzódás, mely mivoltom éri, erőnek erejével lök vissza a dermesztő folyosó kövére. Hol alkaromnál, hol hajamnál fogva cibál maga után, ahogy óráknak tűnő, szűkös percekig, könnyűszerrel hárítja minden ellenkező megmozdulásomat.

- Te büdös kurva! – förmed rám, minden kétséget kizáróan lábát ért ütlegeléseimet megelégelve, amint fogcsikorgatva vág egy új fényű terem közepére. Azonnal talpra kászálódok megérezve távolságunkat, de a bódulat itatta szédületemet kihasználva, torkomra tapasztva tenyerét, egy tartógerendáig lök, kezemet fejem fölé nyomva. Talán…, megeshet, hogy ezek az utolsó lélegzetvételeim? Ennyi lenne…? Egy elmebeteg gyilkos tévképzeteit kiélve vet végül véget ennek a Földi létnek, hét méterrel a föld alatt, egy sivár, halálszagú börtönben? Mennyi kín, szenvedés lakozik egyetlen, kis szobában…, szinte bőrömön érzem az itt raboskodott emberek sikolyának, mellém szegődő borzongását. Félem a halált, félem azt, hogy csak úgy eltűnök, mintha pusztán egy eltévedt élet bolyongott volna rövid ideig itt, egy lélek, akire talán nem is emlékeznek majd… Elfelejtenek, csupán néhány fotó, homályos élmények beszélnek majd rólam, de az idő felemészt a szívekből, elmékből foszlok azután szerte szét, és véglegesen is a semmivé lesz minden, ami egykor voltam, s, ami lehettem volna.  Egy injekciós tű helyének belém nyilalló zsibongását érzem meg a váratlanságból, egyszerre esnek ki pillanatok, jelenetek, már nem látok tisztán, minden túl homályos, túlságosan…, mérgező.

Késő nyári szél borzolja meg szög egyenesre fésült, puhán vállaimra omló hajam, s vékony, lenge szoknyám, amint megtéve még egy lépést a pázsiton, érdeklődve pördülök meg saját tengelyem körül. Egy utópiás, mesetáj tárul elém, fák szegélyezte méltóságteljes dombok, virágok, minek szirmait, üzenetként veszi szárnyára egy újabb, elhömpölygő lágy szellő. Ábrándoztam gyermekkoromban erről a helyről, ez a rét volt minden békém forrása, elvágyódásom képzete, úgy hittem, itt válik könnyűvé a lélek, és gondtalanná az elme.

- Hyerin – szólal fel hátam mögül, egy elfeledettnek hitt, negédes hang. Gyomrom sebtében rándul össze, oly hirtelen, hogy a nesz irányába fordulva, másodpercekig fel sem fogja tiltakozó agyam a látottakat, egyszerűen csak bámulom az egyre tisztábban körvonalazódó alakot.

- Anya – lehelem alig hallható hitetlen kétellyel. – Anya – ismétlem immáron hangosabban a kisimult arcú, kedves, meleg mosolyú nőt pásztázva. Káprázat ragyogja körbe, s arany fényben úszik törékeny valója, mintha csak egy igazi…, angyal lenne.

- Gyönyörű nő lett belőled – konstatálja, egy futótűzként közénk robogó fuvallattól megóvva, rózsaszín szalag díszítette szalmakalapját.

- T- Tényleg te vagy az? – dadogom kicsorduló könnyeimtől elhomályosulva, óvatos bizalmatlansággal a nő felé indulva.

- Nem ismered meg az édesanyádat? – szid meg megjátszott nehezteléssel, s, hogy jól átvizsgálhassam földig érő ruháját meglibbentve, kezét szélesre tárva forog meg. Hezitálás nélkül hagyom magam mögött a tétova ácsorgással kitaposott fűcsomókat, s a szerteszét fújt pitypangok között, anyámhoz fúrom gyámoltalan mivoltom. Szorosan ölel, s én még feszesebben fogom át, mintha soha többet nem ereszteném, amint orromba mászó parfümének nosztalgikus emlékétől, vállait újfent könnyeim zuhatagával itatom át.

- Hyerin, nincs sok időnk – tol el gyöngéden, hogy nedves szemeimbe fúrhassa mély pillantását. - Nagyon fontos, hogy most rám figyelj!

- Nem akarom, hogy elmenj – nyöszörgöm, csuklómmal megtörölgetve arcom. – Maradj még!

