41. fejezet
Keserű sikolyként csapódik a jéghideg kőre egy cseppnyi fájdalom, hűvös
folyadékba burkolva minden magában hordozott kínt és szenvedést. Percek óta
hallgatom ütemes moraját, míg végül kósza nesszé enyhül zaja, s már nem
számolom tovább, miként duzzad pocsolyává a fal mellett összegyűlő sáros víz. Torkom
köszörülöm meg bágyadtan, ami feltehetően a korábbi sikoltozások eredményeként
rekedt némileg be, éppen csak annyira, hogy kaparva távozzon minden számat
elhagyó sóhaj. Az alaksori doh, zsigerig rémítő halálszaggal vegyülve járja át
a szűkös, vascsövek vonulatával szegélyezett teret, s hiába fut tekintetem
végig az omladozó falakon, ismét elvakít a pislákoló neoncső égető fénye. Dühösen
harapom el számszélét, fejemben megint csak a sokadszorra felötlő kérdéseimet
háborgatva, amint jobb csuklómon újból megfeszül a bilincs. Nem értem…, miért
hoztak ide, mit akarnak tőlem? Ki lehet ez a lány a szemközti vezetéknek
láncolva, és miért nem tér magához? Szabad kezemmel halántékomhoz nyúlok, ám az
otrombán felsebzett bőröm maradványaiból apró cseppekben szivárgó vér, még nem
szűnik, még nem alvad. Zsibong testem minden szeglete, amint emlékeim között
kutakodva, pusztán Seokjin arca dereng fel a vezető ülésről, de oly homályos,
oly…, valótlan.
Néma, gyanúfelhőben úszó mélázásomat, egy fülembe mászó hang zökkenti ki,
mire azonnal a görnyedten összecsuklott alakra kapom meglepett szemeimet.
- Hé, hallasz engem? – szólok a szűk tér
szemközti falánál kuporgó, most túl távolinak megélt, hosszú sötét hajú
lánynak. Nem válaszol, csak szemeit nyitogatva nyögdécsel, lábait lomhán
igazgatva. – Jól vagy? Mi a neved? –
szajkózom tovább kérdéseim, hátha segítséget nyújt számára, a kijózanodáshoz.
Óvatosan keresi meg aggódó pillantásom vonalát, ahol némi hezitálást követően,
ernyedten pihen meg.
- Shinhye – leheli szédületét
leplezve a körülbelül tizenhat évesnek vélt. – Kim Shinhye.
- Mondd, jól érzed magad?
- Nem igazán – közli az egyértelműt
feljebb tápászkodva a nyirkos talajon. –
H- Hol vagyunk? – hebegi a helység döbbent szemrevételezésével.
- Nem tudom,
valószínűleg valamiféle alaksorban. Itt ébredtem én is – felelem nyugtatóan,
szám szélének remegését, a vasajtó irányába takarva. Percről percre, belülről
fal fel a rémület, minden egyes földre csattanó vízcseppel… Álmodnám? Egy ócska
rémálom lenne mindez? – Mit akarhatnak
tőlünk – meredek bele a kijárat leláncolt fémes szerkezetébe.
- Megölni minket – jegyzi meg egyszerű
könnyelműséggel, s hanghordozásának lemondó tónusa, zsigerig döbbenti kábán
mozgó testem. Rávezetem tekintetem vonalát, de ő már valószínűleg egy ideje
engem figyel, kihűlt, egyhangú szemei mögé rejtve félelmét. Nem kérdez rólam,
nem érdeklődik, csak fürkész, vizsgál egyetlen, egyenes pillantással, mintha
maga sem tudná, ellenséggel vagy cinkostárssal néz általam szembe.
- E- Ezt nem tudhatod – kerekedek szóra,
gyermeteg önhitegetéssel.
- A férfi, aki a
testvéremet zsarolja – vágja rá szinte azonnal. – Ő hozatott
ide. Tudom jól, ismerem a módszereit.
- Férfi? – hőkölök vissza
értetlenül. – Milyen férfi?
- Aki valószínűleg téged
is ide szánt – ráncolja össze szemöldökét némi indulattal közelebb húzva térdeit
magához. – A halálom lesz a bátyám
utolsó büntetése. Azokért, amiket elkövetett – csuklik végül el hangja,
arcát a lehető legjobban elfordítva tőlem. Fogalmam sincs, hogy miről beszél,
hogy kikre gondol, de az iszony…, a megtörtség, ami torkából szavakat öltve
kiáramlik, minden maradék reményemet is halálra gázolja.
- Te is hallod ezt? – hökkenek meg egy távolabbról érkező ajtócsapódástól,
melyet hangos, sietős léptek zaja követ.
- Értünk jönnek? – reagál azonnal egy kérdéssel felelet gyanánt a lány, míg nem a vasajtó
éles morajjal ki nem vágódik, s vérünk belénk nem fagy. – Tudtam…, tudtam, hogy erre a sorsra jutok – duruzsolja maga elé Shinhye
a dermesztő téglafalnak csúszva.
Egy jóvágású kései negyvenes férfi lépi át
az odaképzelt küszöböt. Bármennyire is tanulmányozom gyanakvás átfogta
félelemmel alakját, csupán részben tűnik ázsiai származásúnak, haja, s bőre
világosabb, meredten reánk bambuló szemei nagyobbak, szélesebbek, mint az utca
emberéjé. Elkapnám tekintetem, de az a lomhán közeledő férfin ragad, és bár
hunyorgok minden lépésével ösztönszerűen egyre szűkebbre zárva szemem, fejem
nem mozdul.
- M- Mit akar tőlünk? – szökik ki számon halk kérdésem, mire a nem sokkal előttünk
megálló furcsállóan végigmér, majd folytatva tevékenykedését, a terem egyetlen szekrényének
csúfolt, viseletes bútordarabjához araszol. –
Miért vagyunk itt? – folytatom, mintha szavaim önálló életre kelnének a
kitakart fény irányába. – Hol vagyunk? –
tornyosul ki hangom, mire a férfi dühös zajjal vágja be az imént kihúzott
fiókot.
- Pofa be – vicsorog ránk, amint torz arcán megjelenő mosolyától, menten szám elé
kapom kezem. – Várd ki a sorod –
markol fel egy kést, mit tenyerébe szorít, s megáll karnyújtásnyira közöttem, s az ajkait rémülten harapdáló lány között.
- M- Mit…, mit akar tőlünk? Miért csinálja ezt? – nyüszít fel halk óvatossággal Shinhye, hiába
intem szemeimmel csendre, már késő. A férfi kimért mozdulatokkal áll meg
felette, kését fenyegetően combja mellett feszegetve, mely végül unott
érdektelenséggel ér célt a remegő lány torkánál.
- Hagyja őt békén! – üvöltöm hátba, de mit sem törődve velem,
fegyverének éles peremével kóstoltatja meg Shinhye kihűlt bőrét, ahonnan halk
sikollyal, leheletnyi vér serken egy apró seben át. – Fejezze be! Elmebeteg állat! – kiáltom ingerülten, észre sem
véve, ahogy a rángatózásaimtól, csuklóm belesajdul, valahányszor megfeszül
rajta a bilincs. – Megölöm! –
sikítom, mintha magam testén érezném a kés ismételt vágását, mely újabb és újabb nyomot
hagy a lány elmerevedett, könnyeit elnyelő testén. Rúgkapálok, ordítok,
de nem hall…, senki sem. – Ezt nem fogja
megúszni, elfogják kapni! Elfogja kapni!
- Mégis ki? – kacag fel a torzult fizimiskájú fickó, majd kiegyenesedik, s a magatehetetlenül heverő,
sokkos lány ernyedt kezét követve, egy felfele haladó cső mentén felmászatva
ujjait, zsebéből előbányászott kulcsával kezd babrálni.
- Hova viszi? Nem viheti el! – vagdalkozok tovább, amivel szemlátomást
végérvényesen is kitér sodrából a pislákoló neoncső adta félhomály közepéről
lábam mellé lépő alak. Markában tartogatott kését szájához emeli, engem néz…,
elakadt lélegzetemtől megkövült pillantásomba fúrja tébolyult tekintetét, s
nyelvét végighúzva a penge élén, röviden ízleli meg a lány ártatlan vérét.