- Mindig veled vagyok, hisz tudod – mutat egy nemes jósággal megformált, mégis fájdalmas, apró mosollyal mellkasomra. – Odabent.

- Úgy félek, úgy érzem, mintha minden porcikámat tüzes vas perzselné fel szüntelen.

- Tudom, hogy fáj – simít puhán arcomra. – Ahogy azt is, hogy kifogod bírni.

- Nem vagyok elég erős – szorítom össze fogaimat.

- Ne butáskodj – kacag fel finoman, fejemet lágyan feljebb emelve. – Karakán vagy és bátor, nem riadhatsz meg senkitől és semmitől! Nem okozhatsz örömet a félelmeddel annak, aki bánt! – terel maga mellé, a fényár úsztatta megannyi gyönyörű virág szegélyezte mezőn. - Emlékszel még, hogy mit mondtam mindig?

- A kétely a cselekvés mozgatórugója – hajtom le fejem egy újabb lépést megtéve, kínok közepette egy halovány mosolyt festve tépázott ábrázatomra.

- Tele vagy aggállyal, hogy, amit teszel, az helyén való-e, hogy, amiért küzdesz, az járható- e, de tudnod kell - szaporázza meg lépéseit, hogy aztán egy kicsiny margarétát leszakítva újra szembe állhasson velem. – Ez lesz az erőd forrása, és én, míg világ a világ nagyon büszke leszek rád..., hidd csak el, minden, amit teszel, vagy, amit cselekedni fogsz, a világot egy jobb hellyé varázsolja majd. És, ami azt illeti, ennek a romlott világnak, igazán szüksége lesz rád - neveti sajgó derűvel.

- Nem fogom feladni – nyelem le nyálammal együtt, elmémet körbejáró, józan eszemet cincáló félelmeimet is. Fáj, mardossa minden testrészemet a gyötrelem, mintha ezer kés pengéje vájná át húsom, de nem tántorodok meg, egyszerűen merülök el az előttem álló, jólelkű angyal képében, s már nem viszolygok, már nem borzaszt el testem szenvedése, lelkem nyugtalan rémülete.

- Hyerin – csapja meg fülem egy semmiből engem szólító búgás, de túl távoli, és hiába fordulok irányába, csupán a messziség fogad.

- Azt hiszem, most mennem kell – vonja magára újfent figyelmem anya, immáron kihátrálva pár parányi lépést a tünedező rét tövében.

- Tessék? – kapom felé döbbent tekintetem. - Még ne! – szajkózom makacsul.

- Hyerin – hallom meg ismét nevem a távolból, mintha a hang tulajdonosa minden erejével, aggódva hívna, de nem talál…, mintha elvesztett volna engem a fák árnyékában.

- Velem maradsz? – emelem utoljára a nő irányába megenyhült arcom, a búcsú terhétől keserves szívemhez emelve kezem.

- Örökre – húzza önzetlen nemeség formálta mosolyra száját, s könnyű alakját felkapva egy átrohanó szél, világszirmos kavalkád repíti tova, s én hiába kémlelem a messziségbe foszló formákat, megnyugvón nyugtázom az üres távol napsütötte díszletét. 

- Jeon Hyerin – szökell fülembe ezúttal közvetlen közelemből korábbi szólongatásom zaja, s éppen csak irányába fordítva fejem, egy kéz nyúl vállaimért, és hirtelen minden mi körbevett…, porhintésként lesz egy álom ködképévé. – Hallasz engem? – tűnik fel bódult szemeim előtt egy ismerős fiú, tekintetében tengernyi tehetetlen rémülettel. - Hol van már az a kibaszott mentő? – üvölti egy messzebbinek, de választ nem hallok.

- M- Mi… - erőszakolom ki ajkaimon fáradt levegőm, mire az egyenruhás fiú azonnal rám futtatja, a sötétben egészen feketének tűnő íriszeit. Rám mered, rövid ideig tanulmányozza résnyire nyitott, részeges forróság ölelte arcomat, s birokra kelve ösztöneivel, megtartóztatja magát, hogy ne húzzon közelebb testéhez, a jéghideg, vérvörös nedv áztatta kövön, tovább görnyed felettem. Az én vérem lenne, mely körülöttem úszik? Miért nem kapok levegőt, miért nem tudok mozdulni, miért fáj…, ennyire.