Belemosolyog, szinte zsigerig átjárja a tudatzavar keverte beteges őrület, s
hiába minden próbálkozásom, könnybe lábadt szemeimet összeszorítva érzékelem
meg a hajamat megrántó alak, dühödt erejét. Eloldoz a faltól, szinte észre sem veszem, a
csőről lekattanó zárat, amint megragadva a bilincs fogságában hagyott megfagyott
csuklómat, előbb talpra állít, majd összeesett testemet kezdi húzni a
vasajtó irányába. Belém mar a nedves beton, ahogy egyre távolabbról érzékelve Shinhye gyenge nyögéseit, újbóli, élces sikoly hagyja el halálfélelemmel átjárt
számat…, már magam sem tudom, hogy ez a valóság-e, győzködöm elmém a tettek koholt,
szürreális hamisságáról, ám minden újabb zúzódás, mely mivoltom éri, erőnek
erejével lök vissza a dermesztő folyosó kövére. Hol alkaromnál, hol hajamnál
fogva cibál maga után, ahogy óráknak tűnő, szűkös percekig, könnyűszerrel
hárítja minden ellenkező megmozdulásomat.
- Te büdös kurva! – förmed rám, minden kétséget kizáróan lábát ért ütlegeléseimet megelégelve,
amint fogcsikorgatva vág egy új fényű terem közepére. Azonnal talpra kászálódok
megérezve távolságunkat, de a bódulat itatta szédületemet kihasználva, torkomra
tapasztva tenyerét, egy tartógerendáig lök, kezemet fejem fölé nyomva. Talán…,
megeshet, hogy ezek az utolsó lélegzetvételeim? Ennyi lenne…? Egy elmebeteg
gyilkos tévképzeteit kiélve vet végül véget ennek a Földi létnek, hét méterrel
a föld alatt, egy sivár, halálszagú börtönben? Mennyi kín, szenvedés lakozik egyetlen,
kis szobában…, szinte bőrömön érzem az itt raboskodott emberek sikolyának,
mellém szegődő borzongását. Félem a halált, félem azt, hogy csak úgy eltűnök,
mintha pusztán egy eltévedt élet bolyongott volna rövid ideig itt, egy lélek,
akire talán nem is emlékeznek majd… Elfelejtenek, csupán néhány fotó, homályos
élmények beszélnek majd rólam, de az idő felemészt a szívekből, elmékből
foszlok azután szerte szét, és véglegesen is a semmivé lesz minden, ami egykor
voltam, s, ami lehettem volna. Egy injekciós tű helyének belém nyilalló zsibongását érzem meg a váratlanságból, egyszerre esnek ki pillanatok, jelenetek, már nem látok tisztán, minden túl homályos, túlságosan…, mérgező.
Késő nyári szél borzolja meg szög egyenesre fésült, puhán vállaimra omló
hajam, s vékony, lenge szoknyám, amint megtéve még egy lépést a pázsiton,
érdeklődve pördülök meg saját tengelyem körül. Egy utópiás, mesetáj tárul elém,
fák szegélyezte méltóságteljes dombok, virágok, minek szirmait, üzenetként veszi
szárnyára egy újabb, elhömpölygő lágy szellő. Ábrándoztam gyermekkoromban erről
a helyről, ez a rét volt minden békém forrása, elvágyódásom képzete, úgy
hittem, itt válik könnyűvé a lélek, és gondtalanná az elme.
- Hyerin – szólal fel hátam mögül, egy elfeledettnek hitt,
negédes hang. Gyomrom sebtében rándul össze, oly hirtelen, hogy a nesz irányába
fordulva, másodpercekig fel sem fogja tiltakozó agyam a látottakat, egyszerűen
csak bámulom az egyre tisztábban körvonalazódó alakot.
- Anya – lehelem alig hallható hitetlen kétellyel. – Anya – ismétlem immáron hangosabban a kisimult arcú, kedves,
meleg mosolyú nőt pásztázva. Káprázat ragyogja körbe, s arany fényben úszik
törékeny valója, mintha csak egy igazi…, angyal lenne.
- Gyönyörű nő lett belőled – konstatálja, egy futótűzként közénk robogó fuvallattól
megóvva, rózsaszín szalag díszítette szalmakalapját.
- T- Tényleg te vagy az? – dadogom kicsorduló könnyeimtől elhomályosulva,
óvatos bizalmatlansággal a nő felé indulva.
- Nem ismered meg az édesanyádat? – szid meg megjátszott nehezteléssel, s, hogy jól
átvizsgálhassam földig érő ruháját meglibbentve, kezét szélesre tárva forog meg.
Hezitálás nélkül hagyom magam mögött a tétova ácsorgással kitaposott
fűcsomókat, s a szerteszét fújt pitypangok között, anyámhoz fúrom gyámoltalan
mivoltom. Szorosan ölel, s én még feszesebben fogom át, mintha soha többet nem
ereszteném, amint orromba mászó parfümének nosztalgikus emlékétől, vállait
újfent könnyeim zuhatagával itatom át.
- Hyerin, nincs sok időnk – tol el gyöngéden, hogy nedves szemeimbe fúrhassa
mély pillantását. - Nagyon fontos, hogy
most rám figyelj!
- Nem akarom, hogy elmenj – nyöszörgöm, csuklómmal megtörölgetve arcom. – Maradj még!
- Mindig veled vagyok, hisz tudod – mutat egy nemes jósággal megformált, mégis
fájdalmas, apró mosollyal mellkasomra. –
Odabent.
- Úgy félek, úgy érzem, mintha minden
porcikámat tüzes vas perzselné fel szüntelen.
- Tudom, hogy fáj – simít puhán arcomra. – Ahogy azt is, hogy kifogod bírni.
- Nem vagyok elég erős – szorítom össze fogaimat.
- Ne butáskodj – kacag fel finoman, fejemet lágyan feljebb emelve. – Karakán vagy és bátor, nem riadhatsz meg
senkitől és semmitől! Nem okozhatsz örömet a félelmeddel annak, aki bánt! –
terel maga mellé, a fényár úsztatta megannyi gyönyörű virág szegélyezte mezőn. - Emlékszel még, hogy mit mondtam mindig?
- A kétely a cselekvés mozgatórugója – hajtom le fejem egy újabb lépést megtéve, kínok
közepette egy halovány mosolyt festve tépázott ábrázatomra.
- Tele vagy aggállyal, hogy, amit teszel,
az helyén való-e, hogy, amiért küzdesz, az járható- e, de tudnod kell - szaporázza meg lépéseit, hogy aztán egy kicsiny
margarétát leszakítva újra szembe állhasson velem. – Ez lesz az erőd forrása, és én, míg világ a világ nagyon büszke leszek
rád..., hidd csak el, minden, amit teszel, vagy, amit cselekedni fogsz, a világot egy
jobb hellyé varázsolja majd. És, ami azt illeti, ennek a romlott világnak,
igazán szüksége lesz rád - neveti sajgó derűvel.
- Nem fogom feladni – nyelem le nyálammal együtt, elmémet körbejáró, józan
eszemet cincáló félelmeimet is. Fáj, mardossa minden testrészemet a gyötrelem,
mintha ezer kés pengéje vájná át húsom, de nem tántorodok meg, egyszerűen
merülök el az előttem álló, jólelkű angyal képében, s már nem viszolygok, már
nem borzaszt el testem szenvedése, lelkem nyugtalan rémülete.
- Hyerin – csapja meg fülem egy semmiből engem szólító búgás,
de túl távoli, és hiába fordulok irányába, csupán a messziség fogad.
- Azt hiszem, most mennem kell – vonja magára újfent figyelmem anya, immáron
kihátrálva pár parányi lépést a tünedező rét tövében.
- Tessék? – kapom felé döbbent tekintetem. - Még ne! – szajkózom makacsul.
- Hyerin – hallom meg ismét nevem a távolból, mintha a hang
tulajdonosa minden erejével, aggódva hívna, de nem talál…, mintha elvesztett
volna engem a fák árnyékában.
- Velem maradsz? – emelem utoljára a nő irányába megenyhült arcom, a búcsú
terhétől keserves szívemhez emelve kezem.
- Örökre – húzza önzetlen nemeség formálta mosolyra száját, s
könnyű alakját felkapva egy átrohanó szél, világszirmos kavalkád repíti tova, s
én hiába kémlelem a messziségbe foszló formákat, megnyugvón nyugtázom az üres
távol napsütötte díszletét.
- Jeon Hyerin – szökell fülembe ezúttal közvetlen közelemből korábbi szólongatásom zaja,
s éppen csak irányába fordítva fejem, egy kéz nyúl vállaimért, és hirtelen
minden mi körbevett…, porhintésként lesz egy álom ködképévé. – Hallasz engem? – tűnik fel bódult
szemeim előtt egy ismerős fiú, tekintetében tengernyi tehetetlen rémülettel. - Hol van már az a kibaszott mentő? –
üvölti egy messzebbinek, de választ nem hallok.
- M- Mi… - erőszakolom ki ajkaimon fáradt levegőm, mire az egyenruhás fiú azonnal rám
futtatja, a sötétben egészen feketének tűnő íriszeit. Rám mered, rövid ideig
tanulmányozza résnyire nyitott, részeges forróság ölelte arcomat, s birokra
kelve ösztöneivel, megtartóztatja magát, hogy ne húzzon közelebb testéhez, a
jéghideg, vérvörös nedv áztatta kövön, tovább görnyed felettem. Az én vérem
lenne, mely körülöttem úszik? Miért nem kapok levegőt, miért nem tudok mozdulni, miért fáj…,
ennyire.
Szia Unnie! :D
VálaszTörlésNos, el sem tudod képzelni mennyire örülök a mostani a résznek. Őszintén, csak kapkodtam a fejemet, hogy mégis merre nézzek, mert olyan gyorsan peregtek le előttem az események.
Azért nehogy az legyen Tae büntetése, hogy a testvérét is megöli. Azt a csapást szerintem már Taehyung sem élné túl, ha már a szüleit egyszer elvesztette. :/ Hyerint is sajnálom. Miért neki kell szenvednie? Nem lehetne egyszer egy olyan nem, ami esetleg tök happy, s nincs semmi baj? Nem? Oké, értem... xdd
Tényleg kellett az injekciós tű, amibe ráadásul méreg van? :o Azért azaz elmebeteg ember sem volt valami normális, neki elmegyógyintézetben lenne a helye (már bocsánat :/)
Találkozott az anyukájával, ugyan pár perc erejéig. De legalább tudatva lett Hyerinnel, hogy mindig vele marad, s amit ő csinál, az úgy van rendjén. Még szívesen elolvasgattam volna, ahogy egymással beszélgetnek, de egy bizonyos személynek természetesen vissza kellett rántania a valóságba, ami szerintem úgy volt a jó. Van egy sanda gyanúm, hogy ki lehet az, de inkább legyen meglepetés :) S remélem sikerül megmenteni Hyerint és Shinhye-t^^
Nagyon jó részlet Unnie, siess a folytatással :) <3 Fighting!^^
Sziaaa ˇˇ
TörlésElőször is nagyon nagyon nagyon örülök, hogy örültél az új résznek :) Én is nagyon örültem, hogy végre hozhattam.
Elég pörgős lett a részt, amolyan "felocsúdni sincs idő", és Hyerin is mire észbe kapna, már saját szenvedései között találja magát, de ez egyben annak is teret adott, hogy "találkozzon" az édesanyjával :)
Tae szemszöggel folytatódik, már ezer szó körül meg is van, remélem mihamarabb tudom hozni :33
Köszönöm!
Szia!
VálaszTörlésA lírai soraid még mindig lehengerelnek~!
Hyerin szörnyű dolgokon ment keresztül... rövid idő alatt. Komolyan, olyan követték az események egymást, hogy alig tudtam felfogni őket.
Hyerin halálközeli élményének köszönhetően találkozhatott édesanyjával egy rövid időre, ami épp annyi erőt adott neki, hogy élni akarjon. S nem hiába bízott legbelül a mentőseregben sem. Úgy tűnik Tae minden követ megmozgatott, hisz két szerettéről is szó van.
Az a baj, hogy én nem tudok már remélni és bízni. Valahogy, úgy érzem, az eddig történtek semmik sem voltak ahhoz képest, ami a következőkben rájuk vár.
Mindenkiért nagyon aggódom, de leginkább magamért... az én törékeny lelkemért... Tűkön ülve várom a folytatást~
Sziaaa ^^
TörlésJaj, nagyon örülök, külön köszönik a lírai sorok ^^
Na igen elég hevesre sikerült többfelől is a rész, az események pergése, a gyorsasága talán áttudta adni h Hyerin szinte magához sem tért, fel sem tudta mérni hol van kinél, csak a sejtéseire hagyatkozhatott, míg nem... :( Tae szemszöggel folytatódik az események és a megoldás feltárása, remélem mihamarabb hozhatom ^^ Köszönöm h írtál <3
Aaaaaaaaa..........ez csodalatos!!!!!!!!!!!Amig nem jon meg a kovi resz addig el asom magam!!!!!!Hogy lehet itt befejetni?!Imadom az irasod!Amikor beszelt az anyjaval egy kicsit meghatodtam par mondatnal!De nagyon joooooo!!!!!
VálaszTörlésNagyon sietek vele, hogy ne csigázzam sokáig az olvasókat, nagyon fogok igyekezni ^^ Örülök, hogy ennyire tetszett, nagyon jól esik, köszönöm szépen ^^
TörlésIgazából a szülinapomon töltötted fel, és ennél nagyobb öröm nem is legetett volna aznap, egyszerűen imádom, borzasztóan várom a folytatást :)
VálaszTörlés